Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-01 / 231. szám

12

Irodalom----művészet

1

994. október 1., szombat

M

inél kíméletlenebb a lé- lekszorítás, annál hamarább jelképpé válha- tik minden dacoló életmozzanat, legyen bár egyébként köznapi, jelentéktelen.

Például egy aprócska sziget a folyó közepén. Lehet az a természet játéka, vagy éppen - mivel a helység közepén található - a városrendezők különös ötlete. Elégé kitűnik a betonnal szegett folyómederből, szigorúan szabályos, egyenesnek meghúzott part valósággal felkínálja a képzeletnek. Természetes medrében ide-oda kanyargó folyóágyban ügyet sem vetnének rá, szeszélyes víz, az áradások sodra százával alkot ilyen képződményeket. A Szamos medrében is gyakran tetten érhető ez a szigetépítő erő, a közeli havasokból lehordott iszap egy-egy vízmélyi sziklacsonk köré rakódik, s különös erdélyi „korallsziget” jön létre, amelyet az áradások beborítanak, de nem képesek magukkal ragadni, elsodorni.

Egy ilyen parányi szigetem van nekem Kolozsváron. Míg a Borjúmái oldalban laktam - hajdanán szőlőskertek voltak ott, a nagy peronoszpóráig -, onnan leereszkedve a Magyar Színház mellett, a keskeny gya- loghídon át értem el a hajdani Belvárost, a Ferencesek terét, majd a Szent Mihály-templo- mot. Tekintetemmel már az utca kiöblösödésétől kerestem a szigetet, és szerelmesen néztem, amíg el nem haladtam mellette. Észrevett, és mintha köszöntött volna: egy csapzott bokorféle rezzent meg a sziget szélén, félig a vízbe hajoltan, félig szélbe kapaszkodva. Városba szorult falusi ember nosztalgiája ébredt meg bennem a sziget varázsában. Képzeletemben elragadtam, vittem magammal a szülőföldemre, a Feketeügy országába. Gyermekkoromban mindig szigetet akartam építeni a folyónk medrében, de a víz erősebb volt nálam.

Jelképpé akkor vált ez a sziget számoma - addigi ködös álomképből -, mikor valaki más, számomra ismeretlen meghódította magának. Megtehettem volna ezt én is, ébredezett bennem az irigység. De ezt hamar legyőzte az elismerésem. Az ismeretlen hódító nem az álmait kergette a Szamos közepén, hanem a lehetséges termőföld hasznát látta meg, és kapaszkodott bele. Egy szép napon szabályszerű ágyások tűntek fel a szigetemen, veteményeskertté alakult át a kopárság. A nyolcvanas évek közepén okos lelemény volt a különben veszélyes ötlet. A piacokon kevés és megfizethetetlenül drága a zöldségféle. A háziasszonyok vigyázattal hámozták a burgonyát, a hagymát szárastól belefőzték a levesbe. Férfiak felásták a tömbházak környékét, és virágok helyett konyhai zöldségféléket termesztettek az ablakaik alatt. A városvezetés ösztönözte ezeket a hódításokat, ilyképpen kívánta apasztani saját gondjait. Nem is hatósági tiltásban rejlett az előbb említett veszély, hanem a folyó kiszámíthatatlanságában. A Szamos nem tanúsított különösebb megértést az emberi erőfeszítések iránt, s mikor már elevenen lobogott a kicsiny, zöld sziget, a havasok roppant áradást bocsátottak alá.

Nem afféle nagyvíz volt ez, ami évtizedenként egyszer támad, riadtan menekül előle ember és állat. Ez csak egyszerű, medren belül maradó vízbőség volt, „emelkedő vízállás”, a

termőföldeket felfrissítő eső maradéka. Parasztok Erdélyben néhol még ma is levetett kalappal köszöntik az ilyen kiadós, tavaszi, nyár eleji esőket.

Ismeretlen „városi parasztomtól” azonban elrabolta immár közös szigetünket. Egy éjszaka víz borította el a kicsiny földdarabkát, ágyásaival, növényeivel együtt. Az engem kö- szöntgető bokor sem látszott ki a vízből, pedig először azt kerestem tekintetemmel, míg a kicsiny gyaloghídon megálltam,

bámészkodtam. A parton is álltak vagy öten-hatan, kíváncsiskodók. Talán közöttük ismeretlen kertészem is, aki most közönyös arccal nézi a rombolást - nagy megrázkódtatások fásulná tehetik a lelket! -, talán búcsúzik a szigettől, romantikától és a gyakorlati haszontól.

Ha ismerem, melléje lépek: uram, ne törje a lelkét, nem lett volna szabad ilyen vállalkozásba kezdenie. Szülőfalumból hozom ezt a tanulságot, ott leg- fennebb halászgatnak a folyóban, de nem kínálják fel munkájukat a Feketeügy vak szeszélyének.

Elégtételt kellett volna érez- nem, de csak fájdalom gyűlt bennem.

Levonult a nagy víz a Szamos medrében, nincs örök pusztulás. Egy hét múlva kezdett felszikkadni a föld, a hirtelen melegben repedezett az ágyások háta, a vetemények helyén gyomok kaptak erőre. Szinte látni lehetett, amint megfojtják az értelmes élet maradványait. Mert a gyom mindig erősebb az

értelemnél. De nem, mégsem! Az én emberem megint megjelent a szigeten. Számomra láthatatlanul, csak a keze nyomát fedeztem fel. Felásott, újra bevetett ágyások fogadtak. A hódító városi paraszt, jó gazda módjára, rövidebb élettartamú növényeket vetett, hogy őszig termést hozhassanak.

Ekkor vált számomra igazán jelképpé ez a hódítás, maga a hódító, az ismeretlen városi, aki a természettel birkózik a civilizáció betonvilágában. Karcolatot is írtam erről a rendhagyó konokságról. Különösen, hogy az áradás és az újrakezdés azon a nyáron ismétlődött megint. Az a titokzatos ember szövetségesem lett a magam küzdelmében - világgal és saját kishitűségemmel -, s különös módon, kisebbségi magyarként a reménységeimet táplálta még akkor is, ha netán román volt a nemzetisége. A diktatúra bukásába vetett elkeseredett hitemet erősítette akkor is, ha esetleg a rendszer híve és fenntartója.

A jelképek elszakadnak hordozóiktól, környezetüktől, magunkban élnek tovább, mert igazán nekünk fontosak.

Másfél esztendős távoliét után elsőnek a szigetem felé vettem az utat. Éreztem, hogy újra fel kell töltődnöm bizakodással. Ha egyik gond múlik, nyomába serényen odalép a másik. Lelki kényszert éreztem, hogy belekapaszkodjak a jelképembe.

Helyén a sziget. Nem sodorták el az áradások. De a hódítóját, városi parasztot igen. Eltűnt? Feladta? Éppen most?

Kopár, szikkadt föld nézett reám, segélykérőén. De elfelejtett köszönteni: sehol nem Volt a a sziget szélén lábát a vízbe lógató, remegő bokor.

M

ég csak a helyébe sem léphetek az élelmes, józan ismeretlennek, akit ösztönösen a példaképemnek éreztem. Soha nem volt ennyire kifosztott a lelkem.

Beke György:

Feladott sziget

Törő István:

A holtág partján

N

ézem a mozdulatlan, itt-ott fűlencsés vizet. Csak néha vijjog a szárcsa, s búgja el magát a vadgalamb. A fényözön alászállni látszik, a part aljnövényzete kisülve, a gaz felmagzott, termése pottyan szerteszét, hogy jövőre újra teremhessen. Apró csobogások, ahogy a víz élőlényei frissítik önmagukat.

Észrevétlen haldoklik a nyár, mint ez a holtág. Régóta nem kap utánpótlást, nincs aki tisztogassa medrét és környékét. Csak van, makacsul és keményen tartja magát. Bezzeg, amikor még élt, messze földön jegyezték rakoncátlankodását. Most könyörögne, alamizsnáért, hogy valaki megnyissa a zsilipeket, s kapna egy kis éltető vizet. De a folyóban sincs, nem tud adni a folyó egy cseppet sem.

A horgászok szótlanul ülnek a parton. Füstölnek, mert a szúnyog itt olyan házi rovar, mint városainkban a csótány: nem vész ki sohasem. A horgászok várnak valamit. A víztől várnak, mely ellátta őket. Mesélik, hogy a nemesebb halaknak egészen széles választéka úszkált itt valamikor, és bőven akadt őseink kezdetleges, maguk készítette hálójába, varsájába.

Parti horgászok többségében. Csónakja alig van valakinek, de hosszú botja annál többnek. Ráérősek, sokuknak ez munkája. Kapálni már nem kell. Szinte beérett minden. Az esőden nyár elrendezte a növényeket. A gyümölcsök meg hullnak, sok közte a kukacos, drága a permetezőszer, különben is hadd hulljon a férgese...

Valamikor gombászni lehetett a parton. Csiperke, őzláb, szegfűgomba. Es persze az óriási pöfetegek. Emberfej nagyságúra növekedtek. Tele volt a fasor, zsákszámra lehetett szedni. Most magvascsalán és szederinda. Milyen jól megvannak együtt. Mint az ember és a víz. Nem véletlen, hogy mindig a folyók mellé telepedtek. A folyók szabták meg életüket, mozgásterüket. Ma egyre többször hallani, hogy nem volt szerencsés beleavatkozni a folyók életébe, a kialakított rendet felborítani.

Akkor ez látszott jobbnak. Felszámolni a mocsárt, termővé tenni azokat a földeket, amelyeken csak nád, káka és gyékény termett, s velük együtt a mocsár összes kórokozói. Most látjuk, mi volt az ára. A folyók gyorsan elszállítják az éltető, boldogulást segítő vizet.

Mennyit tudunk e folyók vizéből hasznosítani? Keveset. Mert az öntözés olyan drága lett, hogy a leszegényedett gazdaságok alig tudják igénybe venni. Pedig van öntözési szakembergárdánk, kultúránk. Csak hát nincs beruházásra pénz, s a meglévő eszközök egy része is áll, s nagyon nehezen vészelték át a téeszek átalakulását...

A part csak hallgat poshadó vizével, amelyben pipálnak a halak. A horgászok türelmesek. Felcsillan a szemük a röpködő vadkacsák láttán, akik szépen kigömbölyödtek a nyár végére. Lesz majd mire vadászni, ha hullik a levél, megérnek a diók a parton, mert abból bőségesen terem, akár varjakból, amelyek jönni fognak. Észrevétlenül oldalgok el, mint ez a nyár. Nem terem a víz most semmit. Tudják ezt a horgászok is.

M

égis reménykednek, mégis kiülnek ide injekcióz- tatni magukat a szúnyogokkal, s füstölve védekeznek. Maguk ellen is védekeznek. Keresnek valami elfogadható magyarázatot arra, hogy miért ragaszkodnak e türelmes várakozáshoz. Nincs ilyen magyarázat. Hacsak nem a víz, mint az egyik őselem utáni vágyakozás, melyet lassan megöl egy másik őselem, a tűz.

S nekünk, kiszolgáltatott, törékeny lelkeknek jó lenne velük békében élni.

Kondor Béla grafikái Fent: Napkelte, lent: Naplemente

Oláh János Portölcsér

Ott alszom most,

tépázó szélfúvásban.

félálom partszegélyén,

A horzsolt sebekből

hol a csicsóka no,

szivárgó vér íze

vadmurok illatában,

lehűti ínyemet.

bürökpalástos vermek

A déli erdő csendjét,

rejtekében,

mint befűzendő cérnavéget

beléndek mérgiben,

ujjam között morzsolgatom.

és nem találom mását

Rég elfeledtem

e porló pillanatnak,

a rozsdás tű fokát,

amely moccanatlan idő

zoknistoppolást,

sziklájából kiperdül.

inggombvarrást,

Ide-oda csapódom

a mosószappan csípését,

a rücskös szigeten

ahogy az estébe nyúló

pitypang bolyhaként

csavargás

a nyárfabokrokat

mocskát lemosta.

Böröndi Lajos: Sötétedik

Fázik a tó. Remegés fut végig tükrén. Ősz jön. Micsoda ősz, Istenem! Arcunk is bealkonyul. Állunk szájig a csöndben, megválthatatlanul, mint két idegen.

Lassú eső szemerkél. Az asztalon szőlő, kenyér és bor. Pillangózva hullnak a levelek. Sötétedik. Eljön majd a tél is.

És nem lesz irgalom.

Bán Zsuzsa:

A mami

/

A

lit az ablaknál botjára támaszkodva, összeszorított szájjal, és makács hallgatása szinte lüktetett Margit dobhártyáján. Elkapta róla a pillantását, és kiment a konyhába, ahol férje a nemrégen leszedett konyhaasztalnál az újságot olvasta.- Na, beleegyezett? - kérdezte, amikor Margit nekiállt mosogatni.- Nézd meg, mit csinál! - lábadt könnybe az asszony szeme. - Már vagy fél órája áll az ablak előtt, és nem hajlandó megszólalni. Le kellene feküdnie, ehelyett azért is ott áll.

Vasárnap volt, kora délután. A nyár olyan hűvös volt, hogy kimozdulni sem lehetett. Meg aztán hogyan? A nagybeteg mamával?

Vagy nélküle, azzal, hogy aludjon már egy-két órát ebéd után?

így ment ez már két hete, amióta hazahozták a szociális otthonból. Jánosnak ennyi szabadságába került ez az idő. Kénytelenek voltak tenni valamit, mert a mama az első napok után, amit az otthonban töltött, hirtelen rosszabbul lett. A vérnyomása felment, az ételt eltolta magától, a végén be is lázasodon. Egyre csak azt hajtogatta, vigyék haza, mert ő itt meghal. Hetvennégy éves volt, az agytrombózis után már nem tudta egyedül ellátni magát. Először kórházba került a kis vidéki családi házból, amelyet addig példásan rendben tartott. Ott kellett hagynia kis kertjét a gyümölcsfákkal, virágos bokrokkal, szeretett üvegházával.

A bénulás, mely jobb oldalát érte, feloldódott lassan, kicsit már beszélni is tudott, bár nehezen értették. Először persze hazahozták. A gyerekek örültek is neki, aztán lassan közömbösekké váltak. Ez már nem a régi mami volt, akinél kicsi koruk óta nyaralni szoktak, aki olyan finom szilvalekvárokat főzött nekik.

Nem az a mami, aki olyan érdekes történeteket tudott mesélni régi emberekről, nyári viharokról, amikor a szénakazalban kerestek menedéket a mezőn rekedt gyerekek.

Sikerült aztán helyet szerezni neki a szociális otthonban. Nem volt könnyű, sok lótásfutásukba került. Megmagyarázták neki, hogy dolgozniuk kell, a gyerekek iskolába járnak, és ő nem maradhat egész nap őrizetlenül a lakásban.

Mami sírva fakdt. Rázta a fejét, hogy ő idegenek közé nem megy. Aztán mégis elérkezett a nap, amikor bevitték. Margit összeszorult szívvel kapkodott,

reszketett a keze, amíg összecsomagolt. Taxival vitték be az otthonba. Megmutatták a szobát, ahová kerül, leülteték az ágya szélére. Megkérdezték, nem akar-e lefeküdni? Olyan szerencsétlenül üldögélt ott fekete ünneplőruhájában, olyan védtelennek és elesettnek tűnt.

Margit lefektette. A magával hozott holmikat berakosgatta a szekrénybe, amely üresen állt a négy közül.

Amikor búcsúzni akart, mami már a fal felé fordulva feküdt. Megcsókolta sápadt kis arcát, de ő lehunyta a szemét, mintha aludna. Egy hanggal sem válaszolt a lányának.

Margit tele volt lelkiisme- ret-furdalással. Arra a napra szabadságot vett ki, de semmit nem ért az otthoni munkája. A vacsorára szánt rakott krumplit odaégette. Többször is bement a kisszobába, ránézett az ágyra, ahol addig mami feküdt. Most be volt vetve, rajta a mintás takaró. Olyan üres volt, mint minden, mami nélkül.- Bele kell törődni - gondolta -, hiszen mindennap meglátogathatom. Majd megszokja, talán meg is szereti az otthont.

Végzett a mosogatással, megtörölte a kezét, és eszébe jutott, hogy mami még mindig ott áll az ablak előtt. János az újságját lapozgatta.- Jövő héttől én megyek szabadságra - mondta Margit -, de hogy azután mi lesz, nem tudom.

Férje felállt, odament hozzá, és vállára tette a kezét.- Tudom, hogy milyen nehéz. Azért vállaltam az első két hetet. Azt hiszed, én nem szeretem? Olyan volt hozzám mindig, mint a saját anyám. Létezik valamiféle ápolási segély, de hogyan adja fel akármelyikünk is a munkahelyét? Itt a két gyerek is. A végén mégis muszáj lesz visszavinni. A te két hét szabadságod is csak haladék. Addig azért hagyjuk békén. Hátha mégis megérti.

Jó házasságban éltek, soha nem volt köztük veszekedés.- Bemegyek, megnézem - mondta, és sóhajtott. - Hetvennégy éves, elélhet még tíz évet is velünk. Úgy félek, hogy ott bent meghal hamarosan. És akkor egész életemben arra gondolok majd, hogy azért.

M

ami már nem állt az ablak előtt. Feküdt az ágyon, és úgy tűnt, mintha aludna. Olyan szelíd volt az arca, örökre eltűnt róla az a szorongás, mely az utóbbi időben annira meghatotta Mar- gitot. A nyitott ablak előtt hangta- lanul lebegett fehér a csipkefüggöny.

fv