Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-13 / 190. szám
És így múlik el az életünk 12 Irodalom ---- művészet 1994. augusztus 13., szombat L ány a tükör eló'tt N yár volt. Kánikula. Július havának harmadik szerdája. Postaládájában egy rusnyazöld színű borítékot talált. Dülöngélő, otromba betűkkel volt ráírva a címzés; a feladó neve viszont hiányzott. A borítékban egy kétrét hajtott, félívnyi papíros volt, a következő, géppel írott szöveggel: „Tudomására hozzuk, hogy a mai nappal kezdődően Ont előléptettük Megfigyelőnek." Ennyi volt az egész „levél”. S rajta dátum, pecsét - de az aláírás hiányzott. „Nate! - düny- nyögte. Majd: - Hogy egyeseknek mi minden hülyeségre futja az idejükből.” Visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és zsebre- vágta. Már régesrégen megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképpen Megfigyelő (nagy M-mel), midőn űjabb levelet talált a postaládájában. „Tudomására hozzuk, hogy a mai nappal kezdődően Önt előléptettük Jelentéstevőnek. ” (Pontos keltezés, pecsét -de az aláírás most is hiányzott.) „Pompásan haladok felfelé a szamárlétrán” - gondolta, s elmosolyodott. Ebéd után újra átfutotta az „előléptetését”. „Ki a fenének telhet ilyen baromságokban kedve?” - tűnődött; majd arra gondolt, hogy vajon mire jó^ ez az egész előlépte- tősdi? És mi benne a logika? Mármint abban, hogy előléptették, holott ő, tudomása szerint, semmit nem figyelt meg Megfigyelőként sem; ergo, nem végezte jól a dolgát; tehát: nem volt amiért előléptessék. Mégpedig nagybetűs Jelentéstevőnek! „Eh, legyintett, kár ilyen gyerekségeken még csak gondolkodni is.” A harmadik levélben ez állt: „Emlékeztetjük, hogy Ónt egy évvel ezelőtt Jelentéstevővé léptettük elő!” „Nate! - buggyant ki belőle a meglepetés. - Hisz ez egy szabályszerű megrovás.” A délután folyamán többször is eszébe jutott az a „megrovás”. „A pimaszok - mormogta mérgesen. - Méghogy emlékeztetnek! Hát mit kellett volna jelentenem; hol, mikor, kinek?! . . . Semmit sem közölnek az emberrel, aztán megróják ... Mondhatom, ez aztán arcátlanság a javából.” Világéletében egyetlen dologra volt büszke igazán és (vallotta) joggal, mégpedig arra, hogy minden rábízott teendőt, feladatot, a legjelentéktelenebbet, a „legpiszlicsárébbat” is pontosan, időre és legjobb tehetsége szerint végezte el mindig és minden körülmények között. Joggal volt hát most mérges, mert úgy érezte, önérzetében sértették meg, ezzel az „em- lékeztetéssel”. Napokig mérgelődött, méltatlankodott „az alaptalan rágalom, a szabályos sértegetés miatt” aztán elfelejtette ezt is. Teltek, múltak a hetek, hónapok, és egyszer újra eszébe jutottak azok a levelek - mégpedig azért, mert már régideje nem talált rusnyazöld színű borítékot a postaládájában. Éppen szerda volt aznap, s ő - enmaga meglepetésére is - izgatottan nyitotta ki a postaládát - amelyben nem volt semmi. Enyhe csalódottságot érzett . .. És az elkövetkező napokban is mindig izgatott volt, midőn a kulcsot belecsúsztatta a postaláda zárjába. „Vajon, miért nem írnak?” - tűnődött. Később: „Ha elégedettek, ha nem - mindenképpen írniuk kellett volna! így volna becsületes . ..” „Vagy talán már semmibe vesznek, egy nagy nullának tekintenek, aki még arra sem méltó, hogy jól letolják? ...” A z egyik nap egy szürkeruhás, nyeszlett férfira lett figyelmes a buszmegállóban. Eddig sohase látta ezen a végállomáson. A férfi ugyanarra a járatra - a 16-osra - szállt fel, mint ő, s ugyanott szállt le, a Leányvárnál, ahol ő is. És így ment az elkövetkező napokban is. S akkor ő már érezte, hogy ez a férfi őt figyeli. Megfigyelő! „Talán ismét eszükbe jutottam - tűnődött reménykedve -, s most meg akarnak győződni, hogy számíthatnak-e rám? .. .” - töprengett. Máskor meg úgy hitte: azért állították rá ezt a megfigyelőt, mert nem bíznak benne, valami miatt gyanúsnak tartják. „De hát én nem csináltam semmit.. .” - védekezett ilyenkor gondolatban. „Ha pontosan közük, hogy mit kell tennem, mint Megfigyelő vagy, mint Jelentéstevő, biztosan jól el tudtam volna végezni a rámbízott feladatot . . .” Egyszer ez a szürkeruhás, keszeg kisember szó- baelegyedett véle. Mondta: mostanság költözött a környékre, s ő is belvárosban dolgozik, könyvelő. Nem hitt a kisembernek. Olykor, ha kevésbé volt ideges és zaklatott, valósággal „leteremtette” magát a fölösleges aggódásáért, idegeskedéséért, de az ilyen nyugodt, „tisztánlátó pillanatai” egyre ritkábbá váltak. Hovatovább egyre zavartabb lett, s a munkahelyén is már olyan furcsán, értetlenül kezdett viselkedni, hogy kollégáinak is feltűnt, s olykor már megjegyzéseket is tettek. Pedig hát ő nem akart egyebet, csak úgy viselkedni, ismét olyan lenni, mint volt azelőtt; akkor, midőn az első levél is érkezett. Végül, az osztályvezető tanácsára, kivett néhány napi szabadságot, hogy „egy kicsit idegileg” rendbe szedje magát. Naphosszat a postást leste. És aztán az egyik napon, midőn már alig remélte, midőn már kezdett végképpen lemondani róla - ott volt a postaládájában az újabb rusnyazöld színű boríték! ... Régebben, az elmúlt hetekben sokszor elképzelte, hogy ha netán mégis megjönne a levél, mit is, hogyan is tenne. Néha úgy képzelte el, hogy dühösen darabokra tépné, mégpedig ol- vasatlanul; máskor pedig úgy képzelte, hogy nagyon izgatott lenne, remegő kézzel bontaná fel a borítékot, s valósággal falná az újabb közlést. És lám, most hogy valóban itt van a postaládájában a boríték, most, A rcul ütöttek. Többször is. Itt azt mondták, nem vagyok jó magyar. Ott azt mondták, hogy nem is vagyok az. Mert nem tudom milyen alkalomkor nem tűztem mellemre kokárdát. Mert nem tudom milyen eseményen nem lobogtam talpig nemzeti színben. Mert hasonlatosan Szabó Dezső Elsodort falujának megzavarodó főhőséhez, nem ordítozom lépten nyomon, hogy magyar vagyok, magyar vagyok, magyar vagyok. Mert. .. Szégyenemmel(?) hová menekülhettem volna máshová, mint haza anyámhoz, akár az ártatlanul megfenyített, síró kisgyerek, haza szülőfalumba a szobor elé. A szobor ott áll a kicsi székely falu, kicsi főterének közepén. Immár ötven éve. Apám építette. A hármas határt szimbolizáló talapzaton, a két kereszt között, egy komor, a szomorú arcú öreg honvéd kétméteres, műkőbe öntött szobra áll. A csíksomlyói Jézusfaragó ember, öreg druszám, nevezett Ferencz István mintázta, apám segítette. A honvédről nem lehet tudni, hogy vigyázzban áll-e, vagy épp pihenőt vezényeltek néki, mert bokáig takarja a mundér, amelyet valahol a nagyorosz télben, a Don-ka- nyamál viselt. Csupán a szuro- nyos puskáról mondhatjuk bizonyossággal, hogy most már örökre belefagyott marokra szorított két kezébe. Ez az egyetlen fegyver a falunkban. Egy nagy fegyverkeresési kampány során - mert a Székelyföldön időről időre a román hatalom elkezdi keresni a fegyvereket -, egy mókás kedvű magyar milicista jóvoltából, akit állandóan letoltak a felettesei, mert nem tanúsított elegendő buzgóságot a fegyverkutatás terén, a szobortól akarták elvenni a falu egyetlen fegyverét. Nagyot röhögött mindenki az eseten. A felettes is, s a falu egyetlen mili- cistája is, aki heccből riadóztatta az elvtársakat. Most öt rendőr van a faluban. Mind román. Ők sem tudják, talán nem is akarják elvenni azt a fegyvert. De el akarta venni a falutól az egész szobrot a diktatúra utolsó éveiben a román hatalom. Ma is őrzöm azt a lepedőnyi listát, amely a lebontásra ítélt székely- földi műemlékekről készült. Ott hogy végre megérkezett a levél, a nagy otromba betűkkel neki címzett levél, lám, most már cseppet sem izgatott. Nem tépte fel a postaládát, nem kapott mohón a levél után, nem bon- tota fel idegesen, remegő ujjakkal, hogy mielőbb megtudja, mit írnak, mit közölnek véle, mit hoznak a tudomására. Most már úgy érzi, teljesen mindegy, mit tartalmaz a levél - a lényeg ugyanis az, hogy írtak, közölnek ismét valamit véle, ismét a tudomására hoznak valamit. Ami azt jelenti, hogy nem tekintik egy nagy nullának, de igenis, számontartják, ráfigyelnek. Tehát ő is létezik, a nyilvántartásukban ő is szerepel, foglalkoznak véle. Vitathatatlan bizonyítéka mindennek az újabb levél, amelyről már jószerint le is mondott. Resteilte magát a kishitűségéért. M egnyugodva, jókedvűen - hogy milyen régen volt nyugodt és jókedvű, te jóég! - ballagott végig a tágas udvaron, hanyagul ló- bálva balkezében a felnyitatlan levelet... Nyugodtan megebédelt, rágyújtott egy cigarettára, végigheveredett az öreg kanapén, aztán ráérősen, cseppet sem sietve-idegesen felbontotta a borítékot. Kétrét hajtott papírost talált benne - úgy, ahogy várta -, rajta pecsét, dátum, de aláírás most is hiányzott. Géppel írták a szöveget, amely közli véle: „Tudomására hozzuk, hogy a mai nappal kezdődően Önt visz- szaminősítettük megfigyeltnek. ” Elmosolyodott, elégedetten bólintott... Már régesrég meg is feledkezett arról, hogy visszaminősítették megfigyeltnek, midőn az egyik napon újabb rusnyazöld színű borítékot talált a postaládájában. „Hát igen, telik az idő, s így múlik el az életünk dünnyögte a ház felé slattyogva, és zsebrevágta a rusnyazöld színű borítékot. Nyár volt. Kánikula. Július havának harmadik szerdája. szerepelt a magsemmisítendők között szülőfalum szobra is. A listát egyfelől egy renegát megyei párttitkámő írta alá, másfelől pedig az a román nemzetiségű kul- túrcsinyovnyik, aki az 1989. decemberi fordulat után először jelentette fel a székelyeket, mint irredentákat, sovinisztákat, szepa- ratistákat, aki aztán parlamenti képviselő lett, s elindította a szégyenteljes Har-Kov jelentést. Hál’ istennek azonban a szobor megúszta a lebontást, a jelentést. Ki tudja még, mi veszély leselkedik rá, de edzettnek tűnik, megedzették a villámok, az ítéletidők. A mögötte lévő húszméteres ár- bócrúd, a felszentelés pillanatát kivéve, sosem lobogtatott zászlót, faluvédő villámhárítóként szolgált mindig is. Egyik alkalommal épp kisöcsémet mentette meg. Játszótársaival a tízórait majszolták a szobor lépcsőin, amikor lecsapott az istenítélet. A gyümölcsízes kenyerek maradtak, a gyerekek röpültek. De a villámhárító zászlórúd jóvoltából ma is élnek. Magyarok. Most mondjam azt, hogy a háromszínű lobogó így, kitűzés nélkül, a hiányával is lehetett, s lehet takarónk és ápolónk, lelkűnknek, testünknek gyámola? De ez a szobor ennél is több. A talapzaton ott volt az első világháborúban elesett hősi halottak névsora. Számszerint 31-en voltak. Most már ott van, a tavalyi felújítás, magasabbraemelés után a második háborúban elholtaké is. ők 21 -en voltak. Mindannyian magyarok. Hogy hősöknek mennyire voltak hősök, nem tudom. A szobrot sem nevezik a hősök szobrának a faluban. Egyszerűen csak Szobor. Csak az biztos, hogy ezek az emberek magyar hadseregben, magyar hazáért, magyarokként pusztultak el Európa harcterein. Még a Bukarestben megesett szolgáló lány egyetlen fia, Kopacz Mircsi is magyarként halt meg. És úgy haltak meg a Bírók, a Csiszerek, a Dombik, a Ferenczek, a Gálok, a Fülöpök, a Kovácsok, a Lászlók, Rádulyok, a Péterek, a Sánták, a Salamonok valamennyien, mind az 52-en a kétszáz házas kicsi faluból. A két márványtábla között pedig Vörösmarty Szózatának utolsó négy sorával vallják meg helyüket a világban, nemzetünkben a település lakói. Az eddig leírtaknak látszólag nem sok közük van az én arcul- ütésemhez, csupán körülírják a sebet, helyszínrajzát adják az én kokárdámnak. A honvédszobor alatti főtalapzaton, a székely jelképek, a Nap, a Hold, s a csillagok között bárányfelhőnyi folt látható, mint egyre hatalmasodó, üszkösödő seb, szinte lüktetve, képzeletet lázragyújtóan kanyarognak fájó szélei. E folt helyén eredetileg egy piros-fehér-zöld alapozású graffito volt az ezeréves Magyarországról. Az írás, amit eredetileg erre az ellen-domborműre terveztek. - így volt, így lesz! - már az építéskor elmaradt, hisz bármennyire is reménykedtek lelkűk mélyén a szobor állítói, sejtették, tudták már, hogy így volt ugyan, de így nem lesz már soha. A nemzetiszín graffitó fölött eltelt a négy év, és jött a fel- szabadulás, vagy ahogy nálunk fele mondják, a második románvilág. A szobor maradt, de a graffi- tót el kellett tűntetni. Levakolták. Szinte hiába. Mert a vakolat pergett, pattogot, évente lemállot, újból előtűnt, bár egyre megkopot- tabban a piros-fehér-zöld. Vagy mert gyenge volt a cement, de valószínűleg leginkább azért, mert a levakolás előtti éjszakán zsírral kenték be a falu legényei. Ezrét kellett szinte évente újra vakolni. E művelet által egyre nagyobb lett, egyre hatalmasabbá vált a folt, ez a szürkepenész színű országos sebhely. Be-beszakadozik, mint a tengerpart, s mind hatalmasabb fájdalom lépi túl a határait ... Most már nem hull le, szilárdan áll a vakolat. Szinte alig látszik nagy sebünk. De én tudom, de mi tudjuk, hogy alatta ott ragyog bíborló színe a kiontott vérnek, tisztasága a végtelen hómezőknek, s reménysége a tavaszi rétnek. Ott van mélyen a cementhabarcs alatt az én kokárdám. Ezt viseljük, mint a gégerákban operáltak a mikrofonnal eltakart nyílt sebet. Ne kérje hát senki tőlem számon magyarságom. A kokárdást, a fel- lobogózottat sem. Nekünk, itt a Székelyföldön számtalanszor gyúrták le szimbólumainkat a torkunkon. Legutóbb épp alulírottnak mesélték Csíkszentdo- mokoson, miként etették meg áldozataikkal a piros-fehér-zöld zászlót 1994 őszén a Maniu-gár- disták. De szinte minden székely faluban mesélnek hasonló történeteket. És meg kellett enni, miként Ábelnek a sast a Hargitán. Akit egyszer jól laktattak, azt ne akarja másodszor is jól laktatni, tisztelt uram. Nem a kokárdától, nem a zászló lengetéstől lettünk, s vagyunk magyarok. S zámomra magyarságunk szimbólumai a legbennsőbb, legszemélyesebb, legfájóbb titkaimhoz tartoznak. Túlságosan gyakori emlegetésükkel, megnevezésükkel elvész a karizmájuk, oda a varázs. Úgy vagyok én ezekkel a dolgokkal, mint a parancsolattal: „Az Urnák, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd .. Nem mondom, nem kiáltozom, nem írom le, csak ha nagyon muszáj, hogy m .. vagyok. Ha ez szégyellni- való, tessék, itt van arcom másik fele is, jó Uram. Sápadt, mint a fogyó Hold. Erdei-Szabó István: A nap vakujában Titkom nincs már amit óvnék megkötöz a föld elejt az ég álmom lusta kövek közé csobban s az idő végtelen vásznán vergődik az áldott reményéség szakadatlan a kékség mélyéről előhívom a méregzöld tavaszt dajkálom néhány napig majd mint az idő az öregeket elejtem azt minden öröm mint a láng elszökken elpattan a jövő a Nap vakujában utolsót lobban Rózsa Endre: Hőség Megfülledt füzesek, satnya, csökött botfák tárják karjaikat vérmesen ég felé. Pók, légy, sáska nyüzsög. Nyári vihar nyomán nincs villám szele, szikkadt föl Ez, kérlek, Zebegény. Lassan lép a folyó, méltóságosan és féltve a tükreit. Eltévedt barinyom s rókalyukak között nem nő gomba a spórákból. Káprázik fej, a szem. Rettenetes napfényt, s karmostul kimeredt hőguta-árnyat látsz. Szomjvert táj, mire jutsz! Bent, a faházak közöt várod: felhörög-é a csap? Aztán rózsaszínes, majd lila lesz körül: színképekbe megy át, oly gyönyörű az est! Ólomszürke felett már diadalmasan bíbor fényt a hűvös sugall. Csend zúg. Éjszaka van. Alszol a kempingben. Sétáltál eleget... Hirtelen egy csepp, négy - zápor zúdul elő! Nyári vihar nyomán gombák pettyezik íme a reggelt. Ferenczes István: Erdélyi triptichon A sebhely i
