Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-18 / 142. szám
8 1994. június 18., szombat Kulturális panoráma Foglalkozása: antalimre A Szép Heléna próbáján Kalocsai Zsuzsával és Dániel Gáborral A színházi évad egyik szenzációja: Antal Imre Menela- oszként, a Szép Heléna című Offenbach-nagyoperettben. Szinetár Miklós rendezőnek volt bátorsága olyan szerepet bízni a tévé showmanjére, amelyet annak idején a nagy Latabár Kálmán játszott. Merészsége kamatozott: Antal Imre óriási sikert arat.- Nem először vagyok színész. Játszottam néhány mozifilmben (Circus Maximus, Szevasz, Vera!, A hamis Izabella, A nagy kék jelzés), tévésorozatban (Bors)i az itt forgatott The Fixer (A mesterember) című amerikai filmben. Jól fogadott a közönség a Meseautóban is a Karinthy Színházban, pedig ott is egy zseni, Kabos Gyula egykori szerepét osztották rám - mondja Antal Imre.- A Borsnak nagy sikere volt és benne neked, mert akkor még az egész ország nézte a magyar tévét, nem voltak égi csatornák. Hány részből is állt a Bors?- Eredetileg hatrészes volt, de a közönség fellázadt a korai befejezés ellen, ezért hozzáforgattunk még hatot, szóval összesen tizenegy epizódból állt.- Hat meg hat az nálad nem tizenkettő?- Nálam is annyi, de a hatodik részt, úgy, ahogy volt, dobozba zárták, és soha a közönség elé nem került. Ez lett volna ugyanis a befejező rész. Kicsit sajnáltam, mert engem például agyonlőttek, és olyan szép halált proldukáltam benne, mint az igazi színészek. Azt is sajnáltam, hogy Edének hívtak, mert ezt a nevet nem lehet becézni.- Miért ne lehetne? Edus!- Jé, erre nem is gondoltam. S hogy miként kerültem most az Operettszínházba? Tavaly nyáron én vezettem a Ki mit tud? műsorát, Szinetár zsűritag volt, ott határozta el már az elején, hogy szerződtetni fog. Attól kezdve, ahogy mondtam, a Madách színpadán a műsorvezetés alatt a magam hülyeségeit, vicceit, poénjait, Szinetár mindig azt mondta: Remek! Nekem dolgozol! És aztán a Szép he- léna próbáin is engedélyezte a szövegbe beledolgozott külön vicceimet és poénjaimat, mármint azokat, amelyeket jónak talált, elfogadott, a szövegkönyvben ma is megtalálható külön, a Latyi-poénok mellett.- A profi színészek hogy fogadtak?- A Karinthy Színházban és az Operett Színházban is szeretettel, barátsággal. Befogadtak, nem éreztettek velem semmi olyat, hogy netán civil vagyok a pályán, hogy mit keres köztöt- tünk ez az amatőr Antal?- Akkor hát az egykori zongoraművész, a későbbi tévésztár most már inkább színész? A személyi igazolványod szerint mi a foglalkozásod?- Aszerint még mindig zongoraművész vagyok holott már évtizedek óta nem gyakorlom tanult mesterségemet, mert mozgásképtelenné vált a jobb kezem néhány ujja.- És ez nem változhat, javulhat?- Egyetlenegyszer csoda történt e huszonkét év alatt. Angliai vendégszereplésem idején elmentem egy kínai orvoshoz, aki akupunktúrával kezelt, és ott és akkor újra zongoráztam. A magyar nagykövetség igen rendes volt, fizette a drága orvosi díjat. Idehaza ismét próbálkoztam az akupunktúrával, de ez már sajnos nem vált be.- Akkor hát mi a foglalkozásod?- Csupa kisbetűvel és egybeírva: antalimre. Ezt a személyi igazolványba így nem lehet beírni. Beíródott azonban régen a közönség szívébe. B. T. A család olyan, mint a társadalom Egy örök intézmény állandó változása A család mint intézmény, időről időre előtérbe kerül, sőt viták, különféle nézetek kereszttüzébe. A különféle családmodellek, családideálok mindig tükrözik a társadalmi-gazdasági helyzetet, amelyben létrejöttek.- Miként látja e problémakört a szociopszichológus, Neményi Mária, akinek egyik szakterülete a családkutatás?- A családról alkotott vélemény sajátságos volt az elmúlt évtizedekben. Valamiféle bur- zsoá csökevénynek tartották, a magántulajdon, az önzés melegágyának, káros-kóros érdek- közösségnek, és igyekeztek is széttörni családi alapokon szerveződött tulajdont, a családi vállalkozásokat, gazdaságokat az államosításokkal, a kollektivizálással szétrombolták, és többnyire a család érzelmi kötelékei is lazultak, mert az efféle összetartozást szégyellni kellett.- Eközben a nőnek mint a család öszetartó erejének a helyzete, szerepe is megváltozott.- A nőknek sajátos helyzete volt az egykori szocialista országokban. A ’48-as alkotmány kimondta nálunk is egyenjogúságukat, de a deklaráción túl nemigen történt az ügy érdekében semmi. Illetve az történt, hogy belekényszerítették őket a munkavállalásba, és e mellett a hagyományos női tevékenységeket is el kellett látniuk családon belül. A kettős, hármas terhelésnek nemigen tudtak eleget tenni. Igaz, a teljes anyagi kiszolgáltatottság megszűnt, a lányok hamarabb váltak önállóvá, keresőmunkát vállaltak; később családmodell lett a két keresőre épülő család. így a teljes foglalkoztatottság sokszor hangoztatott szólama jegyében bátran ülhettek a nők traktorra, darut irányíthattak, gépen dolgozhattak, a gyerekek mehettek bölcsődébe, óvodába, a világ kitárult, a családok sokasága pedig széthullott. Hiszen a kereső nő könnyebben lépett ki egy elromlott kötelékből, a csonka családok és a sérült gyerekek száma szaporodott.- A háború előtti tisztes polgári családideál eddigre teljesen szertefoszlott?- Megváltoztak a körülmények, és ez sok mindenben megmutatkozott a családok életében is. Szembetűnően csökkent a gyerekszám például. A sokgyerekes családokból egy-két gyerekes lett, szétrobbant a hajdani nagy család, melyben még generációk éltek együtt békében, megértésben. Az ’50-es években, a Ratkó-korszak erőszakos népességnövekedési irányzata befejeztével újra radikálisan csökkent a születések száma, a születési kedv, és a ’70-es évek vége felé kialakult a mai modell. Bizonyos családi funkciókat, terheket átvállalt az állam, jött a gyermekgondozási segély.- Lényegében egy modernizációs folyamat játszódott le a családok körül?- így is lehet mondani. Inkább individualizálódási folyamat figyelhető meg, az „egyszer élünk” nézet: kötöttségek nélkül, szabadon, önmagát megvalósítva kívánja az egyetlen életét berendezni mindenki, lehetőleg kevesebb kötelező kötöttséggel, családi „nyűgökkel”. Ehhez még hozzájárult egy földrajzi mobilitás is, egyéni és társadalmi viszonylatban mindenki szabadabban mozoghatott, új kapcsolatok szövődtek, sokan rájöttek, hogy a házasságok végesek lehetnek, nem örökké tartó kötelék fűzi egybe az embereket. A válások után főleg az anyáknál maradtak a gyermekek és a szociális támogatás is. Igen érdekes, hogy amikor olyan időszak volt nálunk, melyben a család hagyományos értékei háttérbe szorultak, lényegében akkor is a családot részesítették előnyben lakáshoz jutásnál, kölcsönöknél, a család nélküli ilyen szempontból szinte nem is számított.- A család tehát meglehetősen változó intézmény?- Meggyőződésem, hogy családra szükség van, hogy milyenre, arra nincs abszolút érvényes minta és norma, de az intézmény változó formában, intim közösségként mindig fennmarad. Igaz, Nyugat-Euró- pában néha fellángol valami családellenes hullám, de valójában ezek csak átmeneti, múló nézetek.- Most, mintha újra a konzervatív irányzat kerekedne felül világszerte.- Igen, szinte nosztalgikusan nyúlnak vissza egy ideális családtípus felé. Persze ennek legfőbb oka, hogy a társadalmi-gazdasági bajokat, a munkanélküliséget, a szegénységet akarják elfedni. A kutatások is a család fontosságát hangsúlyozzák, de mindez nem elég, ha nem párosul olyan társadalompolitikai megfontolásokkal, melyek a családok életét, jövőjét hivatottak jobbá, szebbé és könnyebbé tenni. A magyar társadalom egyértelműen családpárti. Érdekes, hogy náluk ma is több nő vállal gyereket, és mégis kevés a gyerek; ennek az az oka, hogy egy nő kevesebbet szül. Mindig az éppen érvényes gazdasági kényszertől és a szociálpolitikai intézményrendszertől függ, hogy mikor mit tekintenek ideális családmodellnek, normának. Nem célszerű tehát a konzervatív családértékeket erőltetni, hiszen úgy is a társadalmi szemlélet és a gazdasági helyzet alakítja a családok helyzetét és a családképet is.- Ez az év nemzetközileg is a család éve. Lát ebben valami előremutatót?- Annyit mindenesetre, hogy a saját és nemzetközi közvéleményt e témára irányítják, a kormányok, hivatalok jobban odafigyelnek a családra, és egy demokratikusabb, értékesebb közösség létét alapozzák meg. L. Gy. Magyarok Kelet és Nyugat között vészeti, építőművészeti, képzőművészeti alkotásokban. Holott utóbb Győrffy István, a kiváló néprajzkutató - maga is egy karcagi szűrszabó mester fia - bebizonyította, hogy a jellegzetes hímzett díszítés reformkori eredetű. Ugyanígy teszi helyére a kiállítás a kopjafák vagy a turul legendáját, miközben jelentős A Washingtonból kölcsönzött szarvas Van valami sorsszerű abban, hogy a csodaszarvas, mely a legenda szerint a magyarokat keletről nyugatra vezette, most messze nyugatról, az amerikai földrészről érkezett hozzánk. Mégpedig annak' a kiállításnak az egyik figyelemre méltó műtárgyaként, amely tárlat éppen a magyarság nemzettudatát, identitását választotta témájául. Ám ez a hatvan centi magas, hét és fél kiló súlyú, rézötvözetből készült szarvas nem azonos a Hunor és Magor által üldözött csodaszarvassal, de hogy mégis helye van a Népajzi Múzeum Magyarok Kelet és Nyugat között című kiállításán, ahhoz nem fér kétség. Lévén ez az első évezredből származó középázsiai, talán turkesztáni mitológiai állat, mindenképpen beletartozik abba a kultúrkörbe, amelyben a népvándorláskori népek éltek. S nemcsak a magyarok, de sok különböző nép is „vezető állatának”, egy csodálatos szarvasnak a megjelenésével magyarázza az új lakóhely, az új haza megtalálását. Persze a Nemzeti legendák és jelképek alcímet viselő és szeptember végéig nyitva tartó kiállítás nem ragad le a csodaszarvas-legendánál. Noha tetemes részt szentel annak a folyamatnak, hogy miképpen vált az évszázadok során a szarvas a bécsi Képes Krónika a XIX. századi történelmi festők témájából cserkészemblémává, díszítménnyé, hirdetménnyé. Felidézi a tárlat Árpád-házi szent királyaink legendává nemesülő alakját, amint azt a későbbi korok Magyarországgal azonosították. A nemzeti romantika korában lett szimbólum a magyar táj. E korszakra esik például az Alföld „felfedezése” a művészetek által (Petőfi, Izsó, Lotz). A falusi nép hagyományai, a népi kultúra iránti fogékonyság a múlt században, e század elején teljesedett ki. Akkor, amikor már javában élt a köztudatban a Kelet-Nyugat problematika magyarságunkat illetően. S mivel a népi kultúráról feltételezték az ősi gyökereket, ezért keresték benne a keleti, honfoglaláskori hagyományokat. Ezt vélték megtalálni például a cifraszűrben. S ezért is oly gyakori a szűr ornamentika a századforduló körül megteremtett „magyar díszítőstílusban”, iparműteret ad a századfordulón európai nagyvárossá váló Budapest városképében megjelenő nemzeti jelképeknek - épületeken, szobrokban, utcanévváltozásokban. Az ötven múzeumból származó műtárgyakkal, képekkel, szobrokkal, fotókkal, iparművészeti s néprajzi tárgyakkal, textilekkel, ötvösre-' mekekkel berendezett kiállítás meglehetősen szokatlan módon foglalkozik témánkkal. Hiszen sokan csak irodalmi szövegekben, vezércikkekben megfo- galmazhatónak vélik a nemzettudat, a magyarságtudat fogalmának kifejtését. Nem így dr. Hofer Tamás, a múzeum tudós főigazgatója, a kiállítás rendezője. Szerinte a nemzettudat „bele van írva” a hétköznapi élet számos megnyilvánulásába, nemzeti irodalom, képzőművészet alkotásaiba - amit azonban csak ritkán vagy talán sohasem „illesztenek” össze az emberek, A modem néprajztudomány, illetve a kulturális antropológia eszközeit felhasználva ez a kiállítás éppen azt próbálja megmutatni a látogatónak, hogyan is függenek össze ezek a hétköznapi tárgyak, műalkotások és történelmi legendák. És hogy mikor és hogyan alakultak ki e mondakörök, jelképsorozatok, milyen indíttatásra s hogyan változtak szinte generációról generációra. kádár Szent László harca a kunnal (az erdőfülei református templom freskójának másolata) Psota Irén hatvanöt éves Egyformán otthonos a vígjátékokban és a tragédiákban Évtizedekkel ezelőtt egyszer Ruttkai Évával készítettem interjút. Kubából jött haza éppen, arról mesélt. Lelkesen csillogó szemmel beszélt arról, hogy ezek a fiatal és jórészt fekete bőrű kubai énekesek, táncosok milyen kirobbanóan tehetségesek, mennyi erő, ritmus, szépség, dinamizmus van bennük. Felugrott, tánclépésekben be is mutatta, milyenek, és hozzátette: „Olyan magával raga- dóan, őserejűen tehetségesek, ez ragyog róluk, amint megjelennek, mint a Psota!” Talán azért emlékszem any- nyira erre a legalább húsz-huszonöt évvel ezelőtti megjegyzésre, mert színészeknél éppenséggel nem gyakori, hogy a másikat dicsérjék, bámulják, ajánlják követendő példának. De kimondva vagy kimondatlanul Psota Irén tekintélye a szakmában kikezdhetetlen, őserejű tehetségét - hogy Ruttkai kifejezésével éljek - mindenki elismeri, szereti, tiszteli. Kutatok emlékezetemben: mikor láttam először? Az bizonyos, hogy az ötvenes évek első felében, de hogy Shakespeare komédiájában-e, a Tévedések vígjátékában vagy Hubay Miklós drámájában, az István napjában, azt ma már nem tudom megmondani. Mindkét szerepet pályafutása kezdetén alakította, talán még főiskolásként vagy épp hogy végzősként. Már akkor kiderült, hogy itt most olyan színésznővel talákozunk, aki egyformán otthonos a vígjátékokban és a tragédiákban. A fojtott atmoszférájú, sűrű tragédiát magában hordozó Yerma éppúgy Psota legbensőbb egyéniségét hozta a felszínre, mint az Irma, te édes! című vidám musical tundéri bájú Irmája. Az Énmellettem elaludni nem lehet című örökzölddé vált slágert éneklő, hisztérikus komika, a Felfelé a lejtőn című filmvígjátékban harsány nevetést váltott ki a nézőkben, a Ház a sziklák alatt című filmtragédia púpos vénlányát meg úgy játszotta, hogy a moziban mindenki zokogott. Psotától senki nem maradt közömbös, mellette elaludni valóban nem lehet, langyosan érzelemmentes magatartás kizárva, az ő szenvedélye a nézőt is szenvedélyre lob- bantja, lenyűgöző játéka mindenkiből feszült érdeklődést vált ki. Nőisége ma is hódító, humora semmit nem kopott. Talán egy magyar Sarah Bernhardt, aki egy évtizede az igazi Sarah-t játszotta egy színdarabban. Talán egy képletes Szent Johanna - azt is eljátszotta, az igazit -, aki minden előadáson győzelemre vezényli seregét: partnereit, és minden alkalommal a saját szenvedélye gyújtotta máglya tüzén ég el. Születésnapját (miért ne írhatnék le, hogy a hatvanötödiket) ünnepelte most a szakma, a színháza és a közönség. De ez csak egy dátum, nyugodtan tovább szaladhatunk rajta, hiszen az igazi ünnep az, hogy most is játszik, Molnár Ferencet (A testőr) és Müller Pétert (Doctor Herz), az Apácákat és a Roncs- derbyt, legújabban a Stuart Mária egyik szerepét. Nem a születésnap az igazi ünnep, hanem az, amikor őt láthatjuk újra meg újra a színpadon. B. T. Egy régi fénykép a díva Psotáról
