Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-13 / 190. szám

„Drágaságaink” A Te drágaságod, az én drágaságom, a mi drágasá­gunk. Nem. Nem gyerme­kedre, kedvenc tántidra vagy babusgatott ölebedre gondo­lok. Nem. A tejre gondolok, a cipóra, ami reggelente az asz­talodra kerül, a vízre, elekt­romos áramra, amit fantaszti­kus zsonglőrködéssel minden hónapban sikerül kifizetned, a buszra, a postai díjakra és még sok-sok mindenre. Van-e olyan az életedben, amelyért nem kell fizetned?! Talán a levegőért (mai össze­tétele alapján tüdőd úgyis csak immel-ámmal haszno­sítja) a napfényért (bár a ki- lyukasodott ózonpajzs miatt lehet jobb, ha árnyékban ma­radsz), a hegyekért-völgye- kért, folyókért, tavakért, amellyel minket, az Ár­pád-nemzetség utódait szülő­földünk megajándékoz. Bár. .. Egyre több helyen tapasztaljuk, hogy a szabad vizek partjain óriási drótkerí­tések emelkednek. Fürge pénzbeszedők állják el a ka­put, fizetnünk kell, ha a köze­lébe akarunk jutni annak a helynek, amely évezredek óta ott van, úgy van, ahogy Isten megteremtette. Hogy egyes önkormányzatok, kft.-k, bt.-k, rt.-k honnan veszik a bátorsá­got a kisajátításukra, ez rej­tély. Évekkel ezelőtt társasággal jártam egy Eger környéki apró faluban. A határában he­gyekkel körülölelve hőforrás csörgedez, vizét egy kerek kis medence fogja fel. Éjszaka ér­tünk oda, már messziről lát­szott a tejszerű pára a völgy fölött. Közelebb érve észre­vettük a tábortüzeket a he­gyoldalakon, amelyeket az ott sátorozó emberek gyújtottak. Énekszó szállt a levegőben. Édes-bús, az olyannyira jel­legzetes magyar dalokat éne­kelték a medencében üldögé- lők, a tüzek mellett heveré- szők. A külföldiek is bekap­csolódtak, a magyarokkal együtt dúdorászták a dalla­mokat. Varázslatos volt a hangulat. Idén aztán visszatértem, hogy újra átéljem a csodát. Szikrázóan sütött a nap, ami­kor megérkeztem. Elámultam a színpompás sziklákon, ame­lyeken végigömlött a forrás kénes vize, s a vakító fehértől a narancssárga minden árnya­latára színezte azokat lera­kodó kristályaival. Alig vár­tam, hogy közelről is sze­mügyre vegyem, s megmár­tózzam a medence vizében. Ám a dolog nem ment olyan egyszerűen, mint né­hány éve. Kocsim kerekei most már nem földúton csikorogtak, be­tonszalag simult alájuk, ame­lyek elvezettek egy szabályo­san felfestett parkolóig. (Agy­rém! Fönt a hegyek között, jópár kilométerre a lakott te­rületektől!) A pénzbeszedő megrohamozott, kifaggatott meddig akarok maradni, aztán átadott a kollégájának, aki a völgy bejáratába vert cölöp­soron csak akkor engedett át, amikor leperkáztam a belépti díjat. A cerberusokon túl­jutva, tiltó táblák erdeje foga­dott: táborozni tilos, tüzet gyújtani tilos, 20 óránál to­vább maradni tilos stb. Szabad viszont a sebtében felállított rusnya alumínium bódékban élvezni a civilizá­ció áldásait; 36 forintért fel­hörpinteni 2 dl Coca-colát, 40 forintért elrágcsálni egy cső főtt kukoricát, sőt angol stí­lusú budi is várta a rászoruló­kat 10 forintos egységáron. A medencében pihegve, miközben az esőcsatornán vezetett forrásvíz csobogott a hátamon, felébredt bennem a lokálpatriotizmus. Hogy lehetünk mi, szolno­kiak ilyen mamlaszok? Itt van nekünk ez a gyönyörű Ti- sza-partunk, és hagyjuk, hogy mindenféle jött-ment külföl­diek ingyen és bérmentve le­geltessék a szemüket rajta. Miközben így füstölögtem, korszakalkotó ötletem támadt, melyet ezennel közreadok hasznosításra. A Tisza-partot széltében- hosszában őrizni kell. (Civil szerveződésre gondolok, de lehet, hogy ifjú cserkészek is szívesen vállalkoznának erre.) Ha valaki megközelíti az „ob­jektumot”, és kiderül, hogy nem honfiú vagy honleány, egy átlátszatlan, a kobakjához méretezett kendővel be kell kötni a szemét. Ezt meghatá­rozott díjtétel ellenében, any- nyi percre eltávolítani róla, amennyire fizetőképessége futja. Távlati tervekben szerepel­het, hogy az így befolyt ösz- szegből a polgármesteri hiva­tal műemlékeinket, pl. a Nagytemplomot sűrű fakerí­téssel vetetné körül, melyen megfelelő távolságonként 3 cm átmérőjű lyukakat fúratna. Ezeken a „kukkoldákon” ke­resztül tekinthetnék meg a külhoniak városunk neveze­tességeit, természetesen bizo­nyos tarifa ellenében. És ez csak a kezdet. Szá­mos egyéb módon is meg le­hetne csapolni az ún. „fizető­képes keresletet”, de tekintet­tel a fentebb már emlegett „drágaságainkra”, ezen ötlete­imet csak megfelelő díjazás ellenében áll módomban nyilvánosságra hozni. Mottó: Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. a _, A mit ma elintézhetsz, holnap sem jutsz a végére A hivatal Ugye, mindnyájan jártunk már a hivatalban? Elég macerás. Belépek a hivatalba. Frissen tapétázott helyiség, tele burjánzó növé­nyekkel. Valahonnan a sűrűből írógép kopogása hallatszik. Kicsit előreha­jolok, bekukucskálok a „bozótosba”. Egy idősebb úr veri ott a billentyűket.- Jó napot kívánok! - mondom csöndesen. Válasz nem érkezik. Álldogá­lok egy ideig, aztán merészen lehuppanok az előttem árválkodó székre. Ülök. Csak az írógép monoton zöreje töri meg a csendet. Ülök . . . Ránézek az órámra. Húsz perc telt el. Fészkelődöm. Hirtelen abbamarad a kattogás.- Mi tetszik? - hallatszik egy férfihang. Ezt szeretném aláíratni, lepecsételtetni - nyújtom előre a magammal ho­zott nyomtatványt. Egy kéz kinyúl a „dzsungelból”, átveszi az iratot, majd kis idő elteltével visszaadja.- Nincs most itt a kollegina, aki intézi. Hétfőtől dolgozik.- Esetleg más ... - rebegem.- Mondom, hogy hozzá tartozik. Jöjjön hétfőn! - hangzik ellentmondást nem tűrően.- Értem - válaszolom csendesen, és oldalgok az ajtó felé.- Várjon csak! - csattan újra a hang. Hétfőn mégse jöjjön! Akkor a nyugdíjasokkal foglalkozunk. Majd valamikor a jövő hét folyamán. Én meg erre ordítani kezdek, toporzékolni, és nekilátok leszaggatni a „li­ánokat” a falról, hogy az írógép-mester kopasz fejére szórjam. Áztán a tor­kának ugrok, és a gépet szedem ízekre, mindezt egyszerre, mintha száz ke­zem lenne... Igen bizony! így cselekedtem. De csak képzeletben. A hivatal hatalom. Ki merne szembeszállni vele? ... Hihetetlen történet Hepéről, hupáról, kecskéről s egyéb veszélyekről Megszívlelendő jó tanácsok bicajosoknak Nyár van. A sportos divat a bicajt diktálja. Nekem is van. Használom is már csepp korom óta. Mondhatnám azt is, hogy szenvedélyesen szeretek kere­kezni. Lekopogom, ez idáig még nem volt balesetem. így van ez minden figyelmetlen autós és biciklistársam ellenére is. Leginkább gyors reflexeim­nek köszönhetem balesetmen­tességem. Rákóczifalváról elég gyakran bicajjal járok be a városba és mondhatom: a kiépített kerék­párút ellenére nem veszélytelen a dolog. Ugye úgy kezdődik, hogy az ember kilép a kapun - ekkor még teljesen gyanútlanul. Általában a szandai bicikli útig teljesen „sima” az út - elte­kintve egy-két „dudás” kedvű kamiontól. Átadhatom magam a tekerés gyötrelmes gyönyörű­ségének. Aztán jön az a piszok kis korcs, amelyik - ha nem vagyok elég gyors - kibújik a kapu alatt és imád a bokám felé kapkodni. Szerencsére a dög nem mer messzire menni, mert fél, hogy nem talál haza. Itt szoktak kerekezni hazafelé - vagy onnan - az idősebb em­berek, akik nem tudják eldön­teni, hogy mégis melyik oldalon lenne jó haladniuk, ezért ide-oda kószálnak. Ezáltal ki­mondottan megnehezítik az előzést. (Lehet, hogy ez is a cél­juk?) Szóval, előznék, de nem merek, mert hátha pont akkor jut eszébe, hogy mégis jobb lenne a másik oldalon. Megijeszteni nem akarom őket, csengetni nem tudok - mert nem cseng a csengő -, s a hangos csingilinginél jobbat nem tudok. Pedig ez egyébként mindig bevált, mert moso­lyogva, olykor meghökkenve néznek hátra, de nem kapnak szívinfarktust. Jóformán zökkenőmentesen jutok el a következő akadályig, Szabálytalan portré (Néma) interjú egy 101 éves hölggyel Hej, de szerettem volna be­szélgetni, szót váltani a 101. esztendejét taposó, Besenyszö- gön élő Bujáki Rozáliával, ki­nek evilági érkezését 1893. de­cember 11-én rögzítette a szol­noki matrikula. A galambősz hajú matróna ma is kel, fekszik, leginkább fenn tölti a napot, és ki tudja hányszor körbecsoszog a szobában. Az utcára évek óta nem merészkedett, ez neki már túl távoli, és talán-talán veszé­lyes is. Se fia, se lánya, se rokona: hű segítője Annus néni, Szabó Anna, aki szintén hetvenen fel­üli. Sajnos, Rozália néninek az utóbbi pár évben annyira meg­romlott a hallása, hogy jószeré­vel lehetetlen szót váltani vele. Segített viszont Annus néni, így amit az idős matrónáról tudok, tőle hallottam. így lett a néma interjúbúi ez a rövid kis írás. Bujáki Rozália árvagyerek­ként nőtt fel, az édesanyját ko­rán elveszítette. A nagynénje nevelte, majd fodrásztanulónak adta. Igen ám, de mivel vidám, jó kedélyű, szép lány volt, felfi­gyelt rá egy gazdag úr. Olyan, ahol a nagyszülőknek még volt mit aprítaniuk a tejbe, mert öte­zer holdon gazdálkodtak. Ko­pott a föld, dehát még maradt belőle pár száz köblös. Nos ide állt be afféle házikisasszonynak Rozália néni. Ugyanis az úrnő súlyos beteg volt, mellette kel­lett lennie, kísérgetnie kül- és belföldön egyaránt. A sors fin­tora, hogy a súlyosan beteg grófné kilencvenegynéhány évesen halt meg, míg látszólag egészséges férjét már a huszas években eltemették. Egy tény: Rozália néni 1915-től 1983-ig szolgálta ezt a családot. Kitar­tott mellettük jóban-rosszban, soha nem volt másik munkahe­lye. Ugyenennél a famíliánál dolgozott Annus néni is, és ma ő gondozza az egykori gondo­zót. Sokszor elmondta a most 101 éves hölgy, hogy ezért nem ment férjhez, mert olyan jó sora volt, hogy nam adta fel. A szeme még jó, de olykor már kell a pápaszem. Reggel Annus néni felöltözteti, megreggeliz­teti majd bevásárol kettőjükre. Dél körül ebédelnek, beszélget­nek egy kicsit és Rozália néni sokszor ledől egy kis időre. Olykor elszendereg. A bőre ma is szép sima: ennek az az oka, hogy a gróféknál megtanulta: legszebb szépítőszer a hideg víz. Tavaly, december 11-én a századik születésnapján kö­szöntötte a polgármester, és egy borítékot is átnyújtott neki pá­rezer forinttal. Göncz Árpádné sem feledkezett meg róla, me­leg hangú levélben gratulált a kerek számhoz. Már három hónap sincs és újabb nevezetes dátum követ­kezik. Az első betöltött év, az első száz után. D.Sz.M. Fotó: Korényi amit egy édes kis kecske - két nagy szarvval - testesít meg. Naná, hogy pont az út közepén. Meg is állok, szólok hozzá ke­délyesen - pedig fogytán már az időm -, hogy jó lenne, ha elen­gedne. Lehet, hogy jó napját fogom ki, mert fellál és mekegve lesé­tál az útról. (Azért jól jönne, ha a gazdája úgy kötné meg, hogy ne legyenek aggályaim - meg a kecskének sem.) Amondó vagyok ugyanis, hogy egy kecske itt igen stresz- szes lehet. Gondoljunk csak bele! Ott száguldozik mellette egy csomó őrült biciklis, autós; tűz a nap, árnyék meg sehol. Rossz belegondolni a mekegő helyzetébe! Na de folytassuk utunkat. Elhagytuk Szandát. Ismét felvehetjük megszokott tem­pónkat, bízván benne, hogy így lesz ez egészen Szolnokig. Az új hídon még tök jó az út: nincs hepe, nincs hupa. Csak kanyar, meg aluljáró, meg megint ka­nyar - most jön velem szemben valaki? Ez olyasmi, mint a vak­repülés. A pozitív gondolataimra hallgatok: „Nem jön senki ve­lem szemben, így nem ütkö­zünk össze. Nem jön senki ve­lem szemben ..Huh! Ez be­jött. Meg a gödör is - kinek kell a nyelve vége? Kiköpöm. Itt már csak néhány apróbb manővert kell tennem, amivel a puklikat, vagy az éppen hiányzó részeket kikerülöm. (Ez csak ténymegálapítás, nem kritika.) Á városban csak arra kell fi­gyelni - s ezt jó, ha minden bi­ciklis megszívleli -, hogy az álló autót jól kerüljük ki! Elég egy kisebb ív, s tuti, hogy a kocsi gazdája abban a pi- lanatban nyitja ki az ajtót, mi­kor mi mellé érünk. (Dagadt or­rot, fejet, szemet el lehet ke­rülni.) Végre elérek a végcélig és elégedett vagyok. Megint sike­rült megúsznom.-csa­Logikus Feri látja, hogy a kistestvére vizet iszik egy pocsolyából.- Nem szabad! - mondja neki - , baktériumok vannak benne.- Azok már mind meghaltak - válaszolja a kislány. Az előbb át­gázoltam rajta a rollerrel. Fő a reklám- Ön a mi játékosunk lesz, ezzel a nagyszerű, széles mellkassal.- De még meg sem nézték, hogy tudok-e futballozni! A Az nem fontos! A jó, hogy nagy a reklámfelülete. Az Új Néplap családi albuma Csorna Lászlótól Surjányból kaptuk a levelet és a fényképe­ket. Mint írja, a Tóth család ba­rátja, ő készítette a fényképeket másfél éves kislányukról Timi­kéről. A fotók megjelentetésével szeretne meglepetést szerezni a szülőknek és a nagyszülőknek. Kérésének szívesen eleget teszünk, bár most nem indítot­tunk baba szépségversenyt, mint ahogy azt olvasónk gon­dolta, de az Új Néplap családi albumába nagyon jól beleille­nek a képek. Sztárfotó Mi van a vödörben? Pancst-pancsi a mamával

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom