Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-03 / 207. szám
1994. szeptember 3., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Kit érdekelnek a művészetek, és miért? Gyakran mondják mostanában némi sajnálkozással, különösen a kultúra terjeszői, illetve maguk a művészek is, hogy csökkent a művészetek társadalmi megbecsülése. Nem csupán a politika fordít rájuk kevesebb gondot, ez nem volna föltétlenül baj, de a közönségük is megfogyatkozott. Ezzel egyidőben (van aki ok-oko- zati összefüggést is lát a két jelenség között), maguk a művészek is kevesebb jó alkotással jelentkeznek. Példaként rendszerint a ’60-as, ’70-es, ’80-as éveket említik, amikor szenzációszámba ment bizonyos könyvek megjelenése, egy-egy vers hetekig beszédtéma volt társaságokban, olyanokban is, ahol nem csupán művészetekkel hivatalból foglalkozók találkoztak. A látszat valóban ezeket a nézeteket igazolja. Mintha a művészetek ma kevésbé lennének fontosak, mint néhány évtizeddel ezelőtt, s társadalmi vitákat sem művészeti alkotások robbantanak ki. A politika és a művészetek viszonyát ezúttal figyelmen kívül hagyva, csak a közönség és a művészi alkotások kapcsolatának néhány jellegzetességéről szeretnék a továbbiakban szót ejteni. Példáimat elsősorban az irodalomból veszem, előrebocsátva, hogy hasonlókat más művészetekből is lehetne idézni. Ma már, néhány évtized távlatából visszatekintve, világosan látszik, hogy a művészetek a ’60-as évektől kezdve erőteljesen telítődtek politikával. Némi iróniával elmondhatjuk, hogy megvalósulni látszott Révai célja a politikus művészetről, csak éppen nem úgy, ahogy azt a Rákosi-rendszer első számú kultúrpolitikusa elképzelte. A művészetek a hivatalos politikával szemben egy alternatív politikai gondolkodás terepévé lettek, természetesen nem nyíltan, hanem egy bizonyos metakommunikáció révén, amelyet azonban minden valamennyire is gyakorlott olvasó megértett. Megértették természetesen a művelődéspolitika hivatalos irányítói is, de egy bizonyos határig nem avatkoztak be adminisztratív eszközökkel. Ez a határ ráadásul állandóan változott, a politika hullámzásának megfelelően, így történhetett, hogy olykor átcsúsztak akkor „problematikusnak” ítélt művek, miközben néhány hónappal előbb vagy később a politika szempontjából kevésbé vitathatóak is fennakadtak a kultúraközvetítés szűrőin. Természetesen az egyes műhelyek, sőt döntési helyzetben lévő személyek maguk is másként érzékelték a „falak” szorítását (emlékezzünk a szintén nagy visszhangot keltett filmre!), s ez a végső képet tovább árnyalta. A közönség jelentős része a művészetekben, s jellege miatt elsősorban az irodalomban, a színházban és filmben, kevésbé a képzőművészetben, elsősorban nem esztétikai élményt keresett, hanem olyan politikai „üzenetet” várt, olykor kapni vélt, és gyakran kapott is, amilyet más módon nem kaphatott meg, mert a hazai közélet és a publicisztika ilyet nem adhatott neki. Tévedés ne essék, az e körbe sorolható alkotások jelentős része művészileg is maradandó értékeket hordoz, de megjelenésük idején a közönség jelentős része nem ezeket vette tudomásul, hanem a politikai „üzenetét”, amely ma már sok esetben elenyészett, az új nemzedékek számára nem is jelent semmit a művekben. Fejes Endre Rozsdatemetője például azt sugallta a hatvanas évek politikai „csemegére” vágyó olvasójának, hogy a hivatalos propaganda állításával ellentétben a munkásosztály tele van kispolgári beidegződésekkel és illúziókkal. Cseres Tibor Hideg napokja a maga módján a nemzetiségi kérdésre terelte a figyelmet, alkalmat teremtett a kritikának, hogy a könyv ürügyén erről mondjon véleményt, Sánta Ferenc Húsz órája először ábrázolta, ha úgy tetszik mondta ki, amit a hivatalos politika akkor még nem ismert el, hogy a magyar faluban kegyetlen küzdelem folyt a téesz-szervezések idején. De említhetném ebből a körből Kertész Ákos Makráját, amelynek az volt a politikai szenzációja, hogy az önmagát a munkásosztály uralmának aposztrofáló rendszerben egy tehetséges fiatal munkás hogyan jut el az öngyilkosságig. Örkény egypercesei pedig már azt sugallták, különösen az arra érzékeny fülű olvasónak, hogy a világ, a marxista filozófia optimizmusával ellentétben abszurd, értelmetlen és kiismerhetetlen, s ráadásul nem is úgy általában, hanem az is, amelyben ott és akkor éltünk. De hogy más művészetekből is hozzak példát, a szolnokiak közül még bizonyosan sokan emlékeznek Bulgakov A Bíborsziget című darabjára, amelyet 1981. január 16-án mutatott be a Szigligeti Színház. Ennek az egyébként jó előadásnak volt egy országos politikai szenzációja, amely elhomályosított minden esztétikai értéket: a meglehetősen korlátolt Szavva Lukics kultúrpolitikus-pártkorifeust játszó Kristóf Tibornak olyan maszkot készítettek, amely teljesen egyértelműen Aczél Györgyre utalt. Ezzel a kultúra korabeli pártirányításáról mondott, más módon elmondhatatlan véleményt, s a közönség nagy része éppen ezért ment el megnézni az előadást, ezért beszéltek róla hetekig a legkülönfélébb társaságokban. Szinte természetes, hogy amikor megszűnt a politikai véleménynyilvánításnak ez az áttételes módja, s a vélemények a maguk pőreségében hangozhattak el, nem színházban, hanem pártgyűléseken, nem regényben, hanem politikai elemző cikkben és beszédben, vagyis a maguk természetes helyén, az a réteg, amely csak a politikum kedvéért volt a művészet „fogyasztója”, eltávolodott tőle, és átpártolt a politikához. Nem kizárólag, de igen nagy részben ez okozza a művészetek iránti érdeklődéslanyhulást, ez az oka annak is, hogy nincsenek „szenzációs” művek. A közönség egy része tehát csak a politikum miatt érdeklődött a művészetek iránt, de ugyanez elmondható az alkotók egy szintén jelentős részéről is. ’60-as, ’70-es, ’80-as évek Magyarországán sok olyan ember élt, aki közéleti, politikai szereplésre vágyott, de nem volt hajlandó megkötni a hatalommal azokat a kompromisszumokat, amelyek akkor ehhez nélkülözhetetlenek voltak. Ezeknek az embereknek úgyszólván egyetlen lehetőséget a művészetek kínálták, elsősorban pedig az irodalom. A művekben sok mindent elmondhattak a már említett metanyelven, de jól megfejthetően, az irodalmi közéletben pedig némi cselekvésre is nyílott mód az írószövetség politikával erősen telített tevékenységében. Félreértés ne essék, itt nem az előbb említett szerzőkre gondolok, ők, egyes műveik politikai felhangjai ellenére is írók voltak és maradtak is, kik még élnek közülük. Az irodalmat a közéleti jelenlét érdekében inkább csak kényszerből vállaló álíró-politikus legnyilvánvalóbb megtestesülése Csurka István, aki, amint tehette, vélhetően véglegesen, hátat is fordított az irodalomnak a politika kedvéért. Csurka azonban tehetséges ember, aki a muszáj-íróságban is képes volt jelentős, maradandó művek létrehozására. Az övénél jóval szerényebb tehetséggel ugyanezt az utat járta-járja a költőnek indult Lezsák Sándor, és járják mások is, de azt hiszem, további példák nem szükségesek annak érzékeltetésére, hogy miről van szó. A kérdés ezután úgy hangozhat, hogy valóságos veszteség-e a művészeteknek, hogy az érdeklődés társadalmi méretekben csökkent irántuk? A válaszom inkább a „nem” felé hajlik. Az az érdeklődés ugyanis nem a művészeteknek szólt, látszatérdeklődés volt, elmúltával sok minden a valóságos helyére került. Akkor tehát most minden rendben van? - kérdezhetnénk némileg naivan. Nos, korántsincs minden rendben. A politikai szenzációkat leső közönség elmaradásánál sokkal nagyobb baj, hogy megkezdődött annak a lecsúszó, főleg értelmiségi rétegnek a kényszerű eltávolodása, amely őszintén a művészetért érdeklődne, de anyagi helyzete már nem teszi lehetővé, hogy könyvvásárlóként, színházi nézőként, koncerthallgatóként megőrizze kultúrafogyasztói „státusát”. De ez már egy másik cikk témája lehetne. Kérdőjelek a honatyák javadalmazása körül A tiszteletdíjak befagyasztása segít? Az év végéig biztosan nem emelkedik a parlamenti képviselők javadalmazása, de már érlelődik a terv, hogy a törvényhozói bérstopot 1995-ben is érvényben tartják. Ismert, hogy a honatyák-honanyák országgyűlési tiszteletdíja a miniszteri fizetések felének felel meg. Az sem titok, hogy ezt az összeget a t. Házban viselt különféle tisztségek, bizottsági posztok, stb. alapján tisztes summát kitevő egyéb juttatások egészíti ki. Mit jelent a befagyasztás? Néhány alapművelettel kiszámítható, hogy a „jegelés” az ország, a költségvetés sanyarú helyzetén mit sem változtat; a megtakarítás csupán aprócska csepp a kiadások tengerében. Valószínűleg nem rendíti meg a 386 képviselő anyagi helyzetét sem, bár az infláció mértékét figyelembe véve nyilván azzal jár, hogy némileg szorosabbra kell húzniuk a sokat emlegetett nadrágszíjat. Hatásvadászat? Ne féljünk kimondani: a szocialisták kezdeményezte parlamenti önkorlátozás valóban jelképes, ha úgy tetszik, hatásvadászó gesztus. De rögtön tegyük hozzá: igencsak kívánatos hatások kiváltását célozza. Azt, hogy az államélet legfelsőbb szintjén levők önmagukra is érvényes kötelezettségnek tekintsék a takarékosságot. Hogy személyes példával is igazolják: a hatalomnak nem haszonélvezői, hanem „csak” felelős részesei kívánnak lenni. Ragadós a példa? A képviselői bérstop egyben azt is nyomatékosíthatja, hogy a munkanélküliség, az elszegényedés szorításában vergődő ország vezető garnitúrája egyetlen közintézményben, a közélet egyetlen szegmentjében sem engedheti meg magának a rongyrázást, a közpénzek nagyvonalú kezelését. Kivált nem úgy, hogy míg másokat pénzügyi fogyókúrára fog, addig saját bukszáját hizlalja. Lehet, hogy az önkorlátozó magatartásforma nyomán a politikai, közéleti élgárda tagjainak a pénze csökken, de a hitele nő. Ez utóbbira azonban a következő időben nagy szükség lesz. Ferenczy Europress Akár az utca kövére is Kapuban a végrehajtó- Kutyaszorító a lakások kiürítése, a lakbérhátralékkal rendelkezők kilakoltatása, - vélekedik dr. Tóth Ferenc, a SZOLLAK Kft. jogásza. Pogány Csaba, a kft. ügyvezetője egyetértőén rábólint. Beszélgetésünk során kialakul a kép, amely bálványként sokkolhat megannyi családot, avagy nevetség, további packá- zás tárgya lehet. Az, hogy mivé válik, eldől a közeljövőben. Arról van szó, hogy a szolnoki önkormányzati lakások bérlői hozzávetőleg huszonöt millió forinttal tartoznak a lakásokat üzemeltető SZOLLAK Kft.-nek, lényegében az önkormányzatnak. Ez az óriási összeg akadályozza a lakások üzemeltetését, amely folyamatosan csak úgy volt lehetséges, hogy az önkormányzat máshonnan elvont összegekkel segítette azt. Adott a jogi alap Minden kötelességét teljesítő választópolgár egyetért abban, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Most már a jogalkotók is így vélekednek. Belátják, hogy a korábbi gyakorlat, nevezetesen az, hogy ki lehetett ugyan lakoltatni a notórius adósokat, de csak szükséglakásba, nem járt fegyelmező erővel, hiszen egyetlen városban sem volt és most sincs elég szükséglakás. Most viszont változott a helyzet. A megyei bíróságon dr. Fü- löp Ferenc azt mondja erről: - Az új végrehajtási törvény 1994. szeptember 1-jén lépett hatályba. Ettől az időponttól kezdve, ha a bírói ítélet szerint elhelyezésre nem tarthat igényt a lakáskiürítésre kötelezett bérlő, akkor számára szükség- lakást nem kell biztosítani. A végrehajtási tövény csak azt írja elő, hogy ha a lakás kiürítésére kötelezett lakó nincs jelen a végrehajtás foganatosításánál, az nem akadályozza a határozat érvényesítését, de ilyen esetben a lakásban lévő ingóságokat valamilyen módon el kell helyezni egy másik lakásban vagy raktárban. Egyébként nem. A végrehajtási törvény 182. paragrafusa rendelkezik így. Ennek értelmezésére még nem alakult ki megfelelő bírósági gyakorlat, hiszen csak most, szeptember 1-jén lépett hatályba az új végrehajtási törvény. A bírósági gyakorlatnak kell eldöntenie, hogy ilyen esetben milyen módon történjen az ingóságok elhelyezése. Végeredményben, ha a tulajdonos ragaszkodik a lakás kiürítéséhez és cserelakást sem biztosít, a bírói ítélet alapján a végrehajtó kötelessége, hogy az előbb említett módon gondoskodjék a lakás kiürítéséről. Belenyúlni a darázsfészekbe? Ezek szerint a jogi alap adott ahhoz, hogy akár az utca kövére is kitegyék a lakbért nem fizetőket. A kérdés az, hogy a tulajdonos, ebben az esetben a szolnoki önkormányzat bele mer-e nyúlni a darázsfészekbe, felbolygatja-e a kedélyeket közvetlenül az önkormányzati választások előtt. Jelenleg nyolcvanhárom család ellen folyik lakáskiürítési eljárás Szolnokon. Az eljárás leállítására a SZOLLAK Kft. még nem kapott utasítást az önkormányzattól, s ezért ő sem tett ez ügyben semmit. A SZOLLAK Kft.-nek nincs joga a mérlegelésre, a szociális szempontokat is csak annyiban veheti figyelembe, hogy a tartozásukat letudni akaróknak részletfizetési kedvezményt biztosít. Aki ezzel sem él, azzal szemben kezdeményezi a kilakoltatást. A kérdés csak az: szentesíti-e azt az önkormányzat. Kéri József alpolgármester így vélekedik erről: - A lehetőség nem azt jelenti, hogy kampányszerű kilakoltatás kezdődik Szolnokon. A jogszabály csupán lehetőség, foganatosítása a legvégső eszköz. Az önkormányzatnak a szociálpolitika érvényesítése is feladata. A jog és a humanitás összhangját kell megteremteni. Az emberi megoldásokat keressük. E céltól vezérelve a be- senyszögi úti volt szovjet laktanyában hatvan lakást akartunk kialakítani, de a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet ötször annyiért adta volna, mint amennyiben először megegyeztünk. Az ilyen törekvéseink azonban ne tévesszenek meg .senkit. Semmi jót ne várjanak azok, akik tudnák fizetni a lakbért, mégis tartoznak vele. Nincs visszatartó erő Ha az önkormányzat mégis úgy dönt, hogy elhalasztja a lakbérhátralékosok kilakoltatását, mivel az - főleg a választások előtt - nem csak gazdasági, illetve szociálpolitikai kérdés, hanem politikai vetülete is van, akkor felvetődik a gondolat: miért szorította a SZOLLAK-ot a bírósági eljárások megindítására? Utóvégre sem anyagiakban, sem egyéb tekintetben nem volt kicsi ennek a tétje, hiszen emiatt másfél millió forint eljárási illeték kifizetésére került sor, no meg a bírák, a közreműködők esetlegesen feleslegesnek tekinthető leterhelésére. S van még egy vetülete is a halasztásnak, amit Domány Bé- láné, a lakáshivatal vezetője így fogalmaz meg:- Úgy érzem, nincs visszatartó erő. Ha valaki azt látja, hogy szomszédja, ismerősei minden következmény nélkül adósak maradnak a lakbérrel, ő is könnyen erre az álláspontra helyezkedik. Más az, ha szigort, következetességet tapasztalnak. Tavaly például, amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy a hátralékosok ügyét kivonják az államigazgatási eljárásból és a bírósági végrehajtáshoz teszik, a SZOLLAK Kft. felszólításának eredményeként néhány hét alatt egymillióval javult a lakbérfizetési morál. Szolnokon tíz éve nem épült bérlakás. Ezért sincs alacsonyabb komfortfokozatú vagy szükséglakás a kiköltöztetettek elhelyezésére. Mi hát a megoldás? Országos tapasztalatok alapján nem az önkormányzatnak kell megkeresni azt. Azoknak viszont, akik a megindított eljárás során rendezték tartozásukat és azóta is fizetnek, ismételten bérbeadhatjuk a lakást, de nem olyan feltételekkel, mint korábban. Régebben határozatlan időre kapták a lakást. A mai szabályok szerint csak óvadék ellenében és csak öt évre. Csak első láncszem Sokan nehéz anyagi helyzetük miatt lesznek adósok - de nem mindannyian azért. Úgy vélem azoknál, akik önhibájukból nem tesznek eleget lakbérfizetési kötelezettségüknek, azoknál el kell érni, hogy ne lakjanak ott minden következmény nélkül, mert nincs remény tartozásuk kiegyenlítésére, s tartozásuk egyre gyülemlik. Kutyaszorító az egész, végtelen kutyaszorító - jut eszembe megint. A kilakoltatással ugyanis nem fejeződik be az ügy - bár sok ember igazságérzete megnyugszik ezáltal. Az így hajléktalanná válók is az önkormányzat gondját növelik. Avagy gondoskodnak magukról. Domány Béláné azt mondja erről:- A hideg idő közeledtével az utóbbi évek gyakorlata szerint növekszik az önkényesen beköltözők száma. Tavaly már általuk üresnek vélt összkomfortos lakásokba is betelepedtek. Úgy kellett kiraknunk őket. Eszerint a kilakoltatásnak több láncszeme van. Kíváncsian várjuk, hogy az új végrehajtási törvény jegyében miként alakul az első. Simon Béla Jelenkortörténeti konferencia Magyarországon tíz rendszerváltás zajlott le ebben az évszázadban, s ez egy ilyen kis országtól igen nagy teljesítmény. E szavakkal nyitotta meg Kende Péter történészprofesz- szor csütörtökön Debrecenben az I. Országos Jelenkortörténeti Konferenciát. A Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben témakörben zajló tanácskozás megnyitásakor a történész hangsúlyozta: a társadalom olyan, amilyenné a hatalom alakítja, de ez fordítva is igaz. Vagyis: a társadalom megfelelő civil szervezetekkel formálhatja magát a hatalmat. A kérdés csupán az, hogy mennyire autonóm a társadalom szerkezete a hatalommal szemben - vélekedett Kende. A háromnapos tanácskozáson 74 előadás és korreferátum hangzik el napjaink történelméről. A csütörtöki plenáris ülésen Glatz Ferenc, Ormos Mária, Litván György és Andorka Rudolf professzorok tartottak előadást a jelenkortörténet fogalmáról, kutatási feladatairól, a kutatások módszertanáról, a közelmúlt magyar történelmének megítéléséről, s a XX. századi magyar társadalom fejlődésének fontosabb tendenciáiról. (MTI) Kapcsolat a civil szervezetekkel Lobby-lista készül a Parlamentben A napokban a Parlamentben új fogalommal találkoztunk: lobby-lista. Mit jelent ez a fogalom? - kérdeztük Bihari Mi- hálytól, a parlament alkotmányügyi, törvényelőkészítő, igazságügyi és ügyrendi bizottságának alelnökétől.- A civil szervezetekkel is kapcsolatot szeretne teremteni a parlament. Úgy gondoljuk, jó, ha a parlamenti bizottságok már az előkészítő munkálatok során megismerik az adott kérdéskörrel kapcsolatos „civil” véleményeket, amelyek adott esetekben be is épülhetnek az állás- foglalásokba.- Milyen formában kívánják megvalósítani ezt az együttműködést?- A házszabály tervezetének 140. paragrafusa lehetővé teszi, hogy a bejegyzett, országos érdekképviseleti szervek - ha kérik -, felkerülhessenek egy jegyzékre, az úgynevezett lobby-listákra.- Hogyan, hol lehet ezt kérni? - A kérelmeket az Országgyűlés főtitkárához kell benyújtani. A listát évente megújítva és természetesen, ha szükséges, újabb szervezetekkel kiegészítve a Magyar Közlönyben közzé teszik.- Hogyan működik majd a lobby-lista?- A parlamenti bizottságok, amikor egy-egy kérdés megtárgyalásakor meg kívánják hallgatni a különféle érdekképviseletek álláspontját, elő fogják venni ezt a listát. Meg fogják nézni, melyek azok a szervezetek, amelyek igényt tartanak arra, hogy kikérjék a véleményüket.- Ezek a szervezetek netán a bizottságoknak állandó meghívottjai lesznek?- A házszabály nem rendelkezik arról, hogy a parlamenti állandó bizottságok üléseire kiket kell kötelezően, állandó jelleggel meghívni. Én azt gondolom, hogy ebből a jegyzékből minden bizottság külön-külön kiválasztja majd azokat az érdekképviseleti szervezeteket, amelyeket minden ülésére meghív.- A meghívottaknak milyen jogot biztosít a törvénytervezet?- Ha az Országgyűlés a házszabály-tervezetnek ezt a részét is elfogadja, akkor az érdek- képviseleti szervezeteknek tanácskozási joguk lesz. Ezzel minden bizonnyal elkerülhetők lesznek az olyan viták, mint amilyenek az országgyűlési képviselőség és a polgármesteri megbízatás összeférhetősége körül kialakultak. Ferenczy Europress