Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-14 / 113. szám
12 Irodalom — művészet 1994. május 14., szombat Molnos Lajos: Az aranyhalacska E sett már napok óta. Legszívesebben ki sem mozdult volna a lakásból, de az üzletbe mindenképpen le kellett mennie. Nehezen magyarázható, miért vette fel a legújabb fehér körömcipőjét, de ha rosszkedve volt, előfordult, hogy olyasmit cselekedett, amit nehéz volt megmagyarázni. Ballonkabátot vett, hozzá vadrózsaszínű selyemsálat. Az üzlet egészen közel volt, a túlsó oldalon. Bosszantotta, hogy erre a kis távra is fel kell húzni az esernyőjét. Ugyanis nem könnyű. Ha be is akadt az a kis pöcök, az ernyő a legváratlanabb pillanatokban összecsukódott, amikor úgy tartotta kedve. Okozott ez már neki kellemetlenséget, például olyankor, ha valaki ismerős jött szembe vele, üdvözölte, ő meg váratlanul eltűnt a lecsukódó ernyő alatt. Mire kibontakozott belőle, az ismerős eltűnt a láthatáron, és ő csak találgathatta, mit gondolt magában. Ilyenekről elmélkedett, amikor felhúzta a kapu előtt, de úgy tűnt, most nem lesz semmi baj. Stabilan és védelmezőn borult a feje fölé. Szokatlanul nagy volt a forgalom ebben a reggeli órában, percekig ácsorgott a járda szélén, várva pillanatot, amikor átmehet a túlsó oldalra. Az eső meg csak esett. Az ég szürke volt. Ha eszébe jutott, azért vett ki szabadnapot, hogy megpucolja az ablakokat, majdnem könny szökött a szemébe. Mostanában annyit lehet olvasni arról, hogy pozitívan kell gondolkodni. Nem az élet nehéz, hanem a felfogásunkon kellene változtatni. Például örülhetne, hogy nem náthás, mint olyan sokan mostanában, ebben a szeszélyes időjárásban. Hirtelen meglódultak mellette a járaszélről, keletkezett egy kis rés a kocsiforgalomban. Ő is lelépett gyorsan, és kis híján elesett, mert abban a pillanatban letört az új körömcipőjének a sarka. Gurult egy kicsit, éppen a mellette fékező Ford kerekei alá. Egy pillanatig farkasszemet nézett a kocsi vezetőjével, fehér vászonkalapos, lottyadt arcú hatvanas férfi volt. Bosszúság tükröződött a képén az első pillanatban. Aztán a következőben mégis elmosolyodott. Ő vágott feléje egy kis bocsánatkérő grimaszt, és felkapta a sárcsöppös cipősarkat, majd sántikálva átsietett a túlsó járdára. Mögötte felzúgott a Ford motorja, de nem pillantott hátra. Eszébe jutott, hogy elsősorban kávét venni jött le ebben az esőben, mert elfogyott otthon, és felkelés után nem ihatta meg a szokásos adagját. Az üzlet mellett, ahová eredetileg indult, éppen kinyitott a presszó. A borús időre való tekintettel felkapcsolták bent a csillárokat is. Hívogató volt így, száraznak, melegnek tűnt, és menedéknek egy zilált lelkiállapotú lány számára. Egyik kezében a táskát és a cipősarkat, másikban az ernyőt tartva elindult a presszó bejárata felé. Bent beszélgetett valaki a pultnál, de nem figyelte. A panorámafüggönyös ablak mellett ült le egy asztalhoz, vizes ernyőjét előbb a fogasra akasztotta. A kabátját csak kigombolta, és epésen arra gondolt, hogy itt mindenkivel törődnek, csak a vendéggel nem. De még el sem helyezte táskáját a mellette levő széken, a fehér bóbitás felszolgálónő már előtte állt.- Tessék parancsolni!- Egy kávét kérek tejszínhabbal! Csak simán szokta inni, de úgy érezte, valami lelki vigaszra van szüksége. Nem gondolkodott azon, mennyiben függ össze a lélek a gyomorral, de ebben az esetben határozottan valami pluszra volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát kicsit. Amikor rá akart gyújtani, akkor döbbent rá, hogy a letört cipősarok még mindig a kezében van. Elkeseredetten ledobta az asztal közepére, utána meg az öngyújtóját nem találta. Kotorászott a táskában, kezében a szál cigarettával, amikor megszólította valaki:- Megengedi? Ő volt az a fiatalember, aki a pultnál beszélgetett az előbb, háttal a bejáratnak. Udvariasan nyújtotta feléje az égő gyufát. Aztán egymásra meredtek kukán, és megállt az idő körülötük. A gyufa viszont végigégett, és a fiú hevesen rázni kezdte a jobb kezét.- Olyan ismerős, azt hittem... - dadogta a lány.- Örülök, hogy legalább ennyit elismersz - nevetett fel a fiú. - Nem emlékszel Visegrádra? Ahol tizennégy éves korodban nyaraltál. Ugyanaz a szőke haj, ugyanazok a csillámlóan kék szemek.- Józsi... A fiú leült vele szemben, és úgy mosolygott, mint tíz évvel ezelőtt, nyáron.- De hát hogy kerülsz ide? - kérdezte a lány. Közben megérkezett a tejszínhabos kávéja. Valahogy gyorsabban kezdett dobogni a szíve, és biztos volt abban, hogy nem a kávétól. Úristen! A Józsi!- De hát hogy kerültél ide? - kérdezte újra. ’ - Ilyen az élet. Egy hete dolgozom itt a nagybátyám cipészműhelyében. A Csepp utca sarkán.- Azt sem tudtam, hogy van itt egy cipészműhely.- Ideje, hogy észrevedd, mert látom, éppen letörött a cipőd sarka.- Nahát, majdnem megfeledkeztem róla - ocsúdott fel a lány -, meg tudod csinálni?- Miért, mit gondoltál, minek vagyok a nagybátyám műhelyében?- Ja, igaz! De jó, hogy találkoztunk!- Köszönöm... Ahhoz képest, hogy örök szerelmet esküdtél nekem akkor, ott a Duna-parton...- Jaj, Józsi, nem azért mondtam. Különben is, biztosan nős vagy már, három gyerekkel.- Tévedsz. Hanem szerintem te mentél férjhez háromszór. Észre sem vették, hogy kint elállt az eső, és előbújt a nap a felhők mögül.- Nem. Egyedül vagyok. Majdnem férjhez mentem, de aztán így alakult.- Mit jelent az, hogy majdnem?- Meghalt. Kis csend ereszkedett közéjük. A felszolgáló lekapcsolta a csillárokat, mert fényük elhalványult a betűző nap sugaraitól. Amikor belépett a lakásba frissen megsarkalt cipőjében, csak az estére megbeszélt randevú járt fejében. Tele volt jókedvvel és tettvággyal. Vacsorára hívta meg a fiút, és előtte még annyi dolga volt. Hiszen azért vett ki szabadnapot, hogy megpucolja az ablakokat.- Mindenhol jó, csak légy te a párom... - dúdolta, mialatt kilépett cipőjéből. M ost egyáltalán nem érdekelte, mi van a világban, csak az estére gondolt. És senkinek nem kellett figyelmeztetnie, sem választási hirdetéseknek, sem tanulmányoknak arra, hogy gondolkodjon pozitívan! Hirtelen olyan boldog volt ettől a váratlan találkozástól, hogy nem lehetett biztosan tudni, belőle vagy a napból sugárzik-e annyi fény a hatodik emeleti kis lakásba. N yár derekán vetődött abba a tengerparti halászfalucskába. Hosszas utánajárás után végül is egy öreg halász adott szállást neki, nádfedeles, apró házában. Gondolta, ha már egy halászfaluba vetődött, ő is megpróbálja, kipróbája a halászást, hadd lám, tényleg olyan élvezetes foglalatosság-e, miként azt oly sokaktól hallotta, s már oly sokszor. Még soha életében nem halászott. Eszébe sem jutott soha, hogy halászhatna is. Talán azért sem, mert nem szerette a halkészítményeket, de lehet, azért sem gondolt soha a halászásra, erre az - úgymond - idegnyugtató időtöltésre, mert soha semmi baja nem volt az idegeivel, s különben is mindig akadt épp elég dolga ahhoz, hogy ne unatkozzon. Elmondta az öregnek, hogy halászni szeretne, de nem tudja, hogyan kell, meg aztán felszerelése sincs. Az öreg halász, aki már jó ideje nem járt ki a tengerre, elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat, s kölcsönadta a felszerelését is, amely mindössze egyetlen jókora merítőhálóból állt, s kölcsönadta az öblös, öreg csónakot is. A pirkadat már tengeren találta, a parttól mintegy ötszáz méternyire. Egy darabig ügyetlenkedett, mindegyre összegabalyította a hálót, de aztán lassacskán belejött. Mégpedig olyannyira, hogy alig három óra leforgása alatt dugig tele lett a csónak hallal; indulhatott is ki a part felé. Az öreg halász nem győzött álmélkodni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi pompás halat fogott. És azt mondta: - Maga vagy kivételesen szerencsés ember, vagy pedig nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy még soha életében nem halászott.- Lehet, hogy szerencsés ember vagyok - válaszolta mosolyogva -, de tényleg nem halásztam soha mind e mai napig. A pompás zsákmányt mind az öregnek adta. Mihez is kezdett volna véle? ...És így ment ez másnap is, harmadnap is, s még jó sok napon át. Kezdte élvezni a halászást. Az öreg halász már nem csodálkozott, nem hümmögött. Végképp eldöntötte magában:- Alkalmi lakója kivételesen szerencsés fickó, aki nem mondott igazat, mert halálbiztos, hogy régi halász! Mindezeket a megállapításait azonban nem közölte véle, mert jól jött a mindennapi gazdag, ingyen halrakomány. * Aztán az egyik napon elpártolt tőle a szerencse. Már dél is elmúlt, s még mindig csak néhány nyeszlett halacska száradozott a csónak alján. Nem vált még szenvedélyévé a halászás, így hát nem izgatta különösképpen a dolog. Még örült is, hogy végre cserbenhagyta a szerencse, s így abbahagyhatja ő is a halászgatást, mielőtt az még - a mindennapi sikernek betudhatóan - szenvedélyévé válna. Partnak fordította a csónakot, mielőtt azonban az evezőkért nyúlt volna, maga sem tudta miért, miben reménykedve, még egyszer bedobta a hálót. Várt egy kicsit, majd lassan evezni kezdett, mint máskor. Darab idő múltán kiemelte a hálót, s az üres volt most is, csak az alján ficánkolt egy kis halacska. Mikor kivette, csodálkozva látta, hogy aranyból van. Úgy csillogott a tűző napon, hogy alig tudott ránézni. „A mesebeli aranyhalacska - mormogta meglepetten, hitetlenkedve. - Akárhogy is nézem, ez bizony a mesebeli aranyhalacska, az, amelyet szegény halászok szoktak kifogni, s amelyik a halász három kívánságát teljesíti, ha az visszadobja a tengerbe.” Nézte a szaporán tátongó aranyhalacskát, s várta, hogy megszólaljon. Az aranyhalacska azonban csak tátogott, s olyan néma volt, mint a halak. Nem tudta, mihez kezdjen vele. Vigye el az öregnek; tartsa meg magának; avagy dobja vissza a tengerbe? Ha legalább megszólalna! („Nyekkenne bár egy kurtát a boldogtalanja!”) A halacska azonban egyre csak hallgatott, és hovatovább egyre nagyobbakat és ritkábban tátogott - látszott rajta, nyilvánvaló volt, rfcenten megdöglik, ha nem jut vízhez. „Hogy milyen egy szerencsétlen aranyhal! - gondolta. Ilyet is csak én foghatok ki!” - s azzal visszadobta a halacskát a tengerbe, ahol az pillanatok alatt el is tűnt. Ő pedig vette az evezőket. Miközben a part felé evezett, azon töprengett egyre: mit is kért volna az aranyhalacskától, ha ai megszólal, könyörgésre fogja a dolgot? Semmi nem jutott eszébe. Egyetlen piciny, nyúlfarknyi kívánság sem.- Szerencsém volt, hogy nem szólalt meg, jól szégyenben maradtam volna! - motyogta maga elé. Nagyot szusszant, s teljes erejéből „befeküdt” az evezésbe. Még aznap délután elutazott abból a tengerparti halászfalucskából, ahová véletlenül vetődött volt. Az öreg halásznak szót sem szólt az aranyhalacskáról. De hát miért is szólt volna?... Birtalan Ferenc: Kenyér- Semmit! Megmondtam, hogy semmit, csak kenyeret veszünk! - pirít a két kicsire, kik ámulva-vágyakozva nézik a roskadásig rakott gondolákat. A nagy négyéves lehet, a kisebb épp totyogó. Sorjáznak a pénztár felé. Hogy odakinn tavaszodik, nem érdekes. Itt tél van, iszonyú. A két kis reszkető - vágytól, félelemtől - apja lábához tapad, nem nyafognak. Lesik a teli kosarakat, lesik azokat, akik csak rakják a pultra a sok csomagot, rakják a táskákba, szatyrokba. Apjuk lábához tapadnak. Az az ő váruk, ott a biztonság, az oltalom. Mert ők is azt hiszik, az ő apjuk a legjobb, a legokosabb, legerősebb. És ő megmondta: csak kenyeret. Hiába lenne minden próbálkozás, tudják, de egyszer, egyszer majd mégis... Valahogy nincs jól. Valami nincs jól. Ezeknek nem lehet a szemükbe nézni, zavarják a nyugalmat, a nyugalmunkat. Mit akarnak? Mit akar ez az ember? Mire tanítja ezeket a gerekeket? Mi lesz, ha a pici is megtudja, mi van a fényes csomagokban? Ha a nagyobb már nem tud ellenállni? Ha az apa már nem tud a szemekbe nézni, ha már nem tud az ő szemükbe se nézni, mi lesz? Mennek az utcán, megy a kenyér hármójukkal valahová, asztali áldozatnak. Valahová, hol ők is szebb világot álmodnak, degeszre tömött szatyrokat. Mennek az utcán, megy a kenyér... Ha beforldulnak a sarkon, talán nem jönnek vissza soha többé, és eszükbe se jutnak... Menjenek, tűnjenek el, süssön melegen ez a tavaszi nap, égesse le arcunkról a szégyent, a tehetetlenség keserves könnyeit, meg ne rettenjenek, ha mégis visszajönnek, ha mégis a szemünkbe néznek. Lidi Eltemetni, el a rózsák közé, bokrosodjon, virágosodjon. Már tolják lándzsáikat a tulipánok, holnapra csupa zöldzivatar a kert, a világ. Jó mélyre, le a sárga földig, s hulljon, hulljon rá a rög, nyoma se maradjon, csak az karc szíven, vagy a fene tudja hol. Ennyiek vagyunk hát, Istenem? Elég egy ásó, egy kapa, egy gereblye? Nagyharang...? A tulipánokra vigyázni kell, ők éljenek, cifrálkodjanak a tavaszi fényben, gyönyörködjön bennük a szem, melegedjen tőlük a lélek! Te meg pihenj, továbbfordul veled a nagy kerék, száz..., ezer..., tízezer év...? Együtt vagyunk, együtt leszünk, de most, így, élned tovább nem volt szabad. Higgyünk a bölcsességében, ne kérdezzük... Ásni, csak jó mélyre, le a nyugovásig, aztán ráhúzni, elfeledni, hogy itt volt, valahogy nem gondolni rá soha, soha... Majd elvaduljnak fölötte a rózsák, elvadul a holnapok rendje, nem kell többé félnie, félni, mert minden semmi, és minden örök...: az ásó, a kapa, a gereblye, és az a kis süsü Lidi, kinek csak öt hónapnyi jutott az ugatásból. Bertók László Mért képzelem, hogy rajtam áll? Milyen anyaméhben bolyong élet s halál között, ha már se ajtó, se köldökzsinór, csak a fal, ami ki-be jár? Miért kegyetlenebb, ha fáj, mint ez a gyógyszeres sehol? Melyik sarokban a halál, ha úgy cselekszünk, mintha jól? Anyám! Édesanyám! Ki szól? Ha a yyelvbe botlik a száj? Mekkora súly? Merre sodor? Mért képzelem, hogy rajtam áll? Milyen anya? Apa? Ki vár? Ki szül meg? Kinek? Hol a hol? Lackfi János: Séta az esti ház körül Egy hűvös kéz tarkódon érint A növényeket mintha rajtakaptad volna • az ablakból hulló fényen osztozkodtak Levelek ajkán vízcseppnyi láng páfrányon csipkeköntös bokrok sok lábán villogó harisnya Lassan valami halk ütem a kertben visszaáll Érzed a táncot ablakkereszt mögött a fénycirádás mennyezet alatt ágyruhák közt alszik lélegzete zenél ________________L______________________________ Bán Zsuzsa: Egy kávé a Csepp utcában
