Új Néplap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-10 / 213. szám
1994. szeptember 10., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Energia, áron alul Amikor először meghallottam az energiaárak tervezett emelésének mértékét, nem akartam hinni a fülemnek, olyan valószínűtlennek tűnt. Meggyőződésem volt, hogy valahol elvétették a tizedesvesszőt, és nem hetven-, hanem csak hétszázalékos tarifaemelési szándékról van szó - azt még tamáskodás nélkül el tudtam volna képzelni. Rövid idő múlva kiderült, hogy tévedésről szó sincs, az információt jól értettem, a tizedesvessző nem csúszott el, pontosan ott van, ahová azt szánták. Tehát - ahogy az indoklás is szólt - az energiaárakat hetven százalékkal kell emelnünk ahhoz, hogy végre „utolérjük magunkat”. A hetven százalék igazán nem semmi. Ezt már alaposan megérzi az ember pénztárcája. Igaz, az első bejelentés óta némiképp változott a helyzet. A többoldalú egyeztetések után mostanában már csak harminc-negyven százalékról beszélnek, sőt újabban - és ez már szinte biztosra vehető -, az áremelés mértéke alatta marad a harminc százaléknak. Ha jól belegondolunk, még a harminc százalékos energiaár-emelés is nagyon érzékenyen érint bennünket, lehet, hogy teljesen átrendezi családi költségvetésünket. Arra már nem is merek gondolni, mi lenne a helyzet hetven százalék esetén. Egyáltalán: szokatlanul magas még ez a mérték is. Korábban gondosan ügyeltek arra, hogy szépen, apró lépésekkel, néhány százalékos emelésekkel szinte észrevétlenül építsék be ezeket az intézkedéseket az otthoni költségvetésünkbe - és ez többnyire sikerült is. Jószerével észre sem vettük az új tarifákat. Talán a szocializmus elzárkózottságából eredően hagyhattuk figyelmen kívül a piaci és világpiaci viszonyokat. A helyzet azonban mára alaposan megváltozott. Nyitottunk a világra, és rájöttünk, hogy még jobban lemaradunk, ha nem alkalmazkodunk. Tehát régi, akut probléma végére kerül pont rövidesen. Amit nem mert, vagy nem akart megtenni az előző és az azt megelőző kormány, azt - bár még csak néhány hét van mögötte - bátran meglépte az új. Nem vacakolt, nem magyarázkodott, nem mentetőzött, nem kente a görgetett gondot elődeire - határozottan döntött arról, hogy az energiaárakat pedig sürgősen emelni kell. Tegyük a kezünket a szívünkre: az intézkedést már vártuk, mert nagyon időszerű és indokolt volt. Tudjuk, mindennek az ára napról napra és rohamléptekkel, egyre nehezebben élünk, sőt, már-már alig élünk. Ha pedig drágább a kenyér, a hús, a tej, miért maradna mélyen áron aluli az energia? Ezenkívül az energia árának emelése talán a régóta tapasztalt pazarlásnak is gátat vet. Gondoljunk csak arra, mennyi energiát pazaroltunk el feleslegesen, úgy, hogy annak nem volt semmi látszata! Eltűnt, elveszett, az enyészeté lett. Az olcsó energiának nem volt semmi becsülete, szórtuk tehát meggondolatlanul és felelőtlenül. Talán ez is másképp lesz ezután. Talán - hogy drágább, értékesebb lett - meggondoljuk, mire mennyi energiát fordítunk, hol, mibe érdemes többet befektetni és mibe kevesebbet. Fontos ez azért is, mert az energiatartalékunk véges és fogytán van. Tehát meg kell becsülni, okosan kell felhasználni - és természetesen jobban meg kell fizetni. Ha összehasonlítjuk a hazai és a nyugati energiaárakat, akkor sem lehet más következtetésre jutni, mint arra, hogy az emelés időszerű, indokolt. Az összehasonlításra pedig szükség van, hiszen számunkra a nyugat a mérce, oda akarunk majd mi is eljutni, ahol ők tartanak, abba az irányba megyünk, amerre ők mennek. Nos, a rideg és vitathatatlan tények a következők: Ausztriában - egy legújabb felmérés szerint - hétszer annyit fizetnek az energiáért, mint nálunk, Németországban körülbelül tízszer annyit. A tények pedig tények, nincs mese. Sürgősen lépnünk kell, hogy óriási lemaradásunkat valamelyest is pótoljuk! Következésképpen én mélyen egyetértek az energia tervezett áremelésével. Nem tartanám elviselhetetlennek az első variációban említett hetven százalékot sem, bár a harminc köriiH is ledolgoz valamit a nemzetközi hátrányból. Álláspontommal minden bizonnyal nem vagyok egyedül, feltételezem, hogy sok honfitársam gondolkodik úgy, ahogy én. Tehát az energiaár-emelést minél előbb meg kell valósítani, és annak a lehető legnagyobb mértékűnek kell lennie - ezt igénylik a dolgozó emberek százezrei. Hogy egészen világos és félreérthetetlen legyek, amikor az energiatarifák emelésének szükségessége mellett kardoskodom: nem a gáz, a villanyáram, az üzemanyag árának emelésére gondolok, hanem az emberek fizikai és szellemi energiájának árára, amelynek bérben kifejezésre jutó mértéke gyalázatosán alacsony nálunk. Arról az emberi energiáról beszélek, amelyből már olyan sokat elpazaroltunk térítésmentesen, felelőtlenül, miközben paradox módon kihasználatlanul is hagytuk jó részét. Arról, amelynek nincs rangja, becsülete. Arról, amely kevesebb energiafelhasználással hétszer, tízszer többet ér néhány száz kilométerre tőlünk nyugatra. így, ennek tisztázása után talán már tényleg bizton feltételezhetem, hogy az energia árának emelését ebben az éjtelepiben sokan mások is? égetően sürgősnek tartanák. Sajnos azonban, rríost nem az emberi energia árának emelése van napirenden, hanem a gázé, a villanyáramé, az üzemanyagé. Talán egyszer az az idő is eljön, amikor a munkába fektetett fizikai és szellemi energia ellenértéke, a fizetés is a világpiaci, a nyugati mutatókhoz igazodik. Reméljük, még megérjük! Kelet-közép-európai fizetések Még mindig jelentős különbségek Jelentős különbségek tapasztalhatók a kelet-közép-európai országokban elérhető keresetekben - állapítja meg az ÖPWZ-Ausztria legnagyobb gazdaságossági elemző és független menedzserképző központjának - felmérése. A központ sajtótájékoztatón tette közzé a térségben készített felmérést. Ez kezdő, illetve három-ötéves gyakorlati idejű, különféle végzettségű szakemberekre terjedt ki. Az egyetemi végzettségű kezdők keresete Szlovéniában a legmagasabb, schillingre átszámítva 8700 ATS. Ezt követi Lengyelország 4200, Magyarország 3500, Csehország 2500 és Szlovákia 1800 schillinggel. Ausztriában ugyanakkor ez a kategória átlagosan 25 ezer schillinget keres. A három-ötéves gyakorlat esetén ugyanezt a sorrendet figyelték meg a felmérés készítői. A Szlovéniában elért kereset 11.850 schillingnek felel meg, a lengyelországi 5100, a magyar- országi 4200, a csehországi 3300, a szlovákiai 2400 schillingnek. Ausztriában ilyen gyakorlati idővel 30 ezer schillinges kereset érhető el. A most befejezett vizsgálat eredményei iránymutatóul szolgálhatnak a különféle szakmák számára: mennyibe kerül az egyes országokban a kezdő szakemberek alkalmazása. A felmérés készítői nemcsak az egyes országok, de országokon belül a vállalattípusok között is számottevő különbségeket találtak. A kis- és közép- vállalkozások többsége sokkal jobban fizet, mint a nagyvállalatok. A nagyvállalatok még tartják a korábbi évek kereseti szerkezetét, nem eléggé rugalmasak, hogy a teljesítményekhez igazítsák a fizetéseket. A különbségek sokszor a jövedelem 50 százalékát is elérik. Megfigyelték, hogy a nagyobb városokban körülbelül 50 százalékkal keresnek többet mint vidéken. Nagy a különbség a tisztán hazai, illetve a külföldi érdekeltségű vegyes vállalatoknál elérhető jövedelmek között. Csehországban például a felsőfokú végzettségűek a vegyes vállalatoknál 330 százalékkal keresnek többet. Az intézetet évtizedekkel ezelőtt a gazdasági kamarák, szakszervezetek, valamint a legnagyobb osztrák munkaadói képviseletek alapították. A kelet-közép-európai térségben készített több más összehasonlító vizsgálaton kívül munkaügyi szemináriumokat, képzéseket is indítanak. (MTI) Nyugatra hordók, keletre palackok A jó bornak nem kell cégér? A régi mondás a reklámok évszázadában már csak üres frázisnak tűnik. Ezt igazolja az is, hogy a minőségileg nem jobb, ámde jobban „eladott” külföldi borokért többet fizetnek a világpiacon, mint a kevéssé reklámozott magyarokért. Jelenleg a mi kereskedőink hektoliterenként mindössze 120 dollárt kapnak az áruért, míg például a rajnai borokért akár a 160 dollárt is megadják a vásárlók. Az adatok mégis azt mutatják, hogy világszerte kelendő a magyar nedű. 1991-ben az országnak 54 millió dollárt hozott, 1993-ban pedig már 86 milliót. Köszönhető ez annak is, hogy a korábbi egy tucat nagy- vállalattal szemben ma már 160 árulja a magyar bort külföldön. Nyugaton inkább az olcsóbb hordós borok a kelendőek, míg a drágább palackos borokat főként keletre szállítjuk. A szőlősgazdák megnyugtatását szolgálhatja az a tény, hogy a kereskedők szerint a borexport már a közeljövőben 100 millió dollár fölé emelkedhet. Ezt segíti a kormány által életre hívott kereskedelemfejlesztési alap is, több százmillió forinttal. De ebbe az irányba hat az is, hogy az Európai Unió már idén 20 százalékkal csökkentette a borra kiszabott vámokat, és ezzel párhuzamosan emelte a bevihető mennyiséget. Az intézkedések hatására idén várhatóan minden eddiginél többet, 202 ezer hektoliter bort, illetve pezsgőt szállítunk Nyugat-Eu- rópába. Azt már csak remélhetjük, hogy a szárazság ellenére lesz annyi szőlőnk, amennyivel ezt a tervet teljesíteni tudjuk... Ferenczy-Europress Éppen ma százéves „1894. szeptember 10-én születtem Szolnokon, úgy, I ha az írás szombaton jelenik II meg, szép születésnapi ajándék lesz. Hogy délelőtt, délután vagy este, azt az idő pora már belepte, meg aztán már nincsen kitől megkérdeznem. Édesapám korán ; elment, négyéves voltam. I amikor temettük, így édes|| anyám nevelt. Négy testvérem volt, de mára már csak én maradtam meg közülük, úgyhogy lassan rám kerül a sor. Pedig az egyik bátyám 102 esztendőt élt, de százévesen már kiesett a kanál a szájából. Úgy etették, gondozták, az pedig már nem élet.” Néhány pillanatra megáll, csend terpeszkedik közénk. Elnéz valahová a messzeségbe, kutatja a múlt sárguló, fakuló emlékeit. Majd arról beszél, amikor 1914 nyarán kitört az első világháború, a hadüzenetet követően két hónap múlva náluk is behívóval kopogtatott a postás. f<íWA gyors- kiképzésután-asszerb- frontra került, de az-év karácsonyára a szerbek visszaszorították őket, így oda nem kellettek. Bevagonírozták a hadosztályt, és irány Galícia, az oroszok. A hosszú élet titka a mértékletesség, a rendszeresség, meg az, hogy sem az itallal, sem a cigarettával nem vagyok beszélő viszonyban. Ezeken kívül azért egy kis szerencse is kell hozzá, mondja a ma százéves szolnoki Török Lajos. gondozza. Mit beszélek, gondozza? Hál’ istennek Lajos bácsit nem kell gondozni! „Harmincfokos hideget mértünk ezen a télen, így elakadt a támadásuk. Több frontszakaszon megvertük őket, és elmondhatom, bejártam a Kárpátokat. Volt, amikor éjjel törtek ránk, úgyhogy kemény világ járt akkoriban arrafelé. Szerencsére, lövést kaptam, megsebesült a combom, így kórházba kerültem.” A kórház ebben a véres, szuronyrohamokkal, ágyúdörgésekkel telített világban igazi pihenésnek, üdülésnek számított a sokat szenvedett szolnoki bakónak. 1915-ben Gyergyószent- miklóson három hónapig ápolták, azután nem volt mese, megint a harctér következett. Háromszáz kilométerre is bejutottak a cári Oroszországba, majd érkezett egy parancs: baj van Olaszországban, irány a déli, piavei front. „Itt nem sokáig tartott a szabad élet, mert az egyik bekerítés során 70 ezren estünk angol fogságba. Nem olaszba, mert ránk az angolok vigyáztak. Bizony, ez sem volt jobb a többinél. Té- len-nyáron sátrakban laktunk, és az első három hónapban mindennap krumplilevest ettünk. Nem részletezem, 16 hónap után szabadultunk. Pestre mentem, mint katonaviselt fiatalember, és az ecseki fűtőházban helyezkedtem el. 1920 márciusában visszakerültem a szülővárosomba, a szolnoki fűtőházba, majd járműjavítóba. Itt húztam le azután 38 esztendőt.” Nem ő mondja, mástól hallottam: a Tabánban laktak, hosz- szú-hosszú évekig gyalog kutyagolt a munkahelyére, s műszak után megint csak az apostolok lován vissza. Később vásárolt egy megbízható kerékpárt, így már gyorsabb lett az út. El ne felejtsem, 1921 fontos dátum az életében, akkor esküdött örök hűséget élete párjának, Búcsú Etelkának. Szolid, egyszerű lagzi volt, szűk családi „Pár éve, még 97 évesen is lejártam a boltba, a piacra. Azóta én is kissé idősebb lettem, ezért már csak a folyosón vagy a szobában sétálok, olvasgatok, meg az ablakon át nézem a forgalmat. Jó helyen lakunk, a központban, itt a téren mindig történik valami. Fürdeni is egyedül fürdők, és hogy az ízületeim be ne rozsdásodjanak, naponta tornázom. Kórházba egyszer kerültem, valami kis ér elrepedt a gyomromban. Nagyobb bajra gyanakodtak, de szerencsére nem így történt.” Áldott jó családapaként, férjként, szomszédként ismerték ezt az esztergályos szakmunkást, aki 20 évesen már csodaszép templomot fabrikált. Ma is megvan, és nem kevesebb, mint féléves munkája fekszik benne. Ha valamit nem hallott tőlem, segített a fülébe dugott, kezében tartott hallókészülék. Egy kérdést azonban az atyaúristennek sem értett. Pedig arról volt szó, hogy ezt a szívós, dolgos embert évtizedekig csupa nő vette körül a családban. A három lánya, a nevelt lánya, a felesége, sőt velük élt tabáni kis házukban az anyósa is. Akárhogyan számítom, ez hat lány, asszony, egy férfi ellenében. Vajon miképpen bírta ki ezt a számottevő nőtöbbletet? Kérdeztem tőle, nem értette a kérdést. Kérdezte Ica lánya egyszer, kétszer - nem értette, miről van szó. Vagy nagyon is, csak éppen férfiúi bölcsességgel tettette magát nagyothallónak? Legalábbis ebben az egyetlenegy esetben. Hiába, Lajos bácsi nem csak százéves, de született diplomata is. Tudja, mikor kell beszélni, és mikor a csönd a legbölcsebb válasz. „A drága párommal, Etelka feleségemmel 59 évet éltünk békességben, boldogságban. Őt már minden ember útján több mint tíz éve kivitték a temetőbe, és pontosan a 86. születésnapján került az örökös tanyára. Azóta özvegy vagyok. Két unokám született: az egyik Bayer Ilona, a televízió szerkesztő esi, húsz kerek éve egy kortyot le nem eresztett, de most ő is kér egy pohárkával. Koccintunk, majd óvatosan, lassanként iszogatja. Tényleg járatlan lehet a műveletben, mert alaposan meg is köhögteti. Majd folytatja. „Nincs kedvenc ételem, minden ízlik, és az alvással sincs bajom. Valamikor fialj talkoromban jó menőnek számítottam, temérdek fölig! det bejártam, utaztam. Most szűkebb lett a világ, elballa- gok az ablakig meg vissza néhányszor. Hogy mi a hosszú élet titka? Ä mértékletesség mindenképpen. Azután fontos a rendszeresség, a nyugalom, no meg ennyi, 8 de ennyi évtizedhez azért szerencse is kell. Azt is tessék leírni, hogy tőlem tönk- II remehetnének a dohány- és a szeszgyárak.” Közben köszöntik az ünnepeltet. Dr. Lengyel Györgyi, Szolnok alpolgármestere virágcsokorral meg egy borítékkal. Kiderült, némi pénzt tartalmaz a utóbbi, ami nem baj, mert a nyugdíj sem csillagászati. Táviratot küldött a fővárosi, 66 éves lánya családja is: hétfőn várják őket ebédre Visegrádi úti lakásukba. Kedves hangú sorokkal gratulált a Magyar Köztársaság elnöke is. íme az írás: Tisztelt Uram! Örömmel értesültem róla, hogy 1994. szeptember 10-én betölti a 100. esztendejét. Engedje meg, hogy e nevezetes születésnapon szívből gratuláljak, s kívánjak jó egészséget, boldogságot. Őszinte nagyrabecsüléssel: Göncz Árpád Búcsúzáskor feláll, kezet fogunk, és ő is kikísér. „Hogy meddig szeretnék még élni? Ameddig nem fáj, ff nem teher a lét, és amíg az ágy csak éjszakára, aludni ■ kell. Gyógyszerre nem sokat költők, így majd csak eléldegélek még egy darabig.” Mit tehetnék mindehhez? Úgy legyen, Lajos bácsi. D. Szabó Miklós (Fotó: Korányi) „Nagy, vastag könyv kellene ahhoz, ha mindent meg szeremé írni rólam, kedves uram. Elvégre végigéltem, -szenvedtem a század nagy világégéseit, és bejártam fél Európát. Nem jószántamból, vittek, de hát akkor ilyen világ járta.” így kezdi mondókáját Török Lajos Szolnok városközpontjában, első emeleti otthonában. A szellemi frissessége teljes, az apró betűket is szemüveg nélkül olvassa, csak a füle hagyta kissé cserben, ezért hallókészülék, no meg Bayer Emőné Ilona, a lánya segítségével társalgunk. Lajos bácsi szeme eleven, a tekintete élénk, csak a haját meszelték hófehérre a tovatűnt őszök, telek. körben, de azért a ceremóniának akad egy érdekessége. A testvére András, Búcsú Rozáliát vette el, ő pedig Rozi testvérét, Búcsú Ételkát. Tehát a két Török testvér a két Búcsú testvérhez, lányhoz kötötte az életét. Három lányuk született: az egyik 22 évesen, fiatalasszonyként meghalt, rájuk hagyva egy parányi lánykát, akit ők neveltek. Á másik Pesten él, a harmadik, Ica lánya vele lakik, ő I riportere, de korábban dolgozott itt, Szolnokon is. Hat dédunokával is dicsekedhetek, a legidősebbik 23 éves, és Badenben, Ausztriában balett-táncos. Úgyhogy szép, nagy család a mienk.” Közben Ica lánya likőrt tölt, ami nem jellemző, mivel senki nem iszik szeszes italt a családban. De hát istenem, nem sűrűn adódik ilyen alkalom. Lajos bá-
