Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-28 / 228. szám

1994. szeptember 28., szerda Tükör 5 Mutassunk mi is egymásra Minél nemesebb egy növény, annál több védelmet, ápo­lást, gondozást igényel és érdemel. A homo sapiens kertjé­ben a legszebb, legértékesebb rózsaszál a tudomány. Ne­künk, magyaroknak nincs sok pénzünk, amit a tudományra költhetnénk, pedig ez a befektetés kamatozna legjobban. Ám szervezéssel, törődéssel sokat tehetünk érte. Valahol láttam egy fölmérést: melyik ország adta a legtöbb tehetsé­ges embert a világnak? Á franciák álltak az első helyen, de mi magyarok is nagyon előkelő helyet foglaltunk el a sor­ban. Szervezéssel, odafigyeléssel mi a megyénkben is sokai tehetünk a tudományért. Általában a tudósok elfogultak saját tudományuk iránt. A másik jó, amit a Megyei Tudományos Testület megalakulá­sában látok - egymás megismerése. Egymásban az érték, a tudományos munka felismerése, a mások munkájának megismerése. Valamit a művészektől megtanulhatunk! A pódiumon egymásra mutatnak, egymás felkészültségét méltatják ez­zel. Mutassunk mi is egymásra. Szalay Pál A tévé képernyője előtt Nem tudom, mit is jelent a közszolgálatiság, miről oly sok szó esik szakmai körök­ben. Gyanítom, azok sem igazán vannak tisztában a fogalommal, akik nap mint nap nyilatkoznak, beszélnek róla; legutóbb a Duna TV egyik vitaműsorában derült ki, ahol ugyancsak a köz­szolgálatiság került terítékre, hogy a vitatkozó felek sem tudták meghatározni lénye­gét, mely - úgy tűnik - bo­nyolult és összetett. De arról meg vagyok győződve, hogy a közt, a nézőt egyáltalán nem szolgálhatja az afféle tévéfilm, mellesleg angol gyártmányú, mint a vasárnap esti szömyülmény, a Megér­zés, mely ravasz módon bár, dramaturgiai ügyeskedéssel a szadizmust „lobogtatta meg” a képernyőn. Nem a hullák miatt, hanem főleg annak az őrült orvosnak a szerepeltetése, aki hivatásá­val ellentétben mások életére tör, döntő pillanatokban elő­rántván zsebéből a gyilkos szikét, mely élesebb minden pengénél - ez hatott irtózta- tóan. Ez az alak, ez a rettene­tes figura refrénszerűen buk­kant elő, a különben is ál­landó szorongásra, szoronga- tásra építő televíziós munká­ban, mely még a józan, nyu­godt, biztos idegzetű nézőt is oly módon kavarhatta fel, hogy akár álmában is vissza­kísértethetett a fehér köpe­nyes szörny. Az erőszak, azaz a mások kínzásában örömét lelő magatartás, a szadizmus „népszerűsítése” bármilyen formában történ­jék is, netán szórakoztatásra szánják - a lélekrombolás nem tartozhat egy valóban közszolgálati televízió prog­ramjába. Különösen nem este nyolc után, a leglátoga­tottabb műsoridőben, amikor a felnőttek, a nagyok mellett a kicsik vagy a kisebbek is ott csücsülhetnek még a ké­szülékek előtt. Ki a gyilkos? Láthattunk egyébként a na­pokban bűnügyi tévéjátékot hazai termésből is, szerda este, a Hámori Tibor színjáté­kából készült A gyilkos én vagyok címmel sugározta a televízió az egyesen. Ismerős alaphelyzet, egy társaságban váratlanul, sötétben meggyil­kolnak valakit, majd megin­dul a keresés: vajon ki is kö­vethette el a jelenlévők közül a gyilkosságot. Ismerhetjük Agatha Christie szellemes krimijeiből is e tipikus bűn­ügyi szituációt, ám a szerző ezúttal csavarint egyet az is­merős történeten, itt merész fordulattal a társaság minden tagja igyekszik magára vál­lalni a gyilkos cselekedetet - egy nagyobb jutalom remé­nyében. Ügyes színműírói fo­gás, sajnos részleteiben, ki­dolgozásában már kevésbé öt­letes és érdekes. Itt épp az hi­ányzik, ami az effajta történe­tek sava-borsát adná: a szel­lemi izgalom. Izgalmat legfel­jebb az kelthetett, hogy játék közben egy hatalmas ventilá­tor lapátjai szelik a levegőt és szeletelik fel a képernyőt mozgásukkal, így teremtvén valamiféle izgalmat az egyébként nyugis cselek­ményben. Drága műfaj a tele­vízió - halljuk gyakorta -, ám a legdrágább akkor, ha nem születik érték általa. Akkor egyenesen kidobott pénz. A televízió becsületére legyen mondva, a nem „túlságosan” értékes tévéjátékot nem fő műsoridőben kínálta nézőinek - érthetően. Ellenpontok De érthető-e, hogy egyik újdonságát, egy most induló vitaműsorát, az Ellenpontokat is eldugta az éjszakai progra­mok sorába: éjféli műsor lett belőle. Sőt, csaknem belenyú- lott a hajnalba, hisz amikor e sorok írója elcsüggedve az álmosságtól elcsavarta készü­léke gombját (elnézést a kissé személyesebb hangért) egy óra előtt néhány perccel, s ki­nézett a környék házainak ab­lakaira, melyek szemüket mind lehunyták - sehol vilá­gosság, sem a jól ismert kékes fény -, még tartott az eszme­csere, szakemberek gondolat- cseréje egy igen izgalmas té­mában: joga van-e az állam­polgárnak marihuánát fo­gyasztani - így tömören fo­galmazva -, ha erre van kedve; miért tiltott a „fű”, amikor az alkohol épp oly ve­szélyes az emberi szervezetre, mértéktelen mennyiségben pedig még veszélyesebb is, mint a „természet ajándéka” (így nevezte egyik élvezője), a vadkenderből származó, gyenge hatású kábítószer. Megsérülhet-e a személyiség joga, ha az állam a maga tör­vényes eszközeivel, netán til­tással beleszól az eféle élveze­tek folyamatába. - Szabad-e felszabadítani az ilyen szerek fogyasztását? Elmondta vé­leményét az alkotmányjogász, az orvos, pszichológus, sőt egy középiskolai tanár is ki­fejtette, aki szerint a drog, még a lágy is, akár a marihu­ána, hihetetlen veszélyekkel jár: út a keményebb fajtáihoz. Ugyanakkor az egyik fo­gyasztó arról vallott, hogy a szer hatására miként változott meg személyisége, elhagyta az italt, másképp látta, ki­egyensúlyozottadban a vilá­got. Ellenpontok - vélemé­nyek pró és kontra. Valójában azonban igazi vita nem bon- takoztot ki a tárgyban, érezhe­tően bénította a vélemények szabadabb, nyíltabb megjele­nését az a szorongás, mely mindkét felet, a támadókat és védőket egyaránt eltöltötte. A műsorvezető Vészi János is kereste olykor a megfelelő szavakat, attól tartván, hogy netán érzékenységeket sért. Kényes a téma, el is hangzott, s talán már azzal is ártani le­het, hogy ekkora képer­nyő-nyilvánosságot kap - vélte az egyik vitapartner. Ami mégis „kikristályoso­dott” az úgynevezett fű témá­jában, melyben láthatóan a szakma is tanácstalan, s a jog sem igen tud mit kezdeni vele, az pedig az, hogy ki-ki maga döntheti el egyelőre, mi jó, mi nem jó szervezetének, miként kívánja kúrálni beteg közérzetét, lelkiállapotát. Vé­gül is talán szerencsés, hogy erre így a televízióban csak akkor kerülhetett már sor, amikor az esetleges fogyasz­tók, főképp a fiatalok az iga­zak álmát aludták. Valkó Mihály Ahol máshogy mérik a szabadságot Korábban - női börtöne mellett - javító-nevelő, zárt in­tézetéről is ismert volt Kalocsa. Mára nemcsak nevében humanizálódott gyermekotthonra ez a nehéz fiúkat befo­gadó intézmény, de a zsúfoltság is mérséklődött. 320 he­lyett 160 összegubancolódott életű 10-18 év közötti kis- és nagykamasz tölt itt olykor hosszú éveket, fejezi be a nyolc általánost, az igyekvőbbek pedig ezt követően egy-egy szakma alapjaival is megismerkednek. A Népjóléti Minisz­térium gyermekvédelmi főosztályának fenntartásában a kalocsaihoz hasonló gyermekotthon a fiúk részére Zala­egerszegen, míg a lányok számára Esztergomban és Debre­cenben működik. Ezeknél egy fokkal szigorúbb, zártabb in­tézetek a budapesti Szőlő utcai, a rákospalotai és az aszódi. Kalocsára ’91. február óta huszonhat Jász-Nagykun-Szol- nok megyei fiú nyert „beutalást” a gyermek- és ifjúságvédő intézet (gyivi) gyámkodása révén. Jelenleg tizenketten él­nek itt megyénkből. Közülük négyen a Homoki Általános Iskola és Diákotthon lakói voltak előzőleg, ahonnan Kókai Nagy István igazgatóval és Mihályi János utógondozóval látogattuk meg e kisiklott életű, „nehéz fiúkat”. András Miklós: Egyik gon­dunk, hogy nincs udvarunk Az egykori jezsuita oktató­rend vastag falú épületének szé­les folyosóján András Miklós igazgató jön elénk.- Jóllehet, kicsit riasztó az ablakokon a rács - mond­ja mindjárt beszélgetésünk ele­jén -, ám e nélkül is magán vi­selné a négyszög alakú, város- központban lévő zárt rendszerű épület a korabeli merev nevelési rendszer nyomait. A legna­gyobb baj, hogy a betonozott belső udvar sem használható semmire, mivel közepén van­nak leásva azok az olajtartá­lyok, amelyekből a kazánházat tápláljuk fűtőanyaggal. Az ud­var hiánya azért gond, mert a lelkileg, idegrendszerileg sérül­ten idekerülő gyerekeknek na­gyon nagy mozgásigényük van. S rendelkezünk ugyan sportte­leppel, kerttel, de ahhoz ki kell menni a város szélére.- Igazgató úr! És ahhoz mit kell elkövetni, hogy idekerüljön valaki Kalocsára?- Olyan intézeti és állami ne­velt kiskorú fiúk kerülnek ide, akiknek súlyos magatartási, személyiségfejlődési zavaraik vannak. Elhanyagolt gyerekek ők értelmileg, lelkileg. Túl a magatartási problémákon, ki- sebb-nagyobb bűncselekmény­ben már részt vettek. Egyrészt büntetés, ítélkezés előtt állnak, másrészt ha 14 év alattiak, nem büntethetők. Ilyenkor a nevelé­sükre vállalkozunk. Nem köny- nyű ez, mert nagyon sokféle problémával kell foglalkoz­nunk. Más és más indíték miatt kerülnek ide, de leginkább a családra vezethető vissza a kö­rükben kialakuló deviancia. Legfőbb célunk az egyéni neve­lés, fejlesztés. Iskolai elmaradá­suk óriási. Harminc százalékuk értelmi fogyatékos, ezért az ál­talános iskolai képzés mellett eltérő tantervű, úgynevezett ki­segítő oktatást is szervezünk, il­letve a korosabb gyerekeknek dolgozók általános iskoláját.- Mindehhez, gondolom, nem kevés pedagógus kell.- Otven pedagógus kolléga dolgozik itt. Ami nem szeren­csés, igen nagy a fluktuáció. Vannak normál és gyógypeda­gógusok, részfoglalkozásban két pszichológus és egy pszi­chiáter-orvos, közművelődési tanár, aki a szabadidős progra­mokat szervezi, egészségügyi szakoktató. Legtöbben általános iskolai tanítók, tanárok.- Az átlagosnál problémá­sabb gyerekekről lévén szó, ért­hető módon zártabb ez az in­tézmény a többinél. Miben nyil­vánul ez meg?- Nyitott szisztéma szerint nevelünk, bár sajátos háziren­dünk van. A gyerekeket nem zárjuk be, de megszabjuk, mi­kor mehetnek kimenőre. Szoro­sabb a felügyelet, ugyanakkor a szabadidejüket maximálisan igyekszünk szervezni. A belső házirendünk picit merevebb mint máshol, de semmifélekép­pen sem durva. Emberi léptékű, amely a gyerekek életkorát is figyelembe veszi.- Meddig maradhatnak itt a fiatalok?- Amíg el nem érik a nagyko­rúságot, illetve ezen túl, a ta­nulmányaik befejezéséig. Van szakmai képzésünk is, például hegesztő, kőműves, festő-má- zoló. Mindettől függetlenül 2-3 évnél tovább nem kívánatos az ilyen jellegű zárt közösségben való tartás. A fiatalokat a gyer­mekvédőktől kapjuk, oda is ad­juk vissza. Amíg itt vannak, el­látjuk képviseletüket, pártfogói felügyeletüket. A távozásukat persze önha­talmúlag is szervezik a Kalo­csára beutaltak. Utal erre az igazgató is, amikor megemlíti, nagyon sok a szökés, a „leléce- lés”. Kimenőt kapnak, nem jön­nek vissza. A közelmúltban fordult elő: az egyik beköltöző olyannyira nem tudott meg­szokni, hogy a második emeleti ablakrácson kibújva, az esőcsa­tornán mászott le, életveszélyes módot választva a szökéshez. Bayer Józsefnek, az intézet utógondozójának is van erre vonatkozó statisztikája. Citálja is, fellapozva a nyilvántartását:- A ’93. decemberi állapot szerint a 149 fiú közül addig 75 próbálkozott szökéssel. Ki egy­szer — huszonnyolcán -, ki többször. Olyan is volt, aki túl volt ekkor már a tizenegyedik (!) kísérletén. Vannak aztán akik tartósan szökésben vannak. A rendőrség segítségével való begyűjtésüket időről időre szor­galmazza -az intézet. A török­szentmiklósi László például jú­lius 7-én, a portás éberségét ki­játszva távozott. Kérésemre az utógondozó külön-külön is be­mutatja a megyénkből jött fiú­kat: a tiszaföldvári Tibor, a szolnoki János előzetes letartóz­tatásban van. Ricsit, aki Kalo­csán tanult meg írni-olvasni, a földvári nagyapja jövedelemki­egészítésre használta. Hol ezt, hol azt tulajdoníttatva el vele. A kis legénynek óriási tehetsége van a birkózáshoz. A szököttek közé tették, köröztetik, mert börtönviselt édesanyja otthon Bayer József: A megfelelő ne­velés nemzetmentö erő lehet tartja erőszakkal. Feri otthon volt nyáron Jászberényben a nevelőszüleinél, de rendőrségi ügybe keveredett, most fogják kihallgatni. A tiszabői Jenő ké- pezhetetlen és kiszámíthatatlan magatartásé. Órát rabolt, szö­késben van, az ő begyűjtését is szorgalmazzák. És így tovább. Kicsöngetnek a délelőtti harmadik óráról. Elindulok a fi­úkhoz beszélgetni. Az egyik te­remből gondterhelt arcú tanárnő lép ki. Nehéz volt? - kérdezem. Nagyon - feleli -, pedig most csak egy tanuló volt bent. Har­mincegy éve csinálom, de egy­szerűen nincs módszerem. Egyáltalán nem akar tanulni. Égy másik osztályban mint­egy húszán wannak. Négyen megyénkbeli fiúk. A többiek is körénk gyűlnek. Természetes kíváncsisággal nézegetik a kint­ről jött embert, a riportermag­nót, a fényképezőgépet. Éles, értelmes, kissé megfáradt tekin­tetek.- Hová való vagy? István: - Törökszentmiklósi.- Hol éltél Kalocsa előtt?- Otthon, a gyiviben, Tisza- kürtön. aztán kerültem ide há­rom éve.- Mi volt az oka?- Bűncselekmény.- Ez elég tág fogalom.- Lopás, betörés - mondja halkan.- Egyszeri dolog volt?- Többszöri.- Hogy érzed itt magad?- Nem jól.- Erről ti is tehettek, hogy itt vagytok, ugye? - nézek a többi­ekre is.- Persze, persze - szólnak többen. A jászszentandrási Feri any- nyit tud a szüleiről, hogy élnek. Hároméves korától ez év januá­rig nevelőszülőknél neveledett. Neki is, mint a többieknek, fel­billent az élete.- Miért kerültél ide?- Lopás. Csak. Feltörés, ilyesmi, nincs.'- Édesség volt?- Az is. Cigi, rágó.- Szeretnél elkerülni innen?- Igen, haza. A testvéreim­hez. Tamáshoz, Józsihoz. Van, aki terveket sző, mint Tamás:- Jászberényben születtem, ott laktak a szüleim. Családi kö­rülményeim miatt bekerültem ötévesen a szolnoki gyermekvá­rosba. 16 éves koromig ott ne­velkedtem. A magaviseletem és iskolakerülés miatt kerültem Kalocsára. 17 évesen megyek majd haza, a hároméves szak­képzőben fogok tanulni. Ennek már el van rendezve az útja. Kőműves szeretnék lenni. A szüléimhez csak félévente, évente megyek haza. Nem iga­zán érzem jól magam otthon.- Tamás! Te milyennek isme­red magad?- Nem tudom. Változó.- Itt is voltak „dolgaid” ?- Nem. Ha rosszat csinálunk, korlátozzák a szabadságunkat meg bármit. Ha nehéz is, pró­báljuk a legjobbat eljátszani.- Kaptok kimenőt?- Ez elsősorban rajtunk mú­lik. A tanulmányi eredményen és a viselkedésen.- A városba is kimehettek?- Este nem. Délután három­tól ötig, egy héten háromszor. Attól függ, ki hogy viselkedik. Eltelt egy hét, hogy Kalocsán jártam. Leginkább Feri szűkre szabott, lakonikus tőmondatai érintettek meg. Valósággal be­lém égtek olyan minden mind­egy válaszai.- Hogy érzed itt magad?- Megvagyok.- Jobb is lehetne a közérze­ted?- Igen.- Mióta vagy itt?- Most lesz három éve.- Ha kikerülsz, hogy képzeled el?- Lerakom a festőt.- Szolnok megyébe vissza­jössz?- Igen.- Miért kerültél ide? Meg akarod mondani?- Nem.- Van itt jó dolog?- Kimegyünk a pályára, foci­zunk. Ezek. A lélek rácsai előttem e be­szélgetésekkel kicsit széttöre­deztek. Mit is üzenhetnék még Kalocsára így utólag? Higgyé­tek el fiúk: nem mindegy. Összegubancolódott életű Szolnok megyei „nehéz fiúk” Kalo­csán. Nem könnyű a visszavezető út, de nem is lehetetlen. A kalocsai gyermekotthon. A társadalom gondoskodásából főállású pszichológusra, logopédusra még mindig nem futja. Kép és szöveg: Simon Cs. József

Next

/
Oldalképek
Tartalom