Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-07 / 107. szám
1994. május 7., szombat Szatirikus melléklet íi j- Esténként teletömik magukat mindenféle zsíros magyaros étellel, és azután meg jönnek hozzám a fogyókúrás szaktanácsokért...- Nézzük csak, mellékhatásként jelentkezhet: gyengülés, levertség, depresszió, szédülés, tériszony... Csak méregerős idegzetűeknek! Ide a bökőt! Jelenet lábadozóknak Szereplók'. Kovács, a csodabeteg; Prof., maga a prof.; dr. Sutha, kezdő sebész; Valeriana, a csinos műtősnő; továbbá: asszisztensek, kíváncsiskodók, kinyiffant bacik, tétova betegkártyák, egyebek. (A műtőasztalról Kovács, az odakötözött csodabeteg adja az utasításait...) Kovács: - És az altatással is vigyázzanak, mert gyógyszerérzékeny vagyok. Prof.: - Akadnak más módszerek is. (Megsuhogtat egy ötkilós reflexkalapácsot.) Kovács: - Az esz-moll vonósnégyes szóljon a műtőben, mialatt... Prof.: - Csajkovszkij, rendben. (Kicsit már izzad.) Kovács: - A kezüket alaposan megmosták? Dr. Sutha: - Óh, még otthon, a reggeli előtt. Kovács: - Aztán nehogy a hasamban felejtsenek valamit! Prof.: - Az ki van záródva... Kovács: - Ki vezeti a műtétet? Prof.: - Sutha doktor, személyesen. Kovács: - Bizonyára kitűnő. Ez lesz a legelső műtétje. Dr. Sutha: - ígérem, Kovács úr, nagyon fogok igyekezni. Kovács: - Na ja, a karrierje miatt. Dr. Sutha: - Karrier? Ugyan kérem. Még csak ötvenöt éves vagyok. Kovács: - Akkor miért fog igyekezni? Dr. Sutha: - Mert délután meccs lesz a tévében. Kezdjük is el... Kérem az altatást! (Lendül a kalapács.) Kovács (Almában beszél.); - Úgy alszom, mintha fejbe vertek volna... Prof.: - Nos, mi a helyzet, kolléga úr? Dr. Sutha (Remeg a keze.); - Ké... kérek egy szikét. Prof.: - Nyugalom, barátom! Csak arra vigyázzon, nehogy megvágja magát! Dr. Sutha: - Isten ments! Nem szeretnék elvérezni már a legelső műtétemen... De mi lesz szegény Kovács úrral? Valeriana: - Majdnem mindegy. Ugyanis a kedves beteg biztosítva ván! (Steril függöny.) Walter Abonett-szonett Te az vagy énnékem, mint testnek a kenyér. Sőt, annál is több, hiszen téged szinte receptre veszlek, ha éltem már kínkenyéren és vízen. Ajkaimhoz érsz, törékeny ostya, és elolvadsz nyelvemen oly puhán - vagy reccsensz reám keményen, osztva ítéleted: „Ne élj ilyen bután!” Óh, mennyi-mennyi szempár tekint rád reménykedve, csak tebenned bízva, kiknek teste jelentős szénhidráttöbblettől sújtva szenved elhízva... Abonett, íme, papírra vetlek, úgy csodállak! (Ámde nem szeretlek). WB. Sóhajtson nagyobbat, Béla bátyám! Gondoljon < gyógyszer árára, amit most fel fogok írni magának. Fogas kérdés „Doktor úr! Kihúfta már af ehetit?’ (Egy lottóárus fogas kérdése) Harminckettő-e még a harminckettő? - fogalmazódik meg bennünk a fogas kérdés, melyre a felelet, valljuk be, már nem igazán az ínyünkre való. Ám fogadkozunk: holnap vagy holnapután, de legkésőbb a jövő kedden okvetlenül beugrunk a dokihoz. S ülünk majd abban a furcsa székben, és bámulunk, még a szájunkat is eltátjuk. A doki pedig pillanatnyi elkábítottságunkat rutinosan kihasználva máris tüsténkedik - kifog rajtunk. Övé a diadal, miénk a hála. Fogat fogért! Épp idáig jutottam e röpke dolgozatban, kedves olvasóm, s bár tudom, nem hiszi el nekem, mégis leírom: rohannom kell, vár a fogorvosom. Sietségem okán a slusszpoén ezúttal elmarad. Higgyék el, ez nekem is nagyon fáj. (Mintha a fogamat húznák.) -W— Doktor úr! Minden végtagját levágta már a betegnek. — Miért nem szólt előbb? Azt hittem, hogy boncolunk.
