Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-22 / 249. szám

12

Irodalom----művészet

1994. október 22., szombat

lső menyasz- szonyom egy nyínasepru volt. A tündérerdők bánatra hajló, pokolra hulló ágaiból, az őrült, elátkozott menyasszonyok ködnevelő, szellőket ölelő, mélabúsan lengedező karjaiból fonják mifelénk a cigányasszonyok Hamupipőkéit a pitvaroknak, kik úgy őrzik, mintha holdudvar lenne, a székely orta tisztaságát. Hétvégéén elvegyülnek a kapu előtti porral, megmártóznak a sárban, szeméttel kélnek nászra, csűrföldeken, istálló padlatán, trágyadombok porondján szegődik hozzájuk a gyalázat. Kopnak, rojtosod- nak, kifosztanak, korán vénülőn járják megsemmisülésig a táncot, a gúzsbakötöt- tet, míg ki nem kosarazza, sarokba nem állítja a házasságszédelgő idő.

Egy ilyen tündérből cselédlánnyá átkozott nyírfaág seprűt kértem fel én eleiemben legelőször táncra. Tükörtermek helyett az istálló, a csűrföld lett a mi tánciskolánk. Bodorhajú, szöszke kicsi lánykák helyett nyírfaseprű a partnerünk. Pedig milyen gyönyörűek voltak, milyen táncrahívogatóan kökényszeműek, csillagos homloKÚak a vélünk egykorú fruskák, kik bent a serkék táncházában ropták a lassú, a sebes magyarost, járták a polkát, a hetfélit, a németest, akik már a gimbe- lem-gombolom, légy enyém angyalom dallamara, egy- szal harmonika szavára cipelték a bécsi erdőbe a botlábú fiúkat, mert a muzsikusnak dalból volt a lelke, s elhozta a mi világvégi tájainkra is a tangót.

De hiába szólt, hívott a zene, a kamasz csitrik ébredő szerelme, mi nem és nem, nem mentünk be az akkoron még élő táncházba, ebbe a gyalázatos, trágár, kegyeletsértő intézménybe, ahol lábbal taposták a leg- szentségesebb szomorúságot, gyermeklélekbe szorított ferfibánatot, a riadalmas hollófekete gyászt. Hiába csábított a vigalom, málnaszörp, százfele sütemény, tombola, közös ének, zálo- gosdi, tánctanulás, mi oda nem.

Nem és nem megyünjc. Mert mi gyászoltunk. És szégyelljék magukat a bentiek. És különben is a pionírszervezet szervezte az egészet, s mi vélünk egy tálból nem cseresznyézünk. Mi piros nyakkendőt nem kötünk. Jönnek majd az amerikaiak, s attól fogva fogják felakasztani a kommunista csemetéket - mondta a falu jobbik fele, s véle mi is. Ezt vallottuk. És a gyászt.

1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvennapos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábainál tudnak léleksorvasz- tóan, reményveszejtően zuhogni. Meglehet, hogy emlékezetem csal, s elvegyíti egy másik ősszel az akkori verőfényt. Ha az volt, akkor a világ legnagyobb hazugsága volt, mert lelkűnkben valóban borult, hideg, véraláfutásos volt az ég. Nemcsak a felnőttekben ájult el a jókedv, a remény, hatalmasodott a rettegés, hanem mi

f

yermekek, a kamaszkor üszöbére botlott, vásott kölykök is sírtunk. Készek voltunk a halálra, sirattuk a levert magyar forradalmat.

Gyászunk mély volt és igaz. Annyira mély és any- nyira igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az iskolai mulatságokat, a vasárnap délutáni gyermekbálokat, pajtási összejöveteleket. Megtiltottuk magunknak a táncot, a világi dolgok gyönyörét. Annyira komolyan vettük a gyászt, akár nagyanyáink, asszonyaink a háborúban elesettek, eltűntek meggyászolását, akiknek megsemmisülését évtizeddel a háború után sem hitték el, várták, várták talpig feketébe öltözötten várták a Don-kanyarból a férfiakat.

Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el magamat örökre a mélabúval, ébredtem rá elpusztítható voltomra. Hogyne gyarmatosította volna gyermeki lelkünket a bánat, mikor a kurucok, az aradi vértanúk, Petőfi, Dózsa, Budai Nagy Antal s a magyar történelem más hősei mellé azokban a katartikus októberi napokban újabb hősök nőttek: Nagy Imre, Maiéter Pál, Gimes Miklós, Dónáth Ferenc, Losonczi és még sokan mások, akiknek hangja eljött az egyetlen rádión a félreeső

székely falucskába is?! Akik elküldték újból a reményt. Akik által olyan jó volt újból magyarnak lenni a Székely- földön is.

S akiket aztán megöltek. Apám letaglózottan ült a bora mellett, amikor hallotta rádióban a szovjet tankok dübörgését. Újból legyőzték. Anyám napokig sírt, hisz bemondta a rádió a celldömölki állomás (nővére élt ott) bombázását. Személyes meggyalázásunkká, vereségünké lett az 1956-os magyar forradalom leverése. A pár napnyi felujjongás, felszusszanás után újból visszatért a félelem, újból kulákok lettünk, osztályellenségek, újból hazátlanok, bozgorok.

Rövidesen megkezdődtek a perek, el-eltünedeztek a falvakból, falunkból is a férfiak.

Hiába jöttek hát az első szerelmek, öntötték el kamaszodó lelkünket és testünket az ébredő ösztönök, vágyak, tilos lett a tánc. Mi magunk tiltottuk meg magunknak. Azt hiszem, képesek lettünk volna meghalni is. Barátommal - egy nap születtünk,.sgy keresztnevet viseltünk, s egy padban ültünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk - a tavaszon megkötött vérszerződésünkhöz híven, felesküdtünk a gyászra. Felmetszett ujjaink hegyét illesztettük egymáshoz, hogy eggyé vegyüljenek véreink. Vértől maszatosan esküdtünk az iskola fásszínjében örök barátságot, tettünk fogadalmat jó cselekedetekre,

s arra, hogy mi magyarok vagyunk. Ennek az eskünek a jegyében határoztuk el titkos, egyéves gyászunkat 1956 novemberében. Ennek jeléül kabátunk bélésébe varrtuk a Kossuth-címert, melyet egy kőműves segéd tetovált karjáról másoltunk le, aztán a padlásokon felfedezett könyvekből megismertük színes változatát is, azt rajzoltuk, másoltuk; versengtünk, ki tudja szebben, bélyeg nagyságúra rajzolni, festem. Égy évig minden nap ezt a kabátunkba rejtett billogot - mert . égetett, égette bőrünket - kellett egymásnak a gyász jeleként titokban felmutatni.

És nem énekeltünk. És nem táncoltunk. Az iskola kórusában csak tátongtunk a többi közt, amikor a pionír vidámságáról, s az éjies proletárról szólt a dal. És jo tanulókként nem jelentkeztünk történelem órán, ahol egészen mást tanítottak, mint amit mi tudtunk. És nem tanultuk meg a verset a földműves társulásáról, az újbarázdát szántó ekéről, a győzelmekre vezető pártról, a sztahanovista bányászról. De megtanultuk Tompa Gólyához és Madár fiaihoz című verseit, Vörösmarty Vén cigányát.

Gyászunk hosszú, hosszú volt. Alig akart a végére érni. Hisz jöttek a lánykák, jöttek a társak, a vidámak. S minket hiába hívtak, falábbal álltunk előttük, nem mozdult táncra a lábunk. Mert a közösségi tánctanulás kimaradt életünkből.

barátok s a lányok csúfolódásait szégyenkezve viselve, egyedül, elbújva a világ szeme elől kellett az elmulasztottakat bepótolni. Ki mást kérhettem volna tehát fel tánctanulásra, mint a szénacsűr sarkában árválkodó nyírfaseprűt. így lett legelső menyasszonyom a fehér nyírfaág.

Ilyenkor ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árvan felfehérlenek a karcsú, a szélben lengő, táncoló nyírfák, tudom, hogy első és legszebb szerelmeim hullatják lombjukat, múlnak el a haláltáncnázban immár mindörökre.

Ferences István:

(Erdélyi triptichon)

Hälältänchäz

Szalay Lajos: Golgota

Dúsa Lajos:

Emléklap

56 debreceni zászlairól

Bizony, még az a kisiskolás is ujjongott, hogy végre, na végre!

Csak tanítónőnk, szép tyúkanyónk, parancsolt a padlóra minket- szemközt a pártház, s van fegyverük -, Fűvészkert utcai iskolánk

nagy, örömös októberében.

Kao-Mao-Csin, Komócsin elvárs amott inai a pártkasszával. - De csupa piros-fehér-zöldek lobognak gyermeki szívünkben, akár ott kint a Perényi utcán: fényes, villogó lobogással...

Gyermek voltam, és csak gyerekké, tisztán érzővé akarok válni.

Mindig csak piros-fehér-zölden- csak magunkért és senki ellen - szeretnék szabadon lobogni, édes hazámhoz kötve szállni.

A lepányvázhatatlan lélek

Miként is van az, hogy ez a diploma nélküli alig- jogász, az úgymond hozzáértő politikusoknál, az őt becsmérlő publicistáknál messzebb tekintően, napjainkig hatóan megsejtette „kompország” sorsát /„Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon / Vér-vesztes, szegény szívünkön”/; ez a gyanúsbohém önpusztító az éppen alapozódó magyar szociológia próbafúrásainál mélyebbre hatolt a megérzéseivel; hogyan, hogy ez franciául gyengén beszélő tudósító a párizsi időszakaiban a legnagyobb biztonsággal vet egybe francia és magyar viszonyokat (még ha egy asszony és környezete a „keze”, pontosabban az „esze” alá dolgozott is a napi társaséletben)?

Az már a sors (?) iróniája, hogy sok évtizeddel később franciára átültetett (egyébként lefordíthatatlan) versei olvastán a művelt francia udvariasan sem leplezheti fanyalgá- sát, mert poézisnek avit- tas, életnek meg kelet-eu- rópaian talányos...

A kérdésekre persze lehet azzal válaszolni, hogy ez a zseni képessége. Csakhogy ha nem csupán életében, hanem halála után is valaki úgy dúskálhatott a „beteges”, „aberrált”, „elfajzott” jelzőkben mint ő, akkor ne áltassuk

magunkat misztifikációval. Avagy legyünk pontosak: zseni, mert az első világháború előtti Európa és a monarchia mélyáramaiból, épp csak felbukkanó örvényeiből is holtbiztosán feíderített folyamatokat, továbbgondolt erővonalakat, amelyek évek, évtizedek múltán vulkáni erőkként átrendezték a világot.

Ez a magyarság legjobb képességeit és önemésztő szenvedélyeit önmagában hordozó sorsalak, mindazon esetlegességekből, a hétköznapok hullámveréséből, amelyet - jobb híján - „korunknak” neveznek a benne élők, nyomban kivonta mindazt, ami mást is jelzett, az időlegesből és jövőbe ívelőt. Az ilyen, együttélve felismerő magatartáshoz valóban kevés a diploma (ami korántsem az egyetem vagy a szakszerűség lebecsülése), avagy az elhatározás (abból még csak akamokság lesz).

Érzékelni és érzékelhetővé tenni mindazt, ami körülvesz és átjár minket, amivel küszködünk, s ami elemészt bennünket, aminek termékei vagyunk, s aminél mégis másminőek vagyunk, s ami végül elnyel minket - ennek megnevezésére volt képes e lepányvázhatatlan lélek, Ady Éndre.

Marafkó László

M

ezőcsalános sokszor felsejlik múltam egyre fakuló díszletei mögül. Nem véletlenül, hiszen színész voltam ott, a Csortos Gyula Színházban. Többek között kollégám volt Sercegi is, akit azóta sem láttam, és őszintén szóivá nem is hiányzott. Hanem az idő morzsolódása közben az emberi viszonylatok is valahogy átrendeződnek. Kezdetben nem éppen kedvelt figurák aszalódhat- nak kedveitekké egyszerűen azért, mert ők még tanúi voltak az ifjúságunknak. Miként ez a Sercegi is az enyémnek.

Ezért amikor a közelmúltbán Mezőcsalánoson jártam, határozottan örültem, hogy rég látott utcák és házak mellett felbukkant a rég látott Sercegi is.- írókám! - rikkantott felém, amikor beléptem a Tátracsúcs presszóba meginni egy üveg sört. - Hát te, hogy kerülsz ide?

Elmondtam, hogy kerülök oda, és leültem a meggyűrt arcú, erősen megkopaszodott hajdani kollégám mellé az asztalhoz. Valami feszes tonet- székre, mert a régi plüssöknek, a molyrágta, porfogó ülőkéknek már csak a hűlt helyét találtam. Ahogy sok mindennek, ami a régi Mezőcsalánosra emlékeztetett.- Olvastam ám a könyved, tapshoz kérem szereplőket! - mondta jelentőségteljesen Sercegi. - Ne is tagadd, hogy engem is megírtál benne.- Nem is tagadom - mondtam -, de vigasztaljon az a tudat, hogy magamat is megírtam benne Tóföldiként. Egyébként melyik figurában ismertél önmagadra?- Nem érdekes - hessentette el a kérdést Sercegi -, jobb ha ezt nem firtatjuk.- Jó, akkor ne firtassuk. Ott vagy még a Csortos Gyula Színháznál?- Változatlanul, öregem, és éppúgy semmi megbecsülésben nincs részem, mint régen. Kis vacak szerepek, morzsalék szövegek, olykor valamivel nagyobb epizód, de ez most már nem is érdekel. Pontosabban azóta nem érdekel, amióta a rendszerváltozással megfordult minden.- Nem értem, az előbb azt mondtad, hogy kis morzsalék szövegek...- A színházban, barátom, de nem az önkormányzatban.

Ugyanis önkormányzati képviselő vagyok, és ott végre kiélhetem az ambícióimat.- A politikait?- Egy frászt, a színészit! Ha hallanád, milyen felszólalásaim vannak, te is megtapsolnál, nemcsak a képviselő társaim.- Bocsáss meg, de ezt most már végképp nem értem... Mit tudsz te mondjuk az egészségüggyel kapcsolatban olyat mondani...- Beletrafáltál - vágott közbe Sercegi -, mert éppen a múlt héten volt egy ülésünk, ahol az egészségügyi probléma szerepelt a napirenden. Természetesen felszólaltam, és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy kirobbanó sikerrel. A Nórából mondtam el Rank doktor szerepét. Meghúztam persze, összevontan, monológot csináltam belőle. Amikor azt mondtam „köszönöm a tüzet”, nem túlzók, de sokan sírtak is.- Na, ne viccelj! Te egy Ibsen

drámából mondtál el részletet az önkormányzati ülésen?- Hát persze. Hiszen színész vagyok, vagy nem? De ez még semmi! Amikor a kárpótlási törvényről volt szó, Tiborc panaszát adtam elő. Frenetikus hatás! Öregem, én már alig várok egy-egy napirendi pontot, mert mindig ahhoz választom ki a megfelelő szöveget. Tudod ez milyen nehéz? Például nagyon megizzasztott, amikor az új ravatalozó felépítéséről tárgyaltunk. Semmi sem jutott az

eszembe, végül az Antigoné mellett döntöttem, hiszen ő is csak el akarja temetni a hozzátartozóját.- Antigoné? De hát az női szerep.

•- Na és? Játszom azt is.- Fantasztikus! Ezek szerint te színháznak tekinted az ön- kormányzati üléseket?- Mi másnak? Mások is próbálkoznak néha egy-egy halvány alakítással, de megmaradnak amatőr szinten. Dilettánsok! De én profi vagyok barátom, ezt azért ne felejtsd.- Ha jól emlékszem, te párttag is voltál még az antivilág- ban. Most melyikbe léptél be?- Az egyik újba. Nem lényeges. Úgy értem, az alakításaimat tekintve.- Most mire készülsz?- Várj csak, valami erdőtéma lesz a napirenden, és azt hiszem a Machbetet játszom el. Tudod, amikor a bimami erdő megindul, de még az egyáltalán nem

biztos... Lehet, hogy eléneklem az erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdőt.- Énekelni is szoktál?- Na hallod! Az önkormányzati testületben is az operettet szeretik leginkább. Egyszer vastapsot arattam Sir Basilként a Polkatáncos, polkatáncossal. Még szteppeltem is az emelvény előtt. Már nem tudom, milyen napirendi ponthoz szóltam így hozzá, dehát az ki a fenét érdekelt... Nagyszerű voltam francia királyként is a János vitézből. „Vívtam életemben sok nehéz csatát...” Emlékszem, ezt akkor adtam elő, amikor éjfélig is elhúzódott az ülés, mert a költségvetést tárgyaltuk meg. Szóval jól vagyok, öregem, jó. Ha a színházban csak fele ennyi szerepet játszhattam volna el, ma már Kossuth-díjas lehetnék. De ezzel most már nem törődöm. Abban bízom, hogy felszerződöm Pestre.- Ne beszélj! Van már ajánlatod?- Micsoda? Ja, hogy színház? Ki beszélt itt arról? A következő választásokon megpályázom a képviselőséget, győzök és felszerződök a parlamentbe.- Ott is játszani akarsz?- Na ná, és végre bekerülök a tv-be. Apuskám, ez minden vágyam. Ólykör elnézem némelyik műkedvelő alakítását, hát valami elképesztő. Beszélni sem tudnak, s nem domborítani. De majd nézd meg az én belépőmet! Azt hiszem, a Hamlet nagy monológjával kezdek: Lenni, vagy nem lenni...

Hidd el, ez változatlanul aktuális. És legalább három millió néző!

S

ercegi ivott a söréből, és elégedetten dűlt hátra a meglehetősen kényelmetlen tonetszéken. Messzire tekintett, és valószínűleg már ott látta magát a parlamentben. Végül is miért ne?

Tóth-Máthé Miklós:

Sir Basil a testületben

i