Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-24 / 225. szám
4 Körkép 1994. szeptember 24., szombat Amilyen váratlanul csattan a kocsink szélvédőjének egy kavics, és a biztonsági üveg a másodperc ezredrésze alatt átláthatatlanná pókhálóso- dik, olyan gyorsan történt az a mozdulat is. A MÍG hirtelen a jobb oldalra vágódott, hétszáz kilométer körüli sebességgel, mintegy ezerötszáz méteres magasságon, de a megszokott, hatvan fok körüli bedöntésen messze túlra. Villámgyorsan a háton repüléshez hasonló helyzethez közelített. Az oktatópilóta bár nem értette, hogy miért történik mindez, az egész testével megérezte, hogy itt komoly hibát kell minden késedelem nélkül korrigálnia, így habozás nélkül a kormányhoz nyúlt. 1994. június 1-jén este, fél kilenc után -néhány perccel a 47. Pápa Harcászati Repülőezred kétüléses, MIG-21 UB típusú repülőgépe Padragkút felett egy elegyes erdővel borított domboldalnak ütközött. Az első ülésben helyet foglaló, 25 éves Gő- dér Béla pilóta meghalt, oktatója, a 37 éves Kristóf Tamás (akkor még kisebbnek tűnő) sérülésekkel bár, de megúszta a katasztrófát. Több hét elteltével elérkezettnek tűnik az idő Kristóf őrnagy megszólaltatására. Ám munkahelyén hiába keresnénk, „egészségügyi szabadságon van” - kapom a feleletet. Bizonyára rossz helyen érdeklődöm, valószínűleg az én hibám, hogy a pápai repülőtérről nem sikerül megtudnom a pilóta lakcímét, de azt igen, hogy telefonja bizonyosan nincs. De hát nem volt... Ehhez képest ugyancsak meglepett az a fehér készülék a nappali sarkában, aminek villámgyorsan felírtam a hívószámát, amikor végül is a helyi népesség-nyilvántartó hivatal segítségével rátaláltam a Mester utcai sorházra, „sréhen szemben a gatyagyárral”. Tamás a nappaliban kínált hellyel, ő maga fekete pólóban, sportnadrágban, papucsban is ugyanaz az ember, akit pedig mindig egyenruhában láttam. Akkor is, amikor 1990 szeptemberében jó leszállást kívántam neki és Soproni Károly őrnagynak a bemutató repülés előtti startnál: fél óra múltán Sopi halott volt, Tamás pedig árva sólyomként keringett a döbbenettől sikoltozó emberekkel zsúfolt repültér felett. Akkor is, amikor a hajózópihenőben mesélt svájci élményeiről. Akkor is, amikor Keneri porrengetegében a zubbonya mögé menekült. S a reptéri éjszakában, amint úgy megkergette vadonatúj autómat, hogy jószerével azt vártam, mikor emelkedünk el a nagybetonröl. Az utolsó egyenruhás képem Tamásról június 2-án reggel készült a parancsnoki iroda előtti sötét és túlméretezett folyosón, mielőtt elvitték volna őt a kecskeméti pilótakórházba. Éppen az egyik vizsgálóbizottsági szekciótól tartott a másikig, amikor annyit mondhattam neki: örülök, hogy látlak.- Hát még én! - felelte, s máig esküszöm: mosolygott. Itt, most, a lakásán nem mondott ilyen szépet, mert amúgy igencsak szűkszavú, de eszébe se jutott, hogy elzárkózzon csak halványodni képes, de elmúlni sohasem tudó sebek feltépése elől. Mert beszélgetésünk arról a bizonyos rendkívüli repülőeseményről szólt.- Az a mozdulat azért volt annyira váratlan, mert Bélától teljesen idegen cselekedetnek számított. Soha nem volt rá jellemző. hogy tépi-vágja-rángatja a gépet. A fene se tudja már, hányszor oktattam, de ha arra került a sor, hogy vele repüljek, tudtam, hogy a kabinban nyugi lesz. Nézd, nem volt egy ász típus, de megbízható és pontos hajózónak számított. Maga a feladat, a vízszintes fordulózás sem egy hű, de nagy szám, ment is minden, rendesen. Egyszer csak egy balból jobba való áttérésnél átvágta a gépet. Én nem tudom neked pillanatról pillanatra elmondani, hogy egészen pontosan mi is történt, mert onnan kezdve, hogy megéreztem a bajt, nem volt idő gondolkodni. Visszahúztam a botot, gázt adtam, mert piszokul kezdett csökkenni a sebesség. Éreztem, hogy enged a gép és közelít a kisiklás előtti állapothoz, csakhogy ott volt szemben a domb. Ha mindez valamivel feljebb történik, simán kijövünk belőle, s legfeljebb a repülés utáni értékelésen megmondom neki, hogy te, ezt meg ezt így és így toltad el, legközelebb majd fi- yelj jobban. Az is lehet, hogy a egy kicsivel odébb, a völgybe esünk, elvisszük a fák tetejét és kész. De hát nem. Ott volt a domboldal, pont ott. Belerántottam a katapultba. Megvan, de nem él,.. A katapult kétüléses gépen nem sokkal több idő alatt menti ki a pilótákat, mint a harcin, de mégiscsak tovább tart a lemű- ködés, mialatt a rohamosan süllyedő gép egyre csak veszíti a magasságot: rohan a föld felé. Tamást még meg tudta menteni a pirotöltet és az ejtőernyő.- Láttam, amikor elment az első tető, és éreztem, ahogy megtelt füsttel a kabin, majd már repültem is kifelé. Nekem ez volt az első éles katapultálásom, vártam, hogy rántson egyet az ernyő, de pont akkorát húzott csak, mint máskor, ha ejtőernyőzni kellett. A következő pillanatban már lógtam egy akácfán, nem túl magasan. Ha kicsatolom a hevedert, akár le- ugorhattam volna, de pont alattam volt a katapultülés. Ha rá- esek, összeégetem és összetörhetem magamat. Inkább elkaptam a fa törzsét, és lemásztam. Az alsó lábszárát elöl, hátul jól összenyúzta. Régen volt az már, amikor utoljára ezt a mutatványt, famászást elkövette.- Kérdezték is Kecskeméten az orvosok, hogy miért sebes mindegyik oldalon a lábam. Hát, mondtam, amikor elöl már nagyon fájt, fogást váltottam. Amikor végül talajon volt, azonnal Béláért kezdett el kiáltozni. A hangja irányába menve találtak rá a padragiak, egy idősebb ember és két-három srác. Miután meggyőződtek épségéről, azonnal az ötszáz méternyire égő repülőgéphez akartak menni, mert a felnőtt látta, hogy csak egyetlen katapultemyő nyílt ki. Kristóf Tamás azonban tudta, hogy az a gép nemcsak égni, de robbani is tud, tehát oda nem engedheti a civileket. Kiterelte őket az erdő szélére, miközben valóban megkezdődtek- a roncsból a robbanások. Oktatógép lévén lőszer nem volt ugyan a fedélzeten, de oxigéntartályok és egyebek igen.- Jöttek a mentősök, tűzoltók, rendőrök, s kábé húsz perc múltán a szentkirályi kutatómentő helikoptere is. Addig Béláról semmit nem tudtam, hiába kiabáltunk neki. A helikopter egyszer csak megállt a levegőben, már rádióztak is, hogy megvan. A mentőorvos azonnal odament, és akkor ismét szólt a rádió: megvan, de nem él. A történethez hozzátartozik, hogy később elterjedt: az ifjú pilótát a katapult nem is vitte ki a gépből, legalábbis nem teljesen. A helyszínen járt mentősök ezt cáfolják. Gődér Béla kijutott ugyan a MIG-ből, de a mentő- ernyőjének nem volt már ideje megtelni levegővel. A vizsgálóbizottság is azt állapította meg, hogy az ernyő védőburka csupán félig tudott lejönni az összehajtogatott selyemkupoláról. S a fiatalember így védtelenül csapódott a földhöz. Kicsit katapultált... A gép később ráfért másfél teherautóra, azaz szinte teljesen összeégett. A legnagyobb baj az, hogy a fekete doboz, régi fajtájú, filmes is.- Amikor már mindent másodszor írtam le a bizottságnak, azt mondtam: ha nem hisznek nekem, vegyék elő a Szarpot, az majd bizonyítja, amit mondok. Erre behozták, megmutatták. Szénné égett. Két napot töltött Kecskeméten a ROVKI-ban, s innen úgy jött haza, hogy a horzsolásokon kívül semmi baja. Egy hét múltán ment vissza, s a megyei kórház specialistája, látván az izotópos vizsgálat eredményét. nem tudván, ki is a páciens, megkérdezte Tamástól:- Volt magának mostanában valami balesete?- Nekem?! Semmi! Csak egy kicsit katapultáltam.- Aha, így már világos... Gerincének tizenkettedik csigolyája kompressziósan törött. Ez minimum hat hónapnyi kímélő életmódot követel. Nem emelhet nagyot, s persze a repülésről szó sem lehet. Augusztus 24-re visszahívták kontrollra. Addig otthon főz, vigyáz a gyerekeire, zenét hallgat, várja pilótatársait, néha bemegy a repülőtérre. De egy kérdés mindig visszatér: miért? Miért történt mindez? Miért húzta túl a gépet Béla...?- Ez most mi volt? - kérdezem tőle, amikor átsüvített felettünk egy pápai MÍG.- Huszonhármas. Megismerni a hangjáról. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Lehet, hogy Gyula készül a pozsonyi bemutatóra? A Pinyó nem, mert ő szabin van... Mert mindig vannak.,. A társakra terelődik a szó, bennük oldódik a fakanálhoz kényszerült, első osztályú oktatópilóta, századprancsnok-he- lyettes hangulata. Bennem pedig valami indulatos válasz készülődik a Tamást gyötrő kérdésre. Hogy miért? Mert mindig vannak, akik azt veszik a fejükbe, hogy terepszínűre festett jeleken száguldozzanak az égen. Mert ezek az emberek a céljuk elérése érdekében mindent képesek odahagyni. Bár megbízhatóan üzemben tartott, de mégiscsak öreg masinákon, erősen lekorlátozott módon évi hatvan-nyolcvan órát repülhetnek, azaz átlagosan három napot tölthetnek el a levegőben. Korszerűtlen, öreg rádiólokátorok köldökzsinórján manővereznek a zsebkendőnyi légtérben, szemrebbenés nélkül tudomásul vesznek mindent. Azt is, ha nincs pénz a füves repülőtéren való gyakorlásra, de azt is, ha régi rádióberendezésükön a polgári légiirányítás angol nyelvű fóniázását hallják. Végül pedig azért, mert a kompressziósan törött gerinc - csigolyájú pilótának is csupán egyetlen vágya maradt: mielőbb felpattanni a pléhmadárra, s akármilyen nehézségek árán is, de újra belemenni a piszkosszürke színű felhőkbe. Hát ezért. Üveges Sándor Képünkön egy MIG-29-es vadászgép látható. A rendőrök kétharmada a létminimumon él A Független Rendőr Szak- szervezet Országos Választmánya szeptember 19-21-e közötti időszakban Gödön ülésezett. A testület megtárgyalta a költség- vetés hiánya miatt a rendőrségnél kialakult katasztrofális helyzetet. A hiány lefaragásának okán az egyébként is szűk költségvetésből - a rendőrségtől elvont 2,05 milliárd forintot ténylegesen a közbiztonságtól tervezik elvonni, amely elvonás érinti az egyenruhásokat is. Ezzel kapcsolatban a debreceni nyilatkozat szellemének megfelelően az FRSZ az alábbi határozatot hozta: Dolgozóink reáljövedelme 1991 óta folyamatosan csökken, ezért a jelentős mértékű bérfejlesztés az FRSZ álláspontja szerint elengedhetetlenül szükséges, a további minőségi munka szinten tartása érdekében.- Emlékeztetni szeretnénk újra arra, hogy 1991-ben az igazságszolgáltatás egyes területein dolgozók 100 százalékos béremelésben részesültek, ugyanakkor a bűnözéssel és a bűnözőkkel a harcot az első vonalban felvevő rendőrség dolgozóinak a fizetése napjainkra már csak a minimális létfenntartásra elég.- Az elmúlt években az állomány nem érezte a parancsnoki gondoskodást, sőt részükről bizonyos fajta, valóságtól való elszakadás, pazarlás tapasztalható akkor, amikor dolgozóink nagyon nehéz körülmények között dolgoznak, és megélhetési gondokkal küzdenek. Vezetőink ígérgetésekkel és retorziók kiátásba helyezésével tartották féken az állományt, és ez már az utolsó csepp a pohárban.- Az FRSZ elfogadhatatlannak tartja, hogy egy közrendért és közbiztonságért felelős fegyveres testület tagjainak több mint kétharmada a létminimumon, illetve a létminimum alatt él, és ilyen helyzetben még az októberben esedékes, ez évi tizenharmadik havi illetményét is megvonják tőle akkor, amikor a túlmunkadíj, helettesítési díj, készenléti díj stb. összegek kifizetése sincs tisztességesen rendezve.- Állományunk tisztában van azzal, hogy mindez országos probléma, de ismételten kiemelnénk, hogy dolgozóink erőiket megfeszítve - akár életük árán is - az évek során egyre jobb eredményeket mutattak fel, azonban ezekért viszonzásul kapott anyagi megbecsülés a munkakörülmények, a technikai felszereltség, szociális juttatás stb. aránytalanul alacsony szintet ért el, napjainkra a rendőrség működése is megkérdőjeleződik.- A közbiztonságért és közrendért mindannyian felelősek vagyunk, ezért az FRSZ országos választmánya ezen felelősségét átérezve és a dolgozók támogatottságát, bizalmát maga mögött tudva fogalmazta meg határozatát és tárja az ország közvéleménye elé.” Az FRSZ országos választmánya a fenti határozat következetes képviseletével és érvényesítésével bízta meg az ügyvivő testületet a kongresszusig. Valamit a hegymászókról... ... szeretnék most mesélni azoknak, akik nem ismerik kellőképpen ezt a sportot. Teszem ezt azért, mert az utóbbi időben a szolnoki Különleges Sportok Klubja egyre többet áskálódik ellenem. Az alábbiakat elolvasva az említett klub tagjai is kaphatnak némi betekintést arról, mi az a hegymászás ..., néhányunk szerint. Gondolataim tolmácsolásában segítségemre lesz a világ egyik legnevesebb hegymászója, a Matterhorn meghódítója, Edward Whymper, akivel „közösen írtuk” az elkövetkező néhány sort. Úgy gondolom, az, aki a hegymászásban járatos, nem ugrál le majom módjára hidakról, nem harangozza be nagy hangon merésznek ítélt terveit, csak azért, hogy ezzel (és talán csak ezzel) felhívja magára a figyelmet. Aki a hegymászásban járatos, az tudja, hogy egy-egy sikeres túráját utólag e „praktikák” nélkül is elismerik, ha az arra érdemes, de nem teszi ki magát a nyilvános kudarc veszélyének. Aki a hegymászásban járatos, az nem irigyli mások sikereit, és kevés szóval, de annál több tettel igyekszik fölzárkózni az előtte járókhoz. Aki a hegymászásban járatos, az nem lesi sanda pillantással, markát dörzsölve a támogatók pénzét, de ha kap nagy ritkán némi anyagi támogatást, akkor azért köszönettel, hűséggel „szolgál”, nem él vissza a belé vetett bizalommal, és némelyekhez hasonlóan nem csak az üzletet, a hasznot keresi ebben a sportban. A hegymászás számomra egyenlő a Nagy Kalanddal, és mint minden ember, én is szeretek kalandozni..., talán mindenki másnál jobban. Mi, akik a kalandokat keressük, sohasem felejtjük el, hogy a szilárd és szívós akarat fölötte áll a nyers erőnek. Tudjuk, hogy minden lépés előre, minden magaslat elérése türelmes és fáradságos erőfeszítést kíván, és hogy az óhaj nem helyettesítheti a munkát, aminek eredménye gyakran hazánk dicsőségét, földieink büszkeségét is jelenti. Mi ismerjük egymás kölcsönös segítésének jótéteményeit, és tudjuk, hogy sok nehézséggel kell megbirkóznunk, különféle akadályokat kell leküzdenünk vagy kikerülnünk, de tudjuk azt is, hogy a szilárd akarat utat tör magának. Amikor azután visszatérünk hétköznapi elfoglaltságunkhoz, felvértezettebben állunk majd az élettel vívott harcban, és leküzdjük az akadályokat, melyek eltorlaszolják utunkat. Mi „kalandorok” örülünk a testi újjászületésnek, amely erőfeszítéseinket követi, ujjongunk az elénk táruló tájak nagyszerűségének, a napfelkeltének és a napnyugtának láttán, de mindezeknél még sokkal többre értékeljük a nehézségekkel vívott harcban erősödő férfiasságot és nemes, emberi tulajdonságokat, mint amilyen a bátorság, a türelem, a kitartás és a lelkierő. Némelyek nem becsülik ily nagyra ezeket az erényeket, és megvetésre méltó indítékokat tulajdonítanak a tiszta szándékú kalandvágy kedvelőinek. „Légy oly átlátszó, mint a jég és tiszta, mint a hó, a rágalmakat mégsem fogod elkerülni.” Mások nem mondanak ugyan rosszat rólunk, de sehogyan sem értik, „hogyan foglalkozhatnak felnőtt emberek ilyen haszontalan időtöltéssel, mi lehet abban élvezetes, ha egy-egy »meredekebb« kaland során kis híján enni kap a gatya, és a háton végigfutó jéghideg borzongás fagyasztja az ember torkára a halálfélelem sikolyát, miközben az idegek kiegyenesedő acéldrótként akarják átlyukasztani a libabőrössé zsugorodott hámréteget.” Vannak, akik nem bíznak bennünk, vagy kárörömmel szemlélik, ha igyekezetünkben a körülmények néha megtorpan- tanak. Mások a szenzációk hajszolásával gyanúsítanak. Ezen kívülállók számára időnként értelmetlen, talán nevetséges dolgokat teszünk. Nem értik cselekedeteink indítékait, ezért alkalmanként el kell viselnünk nem minden él nélküli megjegyzéseiket, de nem érdekel azok gúnyolódása, mert tudjuk, hogy amit csinálunk, azt egy számunkra fontos cél érdekében tesszük, amit mi terveztünk el, aminek elérésére csak mi vagyunk képesek, és mi fogjuk végrehajtani. Valóban az utazás, kalandozás idegen, messzi tájakon csak fiatal és erőteljes, s nem az idős, gyönge embereknek való. Utóbbiak gyakran kérdezik: „miképpen lehet élvezetes az ilyen erőfeszítés?” Való igaz, hogy a hazától távol kalandot keresőnek meg kell feszítenie minden erejét, latba kell vetnie minden képességét, de jutalma, hogy erejének - és nem csupán izomerejének - tudatára ébred. Gyakran kérdezik továbbá - oly hangnemben, mely a kérdés lényegét illetően semmi kételyt sem enged -, hogy vajon „kifizetődik-e ez a dolog?” Nos, az a gyönyörűség, amelyben nekünk részünk van, valóban nem mérhető olyképpen, ahogyan bort vágy ólmot mérünk, de mindezek ellenére, reális értékű. Van-e nagyszerűbb érzés, mint legyőzni saját félelmeinket, gyengéinket, saját magunkat? Aki élt már át igazi kalandot, az egészen biztos jobban tudja értékelni az életet, másképp, egész sajátos egyedi filozófiával tekint arra, és megváltozik a szemlélete a világ folyásáról. Ha kitörölhetnék agyamból minden gondolatot, mely utazásaim színhelyére visszavisz, még akkor is azt mondhatnám, hogy az utazásaim tervezésével, szervezésével töltött idő, barangolásaim a nagyvilágban kifizetődők voltak, mert a legértékesebbel ajándékoztak meg, amit csak ember magáénak mondhat: tudással, egészséggel és barátokkal. A múlt gyönyörűségeire való emlékezések azonban nem semmisíthetők meg. Míg e sorokat írom, idegyülekeznek korám. A képek végtelen sorát látom, s mindegyik meseszép, tartalma és színe egyaránt. Látom a felhőkbe nyúló csúcsokat, melyek mintha az örök létnek épültek volna, az óceán tajtékos vizéből gördülő, óriási kerék módjára előtűnő bálnahátat, a vulkáni kürtőből mellettem fölspriccelő kőzetet. Hallom a távoli nyájak zenéjét, a sivatagi nomádok dalait, kurjantásait, a bömbölve égbe törő, habfehér gejzír üvöltését. Érzem a fenyők erős illatát, aprócska halászbárkák imbolygását, és miután ezek a képek elvonultak, a gondolatok új sora következik: emlékezések becsületes, derék, hűséges emberekre, baráti szívekre és bátor tettekre. Idegenek segítőkészségére, mindarra, ami önmagában jelentéktelen, de az embertársaink iránti jóakarat bizonyítéka, és magában foglalja a felebaráti szeretet lényegét. De ezután némelykor mégis körülleng némely gyászos emlék, és akár a gomolygó köd, mely eltakarja a Napot, úgy áramlik keresztül lelkemen a hideg fuva- lom, megdermesztve az emlékezést boldogabb időkre. Részese voltam örömöknek, melyek túlságosan nagyok ahhoz, semhogy szavakkal leírhatók legyenek, és bánatok értek, melyekre gondolni sem szeretek, és mindezek tudatában mégis azt mondom: menjünk az „új világok felfedezésére”, ha kedvet érzünk hozzá, de gondoljunk szüntelenül arra, hogy bátorság és erő semmit sem ér, ha nem párosul óvatossággal, s hogy a figyelmetlenség egyetlen másodperce egy élet boldogságát semmisítheti meg. Ha úgy hozza a sors, ne szégyeljünk meghátrálni, átmenetileg visz- szavonulni, ne siessük el tetteinket, ügyeljünk minden lépésre, és kezdettől fogva gondoljunk arra, hogy mi lehet a vég! Szekeres Ferenc A cikk szerzőjéhez szóló levelet 1994. szeptember 8-án közöltük lapunkban. Ritkán tesszük meg, hogy a válasznak a rovaton kívül adunk helyet. Ezen írás azonban, úgy véljük, túlmutat a hegymászók világán, választ ad arra, miért akarja az ember évtizedek, évszázadok óta kipróbálni teljesítőképessége határait?