Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-23 / 172. szám

12 Irodalom — művészet 1994. július 23., szombat Bálint B. András: Libatöpörtyű- Hoztál-e, fiam?- Nem hoztam, Gyuri bácsi. Ma sem jött meg az áru. A hörgésszerű sóhaj, amelyet ágyszomszédom hallatott, alig­hanem a legmélyebb fájdalom kifejezése volt az egész baleseti sebészeten. Pedig hevertek itt betegek csigolyatöréssel, nyak­ficammal, csípőprotézissel - ám e pillanatban a hiány okozta kín elsöpörte valamennyiük szen­vedését.- Ilyen az én szerencsém - nyögte az öreg. - Mindig az nincs, amit megkívánok. Egy hete a sarki hentesnél vettem húsz deka libatöpörtyűt. Kartörés miatt tartottak benn, túl voltam a műtéten, lázam lement, szabadon kijárhattam. Atöpörtyűből megkínál­tam Gyuri bácsit, aki csak egy szemet ka­pott be, többet nem bírt, ágytálért csöngetett a nő­vérkének. De három nap múlva megkömyékezte a vágy.- Fiam, nem hoznál nekem is negyed kilót? Olyan aprót, pi­rosra sültet... Hoztam volna, de elfogyott. A hentes Mezőkovácsházáról rendelte az árut, érkezett is a hús, a baromfi meg felvágott minden második nap, csak épp a töpörtyű maradt el. Gyuri bácsi állapota válsá­gosra fordult. Pedig az életveszélyről már rég megfeledkezett. Csonkolták a bal lábát, az amputáció helye beforrt, műlábat kapott, most csak utókezelésre és további vizsgálatokra rendelték be. Csontritkulás, reuma, érszűkü­let: minden baja volt. Hetvenkét éves elmúlt, ráért, halogatta az időt, nehogy haza kelljen mennie. A délutánt a politikának szen­teltük.- Te elhiszed, hogy ezek mi­niszterek lopnak? - kérdezte egyszer, letéve az újságot. Épp a politikai alvilágról olvasott.- Hogy lopnak, azt nem.- Én sem - mélyedt maga elé. - Elég rendes fizetésük lehet. Szerinted mennyit keres egy miniszter?- Nem tudom, Gyuri bácsi. Talán százötvenezret.- Meg a mankópénzt - süví­tette a festő Józsi a sarokból, akinek a bokáját hatalmas sró- fokkal fogták össze, miután ré­szegen leesett a létráról. - Min­dig sántít, amit mondanak. Röhögtünk.- Minden megeshet - filozo­fált Gyuri bácsi. - A hatalom el- aljasít. Bár a Fock Jenőről vagy a Lázár Györgyről nem tudom elképzelni, hogy lopott volna. Mindenük megvolt, és attól sem kellett félniük, hogy megbuk­nak a választáson. Létbiztonság volt, na. Az olyan vihákoknak is, mint ez a Józsi, meg a minisztereknek is. Én akkor a hadtápnál szolgáltam, tudod, és... Tudtam. Gyuri bácsinak mindig szerencséje volt. A hátországban rekedt, ami­kor tíz- és tízezer bajtársa esett el a Donnál. Az ostrom után az oroszok mellé rendelték, ötven­hatban akadémista volt, fölötte- sei parancsára fegyverhaszná­latra oktatta a Corvin közi felke­lőket, uniformisban. Ezért előbb a forradalmárok, aztán a pufaj- kások akartak végezni vele. Megúszta. Párttag lett, mint minden hivatásos tiszt, de a párt számára pusztán a munkát je­lentette, nem a mozgalmat. Ké­sőbb a hadtápnál szolgált, és egy alföldi városka kiegészítő parancsnokságáról vonult nyugdíjba, őrnagyi rangban.- Engem soha nem érdekelt a politika, én csak a hazát véd­tem.- Ki ellen, Gyuri bácsi?- Az mindegy. A hazát vé­deni kell. Békében is. Nekem Horthy és Kádár ugyanazt jelen­tette. Parasztgyerek vagyok, legszebb éveimet elvitte a háború, nincs szak­mám, mi a fenéhez kezd­tem volna? Benn maradtam tiszthelyettesnek, aztán jelent­keztem az akadémiára. Haj, szép idők voltak... Hirtelen fölélénkült.- Hallottad? Bemondta a rá­dió, hogy az Antall beteg. Négy-öt napos kezelésekre szo­rul. Mindenki tudja, de ha egy­szer bemondták, nagy baj lehet. Ha nem bírja a munkát, ki áll a helyébe? Vagy új választásokat kell tartani?- Nem hiszem. De egyelőre még bírja.- Havonta új vért kap - sipí­totta Józsi, aki biztos források­ból értesül a nagyvilág esemé­nyeiről. Alapító tagja a koravén nagyivók védegyletének, melyben állítólag megfordult a Roma Parlament néhány képvi­selője is. - A rákkal nem szabad vacakolni. Miért nem vonul vissza?- Egyedül neki van tekintélye a nép előtt - replikázott Gyuri bácsi. - Én nem vagyok az em- déef híve, de a kormányt, azt támogatom. Mindig. Ez nálam alapelv. Mint fáradt erőművész, ki­húzta a paplan alól a kacsát.- Nem örülök az új rendszer­nek, de elfogadom. Jobban él­tem a Kádár alatt. Rangom volt, pénzem, becsületem. Még a nyugdíj is többet ért. Taníttat­hattam a fiamat, pedig nem kap­tam meg a szochazát, mint a sok senkiházi... De most azt mondom, ha már új rendszer van, támogatni kell. Főleg az első kormányt. Ki kell húzni a szarból, amit amazok ráhagytak. A csibész Németh Miklós - csikorgatta a fogát Jenő, a szén- lehordó. Őt porckorongsérvvel kezelték. - Húszmillárd dollárt vitt magával, mi meg itt roha­dunk.- Húszmilliót.- Húszmilliárdot. Ezen elvitatkoztunk egy darabig. A délutános nővér kicserélte Gyuri bácsi kacsáját, és el­vette Józsitól a sörösüveget. A kórtermet beragyogta az alko- nyi nap.- A hadsereget is hogy lezül- lesztették - váltott témát az öreg. Láttam a tisztavatást au­gusztus húszadikán, hát Isten bizony, ezek még a díszlépést sem tudják rendesen. Észre sem vettük, addigra már fölcsatolta a műlábát, fe­szes vigyázzban állt az ágya mellett. Botjára támaszkodva úgy odavágta a linóleumpadló­hoz az ép lábát, hogy csak úgy csattant.- így köll azt, ni! De persze hogy nem ösmerik az olyan katonák, akiknek civil a mi­niszterük. Tartalékos hadnagy vagy micsoda. Hát hogy jön ő ahhoz, hogy tábornoknak pa­rancsoljon? Bolond világ ez... Hivatásos honvédség kéne - tódította Jenő. - Zsol­dos hadsereg. Gyuri bácsi felfortyant.- Micsoda? És akkor mi lesz az ifjúsággal? Hol tanul­ják meg a mai fiúk, mi az em­berség? Amúgy is puhány már ez nemzet. Mi lesz, ha le­rohan minket valaki? Még egyszer bemutatta a díszlépést, és az ágyára ros- kadt.- Annak idején én voltam a legjobb lövész az ezredben. Meg az akadémián is. Mégse lett belőlem alezredes. Aludt egy sort, majd várat­lanul felült.- Éhes vagyok. H ozták a vacsorát. Kockasajt, tea, sze­let kenyér. Két perc alatt befaltuk. - Ha hazamegyek, töltött káposztát főzök. Dagadóval. Teszek bele füstölt csülköt is. Azzal az igazi. És sok-sok tejfölt, a tetejére meg szalonnát.- Nem kell diétáznia?- Kelleni kell, de mi a fran­cot csináljak, ha kiéheztetnek. Az asszony is hozhatna leg­alább egy kis rántot csirkét. Hallgattunk. Tudtuk, hogy a felesége meghalt, egyedül él az öreg. Mérnök fia rá se néz.- Holnap megpróbálom a töpörtyűt, Gyuri bácsi. Talán hoznak.- Hát remélem is. De libatöpörtyű másnap, harmadnap sem érkezett. En­gem hamarosan elbocsátot­tak, két hét múlva kellett visz- szamennem kontrollra. Előbb betértem a hentes­hez, és csodák csodája, volt libatöpörtyű. Gyorsan vettem fél kilót. Gyuri bácsi ágya üres volt, frissen húzva.- Az öregúr? - kérdeztem Józsit.- Elment.- Hová? Hisz járni sem tu­dott.- Tegnap összekapott az ügyeletes orvossal azon, hogy helyes volt-e a Varsói Szer­ződés feloszlatása. Gyuri bá­csi szerint nem, mert most itt maradtunk nagy bizonytalan­ságban. A NATO meg úgyse vesz föl. Egész este ezen dü­höngött, mígnem lámpaoltás után, éjféltájt leesett az ágy­ról. Agyvérzést kapott. Vacsora után még kérdezte, vajon kapsz-e ma libatö­pörtyűt... A zsíros zacskót a hálószekrényre tettem, és megtapogattam a törésemet. Fájt. Baranyi Ferenc: Csoda A zingarói kék öbölben sokáig nézte arca mását, az elképesztő fényözön sem győzhette le a ragyogását. Megállt egy izzó sziklaszirten, tenger előtte és mögötte. Tetszéssel nézte őt az isten büszkébb volt rá, mint az öbölre. Ferenczes István: Vitézi ének A felcsíki táncokról Vörös a Hold, mint a rózsa, vérrel nyíló égi bomba felszippantott kardot, dolmányt, arcán szárad most a kapcánk, hej, legények, hej, vitézek meddig láttok, hova néztek, kantár nélkül, zabolátlan Európa kapujában, tűz-fenyőkkel nyírerdőben, derékig sziklamezőben medvehátú csontok vagytok, kőút felett lúdtalpaitok, rajta jártok, rajta háltok, gebeszellőn nyargalásztok, szíveteken nincsen páncél, imaszíjra fűzött a szél... Lassú ködök poroszkálnak, körbefognak, körülállnak, vérrel felkent janicsárok ütnek rést napvilágon Allah s Jézus verekedik, hitetlen a hívőn fekszik - csontra csontból várt raknak, hitnek, szónak, menedéknek, vasszívünkhöz nehezéknek... Hej, legények, marok népség, fegyverünk a meztelenség... Mégis, mégis bírni kell még! Csák Gyula: Veszedelmes mese Jó pár évvel ezelőtt baráti felkérést kaptam rendező ismerősömtől, hogy hoz­zunk létre közösen egy fil­met. Előrebocsátotta azon­ban, hogy ő a politikai cen­zúra minden éberségét ki akarja kerülni, ezért csakis olyan téma érdekli, ami semmiről sem szól - aho­gyan ő mondta. Azt is kö­zölte, hogy ő már kiötlötte ezt a „semmit”, ami pedig nem lenne más, mint Árgi- rus királyfi históriája. Ezt kell megírnom, ezt rendezi filmmé, s akkor garantáltan senki nem köthet mun­kánkba. Nekem is tetszett az ötlet, és nagy buzgalommal kezd­tem az előmunkálatokhoz, azaz összeolvastam a tárgy­ról mindent, ami hozzáfér­hető volt. Azt eleve jól tud­tam természetesen, hogy Argirus históriája szép mese egy minden akadályt le­győző hősről, de arra kutatás közben döbbentem rá, hogy ez nem honi mese, ahogyan korábban gondoltam, hanem évezredeket átívelő történet, nagy valószínűséggel a vi­lág legszívósabb vándorhis­tóriája. Amint olvasmányaimból kiderült, valahol az ősi India szellemvilágában gyökere­zik, onnan került át Cip­rusra, majd az ókori Görög­országba és Itáliába, s nyomvonalain haladva a Római Birodalomtól örököl­tén áradt szét Európában, és így jutott el Magyarországra is. Könnyen kideríthettem, hogy erre a mesére alapozó­dik például Csongor és Tünde, valamint a János vi­téz., Árgirus meséje azonban nemcsak szívós, de rugal­mas is, mert - úgyszólván - minden mondanivaló közve­títésére alkalmas. A legő­sibb időkben az ismeretlen világtól rettegők számára bizodalmast reményt nyújtó magyarázatként értelmez­ték, a későbbiekben olyan „szent beszély” lett belőle, amely csak papok és más szellemi arisztokraták féltett ismeretanyagaként létezett. Akadt idő, amikor úgy te­kintettek rá, mint vitézeknek szóló, lelkesítő röpiratra. Jóval későbben a polgári gusztushoz igazított, pikáns történetként keringett, mint Szép Heléna története, és „leszivárgott” az alsó nép köreibe, és szétsúgdosott igazságtételként nyugtatott, avagy éppen lázított. Amikor mindezt előad­tam filmes ismerősömnek, riadtan közölte, hogy felejt­sük el az egészet, mert nem a „semmibe” nyúltunk, ha­nem olyan darázsfészekbe, amelynek a közeléből gyor­san menekülni kell! Akármi­lyen új értelmezést próbál­nánk is adni a históriának, azon - akár zsebkendőn vér - átütne az eredeti, veszedel­mes mondanivaló, vagyis a jó győzelme a rossz felett, és hát ki tudja manapság, hogy mi a ,jó” és mi a „rossz”?! Kiss Benedek: Az Úr szeszélye Hogy vártad a napfényt egész héten át, s alig utaztál el - ragyog, ím, a Nap. Csak bennem borong most. Vigaszt a bor sem ád, vágnám falhoz inkább részeg poharamat. A „plász” megéledt újra - nélküled. Szemérmetlen combok forralják a tengert, mint spirálunk a teavizet. Tüzel távolban egy gyöngyház bárka. Tegnap az ég sári ott, ma tenger - nagy céda mind a kettő, s halálosan oda vagyok értük, de most nem kell más gyönyör - most leiszom magam. Hiányzol, kedves, mint egy héten át neked hiányzott e késő verőfény. Borongok s bár vigaszt a bor sem ád: iszom, mert nem bocsáthatom meg másképp az Úr szeszélyét a halandók iránt! Szőke Kálmán: Kertvárosi képek Az égbolt fekete lepedőket lenget, a sarkon magány áll, bokor alatt sündisznó fél, sötét növényekkel horkolnak a kertek. A veteménysorokat szemüveges házak olvasgatják, kocsmából jövet hanyatt esnek az utcán a sárban. Az esőcsepp öccse nagyon messze kövek művésze, sziklák szobrásza, az ablak fölnéz a vadlibákra, sokáig verdes, verdes a szárnya. i ■o A

Next

/
Oldalképek
Tartalom