Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-25 / 148. szám
12 Irodalom------művészet 1 994. június 25., szombat H a valaki Magyarországról érkezik Új-Kaledóni- ába, okkal kaphatja fel fejét anyanyelve hallatán. Európából nézve ez a sziget Ausztrálián túl van, ámbár máig francia gyarmat, vagy ahogyan tapintatosabban fogalmazzák mostanság: Franciaország része. Ott élő sógorom jóvoltából utazhattam oda - és kószálhattam kedvemre. Leginkább a tengerpart vonzott, s egyik este olyan kisvendéglő teraszára ültem, ahonnan szabad kilátás nyílt a végtelen vízre, amelynek partközeli, apró hullámai sebesen nyargaltak a partra, akár madarak a fészkükre, hogy sós nedvükkel táplálják a tikkadt homokot. Az riasztott fel elragadtatott bámészkodásomból, hogy amint említettem: - hazám nyelvét hallottam a közelemben. Fehér bottal kopogtató, fekete szemüveges öregember ült a szomszéd asztalhoz, és őt kérdezte magyarul a pincér vagy tulajdonos, hogy a szokásosat hozhatja-e. Hamarosan fordult a felszolgáló, és zöldes színű itallal telt poharat igazított a nyilvánvalóan vak öreg csontos uj- jai közé. Merev tartással ült az öreg, mintha ő is a tengert bámulná, s már-már indíttatást éreztem, hogy megszólítsam, amikor kemény léptű, testes nő érkezett a teraszra, és elhaladván az öreg mellett, egy távolabbi asztalhoz ült. Fehér botjával türelmetlenül ütögetni kezdte az öreg az asztal szélét, majd a hozzásiető pincértől suttogva kérdezte:- Mi a véleménye? Milyen ez a nő?- A legszebb, akit ma láttam - felelte a pincér.- Mondhatjuk esetleg, hogy valóságos gyöngyszem?- Ez a pontos kifejezés - helyeselt a pincér.- Hány éves lehet?- Bizonyosan harminc alatt van. A beszélgetés magyar volta mellett most már a tartalma is meglepett. Dongalábú trampli volt a nő, és legalább ötvenéves. Miután megivott valami üdítőt, el is távozott, mint aki nem szórakozni, csupán szomját oltani érkezett. Alig tűnt el, zajos férfitársaság özönlött a teraszra, bőséges munkát adva a felszolgálónak. Noha tovább ösztökélt a vágy, hogy beszélő viszonyba kerüljek a magyar anyanyelvű vak vénséggel, bizonytalanná és óvatossá tett az iménti jelenet, vagyis az, hogy hazudott neki a pincér. Vajon miért? Amíg tétován tűnődtem, két, ezúttal valóban fiatal, de túlságosan feltűnően viselkedő lány tipegett be az asztalok közé. Egyikük magas és vékony volt, a másik alacsony és enyhén dundi. Kezükön-lábukon élénk vörös festék virított, a hajuk hidrogénezett volt, és szemük, szájuk is erősen, kihívóan túl- 'festett. A férfitársaság közelébe telepedtek, és küllemük meg viselkedésük alapján kétségtelenül a legősibb női mesterség képviselői voltak. Az előbbihez hasonlóan kopogott az öreg, és számomra jól hallhatóan kérdezte a megint odasiető pincért:- Milyenek ezek a lányok?- Üdék, mint a hamvas gyümölcsök, uram.- Milyen színű a hajuk?- Egyik vörös, másik fekete.- És... a termetük?- A természet remekművei.-- Ikreknek látszanak. Elégedett arccal dőlt hátra az öreg, és gyanúm szerint megpróbált néhány szót elkapni az eléggé hangos lányok csivitelé- séből. Amiként cserélődtek a vendégek, és női lépteket hallott az öreg, mindig magához rendelte a pincért, aki következetesen hazudozott, vagyis mindig szebbnek mondta a valót, mint én láttam. Legjobban meglepett azonban, amikor ellenkező előjellel hazudott: egy valóban csinos nőről azt állította, hogy va- rangyos béka. Ez a nő nem jött fel a teraszra, hanem a vendéglő és a tengerpart között húzódó sétányon lépkedett, vagy pontosabb azt mondanom: ringott, akár egy vízre szállt madár a hullámokon. Jó két óra múltán, amikor már esteledett, felállt az öreg, s a hozzásiető pincér vállára helyezte tapogatózó kezét.- Máris? - kérdezte a pincér őszintén csalódott hangon.- Gyorsan röpül az idő, amikor ilyen szép nap után vagyunk - mondta az öreg, és pénzt ejtett az asztalra. - Alighanem ezen a délutánon láttuk a legtöbb szép nőt, ha jól sejtem.- Egészen bizonyosan - mondta a pincér, és a kijárathoz kísérte a vak öreget. Ekkor magasba emeltem a kezem, és jó hangosan magyarul mondtam:- Fizetek! Miközben hozzám jött a kissé hajlott hátú őszülő pincér, semmilyen elváltozást nem láttam az arcán, ezért meg is jegyeztem:- Meglep, hogy nem lepődik meg, amiért magyarul beszélek.- Ön már a harmadik magyar nálunk a szezonban - vonta fel a vállát.- A fehér botos bácsi szintén magyar? - kérdeztem.- Talán - felelte, miközben a számlámat firkantotta.- Gondolom, tudja - mondtam gúnyosra húzott szájszöglettel -, hogy minden szavukat értettem.- Ha ön is magyar, akkor az természetes.- Nem tekinthetem azonban természetesnek, hogy valótlanságokat mondott az öregnek. A pincér most először jól a szemembe nézett, és elkomolyodott.- Azt mondom neki, amit hallani szeret. Mi, akik látunk, sok csúnyaságot látunk, hát miért ne kíméljek meg ettől egy vak embert? Jót cselekszem vele, mert szépnek láttatom a világot. Az imént a sétányon elhaladt, ringó járású hölgy most visszafelé jön, és haladtában üdvözlést intett pincérnek, aki visszaintett.- Ismerik egymást? - kérdeztem őszintén csodálkozva, majd miközben bólintott a pincér, hozzáfűztem: - A maga által felkonferált női együttesből az egyetlen, aki valóban csinos és bájos, maga pedig csúnyának minősítette.- Az a nő - biccentett a ringó csípejű személy után - látszatra olyan, akár egy angyal, valójában azonban ringyó. Nem hazudtam róla. Igazán jól ismerem, ugyanis a feleségem. L esétáltam a vízhez, és hosszan gyönyörködtem a sűrűsödő estében mindinkább homályosuló semmiben vagy mindenségben. Vaszari János rajzai oIm*0 jv fyi \r****\)‘ Szakonyi Károly: A föld alatt i j Ü lnek a metróban hárman, két férfi meg egy nő. Öregek, ijesztően öregek; göncökben, gúnyákban. Az egyik ember görbedt hátú és hó- rihorgas, a másik kicsi, megvénült gyerekarcán pihés, ősz szakáll. Majszol. Majszol az égimeszelő is, könyöke csontos térdén, úgy vájkál földre tett nejlonszatyorban; konyákig turkál benne, szuszog, tapoga- tódzik: száraz bejglidarabot halász elő, fogatlan szájához emeli, rágja. Kajla karimájú kalapja elfedi az arcát, amint előredűlve ül. A kis szakállas bakancsos lába között is zsák áll, ő is abból kotorja elő a harapnivalót; az sem más, mint ünnepekről maradt mákos tekercs, csontszáraz, de penészes is talán. Morzsáló- dik, amint tör belőre. Mert töri, és kínálja a nőt, szó nélkül, gesztusok nélkül. Csak éppen odanyújtja a falatot. Az öregasszonyon fekete, pecsétes ka- lapocska, százéves buklékabát- ján szőre hullott prémgallér; vékony lába szára elvész a gumicsizmában, ujjain cérnakesztyű. Vár a falatra elegánsan, de azért mohón a szájához kapja. Az a száj! Csupa ránc az ajkak környéke, amint ráncos az egész arc, a sápadt madárarc a nikotinsárga, ősz hajtincsek alatt. Ülnek, utaznak a robogó metrón, és esznek. Módszeresen, kitartóan, fáradhatatlanul. A megállókban ki- és beözönlenek a népek, csapódnak az ajtók, a lámpafényes állomások ontják az utasokat, de ők mit sem törődnek a tömeggel, a kocsi sarkába húzódva esznek, meghúzódnak a csattogó, vágtató vonatban, a földalatti-alagút sötétjében száguldó szerelvényen. Esznek. Majszolnak, rágnak. Nyelnek, harapnak, nyelnek, harapnak, nyelnek... még a morzsákra is ügyelnek, markukba gyűjtik, nyelvükkel felszedegetik: piszkos tenyerükből. Nem néznek egymásra, nem beszélnek, aprólékosan, gonddal táplálkoznak. Aztán egyszer csak kiürül szakállas kisöreg zsákja. Hiába matat, nincs több bejgli. Csupán tekintetével int a nőnek, hogy vége. Méltósággal veszi tudomásul a kopott dáma, egyenes derékkal, némán biccent. Az emberke összehajtja zsákot, az ölébe teszi, ül mozdulatlanul. Zakatol, csattog a vonat, fékez, indul, tolonganak az emberek. A hórihorgas vénség azonban még mindig eszik. Akad zsákmány a szatyrában. Diós bejgli. De mielőtt beleharapna, most elnéz oldalvást. Észreveszi, hogy amazok kifogytak a táplálékból. Látni az arcát: mintha szénportól lenne fekete a kiugró pofacsont. Fogatlan ínye duzzadt. Megrebben gyulladt szemhéja. Hang nélkül nyújtja a bejglit; a kisöreg meg a nő ránéznek, nyelnek, nyeldekelnek, de nem fogadják el. Tartja, kínálja mégis. Végre a szakállas tör belőle, és továbbadja a nőnek. Ő maga nem kér. A hórihorgas még vár egy darabig, aztán újra lehajtja a fejét, és tovább majszol. Sóvárogva nézi másik férfi; inkább a nő felé fordul, s elmosolyodik, mert látja, milyen mohón rágcsálja apró fogaival a kőkemény kelt tésztát az anyóka. Amaz megérzi, s viszonozza a tekintetet. Egy pillanatra megáll majszoló szájának mozgása, ajkára mosoly fut, kedves mosoly. A kis, szakállas öreg boldog. Tétova mozdulatot tesz a kezével, de nem ér hozzá. És hallgatva utaznak tovább. Gyóni Géza június 25-én született Csak egy éjszakára 1914. augusztus 1-jén Gyónit is elvezénylik a galíciai Przemyslbe, ahol a várat körülfogó erődítéseken dolgozott és harcolt. Október 6-án éjjel két óra tájban éles fénynyaláb lobbant várostól jobbra eső magaslaton, s szinte ugyanabban a pillanatban megszólaltak az ágyúk. Przemysl vára mint ellencélpont állott az ellenséges ágyúk előtt. A várban lévők minden fedezék nélkül állták a rettenetes tüzet. A megelevenedett pokol borzalmait fokozta az elesett várvédők ha- lálhörgése, a sebesültek jajveszékelése. Közben az ellenség elérte az erődöt, áttörte a gyalogsági állásokat, szétvágta a drótsövényt, s a támadók ezrei készültek rohamra a ködös hajnalon. Irtózatos kézitusa kezdődött. Ennek az éjszakának hatására születik háború borzalmait megrázó erővel ecsetelő Csak egy éjszakára című költemény. S a vers elindult hódító útjára. A körülzárt várból repülőgép vitte ki a nagyvilágba. Több nyelvre lefordították. A legnagyob elismerést a költő halála után érte el ezzel a versével Angliában. 1934-ben Sir Bemard Pares londoni egyetemi tanár elnökletével nemzetközi pályázatot hirdettek olyan háborúellenes költeményre, amelynek szerzője maga is részt vett a világháborúban. Az első díjat Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket! című költeménye nyerte el. A korabeli híradások szerint nagyszámú hallgatóság előtt maga az elnök olvasta fel a verset, s a világirodalom egyik kimagasló gyöngyszemének nevezte, mely sokat tehet még a békemozgalom érdekében. A díjat azonban nem tudta a költőnek átadni - gyóni Géza ugyanis tizennégy esztendeje a krasznojarszki hadifogoly-temetőben nyugodott már. A vers ma is aktuális. A költő, akinek „véres harcok verték fel hírét, de csak a béke katonája volt”, ma is üzeni a nyugtalankodó világnak: Istenem, ne többet! F. M. Gyóni Géza portréja Csak egy éjszakára ... Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor láthatatlan magja kél ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát, S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák; Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap vén Visztulának. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falevél; S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, - * Szép piros vitézből csak fekete csontváz. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: a hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog fáról, Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem... Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe’, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy vemé a mellét, Hogy kiáltaná bőgve: Krisztusom, mi kell még!? Krisztusom, mi kell még!? Véreim, mit adjak Arjáért a vérnek, csak én megmaradjak!? Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet!- Csak egy éjszakára küldjétek el őket. (1914. november 4. után)