Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-19 / 195. szám
4 Magyar múlt 1994. augusztus 19., péntek A Szent Jobbnak és kápolnájának viszontagságos története A Szent Jobb a díszes ereklyetartóban Kevés olyan egyházi és egyúttal állami-nemzeti ereklye van világon, amelynek a sorsa kalandosabban alakult volna, mint a mi féltett, becses Szent Jobbunké. Amelyet feltehetően 1061-ben, a Vata fia János vezette utolsó pogánylázadáskor választottak le István király testéről, s rejtették el a fehérvári királyi kincstárban. Innen Merkur bihari nagyúr ellopatta, és saját birtokán, fából ácsolt kápolnában őriztette. Tőle szent László király szerezte vissza, s bízta unokaöccsére, Almos hercegre azzal a meghagyással, hogy a fakápolna helyére építtessen kőtemplomot monostorral, költöztesse oda a bencés szerzeteseket, s bízza rájuk a Szent Jobb őrzését. A templom köré hamarosan település nőtt, a Berettyó-menti helység pedig Szentjobb néven városi rangot nyert. Ma Romániához tartozik, neve Saniob. A szentjobbi monostor konventje 1486-ig volt hiteles hely, azaz hivatalos iratok kiállítására jogosult, bár a Szent Jobbot Zsigmond király már 1433-ban visszavitette Fehérvárra. Innen a törökök megjelenése után, de mindenképpen Fehérvár eleste, 1543 előtt menekítették ferences szerzetesek Dalmáciába, ahol 1590-től Ra- guzában - ma Dubrovnik - dominikánus szerzetesek őrizték. A Szent Jobbot Mária Terézia királynő szerezte vissza 1771-ben. A királynő gyorsan intézkedett, hogy Raguzától június 1-jén Bécsben átvett ereklye Magyarországra kerüljön. MiA Szent Jobb kápolna bejárata után Schönbrunnban kiállította, és kilencedet tartottak tiszteletére, útnak indította hazánkba. Őrzési helyéül a néhány évvel előbb újjáépített budai királyi palota Zsigmond- vagy Várkápolnáját jelölte ki, melynek plébánosa Schneier János prépost, csillagkeresztes lovag volt. És miután 1770-től az Angol- kisasszonyok női szerzetes- rend gondozta a Várkápolnát, ezért rájuk és a budai prépostra hárult a Szent Jobb őrzése. A Szent Jobbot 1771. július 15-én indították útnak fényes lyezték el az ereklyét. A Szent Jobb kápolna belső díszítését Lotz Károlyra bízták, aki mozaikképekkel oldotta meg feladatát. A bejárattal szemben Szent István koronás-jogaros-ország- almás mozaikábrázolása látható, a függőleges falsík többi három oldalára Szentkorona, valamint egy-egy angyal került „Magasztaltassék a Te Jobbod” és „Hatalmas a Te Karod” szöveget tartó szalaggal. A kis kápolnát kupolaszerű boltozat fedi, ragyogó mozaikborítással. Mozaik a Balatonalmádi Szent Jobb kápolnából (Lotz Károly munkája) kísérettel hazánk felé, s aznap estére már Győrbe érkezett, ahol a székesegyház főoltárára helyezték. Másnap Pannonhalmára vitték, ahol három napon át volt tiszteletre kitéve. Július 21-én Budán vette át megőrzésre Schneier János prépostplébános és az Angolkisasszonyok főnöknője. Miután az apácák 1777-ben Vácra költöztek, a Szent Jobbot ezután - 1882-ig a csillagkeresztes lovagok őrizték, majd a világi papság vette át a Várkápolna és vele az ereklye gondozását. A Zsigmond- vagy Várkápolna a főbejárattal szemben, az épületszámy földszinti, udvari oldalán volt, és felnyúlt az első emeletre. Mennyezeti freskóit J. Hautzinger osztrák festő készítette Mária Terézia idejében. Amikor azután a palotát 1896-1903 között Ybl Miklós és Hauszmann Alajos tervei szerint átépítették, a Várkápolna kapott egy külön kis fülkét, amelyet Szent Jobb kápolnának neveztek, és ebben heA második világháború alatt a kiégett, rommá vált királyi palotában egyedül a Szent Jobb kápolna maradt sértetlen. A Szent Jobbot 1944-ben a nyilasok nyugatra vitték, ahonnan 1945 augusztusában került haza. A felbecsülhetetlen értékű ereklye többé nem került vissza a Várba. Az épségben álló kápolna sorsa is hamarosan megpecsételődött volna, hiszen a királyi palota romtengere gyakorlatilag éveken át szabad prédá- lási területté vált, ha nem akad valaki, egy bátor egyházi férfiú, aki elhatározta, hogy megmenti ezt az egyedülálló történeti és egyházművészeti értéket. Dr. Pintér Sándor Balatonalmádi esperes-plébánosa felkerekedett, a királyi palota romjaiból 1957-ben kimentette és rekonstruálva, Balatonalmádiban felállíttatta a budavári Szent Jobb kápolnát a plébániatemplom mellé, azzal összeépítve. Azóta is ott emeli a Bala- ton-parti település rangját. dr. Csonkaréti Károly A Szent István koronázásáról maradt szűkszavú feljegyzésből, melyet az ő legendái tartottak fenn, s a német ordó- ból összeállíthatjuk koronázásának képét. Ez ilyen lehetett: 1000 karácsonyára összegyűlt Székesfehérvárott a már elég nagyszámú keresztény papság (németek, szlávok, olaszok, talán görögök is voltak közöttük), ott voltak a magyar főemberek, az uralkodó nemzetség - talán pogány tagjaival együtt -, s mivel az ilyen ünnepi eseményből a népet sem lehet kizárni, a magyarság egyeteme is képviselve lehetett ott. A trónralépés Az egyházi szertartást bevezető imák után a koronázást végző főpap - a német formula előírása szerint - megkérdezi a koronázásra egybegyűlt közönséget - a formula és Szent István legendája szerint (a papságot és népet) -, hogy akarják-e királyukká Istvánt. Felzúg a magyarok és az (idegen) papok lelkes helyeslése, és István fejedelmet királlyá kiáltják ki. Erre a főpap a szentelt olajjal felkeni Istvánt, majd fejére helyezi a koronát, s átnyújt neki bizonyára még más jelvényeket is, talán kardot (tudjuk, a Koppánnyal vívott csata előtt német lovagjai karddal övezték, vagyis lovaggá avatták Istvánt), jogart, gyűrűt (Szent István szenttéavatásakor Szent László hiába kerestette a szent király híres gyűrűjét), s nem maradhatott el a trónbaültetés sem. Minden bizonnyal esküt is tett István, mégpedig a királlyá való kikiáltás előtt, a német formulában foglalt esküt. (Részlet Bartoniek Emma A magyar királykoronázások története című könyvéből - 1939) István király, a sorsfordító „Hol vagy István király? Téged magyar kíván ..Idestova ezer esztendeje, hogy trónra lépett, s jövőre éppen ezer éve, hogy apja, Géza elérte legnagyobb diplomáciai sikerét, s megnyerte fia számára a bajor herceglány kezét. Ez a hosszú évezred mégsem homályosította el az emlékét. Mert annyira sorsdöntő időben jött, és mert annyira tudta, hogy az adott pillanatban mit kell cselekednie. Történelem adta sorsunkra és földrajzi helyzetünkre jellemző, hogy a két legnagyobb magyar király, akiket legendákban, mondákban őrzött meg a nép emlékezete, István és Mátyás, egyaránt Európa felé törekedett, oda akarták „bevinni” népüket, s a földrész kultúráját, mint valami védelmező takarót kívánták hazájukra borítani. Mátyás jól sejtette, hogy a Balkánt elözönlő török tengerrel Magyarország nem szegülhet szembe egyedül, hódítani próbált Közép-Európában, mintegy előrevetítve a későbbi Monarchiát, hogy összefogja az elle- álláshoz nélkülözhetetlen erőt. Hirtelen halála miatt terve nem vált valóra, a tekintélyes középkori Magyarország összeomlott, s a nép akkori fogyatkozása azóta is helyrehozhatatlan károkat okozott. Szent István még nehezebb helyzetben, de nagyobb szerencsével mentette népét. Lélekcserélő idők jártak: meg kellett változtatnia az életmódot, a termelési rendet, a szokásokat, a jogrendet, a vallást, mindent. Nem is tudott volna mindezzel megbirkózni, ha a folyamatok nem indultak volna már meg a mélyben, ha halk és alig felismert erők nem készítik elő áramlásaikkal a talajt. Amikor Vajkot megkeresztelik, amikor oltár elé vezeti a bajor hercegnőt, talán még életben van egy-kettő a gyászmagyarok közül, akik hírül hozták a Lech mezei csata vereséges emlékét. Semmi kétség: a kalandozó harcosok napja leáldozott. Némely öreg pásztorok tán kárörömmel fogadják a híreket, ha nem gyászolták volna éppen a saját fiaikat. Mert ahhoz, hogy a kalandozók katonás fegyelme megszilárduljon, már előbb meg kellett szűnnie a pásztortörzsek egyenlőségen alapuló szabadságának. Amikor aztán a harcosok is megkapták a csapást, ami járt nekik, már látszott: visszafelé nem vezet út. Sem az őshazákba, sem a törzsszövetségbe. Menekülni csak előre lehet: a már letelepedett, békére berendezkedett, állami keretek között élő népek közösségébe. Európába. (Nem földrajzilag, amint azt ma gyakran halljuk: „De hiszen Európában vagyunk! Hová igyekszünk?!) - hanem a szellemi Európába, amely úgy lebeg fölöttünk, mint Illyés Gyula versében - Haza a magasban - az édes szülőhaza.) Miként a népvándorlás idején földrész-szerte történt, itt is rátelepedtek a békés földművelőkre a nomád harcosok. Ahol egy-egy tömbben több család lakott, ott jobbággyá tették az őshonost, aki inkább ellátott egy-egy harcos csapatot élelemmel, csakhogy az megvédje a többitől. Ám ahol lakatlan tereken vezetett át az út, ott a csatákban elfogottak rabszolgasorsra jutottak, s ha nagyon sokan lettek, veszélyeztették a győztes létét. Hacsak be nem olvadtak a győztesek közé ... A rabok között akadt olykor szerfelett becses, mindenféle finom munkához értő, még olyan is, aki tolmácsként szolgálhatott, ha szükség volt rá. Ezek a megbecsült szolgák szép csöndesen terjesztették békére intő hitüket, és átszőtték gondolataikkal a kalandozni nem induló itthonmaradot- tak életét. Utóbbiak között legtöbb az asszonynép, azok szívük szerint is hajlanak a szóra, akárcsak ezredéve a római matrónák. Amikor István kezébe vette a kormányt, már érlelődő folyamatokat irányított. Felismerte a jelenségeket, és letelepített egy veszendő népet, véget vetett a harcnak, bizalmat keltett a szomszédokban, és megszervezett egy államberendezkedést. amelynek ugyan már volt mintája nyugaton, de a gyakorlat próbája még alig érvelt mellette. Az ötvenes években István királyt nem lehetett szentnek nevezni, emlegetni se nagyon, a névnapját pedig ünnepelni kellett, mert belenőtt a magyar ember leikébe; akkor megpróbálták új tartalommal megtölteni az ünnepet: legyen az alkotmány vagy éppenséggel az új kenyér napja. Csakhogy az alkotmány fogalma az államra utal, az állam pedig István művére. És a kenyér? Az a földművesre mutat, azt pedig István formálta a kardforgatóból. Kiderült: akármit ünnepiünk is, mindenhogyan őhozzá térünk vissza. Magányos a nyelvünk („Mert árva gyermek minden kis magyar” - írta Kosztolányi), mai napig is sok tekintetben eltérnek szokásaink, de mégis Nyugat-Eu- rópa gyermekei vagyunk, és akárhányszor kiszakítottak minket belőle, mindig nagyon megszenvedtük. István király is-fordulhatott volna a görögök felé. Bizánc még csillogó ékkő a Márvány-tenger partján, a császára is hatalmas, az egyház sem szakadt még kétfelé, Kis-Ázsiából nem hallani még a török lovak patáinak poroszkálását. A kalandozók arrafelé is irányt vettek. És a magyarok királya mégis másfelé fordul, érzi, hogy ez a kívül- ről-belülről szaggatott kis nép inkább onnan várhat védelmet. A századok során sokszor nem kapja majd meg, gyakran magára hagyják, támadják is, leigázzák olykor, legjobbjait üldözőbe veszik, de István mégis erre a folyton újakra készülő, folyton új gondolatokat forraló, mindig előre mozduló nyugati világra veti tekintetét, s az akkor valódi megújulásként átélt Cluny-i reform szellemét szeretné meghonosítani nálunk. (A Cluny-i apátságból kiinduló reform részint az erkölcsi megújulást, részint a világi hatalomtól való teljes egyházi függetlenedést hirdette.) Szent István mindezt nem fejezhette be egyetlen emberélet alatt. De alapozott, olyan erővel, hogy az az alap ma is teherbíró. Államot alkotott egy válságba jutott nép szétguruló atomjaiból, s ez az állam nem omlott össze, mint Nagy Károly frank birodalma, nem hasadt részekre, mint a Német-Római császárság és Itália. Felróhatjuk kemény szigorát, és a magyar ősköltészet eltüntetését, dehát könnyű bírálni ezredévvel később. Hogy szellemiségünk, kultúránk folytonosága mégsem szakadt meg (miközben középkori irodalmunk a latin nyelv egyik „legszebb leánya” lett - mint Babits Mihály mondta volt), azt bizonyítják az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte - utolsó pillanatban, a XX. század végén föllelt - archaikus népi imádságok, amelyekben ősi pogány költői motívumok fonódnak össze a keresztény tartalommal. Ez a folytonosság szimbolikus erővel mutatkozik meg a hajdani termékenység-istennő, a Boldogasz- szony alakjának Mária személyébe való átlényegülésében is. Ámikor a haldokló király őt kéri, hogy legyen népe patrónája, imádságában jelen van pásztortü- zeivel a távoli múlt, de ott van a reményekkel és veszedelmekkel teli, ismeretlen jövendő is. (MTI-Press) Bozóky Éva Koronázási jelvényeink Embertől, Amikor 1978-ban visszakaptuk az Amerikai Egyesült Államoktól a magyar államiság és jogfolytonosság legfontosabb jelképeit, már akkor eldöntötték, hogy a koronázási jelvényeket állandó kiállításon a közönség elé tárják, helyszínül pedig a Magyar Nemzeti Múzeumot jelölték ki. Csakhogy akkor még a múzeumnak nem volt olyan terme, amely megfelelt volna a műtárgyvédelemnek, és a biztosítástechnikai szempontoknak. Ezért ideiglenesen az épület dísztermében helyezték el a koronát és a palástot. Majd amikor a Széchényi Könyvtár elköltözött az épületből, az Ap- ponyi termeket alakították át a koronázási jelvények végleges helyéül. Tudjuk, hogy az ezeréves műtárgyak igen hányatott történelmi sorsot értek meg. Többször menekítették, rejtették, el is ásták őket. Különösen a palást hordozza viszontagságos évszázadok nyomait. A háború előtt a koronázási jelvényeket csak évente egy napon, augusztus 20-án láthatta a közönség. Az állandó kiállításnak szigorú feltételei vannak. A felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat természetesen védeni kell minden káros hatástól, a szándékos és véletlen emberi ártalomtól, illetve a természetes környezetből fakadó károsodástól (lég- szennyezés, erős fény, ingadozó hőmérséklet, por stb.). Az Apponyi terem teljesen zárt statikai szerkezete és a beépített trezorajtók lehetetlenné teszik a betörést, az illetéktelen behatolást, de még természeti csapás esetén is védelmet nyújtanak. Ezt a passzív védelmet elektronikai és optikai aktív védelem egészíti ki. A tárgyak őrzése mellett állagvédelmüket is szolgálják ezek a berendezések. Különleges megóvást kíván a rendkívül fényérzékeny palást, úgy, hogy közben megtekintése is lehetővé váljon. Ezért egy speciális, túlnyomásos rendszerű és állandó páratartalmú tárlóba helyezték, megvilágítását ugyancsak maximálisan és egyenletesen szabályozták (50 luxban). Egy tonna súlyú biztonsági üveglap biztosítja a mechanikai védelmét. Egyidőben huszonöt látogató tartózkodhat a koronázási jelvények termében. így nem csoda, hogy mindig hosszú a várakozók sora. K. M. természettől védve
