Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-12 / 267. szám
8 Kulturális panoráma 1994. november 12., szombat Hangyási Attila képei a galérián Ez „Egy Más Világ” A Magyar városok statisztikai adatai-ban olvastuk Városatyák a századelőn Ordenálény II. Tegnap a szolnoki Városi Művelődési Központ galériáján megnyílt Hangyási Attila kiállítása. Néhány hete a Jászkunság Baráti Körének galériabeli tárlatán csupán egy-két rajzával szerepelt a Karcagon született és ma is ott élő, munkálkodó amatőrművész Hangyási Attila, aki művészemberként is makacsul ragaszkodik az amatőr „státushoz”, ezzel is hangsúlyozván - némi daccal és szinte kihívóan - művészi függetlenségét; azt a szándékát, hogy bátran léphessen járatlan utakra, sőt ha úgy tetszik, új csapásokat is vágjon magának a művészi ábrázolás, az önkifejezés modem dzsungelében. Most teljesen az övé a szolnoki Városi Művelődési Központ galériája, életmű-kiállítással áll oda a látogatók elé, bár talán némi túlzás életművet emlegetni ez esetben, hisz az alkotó alig haladta túl a húszat, éveinek számát tekintve. Egy Más Világ - hirdeti, sőt kiáltja oda az érdeklődőnek már a tárlat címe is a szokatlan nagybetűs formával, s valóban, aki e „terembe” lép, a falakon nem Aposztol hagyományos látvány fogadja: a látnivaló különös, furcsa, talán meghökkentő is, olykor bizarr, máskor csak groteszk, egy Olvasom a közelmúltban, hogy Pannonhalmán a régészek István korabeli altemplom maradványaira bukkantak. Magam is járhattam odalenn, és lelkes útikalauzunk egy vöröses márványlapot mutatott a falban, ami mögött - állítólag - István király trónszéke (karosszéke?) található. Könnyen lehetne ellenőrizni mi az igazság, mégsem nyúlnak hozzá, mert vélhetően azonnal szétporladna a szék a friss oxigéntől, már ha egyáltalán van ott valami. (Fellini Róma című filmjében láthattunk egy ehhez hasonló jelenetet.) Nem értek eléggé a kémiához, hogy pontosan megmagyarázzam, mi történik ilyenkor, de azt biztosra veszem, valami hasonló esne meg, ha sikerülne a múltat fedő márványlapon valahol lyukat fúrni. A szemünk előtt omlana szürke porrá az a jól színezett világ, amit fantáziánk ma - és mindig - a történelem kőkemény zárólapja mögé képzel. Itt van mindjárt ez a székhistória, illete büszke tulajdonosa, maga Szent István királyunk, aki nélkül nincs Magyarország, nem marad meg ez a nyelv, s a Kárpát-medencében valamilyen más nemzeti konglomerátum élne ma. Azon a képzeletbeli lyukon át azonban egy pillanatig azt is láthatnánk, hogy a megmaradás érdekében ez a szent király kénytelen volt kiirtani az ősmagyarok minden addig még megmaradt törzsi, ha úgy tetszik, nemzeti sajátosságát, szép hagyományát, mert hogy azok mind a sámánizmushoz kötődtek. A valódi történelemben mindez bizony együtt volt jelen, s ha ehhez hozzáadjuk a mai légtér oxigénjét, félő, biztos: aki létrehozta, másképp látja a körülötte lévő világot s benne magát is, mint aki hagyományosan szemléli: kritikusan, önkritikusan, sőt iróniába hajló szellemi fölénnyel, így tekint magára és a világra, s jut el kifejezésében a valóság fölé röppenő szürrealizmusig, a lényeget megragadni akaró elvontságig, s ugyanakkor ott bujkál lapjain a játékos kamaszember is, egy-egy fintor formájában. Az eddig megtett út eredményeit nyújtja ez a tárlat, az első lépésektől - tizenhat éves korban kezdett rajzolni - a legfrissebbekig, napjainkig; gazdag, tarka világ bontakozik ki e lapokon, az útkeresés megannyi beszédes lenyomata. Ott vannak benne a szürrealista rajzok, s ahogy maga is jellemzi, közszemlére bocsátja legújabb tusképeit, „melyek a féstékes emberi testrészek lenyomatainak többszázszoros nagyításakor képződő spontán ráncok, rések, repedések, gyűrődések alkotta rendszerére épülnek”. És ott sorakoznak ordenálényei, ezek a hogy porrá omlik egy szép, s lényegében igaz legenda. Aztán ugorjunk egy nagyot a történelemben, legalább félezer évet, s máris ott vagyunk Kőszeg vára alatt, amit akkoriban a törökök ostromolnak, hogy Bécs alá juthassanak. Itt van hát a Nyugat utolsó védőbástyája, a keresztény Európa megmentésén fáradozó hétszáz-nyolcszáz harcos, akik sikeresen szembe- szállnak több tízezer - de lehet, hogy százezer - törökkel. Igen ám, de Nemeskürty tanár úr híres könyvében, az Ez történt Mohács után-ban azt is leírja egy külön fejezetben („Kőszegi közjáték: egy legendával kevesebb” címmel), hogy ez a várvédő hős Jurisics inkább bizony csak Nikolics és nem Miklós, mert, hogy dalmát volt a kiváló hadvezér (aki élete végéig gla- golita-szerb írással írt), és sikeres katonai pályafutása eredményeként korábban az osztrák császárt szolgálta, mint diplomata Sztambulban. Amikor már reménytelen volt a várat védeni, kiment és megegyezett régi ismerősével, Ibrahimmal, hogy kitűzi a lófarkas zászlót, beenged egy török „delegációt”, akkor azok továbbállnak. Az a sajnálatos tény, hogy mind a két megközelítés igaz. A kettő között az a fontos összekötőkapocs, hogy három heti eredményes védelem nélkül nem lehetett volna kompromisszumot kötni. Most akkor mi az erősebb? A legenda vagy a kompromisszum? Vagy a mai levegőég alatt is ez a kettő kioltja egymást, és a kőszegi csata tünékeny pora marad csak kezünkben? Ugorjunk most egy nagyot. A napokban bemutatott a gyönyörűen helyreállított Vígszínház fura figurák, melyekben nemcsak a közönséges valóságtól való irtózás keserűsége, de egyben egy emberibb világ utáni sóhaj édes lírája is fellelhető, melyek taszítanak s vonzanak egyszerre. „Az ordenálé lények általában valamilyen hétköznapi tevékenység során tűntek fel a szemem előtt; néha álmomban láttam meg egy-egy pózt - gyorsan vázlatokat készítettem, melyeket később, nyugodt körülmények között dolgoztam ki. Ezekre a lényekre a fiktív szó a legjellemzőbb. Fiktív a tér, amiben léteznek, a fény is, ami szintén fiktív árnyékot vet a testükre; fiktív az idő, amiben gubbasztanak, vagy éppen meredeznek valószínűt- lenül torz tagjaikkal” - vallja „teremtményeiről” az alkotó. Hangyási Attila nem köny- nyen, főleg nem gyorsan érthető nyelven beszél, de ha mélyen figyelünk szavaira - képeire - hozzánk szól, érdemes vele „szóba állni”, azaz munkáit megtekinteni a művelődés házának galériáján, elegánsan rendezett tárlatán. V. M. társulata egy Össztánc című darabot. A szöveg nélküli, eredetileg francia művet - film is készült belőle, amit a tévé is sugárzott Bál címmel - most magyarították. Ami azt jelenti, hogy az elmúlt ötven év történelmi eseményeit, háborúit, megszállásait, felszabadulását, csalódásait eltáncoló, megelevenítő helyzetekben, francia viszonyokat most behelyettesítették magyarokkal. így lett a kol- laboráns franciákból nyilas, megszálló németből orosz katona, de persze a speciális magyar 56 sem maradhtot ki ebből változatból. Ugyanennek a színháznak a színpadán majdnem húsz esztendeje, 1975-ben eljátszottak egy, a mostanihoz nagyon hasonló darabot, Harminc éves gyök címmel, ami a felszabadulás idején született generáció múltidézése volt. (A régi és mostani darab rendezője is ugyanaz.) Azt sem lehet mondani, hogy a lényeges történelmi elemek ott másként idé- ződtek volna fel. Csak hát a hangsúlyok akkor mégis máshová estek, s akadt olyasmi, ami akkor még nem volt bemutatható, s van amit az éppen hivatalosan elfogadót történelem- szemlélet jegyében, most nem illik felidézni. Reménytelen hát az objektív történelemírás? Majdnem. Teljesen reménytelen, ha mondjuk csak a politikusok szedegetik elő a törmelékből a nekik éppen tetsző cserépdarabokat. A valódi történelem viszont, Ancsel Éva szerint: „gyúlékony anyag, nem mint a papír, hanem mint a napalm.” Talán ezért válik oly gyakran porrá szemünk láttára. B. L. Mikszáth Kálmán és mások írásaiból jól ismerjük a magyar törvényhozás mindennapjait. Annál kevesebb információnk van a századforduló táján működött önkormányzatokról. így nagy örömömre szolgált, amikor kezembe került egy igen érdekes adatgyűjtemény a Magyar városok statisztikai adatait tartalmazó vaskos kötet. Közreadását a magyar városok első kongresszusa határozta el, amely éppenséggel ugyanúgy a polgárosodást, a modernizációt szorgalmazta, mint azóta megannyi politikai irányzat és mozgalom. A kötet tengernyi száma mögött igen becses - azóta se gyakran összegyűjtött - adatok rejlenek. A különlegesebb példákat kiemelve, megtudhatók belőle az ország városaiban előfordult halálokok, a gőzfürdők száma és az is, hogy éppenséggel 1910-ben mennyért lehetett bérbe venni egy lakást az adott városban. Most elsősorban a közelgő önkormányzati választások apropóján vizsgáltam át újra a megye városait érintő számokat, melyekből szinte megeleveníthetek az egykori képviselőtestületek. Akkoriban, a maitól számos vonatkozásban eltérő választási-képviseletei szisztéma működött az országban. Az adatokban búvárkodó- nak rögtön feltűnik a testületek magas létszáma, ami lényegesen eltért a maitól. A kisebb városoknak számító Kisújszálláson és Túrkevén 120-an, Mezőtúron 180-an, Karcagon és Jászberényben viszont éppenséggel kétszázan voltak a képviselőtestületi tagok. Lényegesen különbözött a jelenlegi gyakorlattól a bekerülési módja is. Köztudott, hogy a század elején még a magyar lakosság meglehetősen kis hányada rendelkezett választójogai, a testületekbe való bekerüléshez nem is mindig volt szükség voksokra. Csak a testületek egyik fele verbuválódott ugyanis választás útján, míg másik részük virilis- ként, azaz a legnagyobb adófizető jogán vált képviselővé. Vagyoni, adózási cenzus ellenére érdemes megemlíteni, hogy a virilisek nemcsak gazdag földbirtokosok lehettek, hanem éppenséggel érelmisé- giek is, hiszen esetükben az adózott összegeket megduplázták. Megyénk virilisei mindazonáltal szerényebb jövedelműek sorába tartoztak, jászberényijén és Szolnokon kétharmaduk a legalsó kategóriának számító 400, illetve 600 korona adót fizetett évente. A legfelsőnek számító 5000 korona feletti - kategóriákba Szolnokon négy, Mezőtúron nyolc, Jászberényben egy képviselő tartozott. Karcagon, Kisújszálláson és Túrkevén ilyen magas adót fizető nem is akadt a testületekben. A képviselőtestületek összetétele nagyjából-egészéből tükrözte városaink agrárjellegét, illetve azok lakosságának foglalÚjabb amerikai film, főszereplője egy rendőr, egy jó rendőr, mégsem szokványos rendőrtörténet a Sorsjegyek, sokkal inkább nagyvárosi kozási és társadalmi összetételét. Alföldi mezővárosokról lóvéit szó, általában dominált a paraszti-gazdálkodói elem, a tagok többsége soraikból verbuválódott. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a virilisek ebben a kategóriában csaknem százzal kevesebben voltak a választottaknál. Számottevő, de sokkal jelentéktelenebb csoportot képeztek az iparűzéssel és a kereskedéssel foglalkozók. Számuk Jászberényben volt legmagasabb, Kisújszálláson viszont meglehetősen szerény módon részesedtek az ilyen foglalkozásúak. E kategóriában pontosan ugyanannyi választott volt, mint virilis. Éeltételezhe- tően sokak számára lesz meglepő az értelmiségiek részesedése. Az adatfelvételben értelmiséginek és szabad foglalkozásúnak titulált csoport Jászberényben volt a legerősebb, nem sokkal maradt el tőle Karcag, Túrkeve és Mezőtúr sem. Foglalkozások szerint részletezve, legnagyobb számban az ügyvédek és a köztisztviselők szerepeltek. Őket a tanárok és a tanítók követték. Szép számú orvos - Mezőtúron három is -, több pap - köztük három túrkevei illetőségű -, kevés mérnök és bíró vett részt a városát érintő döntésekben. Minden városnak volt azonban némi specialitása, Jászberényben, Karcagon és Mezőtúron magas volt az ügyvédek száma, Túrkevén pedig éppenséggel három pap ült a testületben. Sajnos Szolnok képviselőtestületének adatai nem kerültek be a gyűjteménybe, s ezért nem szerepelnek az összehasonlításban. A továbbiakban érdemes kitérni a testületek és a városi közigazgatás működésére. A városok önkormányzatát megjelenítő nagy létszámú képviselő- testületek választották meg a vezetőket és a tisztségviselőket, akik az ügyek bonyolítói voltak. A választott személyek közül a polgármesteré volt a legjelentőmese arról, miként változik meg az élete egy lottónyeremény hatására rendőrnek és családjának. A mi rendbiztosunk aligha gondolta, hogy a sebb, az ő kezében futottak ösz- sze a szálak. A polgármester részben a rendszeresen ülésező tanáccsal, illetve a mai polgár- mesteri hivatal szerepét betöltő elöljárósággal együtt tevékenykedett. A városok - többségükben választási procedúra útján kiválasztott és megerősített - alkalmazottaikat és hivatalnokaikat ugyancsak különféleképpen honorálták. A legmagasabb fizetést, 4800 koronát a szolnoki polgármester kapta, akit ezen kívül 960 korona lakáspénz is megilletett. Négy-négyezer koronát és hatszáz korona lakáspénzt szavaztak meg a jászberényi, a mezőtúri és túrkevei polgármestereknek, de a karcaginak és a mezőtúrinak már négyszáz koronával kevesebb jutott. Megyénk városainak vezetői a közepesen fizetettek közé tartoztak, a nagyobb, úgynevezett törvényhatósági joggal rendelkező városainkban - Pécsett, Kassán, Pozsonyban, Debrecenben a dupláját-másfél- szeresét is megkeresték, mint errefelé. Habár azt is meg kell jegyezni, hogy Esztergomban, Szekszárdon, Kaposvárott hasonló összegekhez jutottak, de Cegléden éppenséggel kevesebbet, mint megyénk városaiban. A városi elöljáróság - köz- igazgatási tiszti állásainak - fizetési rangsorának második helyén Jászberényben, Kisújszálláson és Túrkevén a főkapitány, ezzel szemben Szolnokon, Karcagon és Mezőtúron éppen a fordítottja érvényesült, hiszen ott a főjegyző állt ezen a helyen. A közepes fizetésűek közé tartoztak a városok alkalmazásában állt mérnökök, az aljegyzők és az árvaszéki ülnökök. Valamennyi imént felsorolt fizetése szintén kiegészült a lakáspénzzel. Kevésbé fizették meg viszont a pénztámokot és az orvost, valamint a rangsor végére szorult iktatót és irodatisztet. Ilyen keretek között működtek a városházák a századelőn. Pethő László megnyert milliókkal mi minden kellemetlen szakad a nyakába, hogyan borul fel a családi élet addig békés, csendes rendje a rájuk rontó közérdeklődés - tévé, rádió - hatására. Az „álomlovaggá” vált rendőrnek rá kell döbbennie, hogy ezekkel a milliókkal nemhogy nem nőtt boldogsága, de még szomorúbb lett az élete. Merthogy olyan ember ő, akinek vérében van, hogy jót cselekedjen, s ez számára korántsem pénz dolga. Érzelmes romantika, keserű komédia? Talán mindkettő, megható módon. A rendőr szerepében Nicolas Cage (képünkön), a népszerű színész, akit többször is jelöltek már Golden Globe-díjra, s akit Cannes-ban 1990-ben a Veszett világ című alkotásban nyújtott alakításáért az Arany Pálma-díjjal jutalmazták. Rendező: Andrew Bergman, akit a „humor névtelen királyáénak is kikiáltottak, s aki bűnügyi regényeivel is sikert aratott már hazájában. Gyúlékony és porladó történelem Novemberi újdonság: Sorsjegyesek | Választott képviselők Jászberény Karcag Kisújszállás Mezőtúr Túrkeve Összesen I > 71 77 60 91 48 347 <u E u <7? o irilis képviselők Jászberény Karcag Kisújszállás Mezőtúr Túrkeve Összesen 55 53 47 67 39 261 10 4 13 3 101 5 0 9 0 91 1 0 4 0 65 5 1 2 1 100 5 0 7 0 60 26 5 35 4 417 Ipar Kereskedelem Értelmiség és ibadf oglalkozások Vagyonukból élők Összesen N t/i 6 5 27 7 100 2 5 29 1 90 1 1 9 2 60 4 4 20 7 102 1 2 16 2 60 14 17 101 19 412
