Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-24 / 225. szám
12 Irodalom------művészet 19 94. szeptember 24., szombat Ha széttöri szíved Amíg a gép ketyeg, amíg egy szem figyel, amíg az istenek szíved nem ejtik el, kellesz valakinek. Ha már a gép süket, s egyetlen szem se les, ha széttöri szíved Baál, az ügyeletes, nem kellesz senkinek! Donkó László Koppány Koppány vérzik négy darabba vágva, belepusztult a nagy pogányságba, belepusztult a hitetlensége, vére bosszúért kiált az égre, vére csordul Nyugatra, Keletre, s népe megtér riadva-remegve. Miért hasították négy drabra, féljen magyar apraja meg nagyja? hogy körül a hites Világ lássa, tűzzel-vassal él Vajk királylása? Testvér tizedelte meg testvért, tőr-s kardélre hányva lelkét, testét. MIÉRT? - riad most költő s lázad, életet ér mindég az alázat, ki nem törik be csikó módjára, azt mindig tiló, kötél várja, ki óhitét nem tagadja, védi, vakítani kell vagy kiherélni! Mért nem lehet békén, szelíd szóval, téríteni szeretnivalóval, különösen a kereszt jegyében Ember Embert soha fel nem négyei! S hitének felrakta kőtornyát, mért ölethette meg Vajk a Koppányi! Donkó László Ez már az ősz Ez már az ősz, mézes muskotály gerezdjén időz kicsit még a nyár. Jön a darázs, repcsiként zuhan, köd mögött varázs: kettős párhuzam. A Nap köre, s hold íve leng, fönn fény, s ökörke nyála ideiem... A lelkemen hangaszál a vers, múló szerelem benne, kétszeres. Öregszem én, tán az ősz vagyok, zuhannak felém hullócsillagok... Donkó László A gesztenyék álma Z ádorné, mielőtt behúzta volna maga után az ajtót, megállt a küszöbön. A szomszédos lakás nyitott ablaka felől nyöszörgést hallott, s ez meghökkentette. Csak nincs valami baja Csibikének? Most jutott eszébe, hogy már napok óta nem látta. Odament az ablakhoz, és bekémlelt. Csibike az asztal mellett ült, kifelé fordulva, ölbe ejtett kezekkel, aranyszínűre festett, ritkuló haja most nem volt olyan gondosan fésült, mint máskor. Fehér arcáról - amelynek hajdan szirom- szerűen finom bőrét már jó ideje apró, éles ráncok borították - lassú csurgással kezére hullottak a könnyek.- Miért sír, Csibike? Fáj valamije? - kérezte részvéttel Zádorné. A nyöszörgés megszűnt, Csibike arcán megjelent a tetszeni akaró nő valamikori szép mosolyának visszfénye, ami még homályos kék szemét is megcsillantotta.- Az élet fáj nekem, aranyos Mártikám - mondta reszketeg hangján. - Nagyon nehézzé vált, sohasem hittem, hogy idáig jutok. - Tehetetlen mozdulattal mutatott körül az udvari szobában. - Már nincs semmim, mindent eladtam, amit lehetett. A kis nyugdíjam jó része úgyszólván orvosságra megy el, alig marad valami a megélhetésre. - A mosoly ismét feltűnt az arcán, de most egy kis hízelgés színezte át. - Úgy ennék néha egy kis szalámit, süteményt, egy kis gyümölcsöt, de nem telik rá.- Megértem, Csibike - felelt Zádorné bólogatva, és vigasztalón tette hozzá. - Ne búslakodjon, majd én megpróbálok egy kis gyűjtéssel segíteni. Ebéd után becsöngetett a túloldali szomszédhoz, aki bekötött fejjel, porrongyai a kezében nyitott ajtót. Zádorné nem csodálkozott, mert a napnak alig volt olyan szaka, amikor Kissné nem takarított. Egyszer önkénBán Zsuzsa: Gyerekszerelem Első osztályos volt a fiam, amikor egy tavaszi, verőfényes napon egy kislánnyal jött haza az iskolából. A barna hajú, szép arcú kislány boldogan cipelte a magáéval együtt fiam iskolatáskáját is, és ahogy elé- bük mentem a kertben, rögtön közölte velem:- Mi szerelmesek vagyunk egymásba! Ugye, Laci? Fiam szemérmesen mosolygott és bólogatott. Elvettem a kislánytól az iskolatáskákat, és üdítővel kínáltam meg őket. Aztán hazaindítottam fiam kis osztálytársát, nehogy a szülei aggódjanak. Eltelt néhány év, a valamikori szőke kisfiú nyurga kamasz lett, és megint szerelmes. Van úgy, hogy egyszerre két lányba is, és így ugyanazt a szerelmes levelet elküldi mind a kettőnek. A kislányok talán nem sérelmezték annyira, de a felnőttek reakciói félelmetesek. Egyik levelet kapott kislány apja minden teketória nélkül pofon vágta a fiamat, mondván: - Mit macerálod te az én lányomat? En tudom, mit írt azokban a levelekben, és egy biztos, semmi olyan erkölcstelent nem. amiért pofont érdemelt volna. Én ugyan óvtam attól, hogy elküldje ezeket, de megakadályozni nem tudtam. Kicsit jobban ismerem a világot és az embereket, mint a fiam, de végül is ha nekem nem hisz, majd tanul a saját kárán. Ha az iskolában tetszik neki egy kislány, és a szünetekben beszélgetni szeretnének, minden módon megakadályozzák őket ebben. Gondolom, „jobb félni, mint megijedni" alapon. Fiam néha félig sírva kérdezte tőlem:- Anyu, mit gondolnak ezek rólam? S én úgy vagyok ezzel, hogy jobb, ha nem mondom meg. Pedig tudom. Nem véletlen, hogy a szexuális nevelés olyan rettenetesen aggályosán és redménytelenül, mondhatnám bányászbéka szinten zajlik nálunk. Az eredménye pedig megmutatkozik. Nem képmutatókra, szemforgatókra van szüksége a fiataloknak, hanem a felnőttek bizalmára és barátságára. telenül az szaladt ki a száján, hogy hoz neki szemetet, hadd legyen mit összesöpörnie, de Kissné ezt gúnyként fogta fel, mert nem értette a tréfát. Zádorné csak hosszas magyarázkodással tudta megbékíteni.- Zsófikám, azért jövök magához - kezdte, és megsimogatta a másik asszony karját -, mert Csibike nagy bajban van. Tudja ugye, hogy sokat kell neki gyógyszerre költenie, így azután ritkán ehet egy-egy jó falatot. Szerezzünk neki egy kis örömet, adjunk össze valamennyi pénzt, hogy néhányszor jóllakhasson.- Ennek én pénzt? - Kissné megvető ajkbiggyesztéssel fordult a Csibike ablaka felé. - Ne üldözte volna el a derék urát, és ne hagyta volna abba a munkát a férfiak miatt, akkor most magasabb lenne a nyugdíja, és nem próbálná elkunyorálni az én nehéz munkával szerzett forintjaimat.- Ne a múltját nézze, Zsófikám, hanem a jelenét. Azt, hogy beteg, és támogatásra szorul.- Én ugyan nem támogatom, keressen mást helyettem. És mondja meg neki, hogy ne festesse a haját, ki néz már rá egy öreg ribancra! Zádorné a szemközti lakáshoz ment, és becsöngetett. Szakácsnő elébb kikémlelt az üveges kukucskálón, csak azután nyitott ajtót.- Csakhogy látom, Mártikám!- Azért jötem, hogy kérjek magától valamit. Amíg előadta a mondókáját, Szakácsnénak az ősz haj alatt egyre zárkózottabb lett az arca, azután megrázta a fejét:- Csodálom, hogy egy ilyen személy számára próbál pénzt gyűjteni, hiszen maga is tudja, milyen feslett életet élt. És éppen hozzám fordul, aki sohasem feledkeztem meg az Úr igéjéről.- Éppen ezért teszem ezt, Ilonkám. Hiszen a vallás is azt sugallja, hogy segítsünk az elesetteken, Csibikének, mint tudja, súlyos gerincbántalmai vannak... a gerincén! - vágott közbe Szakácsnő, és az arca kipirult. - Ha adni akarok, akkor egy olyan szegénynek adok, aki eljár a templomba. Ezt a nőt én még egyetlen misén nem láttam.- Most ne eszerint ítélje őt meg, Ilonkám, hanem hogy beteg, és rászorul a mi...- De igenis aszerint ítélem meg, mert ez azt mutatja, hogy most se bánta meg a csúnya életét. így tartom helyesnek, Mártikám. Zádorné habozott néhány pillanatig, mielőtt a következő emeletre vezető lépcsőre lépett volna, de azután meggondolta magát, mert Borbásné, akihez nem akart becsöngetni, már a küszöbre lépett. Háta mögött az előszobában az ura motozott, üres üvegeket rakott bele egy nyitott szatyorba.- Ha jól hallottam, amit Ilonával beszélt, maga, Mártikám, annak a Csibinek szándékozik pénzt gyűjteni. - A sovány, csontos asszony arcán megremegtek a ráncok. - Nem adok semmit! Tudja meg, ha milliomos lennék, akkor se adnék egyetlen forintot se! Egy ilyennek? Amikor az utcán vagy itt a házban, a folyosón, a liftben találkoztunk vele, nemegyszer rákacsintot az uramra, hiába voltam ott, meg még riszálta is magát, hogy mutassa, mije van. Te meg mit hallgatózol? - kiáltott rá az urára, aki egy üveggel a kezében közelebb lépett, és a nyakát előrenyújtva fülelt. Zádorné úgy látta, hogy kopasz fejbőre vörössé vált, és a szeme megcsillant. - Ne érdekeljen, mit beszélünk, végezd a dolgodat! - A rendreutasító hang olyan volt, mintha Borbásnénak a Csibike iránt feltámadt haragja az ura ellen is irányult volna.- Gizikém, mikor volt az, amikor Csibike kihívóan viselkedett! Nem kell már az ilyesmit észben tartani. Arra gondoljon, hogy beteg, szegény, ne sajnáljon tőle néhány forintot.- De bizony hogy sajnálok! Nincs igazam? - Borbásné a szomszédasszonyához fordult, aki már beszélgetés kezdetén kilépett az ajtón, és kíváncsian egyre közelebb jött.- Én is azt mondom, igaza van - helyeselt a testes nő bólogatva. - Méghogy neki, Csibikének... Csibike! - emelte fel a hangját gúnyosan. - Vénségére nem restellj Csibikének hívatni magát! Zádorné megértette, hogy az asszonyok nemcsak a maguk, hanem az egész ház ítéletét mondták ki, s ezért nem kísérletezett tovább. Másnap odament az ablaknál ülő Csibikéhez, akinek az arcán jöttére ismét megjelent az ifjúságát idéző mosoly, és szemében a remény, ádomét mindkettő zavarba hozta.- Sajnálom, Csibike, csak ennyi pénzt sikerült összegyűjteni... - mondta szégyenkezve és bocsánatkérőn. - Átnyúlt az ablakpárkányon, és a másik nő kezébe tette azt a kis papírgöngyöleget, amelybe a saját adományát csomagolta. M ár ilyen az ember természete: szeret elmeditálni az évszakok változásán. Az idő múlása óhatatlanul visszatekintésre, felmérésre késztet, s ha látjuk: ismét itt a tél, a tavasz - ez azt jelenti, újra elérkeztünk egy határkőhöz, amelynél meg kell állni, hátra- és előrepillantani. Csakhogy ebben az évben olyan rohamos egymásutánban követték egymást az események, hogy észre sem vettem a természet örök körforgását, és az ősz beköszöntésére is csak akkor ébredtem rá, mikor az unokám egyszer, az iskolából hazajövet, egy teli zseb gesztenyét borított ki az asztalra. Ettől a pillanattól kezdve magam is vártam az alkalmat, mikor időt szakíthatok egy nagyobb sétára, és csendben figyelhetem az ősznek ezt a különös szertartását: a fényes vadgeszenyék szomorkás, monoton koppaná- sát a földön. Az alkalom egyre késett, s pár nap múlva úgy gondoltam, hogy most már valamivel lejjebb adom, s a városkörnyéki kóborlás helyett lakóhelyemnek azon az utcáján jártam egyet, amelynek két sor öreg bokrétafája egy kisebb gesztenyés erdővel is felér. Fiatalkoromban sokszor akadt erre dolgom így ősszel, ámde az akkori impressziókat most itt hiába keresném. Nem csupán azért, mert az egykori hangulatos kis családi otthonok helyén (mennyire sajnálom őket!) kietlen panelházak mere- deznek. A gesztenyék őszi kop- panásának zenéje is más lett - s csak egy kis gondolkodás után jöttem rá, hogy miért. Azóta leaszfaltozták az utcát, s kemény felületén most nem tompa puffanások hallatszanak; a gesztenyehullás olyan, mint a pergődob éles hangú szólózása. Nézem az aszfaltra záporzó barna gömböcskéket, és valami furcsa együttérzés ébredezik bennem. Borongva szemlélge- tem a sokat látott, vastag törzsű fákat, amint az életfakasztó, meleg föld helyett egyre az érzéketlen, merev rétegre hullatják termésüket, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy csak egy is talajba jut, csak egy is kihajt tavasszal, csak egy is ilyen erős gyökerű daliát nevel, mint az itt sorjázó vadgesztenyék. Mindegy: a fákban él az örök parancs. De vajon tudják-e, hogy hiába erőlködnek? Talán tudják is (hisz közismert már, hogy a növények is kifejtenek szellemi tevékenységet), talán tudják is, de itt is érvényes az élővilág szép jelszava, a „dum spiro - spero”. És most, mikor a fák már lassan a lombjaiktól is búcsúzni kezdenek, mikor már fölkészültek a hosszú, téli pihenőre - talán álmot is látnak. Álmukban egy-egy gesztenye kalandos útra indul. Valami dupla kerekű dömper gumiabroncsai közé szorul - s csak ott esik ki, ahol már várja valami jó puha mezei föld. Vagy kivár egy kisfiút, olyat, mint az unokám, aki szereti zsebre rakni a kis fényes jószágokat, azután lassan itt-ott elhullajtja őket... S az öreg fák álmaiban ezekből az elcsavargott gsztenyékből a mezők közepén uralkodó óriás lesz, különleges példány, amely gyorsan túlnövi az anyafát, minden arra járót csodálatba ejt törzsének vastagságával, buja lombozatának csodálatos arányaival. T alán ezt a nem mindennapi geszenye-egyénisé- get látják az én városi bokrétafáim most, őszi szen- dergésük közben, míg dobpergés-szerű hanggal záporzik róluk a termés. Gesztenyék, jó reménységet! Bállá László Szántó Pimka grafikái- Ne feküdt volna annyiszor Bihari Klára: ítélet
