Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-29 / 255. szám
12 Irodalom-----művészet 1 994. október 29., szombat Temetők gyertyafényben gy nap az esztendőből a halottaké. Talán nem is egy, hiszen gondolunk rájuk máskor is, idézzük szavaikat, mondásaikat; ha nagyon közeliek, szinte bennünk élnek, velünk és általunk vannak jelen a földi világban; a temetőbe is kijárunk olykor; ez az egy nap azonban egészen az övék. Ilyenkor a legtöbb ember meglátogatja szerettei nyughelyét, ha pedig nem teheti, gyertyát gyújt a nagyon távol vagy ismeretlen helyen pihenő halot- taiért a közös virágerdő fényei között. (Ősi hagyomány a gyer- tagyújtás: jelképe az örök világosságnak, és jelképe a lélek üdvéért mondott imádságnak is.) Sokan vannak, akik nem imádkoznak, mégis kijárnak a temetőbe. Amióta ember él a földön, a halotti kultusz is van. Nem kötődik vallásos meggyőződéshez, csak annyira, ameny- nyire a kultusz és kultúra közös gyökereikkel éltetik a hagyományokat. (Szolzsenyicin ugyan azt írja a Pokol tornáca című regényében, hogy az ateista propaganda hatását a temetőkön lehet lemérni: ahol elhanyagoltak, ott elvesztette hitét a nép, ám ahol gondozottak, ott ellenállt.) A temetők mindenesetre sok mindent elárulnak a lakosság esztétikai érzékéről, emlékezőképességről, érzelmi életéről, anyagi helyzetéről, egymás iránti szolidaritásáról is. (Svájcban például, a hozzátartozó nélkül maradt sírt gondozzák a „szomszédok”. Akkor is, ha az élőt sosem ismerték:) Mi még nem tartunk itt, bár a „sírszomszédok” még városi temetőkben is ismerik egymást, legalábbis látásból. Ebből az idők során gyakran lesz valóságos ismeretség, de csak annyi együttérzéssel, hogy szükség esetén kölcsönadják egymásnak a kerti szerszámokat. A munkát nem osztják meg. A városi ember memóriája egyébként is tünékeny, vannak, akik az első nyáron virágesővel árasztják el a sírt, de a harmadikon már csak elvétve visznek egy szál szegfűt. A vidéki temetők már október közepétől népesek. Kivonul a falu apraja-nagyja, nemcsak az anyókák, hanem minden női nemzedék (a férfiak is, de ők csak alkonyattájt jönnek a családért, mert ez a munka éppúgy női gyöngédséget kíván, mint a gyerekgondozás, betegápolás); gyerekkocsiban tolják a legifjabbakat, ilyenkor a temető a társas élet színhelye, és miközben az asszonyok kapálnak, ültetnek, locsolnak, halkan beszélgetnek is, de mindig több jóindulattal a távollevő iránt, mint máskor. így kívánja a „genius loci”, a hely szelleme. (A falusi család az év többi részében sem szakad el halottaitól: nagyobb ünnepek előtt rendbe teszik a sírokat, mint ahogy ott- • hon kimeszelik a házat.) Arra törekszenek, hogy szebb legyen a virágokból vetett ágy, mert aki munkát ad, akiről gondosLéka Géza: Hűség remetéje Tízezer szempárral zokog az ecetfa. Októbert ragyogtat a poros kavicsra. Asszonyomat nézi, minden Bánat Végét, hajnalok hajnalát, hűség remetéjét.- Ints ki az ablakon s az esőnek vége! Megtörülközhetnék szelek pendelyébe. Tudod, nem sokára jő a tél és végem. Ki suttogná neved margaréta-szépen? ...Amíg így tűnődöm tán Hold is alszik. Kis szobánk is szuszog: Veronikánk, Marcink. De csak ül párom nem gondol időre; pöttyös bögrét rajzol két kicsi cipőbe. Böröndi Lajos: látni Még még látni a fákat az elhomályosuló kertet de már nincsen visszaút végérvényesen este lesz és sötét * a poharakban is bealkonyodik virraszt az elfeketedő csöndben és őrzi volt álmait a szív kodni kell, az van, létezik. De nem ott, a virágok alatt. Ezt hívő és materialista egyaránt tudja. Mert ha a lélek halhatatlan, és úgy veti le a testet, mint földi ember este a ruhát, akkor mi közünk a hátrahagyott, por- landó anyaghoz? Aki pedig tagadja a íéleknek, mint személyiség lényegének önálló létezését, az sem leli meg a porban azt, akit keresne mindenütt. Emlékezni pedig máshol is lehet, hiszen kép, film, napló, magnó talán közelebb is hozza az eltávozottat, mint a puszta hant (ko- lumbárium, mauzóleum, síremlék), amely alatt, amelyben ugyan van valami, de az nem ő. M égis miért járunk temetőbe, ha az, akit keresünk, nincs ott? Azt hiszem, hogy amikor mi a sírhoz megyünk, ő is ott van. Hogy a temető élő és eltávozott találkozóhelye, egyszerűen azért, mert ott tudunk a legösszefogottab- ban, a legerősebben gondolni rá. Mert mi, földi lakók mindig futunk, rohanunk; gondolataink peregnek, csaponganak, az egymást érő benyomások kergetik őket, mint felhőt a szél, de a temetőben megpihenünk, és tudatunk mélyéből előhívjuk azt, akit szerettünk, és szeretünk változatlanul, mert a szeretet erősebb, mint a halál. És ilyenkor hozzánk szól a költő, Aprily Lajos verssora. „És mégis ne remegj, lélek van teveled, nem maradsz egyedül!” B. E. Szabó László: Dante: Pokol kapui (részlet) Nagy István Attila: A csoda szomjúsága Üldögélsz a töltés oldalában: előtted a mozdulatlan folyó, amely azonban halad, öntudatlanul, élettel gazdagon. Nézed a folyót, a múltra gondolsz, messzi városokra, ahol fiatal lányok lábait simogatja a víz, amikor belelépnek, hogy messzebb, a jövő felé vessenek vágyakozó pillantást. Szép arcukat elviszi a folyó, s most formát kap a széttörött álom, amint behunyod a szemed, hogy a kép rád találjon.. Kihajt bennünk az elvágyódás, nem csupán a csoda szomjúsága, s itt a töltés oldalában üldögélünk a jövőre várva. Oláh István: (Fény)képes beszéd Ott állt a fotós, nyakában a szuper- Canon vagy a szuperSzmena, és fennhangon töprengett: tényleg nagy ez a Nagy Tér (sokak szerint és az asszo- nánc kedvéért: Tapstér), de miért állítottak az égiek pont ide, s pontosan engem? Egy, netán tíz éve várok itt a szuperfelvételre. Mikor jön össze, ki tudja? És egyáltalán összejön valamikor a Nagy Fotó, amiért iderendelt e pontra végzetem vagy csak sorsom? Ami ebből a gondolattöredékből, nem is, gondolattörmelékből kiderül: a fotós úgy szereti a nagy és — valljuk be — idejétmúlt kifejezéseket, hogy ettől akár egy középszerű író is lehetne. Csak hát másért állította oda - mint ő mondja - a sorsa, a végzete: egy fotót, egyetlenegyet várnak tőle, és körülbelül olyan türelemmel, mint a Tolnai Világlapjánál a képszerkesztő elődjétől, aki még magnéziumbunkóval dolgozott, és valóban elkattintotta nehézkes gépét, és valóban megcsinálta az évszázad fotóját, egy nyilvános kivégzés pillanatát égette bele az emulzió ezüstjébe, azt a pillanatot, amikor a fej elválik a testtől, körülbelül háromujjnyira emelkedik a nyak csonkjáról a szamurájkard csapását követően. A kardcsapást követő ti- zedmásodpercben. A nagy földrengések, nagy szökőárak, a nagy vulkánkitörések is a század fotóinak számítottak. Ó, azok a régiek, azok úgy ügyeskedtek, hogy mindig ott voltak a katasztrófa helyszínén. Ha felrobbant egy gázzal töltött Zeppelin, és az utasok, mint a gyerekszoba szertedobált babái, úgy hevertek a levegő cápájának roncsai körül, már ott volt a fotós, akárcsak a spanyolok polgárháborújában Capa (a nevét tudjuk szren- csére), és fotózta a szívlövést kapott mi- licista életének utolsó, ezért aztán halálának első pillanatait. — Engem elkerülnek a nagy témák — kesergett, miközben egy öregember megfagyott egy, feje fölött lobogtatott jelszó hidegében. Pedig a jelszót a minden szintű mozgósítás bevallott igényével szerkesztették meg a kor ideológusai. Ez nem téma. Az sem, hogy a főutcán végigpo- roszkáltak az apokalipszis lovasai, barátságos vigyorral üdvözölték várost, amely szemlátomást kihalt. A, ez sem téma, csak nem állok le holmi gebéket fényképezni; még ha gömbölyűre hízott cirkuszi lovak lennének, de így... Közben emberek születtek, és emberek haltak meg körülötte. Csak nem azt akarják, hogy prózai mindennapok képeivel tömjem meg a gépet... Mert abszolút mindennapi dolog, hogy emberek születnek és múlnak el. Ez a Nagy Tér, amit Tapstémek is mondanak, ha kettészakadna ebben a pillanatban, ha darabokra töredezne, és a kövek közül ki- gyüremkedne a szenvedés, akkor igen, akkor megcsinálhatnám életem* a, század nagy fotóját! Ebbén a pillanatban a Tapstér szemlátomást szétmállott, és az iszonyú kiáltások és kínok alvilágában eltűntek darabjai. Végre a nekem való téma — mondta a szuperfotós, ám a következő pillanatban kétségbeesetten kiáltott fel: elkövettem a nagy hibát, amit még a pancserek sem: nem fűztem filmet a gépbe... Ezek után eszembe jut Francz Kafka egy parabolapályán mozgó története: ott ül a paraszt a jog vagy az igazság vagy csak a törvény előszobájában, és várja, hogy szólítsák. De senki nem szólítja, a paraszt pedig ott öregszik meg a várakozásban, már olyan öreg, hogy halála sokkal közelebb, mint a várakozás első pillanata. És akkor azt mondják neki, nem is kellett volna várnod, kopogtatás nélkül beléphettél volna, meglehet, csak neked vágták azt az ajtót. S most, hogy meghalsz, befalazzák, mert más nem léphetett volna be, ez a te külön bejáratú jogod volt. Illetve lehetett volna, ha élsz vele. * * * Tessék a két történetet egymásra helyezni, és ahol az egyik nagyon különbözik a másiktól, kérjük, használja az ollót. H allottam egy hóbortos vénemberről, aki nyelveket gyűjt. Szobáját - padlótól a mennyezetig - ellepik a könyvek. Szótárak, szöveggyűjtemények, nyelvészeti értekezések, grammatikai munkák. Mozogni alig tud a szűk térben. Van egy heverője, amin elnyúlik, s a magára kirótt aznapi penzumot gyakorolja. Há- romhavonként tanul meg egy újabb nyelvet. Ideje nagy része viszont azzal telik, hogy a lassan rárogyó építményt tol- dozza-foldozza. Égyrészt — szó szoros értelmében - óvja magát az összedőlni kívánó könyv- Bábel tornyától, rafinált alátétekkel, dróthuzalokkal; másrészt - átvitt értelemben - tatarozza benne a felépült szörnyűséges illúziópalota repedéseit és vakolathibáit. El kell érnie, hogy többet tanuljon, mint amennyit felejt. Ám ahogy a tudása - és a könyvtár - újabb nyelvekkel és fóliánsokkal gyarapszik, helyzete egyre kilátástalanabb. Valaha szakfordító volt. Kisebb értekezésekre is futotta energiájából, de mára minden efféle ambíció kihalt belőle. Nem élő, csak önmaga túlélője. Az az eltorzult akamokság tartja életben, hogy egy újabb nyelvet, nyelvjárást raktározzon el emlékezete egyik (még üres) polcának pókhálós zugába. Intellektuális akrobata, akinek semmi köze többé a teremtett világhoz. Egy faluszéli öregasz- szony, aki megeteti a tyúkjait, megöntözi paprikatöveit, és gombát gyűjt az erdőszélen, szent munkát végez. A lesoványodott, félvak cigány, aki a putri előtt naphosszat pipázik, miközben az unokáinak mesél, az emberi kultúra követe. Ez sátáni nyelvgyűjtő viszont, akibe parttalanul zúdul befelé a fölösleges tudás, ám semmi nem jön ki belőle, a mumifikált holttetemek rokona. Igaz, bekap néha valami ételt, de csak azért, hogy az ófelnémet, a telugu vagy a hátsó-baktriai nyelv újabb titkainak fürkészésére legyen elegendő energiája. Nem érzékeli az ízeket, sem az illatokat. Nem látja a napsütést, az évszakok örvényeit, az emberi arcok átváltozását. * Könyvtáros ismerősöm meséli, milyen medöbbentő látni a századfordulón kiadott könyvek romlását. A korábbi fóliánsok, melyek természetes alapanyagú papírból készültek, megmaradnak. Ám a tömeges, gyári úton készült, vegyszerekkel átitatott - születésük pillanatában tetszetős - papírosok vészesen romlanak. Töredeznek és porlanak. Ha az ember a kezébe veszi őket, széthullanak. Rafinált és költséges vegyi eljárásokat kell kitalálni, hogy az állapotuk tar- tósodjék. Ám ezek a konzerváló trükkök sem örök érvényűek. Először a romlékony alapanyagot kell konzerválni, aztán - amikor a konzerválószerről is kiderül, hogy csak tesék-lássék eredményre vezet -, már a regenerálószert kell újabb kémi- kusi leleménnyel regenerálni. Az üdvözítőnek hirdetett mikrofilmes eljárás - a könyveket apró tekercsekre átmásolják, s így tárolják - nem sokkal hatékonyabb. A film is romlik, halványul és kopik. Időről időre újabb kópiát kell róla csinálni. Aztán a kópia kópiájának kópiáját. És így tovább, a végtelenségig. Ahogy aztán partja vesztett könyv- és folyóirat-kiadás újabb kötetek ezreit produkálja, feladat egyre megoldhatatlanabb. Sokasodó betűk, sokasodó szavak özönvize zúdul ránk. Selejtezni kell, kapkodva kihajigálni a süllyedő hajóból a fölöslegesnek hitt kacatokat, aztán a maradékot újra tovább ritkítani... A nemrég elhunyt költőfejedelem özvegye arról panaszkodik, hogy férje hátrahagyott kéziratai egyre olvashatatlanabbak. A fekete tinta - amit használt - nyoma először vörösesbarna lesz, aztán halvány rózsaszín, míg végül teljesen ösz- szemosódik a megsárguló papiros alapszínével. Még néhány esztendő, s nem lesz, aki kisila- bizálja őket. A gondosan egymás után rótt verébfej betűk halványulnak. Meg kell gyorsítani a kiadatlan munkák másolását, értelmezését, amíg nem késő, mert a szövegek menthetetlenül odavesznek. Balassi és Bornemissza Péter lúdtollal rótt feljegyzései ma is olvashatóak. Zrínyi markáns sorai, Rákóczi betűarabeszkjei. Az anyag, amire és amivel készültek, ha némiképp romladozik is, elviseli az évszázadok rohamát. Restaurátorok siráma: legújabb korunk piktúrája - Mun- kácsytól Csontváryig, Gyárfástól Gulácsyig - egyre nehezebben menethető. A bitumenes és egyéb alapozószerek elpusztulnak. A színek elizzanak s megfeketednek. Állítólag van olyan Munkácsy- és Csontváry-fest- mény, amin egyetlen ecsetvonás sem az eredeti már. Csupa pótlás, toldás-foldás. A hajdani színárnyalatokat senki nem ismeri. Valami a helyükre kerül, ami vagy hasonlít az eredetihez, vagy nem. * Amikor a házgyári lakóépületek kezdtek feltünedezni nálunk, s harsány kincstári csinnadrattával átadták őket, nyugaton már arról elmélkedtek az építészek, hogy az elemes lakószömyek sorozatgyártása rablógazdálkodás. A monstrumok pár évtized alatt tönkremennek. A beton elporlik. A fémváz, hiába is tartósítják, elrozsdásodik. Három-négy évtized múltával fel kell őket újítani. Ki kell cserélni bennük a fémszerkezetet. Ez - jókora költségek árán - megoldható. Ám a betont nem lehet újjávarázsolni. Vagy ha lehet, nem éri meg. Elkezdték a régebbi lakóskatulyákat lebontani. És ekkor újabb - szinte megoldhatatlan - dilemma előtt álltak: mi legyen a hátramaradó vasbetontengerrel? Végül úgy döntöttek: egymásra halmozzák a hulladékot, hegyekké feltomyozzák, földdel betemetik, s fákkal, virágokkal beültetik... E zek a hegyek maradnak utánunk. Némiképp az ókori tellekre em lékeztetőek. Rajtuk csenevész fák, mélyükön beton. Kultúránkat, melyet egy leleményes költőnk nemrég „atlantiszinak” mondott, a romok és torzók folyamatos teremtése jellemzi. Önmaga halványuló emlékében él. Fakuló betűket, elizzó filmszalagokat, gépi memóriabázisok időnként semmibe röppenő tömegét gyártja. S miközben hirdeti, hogy az idők pecsétje, egyre kevesebb köze van az örökkévalósághoz. Szepesi Attila: ATLANTISZ
