Új Néplap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-16 / 140. szám

1994. június 16., csütörtök Hazai tükör 3 A nagykörűi új szociális otthon közelmúltban átadott melegítőkonyhája és étkezője kul­turált körülményeket biztosít a bennlakó és a bejáró idős emberek étkezéséhez. (KÉ.) Kerül-e végre pont a régóta húzódó ügy végére? Pénzükre várnak a cukorgyári lakótelepiek ß -.p v ' -yA'í. z? ? , ®Sä %gg ß -ß jggg •/ < g s $ gj gg ■. ■> ;>.. wsssssssssi Mit mondhatunk arról az emberről, aki elad valamit jó áron? Azt, hogy ügyes. Mit mondhatunk akkor arról az emberről, ha ez a jó ár mondjuk méltánytalan a vevőre nézve? Talán, hogy ügyeskedő? És amikor a vevő próbálja védeni az igazát, mire ez az ember elismeri: jogosan követelik az árcsökkentést, és azt is mondja, ki is fizetné - de nincs miből? És ha mondjuk húzza az időt? Közben mi történik a jogtalanul beszedett pénzzel? A pénz, ugye, ha jól bánnak vele - szaporodik. Ez már sajátossága, így van. Hát legyen a vevőknek annyi sütnivalójuk, hogy kama­tostól követeljék vissza a magukét. És ha így is tesznek? Ám az a bizonyos ügyes ember újból és újból kibújik a teljesítés alól. Mit tegyenek? Menjenek talán Mátyás királyhoz? Mit tehetnek, ha még ebben az életükben szeretnék viszontlátni - talán nem is olyan könnyen szerzett - pénzecskéjüket? Az egész ügy akkor kezdő­dött, amikor ’92-ben megindult a cukorgyári lakások privatizá­ciója. A lakótelepen élő emberek értetlenül kérdezik ma is: ho­gyan is került lakásaik privati­zálása egy szűk csoport tulajdo­nába? Ha egyáltalán tudtak volna a meghirdetésről, ők ma­guk is vállalkoztak volna a le­bonyolításra. így az értékesítés haszna nemcsak néhány ember személyes jövedelmét, hanem a cukorgyár bevételét növelte volna, ami végül is javíthatta volna a gyári dolgozók helyze­tét. Az értékesítés ráadásul hosz- szú időbe telt, s úgy érzik, eközben sok méltánytalanság érte őket. A rettegés, hogy elad­ják fejük fölül a tetőt, vagyeme- lik a lakbért. Át sem tudták gondolni, éljenek vagy ne vá­sárlási jogukkal, olyan rövid ha­táridőt kaptak a döntésre. Hosz- szas volt az árvita is. Szerintük az eladó túl magas árat állapított meg, pedig az épületek közel 75 százaléka 80 éves, felújítás 15 évnél régebben volt, a város pe­rifériáján, ipari övezetben he­lyezkednek el. (Úgy tudják, a belvárosban jóval kevesebbre értékelték a lakásokat.) Kapcsolatba léptek a Vagyonügynökséggel, a városi önkormányzattal, ügyvédekkel, újságírókkal, televízióval. Mi­közben gazdagodott az üggyel kapcsolatos levelezésük, a pén­zük valahol vígan forgolódott. A Második Cukorgyári Szol­gáltató és Vagyonkezelő Kft. hosszas alkudozás után végül is ’93 májusában taggyűlésén „méltányosságot gyakorolt”, és a lakásvásárláshoz 20 százalék kedvezményt biztosított - papí­ron. Ám a visszafizetésre anyagi lehetőségek hiányában nem szabott határidőt. Ugyanez év novemberében még arról folyt a vita, hogy a kft. megkívánta, hogy a lakók majdan a visszakapott összeget felújításra fordítsák. Ezt viszont a lakók nem fogadták el, mond­ván, ők döntik el, mire költik a pénzüket. Ezenkívül követelték a már egy éve beszedett pénzük után járó törvényes kamatokat is. Jöttek-mentek a levelek a la­kók által felkért ügyvédek (dr. Molnár Iván és dr. Tóta Áron) és Lakatos László, a kft. ügyve­zető igazgatója között. Közben a visszafizetésre vállalt határidő is módosult, 1994. február 15-ről március 31-re. Emellett a kamatfizetést Lakatos László visszautasította. Ám a lakók erre is igényt tartottak továbbra is. A már-már megoldhatatlan­nak tűnő huzavona bíróság elé került. A lakók beadták kereseti kérelmüket a Szolnoki Városi Bíróságra 147 aláírással. Ebben leírják, hogy ingatlanaik értéke­lésekor az eladó nem vette fi­gyelembe azt, hogy az ingatla­nok igen rossz állapotban van­nak, áraikat úgy határozták meg, mintha zöldövezeti terüle­ten lennének. Mindezek miatt tárgyalásokat folytattak a Má­sodik Cukorgyári Szolgáltató és Vagyonkezelő Kft.-vel, hogy a már megkötött szerződésekre a szolgáltatott pénzeszközökre vonatkozóan hajtson végre ár- csökkentést (20 százalék ere­jéig). A kft. a folyamatos halo­gatás mellett követelésük jogos­ságát teljes egészében elis­merte, ám nem volt hajlandó arra, hogy végrehajtsa a taggyű­lési határozatot. S mivel a peren kívüli egyeztetés eredményre nem vezetett, kérték a bírósá­got, kötelezze a kft.-t követelé­sük megfizetésére évi 20 száza­lékos kamattal és a perköltség­gel együtt. Az április 28-án lezajlott tár­gyalás után Lakatos László ügyvezető igazgató kötelezett­séget vállalt arra, hogy a köve­telt összeget legkésőbb 1994. június 28-ig megfizeti, illetve a részletre vásárlók 35 éves futamidejét 27 évre csökkenti. A kamatfizetést azonban nem vállalja, csak a perköltséget té­ríti meg. Mit lehet erre lépni? Amennyiben a lakók mégis ragaszkodnának a kamatokhoz is, a per folytatódik, ám ez eset­ben a kft. a tőkét sem fizetné ki, csak a per befejeztével. S hogy ez mikorra várható? Évekbe is telhet, s azt sem lehet tudni, lé­tezik-e még akkor a kft., és lesz-e végrehajtható vagyona. Nos, a lakók eltekintenek a kamat miatti keresettől, mert látni szeretnék már végre a pén­züket, amit egy éven keresztül adtak kölcsön olyan emberek­nek, akik feltehetően nem a fi­ókban tartották azt. A lakók várnak, miközben közeleg a határidő. Ma azonban még nem tudni: kerül-e pont a mondat végére? - em ­A boldog nyertes vesztesége Ajándék lónak nézze csak a fogát! Nagy öröm, ha valaki egy te­levíziós vetélkedő nyertese, de akad azért üröm is e boldogság­ban. Mert ugye ki gondolta volna, hogy a „Mindent vagy semmit” című szellemi kintorna színpadán csillogó, villogó ajándéktárgyak után a győzte­seknek az adóhivatal még be­nyújtja a több százezer forintos számlát?- Pedig elkerülhető lett volna ez a kínos helyzet - vélekedik Karácsony Imréné pénzügymi­nisztériumi főtanácsos - ha a ve­télkedő szervezői előre tisztáz­zák az adózással összefüggő szabályokat, akkor megkímél­hették volna Kodaj Bencét is a gondoktól, hiszen a mintegy másfél milliós érték után leg­alább négyszázezer forintra kalkulálták a befizetendő adó­ját.- Miért kell a nyerteseknek adót fizetniük?- Ä magyar törvények értel­mében alapvetően két dolgot kell elkülöníteni - mondja a szakértő. - Az egyik: a szeren­csejátékok tárgynyereményei után többnyire azért nem kell adót fizetniük a nyerteseknek, mert a játék szervezői már elő­zetesen befizetik az államkasz- szába a kiszabott forrásadót. Más a helyzet azokkal a tárgyju­talmakkal kapcsolatban, ame­lyeket általában vetélkedőkön, valamilyen teljesítmény alapján nyernek el a versenyzők. Ilyen­kor ugyanis - jogi szempontból - a tudás, a teljesítmény alapján önálló tevékenységből szár­mazó bevételnek tekinti a tör­vény a nyereményeket, és ezért azok személyi jövedelemadózás alá esnek. Más televíziós játékok eseté­ben is felmerül ez a probléma. Például a telefonos játékokban - ilyen volt a Dominó is - a ren­dező televíziónak kötelessége levonni a jutalmakra kiszámolt adóelőleget, a nyerteseknek pe­dig az adóbevallásukban szere­peltetniük kell ezt az összeget. Ugyancsak adóköteles a televí­ziós vetélkedőn nyert utazás, ér­tékpapír, biztosítási kötvény, a takarékbetét, a vásárlási utal­vány, a nemesfém tárgyak, az ékszerek és természetesen a készpénz is. Adómentesek vi­szont a vetélkedők, versenyek díjaként kapott érmek és tró­feák. Kevesen tudják, hogy szinte valamennyi jogszabály eseté­ben létezik az úgynevezett mél­tányosság „intézménye”, amely lehetőséget ad a jogalkalma­zóknak arra, hogy menetességet adjon az adóteher alól például abban az esetben, ha annak megfizetése súlyos megélhetési problémát okozna a nyertesnek vagy családjának. Mondjuk egy autónyeremény esetében ezt az indokot aligha méltányolná a hatóság. Ferenczy Kárpótlási jegyek értéke a tőzsdén A Budapesti Értéktőzsdén az elmúlt héten (június 6-10. kö­zött) a kárpótlási jegyek piacán 257 üzletkötésben 254,5 millió forintos forgalmat bonyolítottak le a brókercégek. Ez a forgalmi adat magasabb, mint a korábbi, hiszen mintegy 60 millió forint­tal haladta meg az előző hét összesített adásvételének nagy­ságát. A legtöbb üzletet múlt kedden (június 7-én) kötötték, szám szerint 68-at. A brókercé­gek a legnagyobb forgalmat múlt csütörtökön (június 9-én) érték el, ekkor több mint 80,3 millió forintos volt a kárpótlási jegyek adásvétele. A legkeve­sebb üzletkötés hétfőn történt. A jegyek tőzsdei átlagára a múlt héten már fokozatosan emelke­dett, és átlépte a „bűvös” 600 forintos határt. (MTI) Több új készítményt dob a piacra a napokban a Herbária Rt. Hamarosan a boltokba kerül az üdítő hatású gyógytea, a fil- terezett hibiszkusz. Másik új­donság az úgynevezett „álom- párna”, amelyet toll és pehely helyett speciális gyógynövé­nyekkel béleltek ki. Á gyógyfü- vekben lévő illóanyagok belég- zés útján fejtik ki nyugtató hatá­sukat, ezért különösen az alvás­zavarral küszködő, időskorú emberek számára ajánlják. A Herbária termékpalettájának újdonsága a vesegörcsöt oldó és a szervezet sóháztartását szabá­lyozó Diuro csepp is. Egy má­sik készítmény, a Cholavit az epe működését segíti. Vala­mennyi új készítmény rendel­kezik érvényes egészségügyi okmányokkal. (MTI) Kétmillió kilométert autózott balesetmentesen „Az asszonnyal néha csak leveleztem” ponton, hogy szinte csak a pa­pírvékony szövet maradt. A legkritikusabb helyen, hogy védjük a belsőt, egy kéznél lévő, használt darabbal pótoltuk a hiányt. Ütött is aztán a gumi, mint a „jó ég”, de legalább ha­ladtunk. Ezt neveztük mi „man- dzsettázásnak”.- Mit szólt hozzá az asszony, amikor a hajnali kakasszó kö­szöntötte hazajövetelkor?- 1958-ban nősültem, így már együtt éltük át ezt a tanácsi időszakot. Bizony igaz az, hogy néha csak levelezni tudtam vele, mert késő éjjel értem haza, és korán, hajnalban már egy másik fontos út várt. Hát mit is mondjak .. .?! Nem nagyon örült neki, mert amellett, hogy ő is dolgozott a háziipari szövet­kezetnél, rá maradt a ház összes gondja ilyenkor. Ám már a ne­jem is nyugdíjas, így most már gyakrabban látjuk egymást.- Azért „mandzsettásan”, a kölcsönkért sallerokkal is lehú­zott 39 évet a volán mellett. Méghozzá balesetmentesen.- Az egymillió kilométer le­vezetése után még megkaptam a kitüntetést, a többi elmaradt. Ki tudja, miért, ma már nem na­gyon divat ez. Az igaz, hogy balesetem nem volt, egyszer azért hátulról belém jöttek. Egy kis polskis, aki azonnal elis­merte a hibáját. * Beszélgetésünk alatt Béla bá­csi felesége, Irénke néni szor­galmasan kereste a korabeli fo­tókat. Mire kiválasztottam kö­zülük egy „hőskori” Varszavá- sat, addigra hazaért a kisebbik fiú, a 22 éves Zsolt is, aki még a szüleivel él. A nagyobbik, At­tila azonban már gondoskodott az „utánpótlásról”: három unoka teszi még boldogabbá a nagypapa nyugdíjas napjait. Ha benéznek a Csillag út 7. szám alá, akkor a nagymami egész biztosan az új főzőfülkében ké­szült ételekkel traktálja őket. Béla bácsi szorgalma erre a ga­rancia. No meg az, hogy nem csak a volánnal, de a fánglival és kőműveskanállal is ügyesen bánik az öreg sofőr, akit a szíve azért még visszahúz a városhá­zára. -percze­Miután becsengettem a tisza­füredi, Csillag út 7. szám alatti ház kapuján, kicsit várakoznom kellett, mert a gazda a porta egyik hátsó szegletében serény­kedett. Nem hallván így a csen­gőszót, csak a hangos „Jó na- pot”-omra lett figyelmes. Fáng­lival és kőműveskanállal a ke­zében sietett kaput nyitni: kis főzőfülkét készített feleségének Fazekas Béla, akinek az elmúlt pár hétben több ideje jut a kő­művesmesterség gyakorlására, ugyanis nemrég kapta meg az „obsitot” az önkormányzattól, ahol sofőrként dolgozott. Közel kétmillió kilométert vezetett le, autói négy tanácselnököt és két polgármestert szolgáltak ki, mire nyugdíjba vonult. Ezen szolgálat érdekesebb epizódjai­ról már ő maga mesélt a patika­tisztaságú lakás előszobájában.- Béla bátyám! Visszaemlé­kezik még a legelső autójára?- Persze, hogy vissza! Egy jó öreg Pobeda volt. Aztán jöttek sorban a keleti blokk autói. Előbb egy Varszava és egy Moszkvics, később 3 Polski és 3 Volga futott ki alólam.- Mindig sofőrként kereste a kenyerét?- 1934-ben Tiszaörvényen születtem. A háborút követő években csináltam én mindent az iskola elvégzése után. Vol­tam napszámos, alkalmi mun­kás. Hivatalosan azonban csak három munkahely van beje­gyezve a munkakönyvembe. A katonaságig Ózdon dolgoztam Fazekas Béla mint betanított ács. A honvéd­ségnél szereztem aztán jogosít­ványt. Ennek már 39 éve. Innen a füredi tűzoltósághoz kerültem el gépkocsivezetőnek, majd 1960-ban a községi tanácshoz hívtak, a volán mellé. Azóta nem változott a munkahelyem.- Biztosan van a régi időkből olyan sztorija, amit elmesélhet a fiatalabb kollégáknak.- Hajjaj . . .! Más világ volt még abban az időben. Emlék­szem, egyszer Nógrádból hajnal négykor értem haza, mert négy defektet kellett besalleroznom. Az utolsó sallert már kölcsön kellett kémem. No meg akkor még mandzsettáznunk is kellett.- Az meg mi lenne, ha szabad megkérdeznem?- Sokszor annyit vezettünk egy gumiköpennyel, hogy a külső annyira kikopott egy-két A „hőskorban” a Varszavával Új termékek a Herbáriától Párhuzamos történelem N em akármilyennek ígérkezett az az öt évvel ezelőtti nap. Egyál­talán nem volt hétköznapi. Végzős egyetemi hallgató voltam. Felvettem a legszebb öltönyömet, izgatottan járkáltam a kollégium folyosóján, és vártam a délelőtt kezdődő nagy eseményt. Aztán töb- bedmagammal elindultam, virágokkal a kezemben, levonultunk egy nagy aulába. S ott ünnepi műsor keretében kézhez kaptam gödöllői egyetemi diplomámat. Mindeközben lélekben és gondolatban néhány kilométerrel mesz- szebbre is „ellátogattam”. Ritka pillanat egy ember életében az, amikor személyes, privát történelmének - ha ezt a szót használhat­juk egyének szintjén - szála összetalálkozik a „magasabb” történe­lem fonalával. Számomra ilyen dátum volt 1989. június 16-a. Elné­zést, hogy személyes élményemmel hozakodom elő, de énbennem már örökké így marad meg ez a nap. Ez a nap, amikor végre tisztes­séggel eltemethettük Nagy Imrét és mártírtársait, éppen 31 évvel ’56 miniszterelnökének kivégzése után. Amikor a régi félelmek végre oldódni kezdtek, és az országban mindenki reménykedett egy szebb és jobb, de legalábbis emberibb jövőben. Akkora tömeg azóta sem gyűlt össze semmilyen politikai megemlékezésen, mint azon a jú­niusi napon. Az annyira vágyott emelkedő nemzet óhaja kezdett va­lóra válni. Végre nyíltan beszélhettünk a több évtizedes tragikumról, ’56 mártírjairól. Mint koporsón a rögök, úgy kopogtak a kivégzettek nevei több órán át tartó felsorolásukkor. Az alkalomhoz illően feldí­szített Hősök terén elhangzottak felemelő és megtisztító szónokla­tok. Itt ismerte meg egy ország - többek között - Orbán Viktor ne­vét, aki messze a legradikálisabb beszédet mondta, az oroszok mi­előbbi kivonulását követelve. Megjelentek olyan díszvendégek, egykori „hadfik”, akik az 1956-os megtorlások elől menekülve kel­lett hogy elhagyják az országot, s akiket akkor először üdvözölhet­tünk idehaza ismét. Ezen a napon megpróbáltunk eltemetni egy im­bolygó lábakon álló és velejéig rothadt rendszert is. D e a régi beidegződések még éltek. Mialatt ott fenn, Budapesten a gyászszertartás zajlott, én amott, Gödöllőn alig vártam, hogy diplomaosztónkon egyetemünk valamelyik vezetője beszédében megemlékezik eme nap „nagypolitikai” vonzatáról. Ám akkor ott egyetlen méltató szó vagy utalás el nem hangzott. Még azokban a pillanatokban is fontosabb volt a velünk együtt tanuló szovjet hall­gatók piedesztálra emelése - amit ők persze messze nem kívántak -, mint a mártírok emléke. Keserű szájízzel vettem ezért át a diplomát, de tudtam, hogy erre a napra mindettől függetlenül - vagy éppen mindezért - mégis emlékezni fogok. Hogy ennek a „lélekemelő nemzeti összehajolásnak” milyen üze­nete lehet, azt már ezerszer meg egyszer leírták, elmondták. Végül is mindenki személyesen éli meg. Talán kicsit elhalványodott mára az akkori lelkesedés, de remélem, hogy a mostani választások után is megmaradnak a legfontosabb üzenetek, és 1956 szellemisége immár soha többé nem sérül és nem csorbul meg. E zen a napon Magyarország is elindult és én is elindultam vala­merre. Mintegy jelképesen adatott meg a történelemtől a lehe­tőség, hogy egyszerre kezdhettünk valami újat. Más esetben talán kutakodnom kellene az emlékezet hátsó kamráiban, hogy napra pon­tosan megmondjam, mikor kaptam meg a diplomámat, (gy azonban kapásból vágom a választ. S én - kövezzenek meg bár érte vagy tart­sanak szentimentálisnak - büszke vagyok rá, hogy a diplomámon a dátum „történelmi”: 1989. június 16. Baranyi György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom