Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-09 / 108. szám
4 1994. május 9., hétfő ® A szerkesztőség postájából ® Nem azért az 50 forintért! / Édesapámmal hajnalban rohantam a kórházba ... Az egész város kárát látná... Vigyék máshová a diszkóhajót A 85 éves édesapám május 5-én hajnalban rosszul lett, és Szandaszőlősről azonnal a szolnoki, Móra F. úti orvosi ügyeletre vittem. Az erős alhasi fájdalmai arra utaltak, bélelzáródása lehet. A vizsgálat után az orvos mentőt akart hívni, de mondtam, hogy kocsival jöttünk, és édesapámmal máris rohanok a Hetényi Kórházba. A kapuban gyorsan kiszálltam a kocsiból, és mutattam a portásnak a sürgésségi osztályra szóló beutalót, s kérdeztem, merre menjek, mire ő: ha kocsival akarok behajtani, előbb fizessek 50 forintot. Megdöbbentem, de azonnal odaadtam az ötszázasom, amiből hoszszú keresgélés után (előkotort egy nagy dobozt. ..) visszaadott. Szerencsénk, hogy édesapám még nem volt élet-halál között, mert ennyi idő alatt az állapota végzetesre is fordulhatott volna. Megjegyzem, mire a sürgősségi osztályra értünk, a szeme teljesen besárgult - írta többek között olvasónk, és befejező soraiban feltette a kérdést: A kórház portásainak első a bevétel, és csak utána következhet a beteg?! Varga Bálint - Szandaszőlös * A hajnali órában történt - reméljük, példátlan eset - magyarázat után kiált, ezért dr. Kiszely Jánost, a Hetényi Géza Kórház és Rendelőintézet helyettes igazgató-főorvosától kértünk rá választ. Mint mondta, sajnálja a történteket, és a portás tévedéséért Varga Bálintéktól ezúton is elnézést kér. Igaz, hogy május elsejétől életbe léptették azt a szabályt, mely szerint 50 Ft-ot kell fizetniük azoknak, akik a kórház területén parkolnak - kivéve, akiknek ingyenes belépőt adtak -, de ez nem vonatkozik az említett és a hozzá hasonló esetekre, s erre a portások figyelmét is felhívták. Hogy félreértés ne essék, a parkolási díj bevezetése nem az anyagi helyzetük javítását szolgálja, hanem kizárólag azt a célt: a napközben behajtó kocsik számát - megfelelő parkoló híján - korlátozzák. Mert ezután is változatlanul első, legelső a beteg! (A szerlc.) Halló, halló! Itt a tószegiek beszélnének, ha lenne telefonjuk A csúszás miatt minimum 10 ezret kérnek vissza Hány éve várunk mi telefonra? Régóta, de állítólag már csak addig, míg a közreműködőknek nem akad ennél is jobban fizető állásuk. Mert ígérni, azt mindenki tud! Községünkben a telefonátadás eredeti határideje múlt év decembere volt, azonban a Jézuska a mai napig sem ért el hozzánk. Újabb határidőként az idei február végét emlegették, de nem tudták tartani, mert a rossz időjárás sajnos „közbeszólt”. A módosítás április 30. No ezen is túl vagyunk már, de a telefonok mégsem szólnak, mélyen hallgatnak, sőt még a készülékeket sem kaptuk meg. Sajnos más határidőről pillanatnyilag nem tudunk, senki nem értesített bennünket, ebben a témában falugyűlést sem hívták össze. Jóllehet, most már megvárják vele a választások végét. Ettől függetlenül faluszerte azt beszélik, hogy csak augusztusban tudják üzembe helyezni a telefont. (Állítólag valamilyen alkatrész hiányzik, ami még nem érkezett be az országba.) Emiatt igazán nem csattanhat a kispénzű embereken az ostor, akik becsületesen rég befizették a rávalót... Az Új Néplapban olvastuk, hogy a túrkevei önerős telefonhálózat átadása a vállalt határidőre nem készült el, ezért a befizetett költségből 10 ezer forintot az önkormányzat visszafizetett. Ezek után mi is kérjük a helyi önkormányzatot és a Matávot, hogy a befizetett összegből, amit azért adtunk, hogy minél előbb telefonhoz jussunk, nekünk is adjanak vissza minimum 10 ezer forintot. Megjegyezzük, a faluban összesen két nyilvános telefonkészülék van, ahonnan sajnos nagyon ritkán telefonálhatunk. Ha valakihez netán orvost, mentőt kellene hívni, az vagy megkérné a szomszédját, hogy gépkocsival vigye gyorsan, de ha nem akadna ilyen vállalkozó ember, belegondolni is rossz, súlyos esetben mi történhetne. Egyelőre aláírást gyűjtünk - annak érdekében, hogy a többszöri határidő-módosítás miatt minimum 10 ezer forintot fizessenek nekünk vissza. És ezúton is kérjük a telefonhálózattal foglalkozó szakembereket, illetékeseket, hogy a legjobb belátásuk szerint - úgy a telefon bekötésére, mint a jogosan visszajáró pénz kifizetésére - mielőbb intézkedjenek. Tisztelettel: A telefonra várók közül egyelőre 10 aláírás A képen édesanyám, aki 1903-ban született, mellette a lányom, majd a legkisebb unokám (múlt év decemberében volt 2 éves) és jómagam. És bizony, mind a négyen a Zsuzsanna nevet viseljük. Édesanyám - idős kora ellenére, hiszen 90 éves - hál’ istennek elég jó egészségnek örvend, ami számunkra is kimondhatatlan öröm. Azt szeretnénk, ha nagyon-nagyon sokáig még közöttünk is maradna. Benedek Lajosné - Mezőtúr Küldjön egy képet! Négy generáció - négy Zsuzsi Tudomásomra jutott, hogy egyes vállalkozók azt tervezik, úgynevezett diszkóhajót üzemeltetnek majd nyáron a Tiszán. Ez önmagában egész biztosan keresletet elégítene ki, de a hallomások alapján, s ahogyan az Új Néplap május 5-i számában is olvashattuk „A Tisza Szálló elé kerül - Tanyahajóból éjszakai bár” című cikket, tehát a szálloda előtt és a sétahajó-indulások már megszokott partszakasza közelében lenne. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozom, s indokaim a következők: 1. A Tisza Szállót úgy szokták és szerették meg - már 1929-től kezdődően - az ide látogató vendégeink, hogy az a szép környezetben, szép szállodában és a zajos belváros egyetlen olyan pontján álló létesítmény, ahol csend van. Ez anynyira fontos körülmény, hogy a saját zenekarunk is este 10 órától már csak szalonzenét játszhat - a legminimálisabb hangerővel. Csak elképzelni tudom, hogy milyen hangkavalkád alakulna ki egy teljes hangerővel dübörgő diszkó, egy csendes zenét játszó zenekar és az ettől felháborodott szállóvendég hangereje közt. A szegedi szállodaiparban dolgozó kollégáink ezeket már átélték, és a korábbi ígéretek dacára, hatalmas perpatvar támadt a dologból; a víz hangvezető képességének lebecsülése áldatlan viszályok forrása lett! Mi ezt szeretnénk elkerülni. 2. A város vezetőinek jeleztük azt a szándékunkat, hogy a Tisza Szállót klasszikus gyógyszállóként kívánjuk továbbfejleszteni, és ezek jegyében - a fürdőrész megvásárlására - már vételi ajánlatot is tettünk. A szerződéskötés előkészítésénél tartunk, ennek folytatása lenne a szállodai hely bővítése. Ekkor már nagyobb létszámú idős, beteg ember éjszakai pihenését, nyugalmát tenné lehetetlenné az ún. diszkóhajó lármája. Kérem, hogy ebben az idegenforgalomban oly kevés lehetőséggel, értékkel bíró városban (megyeszékhelyen) ne tegyék lehetetlenné az egyetlen olyan vonzerőt, aminek végül is az egész város kárát látná. Lipóczki János ügyvezető igazgató Tiszadobon - a szolnokiak sikere A képen balról e sorok írója, majd Zsákai István, Czeglédi János, Nagy György és Szénási Béla (támogatók), guggolnak: Szőnyi Imre és Szabó Róbert. Számos támogató közreműködésével április 30-án délelőtt a tiszadobi gyermekváros - volt Andrássy-kastély - gyönyörű Holt-Tisza-partján rendezték meg az állami gondozott gyermekek I. országos halfogó versenyét. A szervezők célja az volt, hogy miközben a „pecás” gyermekek megismerkednek a versenyhorgászattal, erősítik bennük a természetszeretetet, az intézetek közötti kapcsolattartást - ahogyan azt Kovács István, az S. O. S ’90 Gyermekekért Alapítvány kuratórumának^ elnöke megnyitójában hangoztatta. A verseny fővédnöke Göncz Árpád köztársasági elnök volt, védnökei sorát pedig Surján László népjóléti miniszter nyitotta, és számos országos, valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei hivatal, szervezet a támogatók között. a szolnoki gyermekotthonból négyfős válogatottunk készült a versenyre. Segítőik, felkészítőik figyelme mindenre kiterjedt: a felszerelésen túl halcsalogató szerekkel és egyebekkel látták el őket. A fiúk kitartóan helytálltak. A harminchárom versenyző közül kevesen léphettek a mieink nyomába, s a hat fődíj valamennyijét elhoztuk. A legtöbb halat Zsákai Pisti fogta, s a gyermek kategória abszolút győzteseként a Mohosz különdíját is ő kapta. Háromszor állt az értékes díjakkal borított hosszú asztalnál. Az ifi kategóriában Czeglédi János remekelt, s mint a legtöbb halat fogó, szintén különdíjban részesült, ő is három díjat vehetett át. Szőnyi Imi az előkelő „a legnagyobb nemes halat fogó” kategóriában, Szabó Robi pedig a verseny kuriózumának számító legnagyobb naphalért kapott értékes díjat. Ehhez szponzoraink ajándékai társultak: teleszkópos horgászbot, bottartók, orsók, pólók, horgászsapkák stb. no és ezer forint jutalom minden versenyzőnek. Mindezért és a felkészítésért köszönet Jánosi Imrének, a Közép-Tisza Vidéki Horgász Egyesület Szövetsége titkárának, Nagy Györgynek, a versenyszakbizottság vezetőjének, Szénási Bélának a kíséretért és a mindenre kiterjedő segítségért, a Köves horgászbolt vezetőjének, Köves Attilának az értékes ajándékokért, Tamás Józsefnek a Delevár horgászbottartókért és nem utolsósorban az Épfer Kft.-nek. A négy srác kedve határtalan, s remélem, nem elbizakodottan mennek május közepén a tiszakürti megyei versenyre, ahol hazai vízen bizony tartaniuk kell Kalmár Andrástól, aki Tiszadobról éremmel tért haza a tiszakürti nevelőotthonba. Deák Péter - nevelő A dinamót, a lámpát ellopják Az Új Néplap május 2-i számában, „Az ország útjait járó autósok új típusú világítószerkezettel kísérleteznek” címmel olvastam Karcagi Pál levelét. Nekem is az a véleményem, hogy kellene és jó is lenne az új típusú, biztonságos világítószerkezet, azonban évtizedek óta az a fő probléma, hogy a dinamót, a lámpát, tehát ami leszerelhető a lakattal, lánccal védett kerékpárról, azt rendre ellopják. Adódik tehát a kérés a tervezőkhöz: Szíveskedjenek olyan burkolatba szerkeszteni a világítási eszközöket, amelyek legalább megnehezítik az eltulajdonításukat. Ha ez sikerül, bizonyára akad gyártó, s az értékesítés is megoldható. Közvetítőként például én is szívesen részt vállalnék ebben a munkában, hiszen a fa-, fém-, műanyagiparban vagyok vállalkozó, jól ismerem a lehetőségeket, és a biztatásukra (a szerk.-ben hagyott címükön) hamarosan felveszem velük a kapcsolatot. Zelei István Expressz - ajánlva Ha elvágja a nyakát? Csirkét - buszon! Cs. J.-né rákóczifalvi olvasónk olyan esettel, fordult szerkesztőségünkhöz, ami rajta kívül számos piacra járó baromfitartót érint, ezért a kérdésére a nyilvánosság előtt adunk tájékoztató választ. Mint írja, kertes családi házban lakik, az udvarán aprójószágot, baromfit is tart, amiből időnként jut a szolnoki piacra. Ennek azonban olykor az az akadálya, hogy egyes buszvezetők, kosarában a csirkékkel nem engedik felszállni. Példaként említi: néhány héttel ezelőtt, szombat reggel kiment a „Nádas” buszmegállóhoz, ahol nemcsak rákóczifalvai, hanem más távolsági buszok is megállnak. Hat óra előtt pár perccel érkezett meg az első busz, de a buszvezető nem engedte föl a kosárral, amiben a csirkéket - ruhadarabbal letakarva, spárgával átkötve - vitte volna a szolnoki piacra. A következő két busszal sem volt több szerencséje, azokra sem engedték föl a sofőrök, sőt az egyik azt mondta: ha majd elvágja a csirkék nyakát (vagyis már nem élő baromfit akar szállítani), akkor viheti a buszon. A rákóczifalvai asszonyt nagyon elkeserítette az eset, hiszen már többször vitt így csirkét piacra, s a zavartalan szállítás mégsem múlhat azon, hogy éppen ki vezeti a buszt. S ha erre rendelet volna, azt betartaná ugyan, de elfogdni mégsem tudná, mert az, akinek nincs gépkocsija, hogyan jusson el a piacra a jószággal? Olvasónk közérdekű sérelmével Simon Istvánt, a Jászkun Volán Rt. helyközi személyszállítási üzletág szolnoki állomásfőnökét kerestük meg, aki a következőket mondta: Élő állatot - így csirkét is - lehet szállítani buszon, de bizonyos feltételeknek eleget kell tenni. így például: ha útipogygyászként szállítható a csomag (vagyis kis méretű, nem veszi el más utas elől a helyet, nem koszolja össze a buszt stb.), akkor minden további nélkül fel lehet vele szállni a buszra. Ha azonban a csomag több darabból áll és nagy méretű, akkor azt csomagként kell elhelyezni a csomagtérben, és csomagjegyet kell fizetni érte. (Itt azonban meg kell jegyezni, hogy nem minden buszon van csomagtér - a helyi közlekedésü, csuklós buszokon általában nincsen.) Simon István hozzátette, hogy szerinte a probléma megoldása pusztán jó szándék kérdése a sofőrök és az utasok részéről, s mivel a Volán szolgáltatást végez, nem érti az említett sofőrök viselkedését. Amennyiben a rákóczifalvai asszony megírná, hogy mely napon, milyen időpontban nem engedték felszállni a buszra, utánajárnának a dolognak. Remélem, sikerült megnyugtató választ adnunk problémájára. Üdvözlettel: A lakótelepen elkel a templom, de Jobb helye lenne a gyermekváros környékén Azt vallom, hogy a szolnoki Széchenyi-lakótelepen is szükség van egy templomra, jómagam is a 70 százaléknyi katolikusok közé tartozom, de a lakótelepünkön épülő templom terve mélységesen felháborított. Ami azonban arra késztetett, hogy ennek a nyilvánosság előtt is hangot adjak, levelet írjak, az a templom helye. A betonkolosszusok közt a Botár I., valamint a Karczag L. út közötti terület volt a legnagyobb zöldövezet, és ide szemelték ki a helyét. S ha valóban ide, a két magas házsor közé építik fel a templomot, nemcsak a játszóteret veszik el a gyerekektől, hanem a napfényt is az itt lakóktól. Ugyanis lesznek olyan lakások, ahova emiatt egyáltalán nem süt majd be a nap. Nem beszélve a harangzúgásról... A gyermekváros környékén vagy a Botár I. út mögött, az üres területen jobb helye lenne a templomnak. Mi nem a lakótelep „vonzása” miatt élünk ^ itt, hanem kényszerűségből! Éppen ezért kérem, hogy a templom felépítéséhez alkalmasabb helyet keressenek. Nevem, címem maradjon a szerkesztőségben, csupán annyit kívánok aláírni: Egy „cellalakó” a Széchenyiről Harag és elfogultság nélkül Amikor 1984-ben Miskolcról Martfűre költöztünk, többen azt kérdezték: miért hagytuk el az ország második legnagyobb városát? A város közéleti lapjában, a „MÁS”-ban indokoltam meg az okát. Most ismét költözködtünk, vissza Miskolcra, az Árpádházi Szent Erzsébet Szeretetotthonba, ahol idős és beteg embereknek nyújtanak teljes ellátást, gyógykezelést. Jól érztük magunkat Martfűn, ahol szülőfalunk s még élő testvéreink, rokonaink közelében lehettünk, és bizony fájdalmas volt a búcsúzás. Miskolcot csak 1985-ben hagytam el véglegesen, mert a kohászati szakközépiskolában voltam nevelőtanár, és a közművelődési feladatokat is elláttam. Addig Miskolc és Martfű között ingáztam, ami fárasztó volt, és ezzel a feleségemnek is gondot okoztam. Ma is hálával tartozom az akkori martfűi szakközépiskola igazgatónőjének, aki munkaviszonyt létesített velem, így folytathattam a tanári tevékenységemet. Később Martfűn a latin nyelvet népszerűsítettem, a helyi művelődési központban latin nyelvű szakköri foglalkozást szerveztem - eredménnyel. A legkitartóbb, legszorgalmasabb tanítványom Székács Viktória gimnáziumi tanuló volt, aki kitűnő nyelvérzékkel rendelkezik, és a latin nyelven kívül még öt nyelv tanulását vállalta. Büszke vagyok rá, és szívből kívánom, hogy nyelvtudását tudja hasznosítani. Ezúton is köszönetét mondok az Új Néplap szerkesztőségének, hogy eddig körülbelül 20 írásomat olvasói levélként közreadta. (Közülük néhány címet említek: Vándor, állj meg!, Adjuk vissza a gimnázium rangját és népszerűsítsük a latin nyelvet; Martfűn épül a Szent Tamás-templom.) Martfű lakóitól azzal a gondolattal veszek búcsút, hogy tudatosodjék mindenkiben: érzésünket a hazai táj dajkálja - a föld, a falu, a város, ahol születtünk, vagy ahol lakunk. Mi életünk végéig őrizzük, ápoljuk - 200 kilométer távolságban is - szülőföldünk szellemi és erkölcsi szabadságát. Serföző János Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné
