Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-21 / 119. szám
12 Irodalom művészet 1994. május 21., szombat Lászlóffy Aladár: Kolozsvár, Karolina tér U tálta a kutyakiállításokat, a pontosság kedvéért, nem tudta elviselni a megkínzott, ürülék- és fájdalomszagú ketrecekből, messzi földről szállított s hirtelen megfésült, kicsinosított állatok látványát. Biztosra vette: az állatoknak ez merő szenvedés, s a gazdáknak merő hiúság. Az uszkárjuk törzslapját azért kikérte, s miután megkapta, rögtön bevágta otthon abba a fiókba, amelyben elhalt barátok leveleit, fényképeket s partecédulákat tartogatott. Az asszony tehát utálta a kutyakiállításokat, messzi ívben elkerülte valamennyit egészen addig a szent napig, amíg a Diktátor letiltotta az ilyen kiállítások megrendezését a fővárosban. Ez valamikor a nyolcvanas évek elején alakult így. Körülbelül akkor tanácsolták azt is, hogy a Casih-katedrálisban halottakat ne ravatalozzanak föl, hogy vendéglőben menyasszonyi ruhában, égő gyertya mellett lagzikat ne tartsanak, no meg egyebeket is tanácsoltak... Ez a sok tiltás kimondottan jó hatással volt az asszony, amúgy letargikus lelkiállapotára. Egy szatmári szállodai szobában végighallgatta az ismeretlen, minisztériumi hölgy meséjét Lica Dej (Gheorghiu Dej leányának) betegségéről, arról, hogy állítólag kérvényt címzett a Diktátornak, utalna ki neki Szinaján egy kis zugot, ahol végnapjaira meghúzhatná magát. A Diktátor bebizonyította, hogy ő jó diktátor, s holmi eldugott, rozzant villában jelölte meg Lica Dej lakhelyét, sőt még arra is volt gondja, hogy kikösse: huszonnyolcezer lejért bútorozzák be. A szakminisztériumból többen is foglalkoztak azzal: miként lehetséges ennyi pénzből lakást berendezni. Aztán Lica Dej sose költözött le Szinajára, mert máshová költöztt. Örökre. Fullasztó, nyári napon az asszony elment Lica Dej temetésére. Nem a kínosan hosszú, ortodox szertartás, nem a mitropolia kórusa, nem a halott nő látványa vonzotta, hanem az irdatlan tömeg. Ezrek gyűltek össze csupán azért, mert tudták: nem szabad. E^vpljßg., ytylső „parádés” temetés a nyolcvanas években Bukarestben. Az aszszony hangosan, szinte jajgatva megsiratta temetést. Ahogyan M ár nem is lehetett tudni, kinek jutott az eszébe, a filozofikus természetű Szamámak-e vagy a mindig jókedvű, mulatni vágyó Majomnak, de elég az hozzá, hogy a négylábúak közgyűlése kimondta: az idei állatok napját nagyszabású ünnepséggel teszik emlékezetessé, utána: bál reggelig. Meg is alakították a rendezőséget, s úgy határoztak, hogy ide minden család, minden faj egy-egy tagot delegál. Azután a rendezőség a maga köréből megválasztotta a szűkebb körű intézőbizottságot, ennek elnöke természetesen az Oroszlán lett. Az előkészületek a legnagyobb rendben folytak, csak akkor állt be egy kis zavar, mikor ki akarták nyomtatni a plakátokat, és úgy döntöttek, hogy föltüntetik rajta a rendezőség teljes névsorát.- Hát tessék, írom a neveket! - készségeskedett az intéző bizottság ülésén e testület titkára, a Farkas, és fel is ütötte a blokkját. - Diktáld, főnök! Az Oroszlán megköszörülte a torkát.- Hm, a névsor... Most persze úgy kellene kezdeni, hogy Oroszlán, Tigris. No de hát, a szerénység! Inkább megvárja, míg más ajánlja így. Itt kezdődött a baj. Mert mielőtt még bárki kinyitotta volna a száját, előállt a konokságáról és erőszakosságáról ismert, rebellis természetű Bivaly, és bömbölni kezdett: - írjuk ábécésorrendben. Persze, az ő neve B-vel kezdődik... De a javaslata ellen nem lehet szólni egy szót sem. így szokás. S a Farkas már írta is:- Agár, Antilop... De a Bivalynak ez nem tetszett: - Tiltakozom! Az Agárnak a K betű alatt a helye, mert Kutya.- Akkor is az E alatt - vágott vissza az érdekelt -, mert hivatalosan Eb.- Rendben van, az Agár menjen az E alá - tett igazságot az Oroszlán, és a Farkas új lapot kezdett: később, álmatlan éjszakáin elsiratta a menyasszonyokat, akik nem ülhettek habfehér ruhában, fejükön tüllfátyollal a lakodalmas asztalnál. Az esküvői gyertyák, a Diktátor felesége szerint bekormozzák a vendéglők mennyezetét, s emígyen rongálják a közvagyont. A kutyakiállításokon izalmukban az ebek túl gyakran emelgetik a lábukat, s emígyen rondítják a főváros földjét. Ettől kezdve az asszony vonatra ült, s megjelent minden kutyakiállításon. Bárhol is terelték össze. A Diktátor párnak nem kis fejtörést okozhatott, hol engedélyezzék a kiállítások színhelyét, ugyanis egyetlen szempont érvényesült, minél távolabb essen a fővárostól. Az asszony életének ez arra a szakaszára esett, amikor látványosan kezdett leromlani. Szinte naponta öregedett valamicskét. A proteinhiány, van ez így - magyarázta az orvos. Öregedett. S még vagy húszmillióan. Ám tragiusan vele öregedett a kutya is. Tízéves múlt. Őszült, artózis kínozta, sántított, állandóan kisebb-nagyobb műtéteken esett át. Sorsszerű kegyelem volt mindebben, mert olyan intenzíven kellett a kutya vénülésével foglalkoznia, hogy észre sem vette a saját eltorzult arcát. Külön gondot okozott a kutya táplálékának a beszerzése. Miután a kutyaegyletben nem árusítottak többé hulladékból készült konzervet, azon egyszerű oknál fogva, mert emberek marakodtak érte, s felfalták. Át kellett térni másra. Az asszony felfedezte, hogy Bukarestben a Matache piacon, a székben tüdőt mérnek. Ki volt írva: BOJOG. (Olvasd: Bozsog.) A különben dallamos román nyelv egyik -legrútabb szava: BŐJOG. A,kutya hamarosan ekcémát kapott a tüdőtől, s ezért neki az orvos óceáni halat írt elő. Jómaguk továbbra is tüdőt zabáltak. Néhány napig- Szóval: Antilop, Bivaly, Bölény, Borz, Cickány...- Hát én kutya vagyok? - kiáltott közbe a Cibetmacska. A Farkas kissé idegesen vágta oda:- Hogy volna Kutya az, aki Macska? Épp ezért nem a K, hanem az M betűnél fogsz szerepelni, még hátrább!- Azt már nem! Semmi közöm a Macskához! Más család vagyunk. Tessék összehasonlítani a tudományos nevünket: én Civetictis Civeta vagyok, őkelme pedig Felis catus.- Ebben van valami - így az Oroszlán, és közben arra gondolt: szép is volna, ha valakinek eszébe jutna a rokonság folytán őt is a macskákhoz sorolni. - A tudomány, az tudomány. Kezdd elölről, Farkas!- Jó. Szóval: Antilop, Bivaly, Bölény, Borz, Cibetmacska, Cickány, Coboly... De a Cobolynak derogált a Cickány szomszédsága.- Én azt hiszem, nincs a Bivalynak igaza. Ez az egész ábécésorrend egy nagy marhaság - bocsánat. (És meghajolt a Marha felé.) - Képzeljétek csak el: azzal kezdjük, hogy Antilop, amiből az Oroszlán hármat is befal tízóraira, azután jönnek mindenféle Macskák és Cickányok...- Kikérem magamnak, mondtam már, hogy nem Felis catus...- Jó, jó, nem is ellened van kifogásom, Cibetmacska, hanem itt van elöl ez a Cickány, ez a ronda aprótolvaj féreg. És az Oroszlán meg a Tigris, az állatvilág királyai, majd ki tudja, mikor jönnek. Ä Farkas már unta a dolgot, most ő javasolt:- Kezdjük az intézőbizottsággal. Ebben minden nagyvad benne van.- Jó. És ezen belül a sorrend? - aggályoskodott ismét az Oroszlán.- Természetesen ábécé - tartott ki a magáé mellett a Bivaly.- Nem bánom - bólintott a Farkas, és már írta is: - Bivaly, pánikot okozott ugyan a hír, hogy a fűtetlen, cementes istállókban a szarvasmarhák megbetegedtek, tbc-t kaptak. Az aszszony úgy vélekedett: egye fene, ha ez a sorsunk! S tovább rágták a rózsaszínű-barnás, szivacsos tüdőt. Némi undorral. Az asszony anyjával - annak idején - milliáris tbc végzett, s ezért úgy képzelte, ezt a nyavalyát ő nem kaphatja meg. Később, a nyolcvankilences forradalom után kiderült, a Diktátor havi konyhapénze kétmillió lej volt. Ezen viszont az asszony már sírni sem tudott. Az állatklinika igazgatója, jó barátja, Titi Dumitrescu a forradalmat követő hetekben felhívta telefonon: „Ugyebár doamna Maria, ezentúl nem látogatja a kiállításokat?” Konoksággal válaszolta, hogy a jövőben is megjelenik mindeniken. Később már dúlt a liberalizálódás, már fényűzés lett volna, ha a nyugdíjából megiszik egy hűsítőt, elfelejtette, melyik cukrászdában szervíroznak fagylaltkülönlegességet, elfelejtette a gyümölcsök, a primőrök ízét, s lassan áruba bocsátotta a ruhatárát. Bukarest terein már nem tüntettek az emberek, szemük megtört, kétségbeesett lett. Brucan úr, az egyszem politológus - szabályos időközönként - olyan nyugalommal fejtegette a tévében, hogy a helyzet rosszabbodni fog, mintha ő bizony másik bolygón élne, nem a világ által leírt Balkán szívében, Bukarestben. Az asszony haja teljesen megőszült, az ura alakja ijesztően elvékonyodott. Az uszkár jobb szemére hályog nőtt. Az asszony nem adta meg magát, csakazértis elment a kutyakiállításokra. S örömmel tapasztalta, hogy a nézők száma mértani haladvány formájában, nő, növekszik. Egy alkalommal délutánba hajlott az idő, éppen a díjnyertes kutyákat spacíroztatták, mikor a menet végén föltűnt egy Bölény, Cibatmacska, Coboly, Elefánt, Farkas, Hiúz, Jaguár, Leopárd, Medve, Oroszlán, Tigris...- Hm, milyen furcsa - morfondírozott az Oroszlán -, hogy a névsorban minden kis rokonom megelőz. Hogy azt mondja: Hiúz, Jaguár, Leopárd... Azután még jön Mackó uram is, s csak úgy következem én.- Persze. És a Bivallyal kezdeni! Kész röhej! Kezdjük az Oroszlánnal, ő a bizottság elnöke - így a Cibetmacska.- Szóval: Oroszlán, Bivaly, Bölény - sorolta Farkas. Most meg a Tigris lamentált:- Én meg alelnök vagyok. S az Elefánt fővédnök. Előttünk ne lábatlankodjanak holmi Bivalyok és Bölények. A Éarkas megint új lapot kezdett:- Oroszlán, Tigris, Elefánt... Én meg titkár vagyok, hát most én következem...- Azután az Oroszlán legközelebbi rokonai - szólt közbe a Jaguár. A Bivalynak ez már sok volt:- Tiltakozom. Ez nepotizmus.- Hogy ennek semmi sem jó! - csattant föl a szintén rokonságbeli Leopárd. - Javaslom: büntetésből ezt az izgága Bivalyt tegyük a legvégére. Megszavazták. Ezzel kialakult a végleges sorrend, és a Farkas szép kalligrafikus betűkkel írta a blokkjába: Oroszlán, Tigris, Elefánt, Farkas, Hiúz, Jaguár, Leopárd, Bölény, Cibetmacska, Coboly, Medve. Azután jöttek azok, akik csak a rendezőségnek voltak a tagjai, az intéző bizottságnak nem: Antilop, Borz, Cickány, Denevér, Disznó, Eb, Agár, Egypúpú Teve (megtagadta az azonosságot a kétpúpúval), Európai Őz (ragaszkodott a nemesi predikátumának a föltüntetéséhez is), Fóka, Gazella... stb. stb. - a végén pedig: a Bivaly. így is szerepeltek a plakátokon. Ábécésorrendben. kisfiú. Nem vezetett pórázon ebet, nem vezetett semmit. Táblát tartott a magasba, s a táblán ez állt: Ne hagyjátok el öreg barátaitokat! A lelátón mélységes csönd támadt. Az asszony szeméből kicsordult egy könnycsepp. Hát ide kellett kivánszorognia ebben a forradalom szaggatta, fényét vesztette, koszos fővárosban, hogy egyetlen emberséges biztatásra leljen? Mert, ha úgy vesszük, Románia betegek s az öregek boldogtalan országa lett. Az urának otthon elújságolta: ajándékba kapott a túlélésükhöz egy gondolatot. A következő kiállítást már egyáltalán nem szenvedte végig, ugyanis megérdeklődte, mikor zárul, s körülbelül arra az időpontra érkezett oda. Leste a gyerekeket, előkerül-e biztató üzenetével? Akár Giotto freskóin az angyal, onnan tűnt fel, ahonnan legkevésbé várták. Abban az időben az öreg kutya már meg is harapta néha gazdáit. Merő önvédelemből. A szomszédasszony kijelentette: „Ugyan, tessék ezt elaltatni, s venni egy kedves kis kölyökkutyát.” Mérgében kiutasította a lakásból a bölcselkedőt. Mindhármójuk s még néhány millió elöregedésében az volt a közös vonás, hogy tudták: újból a történelem babrált ki velük csúnyán. Az asszony néha álmodta is a kisfiút, aki világgá kürtölte a lényeges, nagy tanácsot. Ezért, bármennyire is utálta a kutyakiállításokat, egyetlen egyről sem maradt le. Látnia kellett újból és újból a kis klapecet, amint a feliratos táblájával biztatja a felbőszült, a magából kikelt társadalmat. A z öreg uszkár akkor már erősen hullatta szőrét, gyakran nappal is egyvégtében aludt. Áz asszony mindennap - egyetlen egyszer - jó hosszan becsengetett saját lakásuk ajtaján, hogy az uszkárt tiltakozó ugatásra serkentse. Aztán volt idő, hogy remegő gyengeség vett erőt rajta, fizikai szenvedést okozott elvergődni a kutyakiállításokra, de azért nem hagyta el magát. Csinosan kiöltözött, kétes értékű, kissé ízléstelen bizsukat aggatott magára, s úgy szállt buszrai Egyetlen mondatért zarándokolt el, azért, amelyiket a kis klapec hozott a parádé végén: Ne hagyjátok el öreg barátaitokat! Az oldalt Dimitrij Biszti grafikáival illusztráltuk Szőke Kálmán: Anamnézis A határszélen virágok lábszára lendül a szélben, útlevél nélkül sétál az őz, falevéllel az ajkai közt. Itt még magyarul dörren ránk az ég, bár Dunánkat már terelgetik, s védőhálót pókok szőnek tízmillió szitakötőnek Szemünkben alkohol hajít el hullócsillagot, a hamiskártyások újraosztanak, s füstölögve fordítanak hátat egymásnak a házak. Dél Van, omlik a múzeum ' erkélye, hull a vakolat, egykori őrei, igazgatói a földben, udvarán a római szarkofágok üresen régen. Megszédültem, és különben is kettős látás kínoz. Ha nem hármas. Csak azt látom tisztán, hogy hull a vakolat, s a többszöri festés rétegei, a renoválások nyoma, az elavulásig. Az elrávulásig, tritonok, trombiták, trianonok szakadnak le a meglazult stukkó egykori pompájáról. Mit fogott fel, gyűjtött be, dobozolt, szűrt-szitált ki ez a föld a kipergő időből, ha még önmagát se tudta megtartani? Ezen a díszerkélyen különben se állt még soha senki, talán az épület átadásakor az építtető s a kivitelező kimentek körülnézni a téren, egy akkori délben vagy alkonyaiban, kezükben a pezsgőspohárral. Áz alkonyulás csak azután jött. Ezt az épületet - ellentétben megannyi, azóta avatott és manapság berendezett székházzal, székhellyel, központtal, valóban annak is építették, ami volt s maradt, csak a gazda cserélődött, s csak a szempontok szele fújt fújdogált el időnként, folyton a tárlók, mint máshol a tarlók felett. De hát fújhat is a tudományos igazságtól a politikáig s vissza, a nacionalizmus csak egy kis szimbólumtombolás, a gimbelem-gombolom korok színeváltozása: az övék, a miénk, az övék, a miénk, az övék... a miénk... a másoké, az erősebb kutyáé, horribilis, labilis, lehet csak részleges, s lehet totális, mint egy holdfogyatkozás, de csak más-más színek kombinációja, ha nem farkasbőrös vagy lófarkas, akkor kakastollas. Sajnos, saját szomorú szemünkben is a könnyek árján gerendák is úsznak. Egész tutajai a történelmi tévhiteknek, kegyes lódításoknak, lendítéseknek. Úgyhogy sok locsogásnak kéne lefolyni alattunk a Négy Folyón, mely zúg, zúg, ott ahol! Hogy partjukon Európa minden nyelvén hallgató ágnesasszonyok kimoshassák a város minden szennyesét. Ehelyett holmi szobatudósok pont most ókumulálták ki a nagy megoldást: a verbális megnyilvánulások kizárásával megszűnne a hazugság. Itt ül az ember a nyári napon, és beleszédül a káoszkutatásba: körülötte a téren gyanútlan gyermekek kergetőznek. Ha felnőnek - ugyanazt zöldben (vagy kékben) már etnikai tisztogatásnak nevezik, nevezhetik a hozzáértők, a szakemberek, megbízottak, politológusok, NATO- és ENSZ-komisszárok. A játék réginek tűnik, mint a világ legősibb mestersége, és nagyon ismerős. Felejthetetlen. Vicces fajta a magyar. Mások itt körülöttünk tépik le magukról az inget, hogy istenem, milyen mostoha a sorsuk, mivel (ahogy Arany mondaná:) nem az övék koronájuk legszebb gyémántja, Vélsz is! Mi pedig apatikusan és a szokásos széthúzás közepette azt latolgatjuk, hogy ha nulladimenzióra húzzuk össze magunkat, vajon nem leszünk túl irredentisztikusak mégis; aztán egy perccel később (vagy egy politikussal odább) már olyasmiket enunciálunk, hogy Karadzsics libabőrösen fogja be a Comeliu Vadim Tudor pici piros fülét: Jaj „nicht vor dem Kind!”... Kinn a magyar, benn a magyar - sehol sincs farkas! Mert vannak olyanok is, akik szerint a nemzeti létről „meghatározatlan tárgyúak” az eszmecseréink. Attól függ persze, milyen eszmét hozatnak fel cserére. Mert ugye az se jó, ha folyton „fennen hangoztatják”, az elkoptatásig. De lassan odajutunk a szeméremtől, hogy fennen kimondani is merény, illetve szégyen - persze csak magyarul, egyedül magyarul - annak a bizonyosnak a nevét. A nagyobb fegyelem és korda érdekében persze. Ha nem téves a kalkulus. Mivelhogy eszmények nélkül fegyelem se igen lesz. Csakhogy más eszményeket szeretnének hangoztatni egyesek, s másokat mások. Ezt igen, azt ne! így hát valakik megint zsarolnak: szeretnék a már jól ismert eredményt kiadó társadalmi, gazdasági vékony jégre csalogatni az ártatlan fakutyázókat, a gyanútlan újabb nemzedékeket is. Lehet, hogy ugyanazok. Állítólag éhesek megint. Még mindig. Az első ezer évben is folyton előbb a has jött, aztán a morál. De fennen legalább mást mondtak, s az is jó volt, elég volt néhány naiv Dugovics Titusznak, hogy magával rántsa a huszonnegyedik órában a végveszélyt okozó pokolgépet, lófarkat, Vyx-jegyzéket, nem-nem-sohát! Hogy kihúzza - halogató, latolgató helyettünk is a fércet. Hát most már fennen se hangoztassák? Miközben ez kerül a legkevesebbe. Sokkal kevesebbe, mint egy Rákosmezőn, Tordán vagy a pesti Duna-parton - dumaparton diétára fogott átlag honatya havi éhbére. Amiért cserébe joghézagot produkál. Mégis még ezt is sokallják egyesek. Persze a múzeum erkélye nem ettől omlik, ha omlik, s jól rácsozott ablakai mögött ott van még minden, mint alkimista boszorkánykonyhában az összes vegyelem, varangyzsír, békaháj, mint a nyomdai betűszekrényben a teljes típuskészlet, mint az opera kelléktárában az álbajuszok, dolmányok, sarkantyúk, kösöntyűk, kardok, pisztolyok, parókák, ágyúgolyók, körözvények és ultimátumok, ropogós pergamentekerecseken és cenzúrázott kefelevonatokon, lihegő magánszorgalmú kutyanyelveken - amivel bármikor rekonstruálható, eljátszható s újra elveszthető minden, bármelyik játszma, és amiből kiolvasható mégis az igazság, s persze a tendenciózus értelmezés is, csak a lóugrás logikáját vagy egyéb rejtjelkulcsot kell megadni. Tessék mondani a (tiltott, tőrbe csalt, tökkelütött, tűrhetetlen) tökéletes igazság irányába merre vezet az út? Itt a szekrény mellett kicsit jobbfelé, aztán betérni balra, s egyenesen ki-ki a főbejárat feletti ablakon, neki a szemközti falnak, félelemnek, félmegoldásnak, a Fellegvárnak, fellegeknek, a fel nem oldható átkoknak s fene fátumoknak, de a fel nem adható reménynek is, a felmentések szembefutó hullámverésében. Vissza a Jura-kori tengerig, melynek iszapjából vétettünk. Isa iszap és múlt vagyunk, egymáson fekvő s egymással utólag szépen megférő rétegekben. Bizony a harmadkorig tengerfenék volt édes Erdély és kincses Kolozsvár. Az idő kitartóan, szépen tartja azóta is a tenyerét, öblét, edényét. Nem koldul, csak gyűjt. Felfog. S azóta is hull, hull, zuhan bele a kő, a hó, a levél, a gén, a vércsepp, a betű. Hullnak, hullunk. Omlik a múzeum erkélye. Bállá László: Ábécésorrendben Tóth Mária: Kutyakiállítás
