Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-07 / 107. szám

1994. május 7., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Ki mit hisz? Fölhívom az ismert orvost. Akinek tevékeny­sége állítólag közismert és hatásos. Krónikus betegségben szenvedő hozzátartozó ügyében emelem fel a kagylót. Mivel az orvos az ország másik részén praktizál, úgy gondolom, nem árt egy kicsit tájékozódni telefonon, hogy egyálta­lán: érdemes-e odacipelni a beteget. Bemutatkozáskor mindjárt elmondom azt is, hogy melyik városból hívom. Hogy tudja: nem a szomszéd utcából telefonálok, ahonnan bár­melyik pillanatban átruccanhatunk a rendelő­jébe. Próbálom ismertetni a rokon panaszát, fájdalmait, minél részletesebben. Abban re­ménykedem ugyanis, hogy így biztosabban vá­laszt kapok arra: foglalkozik-e a doktor egyálta­lán ilyen esetekkel, vagy megmondja, hogy fölösleges is odafáradni, időt, pénzt költeni, mert nem tud segíteni. A tünetek sorolása köz­ben elkövetek egy hibát. Szeretném elmondani az én véleményemet, benyomásomat, ha úgy tetszik, megérzésemet az ügyről. Ami szintén fontos lehet az orvosnak, hiszen egy hozzátartozó nap mint nap látja a beteget, tud az életmódjáról - amelyre esetleg egy vizs­gálat alkalmával fény sem derül igazán. Pedig a tünetek hányszor, de hányszor elfedik az igazi bajt! És mivel olyan életmódbeli tényekről van szó, amelyek a betegséget jelentősen befolyá­solják, jónak látnám elmondani azokat is. Mi­előtt azonban rákanyarodnék erre a témára, közbevetek egy félmondatot: „Én azt hiszem, hogy az is hozzájárul...” Egy ilyen „szép" beve­zető félmondat után térnék rá az életmódbeli probléma néhány mondatos vázolására - a be­szélgetés kb. ötvenedik másodpercében. Ám ekkor a doktor belém fojtja a szót: „Az más, hogy maga mit hisz...” Majd közli a rendelése idejét, helyét, vigyük el a beteget hozzá. Kattan a telefon. Egyúttal a fejemben is va­lami. Miért lényegtelen, hogy én mit hiszek, lá­tok, hallok, tapasztalok? Évtizedek alatt kiala­kult betegségről van szó, miért lényegtelen hát, ha az ember el akar mondani valamit a betegség kialakulásának körülményeiről? Amelyek még mindig fennállnak, és amelyek minden valószí­nűséggel csak rontják a gyógyulás esélyeit, a kezelések hatásait. Amelyeknek léte megkérdő­jelezi azt, hogy lehet-e segíteni egyáltalán a be­tegen. Még mielőtt igazán elkeseredhetnék, találko­zom egy orvos-természetgyógyásszal. Mivel ránézésre türelmes ember benyomását kelti, ne­kifogok megint a betegség ecsetelésének. Fi­gyelmesen hallgat. Nem szakít félbe, pedig a tét itt is az: elmegy hozzá a beteg vagy nem. Nem torkol le, amikor rátérek az életmód problé­mára. Talán azért sem, mert ezeknek ő maga is nagy jelentőséget tulajdonít. Amikor befeje­zem, elővesz egy papírt, ceruzát, rajzolni kezd. Mutatja, hogyan működik a beteg testrész, és azt is, hogy mi lehet a segítség módja: mi az az esély, amellyel meg lehet próbálkozni. Nem biztos, hogy sikerre vezet, de van valamiféle remény arra, hogy jobbra fordul a beteg álla­pota. Nap mint nap ke­rülünk mindnyájan hasonló helyzetbe. Nemcsak az egészségügy­ben, hanem az élet más területein is. Szeretnénk valamit megvalósítani, vagy segítségre, felvilá­gosításra szorulunk. A sikerünk esetleges. Attól függ, hogy milyen ember ül az íróasztalnál, kit kell felkeresnünk. Egy hivatal két különböző szobájában kaphatunk két egymásnak homlokegyenest ellenkező felvilágosítást. Egy ismerősem mesélte, hogy egy hivatalban nem tudta elintézni az ügyét. Az aktákkal a hóna alatt megállt a hivatal épülete előtt, és azt mondta, márpedig nem megy így haza. Vissza­fordult és bekopogott egy másik szobába, ahon­nan percek múlva megnyugodva távozott, mert kiderült, hogy mégiscsak elintézhető az ügy. Mivel még mindig nem tartunk ott, hogy természetes legyen a segítőkészség, hogy a hi­vatalban, orvosi rendelőben, boltban ülő, álló emberben tudatosodjék, ő azért van ott, hogy el­intézze a hozzá fordulók ügyeit, akár problémás esetről van szó, akár nem: így saját leleményes­ségünkre hagyatkozhatunk csak. Azt mondják: vannak negatív és pozitív gon­dolkodású emberek. A pozitív emberek mindig azt nézik, hogyan lehet megoldani egy problé­mát. Nem riasztja el őket a nehézség sem, sőt, talán még inkább ösztönzi a megoldás keresé­sére. A negatív gondolkodású emberek mindig azt keresik, hogy mit hogyan nem lehet megoldani. Tologatják az aktákat, elküldik az ügyfelet, ki­lencvenhat helyről kérnek véleményt az ügy­höz, a végtelenségig nyújtva ezzel az időt. A negatív emberek elveszik a kedvünket, utunkba állnak, akadályokat gördítenek a terve­ink elé. A pozitív emberek megsokszorozzák az élet­erőnket, megerősítik az életbe, az emberekbe vetett hitünket. A recept tehát végtelenül egyszerűnek tűnik: keressük meg mindig a pozitív gondolkodású embereket. Nekem azonban sokszor úgy tűnik, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Nincsenek még olyan sokan, hogy bárhol könnyen rájuk talál­junk. Nagy szerepe van a szerencsének. Az pedig - mint tudjuk - forgandó... OjuJLkía a-A környezetszennyező öreg autóbuszokat lecserélik Megfiatalítják a vidéki járműparkot / Árva csillagok Tiszakürtön Magyarországon a városi és helyközi forgalmat 29 Volán vállalat és négy önkormányzat - Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged város - közlekedési vállalatainak autóbuszai látják el. Ennek a járműparknak a re­­kontstrukciója kezdődik az idén. Hány új autóbuszt kell előbb-utóbb lecserélni? - kér­deztük Reisz Györgyöt, a Vo­lán Egyesülés műszaki fejlesz­tési igazgatóját.- Közútjainkon 6800 autó­busz fut, szinte valamennyi az Ikarusz 200-as család tagja és mára jócskán elöregedett jármű.- Biztonságosak egyáltalán ezek az autóbuszok?- Közlekedésbiztonsági szempontból minden elindított jármű kifogástalan, ám ezt az állapotot költséges karbantar­tással, nagyon sok üzemanyag­gal, rengeteg és drága csereal­katrésszel és szerkezeti elem­mel sikerül fenntartani. Emel­lett erősen szennyezik a leve­gőt.- Mibe kerül ma egy új autó­busz?- A legolcsóbb is 12 millió forintba. Ezért a mintegy 2000 autóbusz lecseréléséhez Két estén vendégszerepei a stuttgarti Theater Tri-Biihne együttese Budapesten. A né­met társulat Bertolt Brecht Jó embert keresünk című müvét adja elő május 13-án (pénte­ken) és 14-én (szombaton) a Merlin Színházban. A német nyelvű előadáson szinkrontolmácsolás is igénybe vehető. A produkciót öt éve állította színpadra Zsámbéki Gábor a négy-öt évre lesz szükség. Úgy számolunk: a buszmatuzsále­mek üzemeltetése is sok pénzbe kerül, az új sem olcsó, de ha csak a kettő különbségét tekintjük a rekonstrukció köz­vetlen költségének, mindjárt kedvezőbb a kép. A világon mindenütt a tömegközlekedési vállalatokat vagy az állami, vagy az önkormányzati költ­ségvetés támogatja, érdeme­sebb tehát ezzel a pénzzel egy korszerűbb járműparkot do­tálni.- Milyen anyagi háttérre! in­dul a rekonstrukció?- A költségvetéstől 1 milli­árd forint vissza nem térítendő juttatásra számíthatunk, emel­lett a kormány további 5 milli­árd forint banki kölcsönre vál­lalt kezességet.- Ezekből a pénzekből min­den vállalat részesülhet?- Mint ismeretes, a helyközi forgalmat az állami, a helyi forgalmat az önkormányzati költségvetés fedezi. A rendel­kezések szerint csak az a válla­lat veheti igénybe a juttatást és a banki kölcsönt, amelyik az autóbuszok beszerzési árának 30 százalékát saját forrásból tudja biztosítani. Miután a német városban. A Tri-Bühne azóta folyamatosan műsorán tartja a darabot, és nagy sikerrel játszotta vendégfellépésein is. A Brecht-darab díszleteit Khell Csörsz, a jelmezeket Szakács Györgyi tervezte. Az előadás zenéjét Paul Dessau kompo­nálta. A kínai környezetben istenek és emberek között játszódó tör­ténetben Brecht arra keresi a vá­laszt: létezik-e tiszta erény és jóság a kizsákmányolás világá­költségvetés az 1 milliárd fo­rintból csak az államra háruló vonalszakaszok - tehát a távol­sági járatok - korszerűsítését támogatja, ebhői ^ pénzből az önkormányzati vállalatok nem részesülhetnek. Vannak azon­ban olyan városok, ahol a helyi forgalmat is szerződéses ala­pon valamelyik Volán vállalat látja el, de ha a helyi forgalom­ban közlekedő járművet cseréli fel újra, akkor annak az árához az önkormányzatnak 15 száza­lékkal hozzá kell járulnia.- Milyen ütemben kerül sor a rekonstrukcióra?- Három pályázatot írunk ki. Az elsőben megpályáztattuk a bankokat. Hat pénzintézet kö­zül a Postabank adta a legmeg­felelőbb ajánlatot. A második tendert az autóbuszgyárak ré­szére írtuk ki. Öt pályázó ösz­­szesen 19 féle autóbuszra adott ajánlatot. Ezek elbírálása most folyik. A harmadik pályázatot az előbbi eredményének isme­retében írjuk majd ki a közle­kedési vállalatok részére. Ak­kor a közlekedési vállalatok, anyagi helyzetük ismeretében bekapcsolódhatnak a járműcse­ban. A jó embert keresünk, vagy más címen: A szecsuáni jó ember Brecht egyik legtöbbet műsorra tűzött darabja, rendsze­resen és nagy sikerrel szerepel a világ színházainak repertoárján. A most közönség elé kerülő Brecht-színpadijáték magyaror­szági bemutatója harminchét évvel ezelőtt volt. Első ízben a Katona József Színház mutatta be, 1957-ben. (MTI) Azok ők mind az ötvenheten Tiszakürtön, a gyermekotthon­ban és szakiskolában. A legfia­talabb tizenkettő, de a korelnök sem több tizenkilencnél. Barát­ságosak, nyitott szívűek, szíve­sen vesznek minden közeledést. Ki cserfesebben, ki megfontol­tabban, szaggatottabban mondja, sorolja a szíve vágyát. Néha felnőttesen, komolyan el­mélkednek a jövőről, máskor kisgyerekként várnak egy-egy biztató szót, tekintetet. Valami­ben mások, mint a többiek: nem kellettek a szüleiknek. Éppen ezért, ezek a csillagok, csilla­­gocskák nevelőotthonban töltik a napjaikat. Van, aki nevelőszü­lővel, szülőkkel is dicsekedhet, más olykor, nagy ritkán hazalá­togat, de közülük vagy harmin­cán ezt sem tehetik. Elvégre nem várja őket senki: itt az ott­honuk, a szobájuk, a lakásuk, az ágyuk, a családjuk. Épül a kőház Éppen ezért sokat várnak at­tól az üdülőtelepüktől, amelyik Nagyréven van, tudtuk meg Cseuz Imre igazgató úrtól. Ez az intézeté: mintegy kétszáz méter hosszú, negyven széles, és há­rom év óta önerőből építik. A fiúk meg a nevelők. Azóta kör­bekerítették, téglaházat húztak fel rá, amelybe a villanyt is be­vezették, ottjártunkkor pedig a vizet. A nyarat már minden bi­zonnyal itt töltik azok, akiknek a szünidő heteire nem jut család. Korábban is így volt, akkor sát­rakban éltek, de a kiadós, több­napos esők, záporok sokszor ha­zazavarták őket. Most fedél ke­rül a fejük fölé: lesz hűtőszek­rény, gáztűzhely, így maradhat­nak. Vajon milyen gyerekek ezek, hogy nem kellettek ott­hon? Mik a terveik, hová ipar­kodnak? Káló György nevét nyugod­tan leírhatom, hiszen már nem kiskorú, mivel tizenkilenc éves. Kitöltötte a katonaidejét is, sőt tizedesként szerelt le. Esztergá­lyos szakmunkás-bizony ítvány­­nyal is rendelkezik. Jó kötésű, jó vágású, rövid hajú, vállas srác, akinek a 183 centijéhez 75 kiló társul.- Nyolcéves koromban adtak be, és azóta intézetben lakom Tiszakürtön.- Mit tudsz a szüléidről?- Azt, hogy egyedüli gyerek vagyok, nincs testvérem. Elad­ták a házat, az árából éltek, majd albérlet következett. 1986-ig lá­togattak, azóta azonban nem jönnek.- Te felkeresed őket ?- Ritkán. Két éve lehet, hogy betoppantam hozzájuk.- Milyen érzés volt?- Én is, ők is örültek. Fél órát beszélgettünk, és akkor láttam, oda nem érdemes visszamenni.- Hogy gondolsz a szüléidre?- Általában eszembe sem jut­nak. Miért? Gondolnom kellene rájuk?- Akkor senkid sincs.- De. Van itt egy tanár, 44 év körüli, ő ért meg legjobban. Sokszor leülünk beszélgetni vele, meg a lányával is. Csak ba­rátok vagyunk, mert nekem la­kik egy most érettségiző barát­nőm Kunszentmártonban.- Te vagy itt a korelnök.- Azért az nem minden.- Kereset?- Munkanélküli lettem. Volt a takarékban pénzem, a zömét ki­vettem, mert kellett ruhára. Azért még maradt vagy negy­venezer.- Miért laksz itt?- Nincs hová, kihez mennem. Az igazgató úr jóvoltából élel­met, helyet, szállást kapok.- Egy ideig. Mi les: azután?- ÉNSZ-katona szeretnék lenni. Jelentkeztem, itt a papír, minden megvan. Az az elképze­lésem: maradnék a katonaság­nál, mert az is hivatás, ráadásul valamilyen szállás is biztosított. Ha valami miatt mégsem jönne össze, valószínűleg a vendéglá­tásban próbálkozom.- Családról nem ábrándo­zol? Hosszú csend terpeszkedik közénk. Lassan szólal meg.- De. Ugyanakkor azt is elha­tároztam, hogy nekem csak ak­kor születeik gyerekem, ha meg­teremtettem hozzá a feltételeket. Hogy ez azután egy év, öt, eset­leg tíz, még nem tudom. De arra nem nősülök, hogy az államnak adjam oda: tartsátok, neveljétek - így nincs rendjén.- Az épülő ház?- Fogalmam sincs, mikor jön meg a papírom a katonaságtól. Lehet, nyárra hívnak, lehet, őszre. Ha az utóbbi valósul meg, lemegyek, mert hatodmagunk­kal mi diákok meg a tanárok kezdtük az első kapavágást 1991-ben. Jönnek a többiek is, akár a csiripelő verebek. Mind beszélni akar, elmondani kurta élete ed­digi históriáját. Amely bizony tele van reménnyel meg olykor árnyékkal is, hiszen ez a beszél­getés egy irodában folyik, nem anyuci, apuci mellett, mondjuk a nagyszobában. Krisztián maga sem tudja, hogy tulajdonképpen honnan érkezett. Tökölön született a kórházban, azután hogyan, ho­gyan nem, de Kunhegyesre is került, nevelőszülőkhöz. Tizen­két éves, az ötödik osztály pad­jait koptatja. Nyílt, őszinte fiú.- Krisztián, mit tudsz édes­anyádról, édesapádról?- Az égvilágon semmit. Benn hagytak a kórházban. Ott éltem, majd nevelőotthonokban. Neve­lőszülőkhöz is kiadtak, végül itt vagyok.- Hogy megy a tanulás?- Jaj, mit tetszett kérdezni? Szóval dicsekedni éppen nem lehet vele. Az az igazság, min­dig megfogadom, hogy javítok.-Barátok?- Az egész kollégium. Ok pó­tolják anyut, aput, a családot. Ők az én családom, ezért min­denkivel jóban vagyok. Táborozás, pecázás, foci- Mi a legjobb itt?- A nyár. Fürdünk, táboro­zunk, pccázunk. Szinte min­denki megtanul halat fogni. Hétvégeken pedig napi egy, másfél órát a szőlőben, a kert­ben dolgozunk.- Van kertetek, szőlőtök?- Igen, az intézetnek. Locsol­juk a fákat, a tőkéket, kapálunk, gereblyézünk. Ez azért jó, mert a nyolcadik után lehet efféle bi­zonyítványt szerezni Ez tetszik nekem, ha kijárom a sulit, szíve­sen maradnék tovább ezt ta­nulni. Károly, Dezső és Béla édes­­testvérek. Béla a legidősebb, aki már szakmunkás lesz. Ottjár­tunkkor nem volt otthon. Karcsi a középső, ő tizenöt esztendős, és egy vallomással kezdi.- Csak a hatodikig jutottam. Nehezen tanulok.- Meg ahogy hallottam, nem is töröd magad.- Az is igaz - nevet, és ezt te­szik a többiek is. Nagyon várja, hogy a nagy­­révi telken elkészüljön a kő­ház, mert oda ki lehet menni nyaralni. Akad ott víz, focipá­lya, és ami nem mellékes, pe­­cázni is lehet.- Mit tudsz a szüléidről?- Keveset. Ritkán visznek el.- Minek készülsz? Néz rám, látszik, nem érti a kérdést.- Mi szeretnél lenni, ha fel­nősz?- Most még nem tudom .. . Dezső, az öccse tizennégy, és jóval beszédesebb. Kerekebben fejezi ki magát.- Mi ketten egy szobában al­szunk Karcsival, Béla, a legidő­sebbik másikban.- Mikor voltatok otthon?- Várjunk csak! Azt hiszem, a téli szünetben három napra.- Apukád?- Anyunál voltunk. Elvált, van egy élettársa.- Es december óta?- Ő sem jön, mi sem me­gyünk. Levelet írtunk, és erre válaszolt.- Ennyi?- Ennyi - néz rám Dezső kissé szomorúan, mint aki még vala­mit vár. Pedig ehhez már aligha lehet mit hozzátenni. Jóska kis ember: tizenegy, és már öt éve intézetlakó. Jászbe­rényi, és télen, nyáron, ősszel, meg tavasszal is itl lakik, él, ta­nul.- Otthon mikor voltál utol­jára?- Amikor elhoztak hazulról. A testvérem, Tibi is itt van.- Hogy néz ki a lakásotok?- Nem emlékszem rá, pedig sokat töröm a fejem, milyen is lehetett.- Mit tudsz anyukádról, apu­kádról?- Anyuról az égvilágon sem­mit: annyit sem, él-e egyáltalán. Apuval levelezek. Ő ír.- Mikor nézett meg bennete­ket?- Három éve - veti rám a szemét. Erre a néma kérdésre én sem bírok válaszolni, legfeljebb leírom.- Nyaranta azért megyünk többfelé. Jó néhány táborban megfordultam már, azután ha ez a kőház felépül, lesz hol vakáci­óznunk. Gabi tizenhárom lesz, és neki is, mint igen sok társának, bi­zony döcögve megy a tanulás. Kerek képű. mosolygós legény, akinek már hatodikosnak kel­lene lenni, de eddig csak a felé­ig jutott el.- Azért van tervem: szeretem a fákat, növényeket. Kapálni, öntözni őket, ezért kertész le­szek.- Hol, merre van a hazád. Gabikám?- A nevelőszüleim Kunhe­gyesen laknak, -és legutóbb a múlt nyáron voltam náluk. Igaz is, április végén megint találkoz­tam velük, mert Kunhegyesen, a kultúrban tartották a diák szín­játszók bemutatóját. Eljöttek, és beszélgettem velük.- Az édesapádra, édes­anyádra emlékszel-e?- Egy szó nem sok, annyit sem tudok róluk. Eddig még soha nem voltak kíváncsiak rám, cs nem is kerestek.- Ezek szerint kik a te szü­leid?- Azt hiszem, az intézet. Mi az? Csodálkozni tetszik? Inkább hihetetlennek tartom, hogy mi lehet az oka annak: jó kiállású, életvidám gyerekek nem kellenek a szüleiknek. Le­mondanak róluk, eldobják őket, akár egy régi, rossz törüközőt. Itt az intézetben szerencsére amiben tudják, bírják, segítik őket. Sok az olyan ember, akik erőt, fáradságot, időt nem kí­mélve igyekszenek ezeknek a csillagocskáknak szebbé tenni az életüket. Említsem például Németh György nevet, aki egyetlen fillér nélkül, hetente többször citerázni tanítja őket? Vagy azt, hogy angol szakkört is szerveztek, oda is lehetett je­lentkezni? Esetleg örökítsem meg Kalmár Bandi, Bíró Norbi nevét, akik az országos ifjúsági horgászbajnokság második he­lyezettjei? Több hangszeren Netalántán írjak egy vékony­­dongájú, szemüveges fiúról. Papp Sanyiról? Aki nagyothall, mégsem akármilyen tehetség lehet, hiszen citerázik, furulyá­zik, harmonikázik, tamburán játszik. Csodák ők mindahá­­nyan, akik keresik az életben a helyüket. Azt a kis területet, ahol majd talán rájuk is süt a nap. Mert végtelenül nagy hát­ránnyal indultak. Elvégre akár­hogy nézzük, ők valamilyen szempontból árva csillagok, csillagocskák... I). Szabó Miklós rebé. Ferenczy Europress Német színház vendégjátéka szinkrontolmáccsal- Egyhangú ez az élet?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom