Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-30 / 101. szám
12 Irodalom — művészet 1994. április 30., szombat Juhász Gyula: Édesanyám i. Ha lesz dicsőség, mely fejemre fonja A mártíromság büszke pálmaágát, Ha ünnepelnek s megszeret az élet, Míg a nem ismert mámor üdve jár át: Fölvillanó szemekkel én csupán csak Téged kereslek, szenvedő madonna, B ús özvegységnek áldott hordozója, Anyám, fölnézek te homlokodra, Hol a dicsőség koszorúja helyett Nehéz robotnak ráncait találom, És fölteszem rá büszke áhítattal Ujjongó dallal minden szál virágom! S ha káprázattá foszlik a dicsőség, S örök robottá, ami alkotás még, Ha mindhiába tenger küszködésem, Ha én is, én is szürke árnyra válnék, Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek, Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintne, Megvigasztalna, hogy érted rajongtam, És érted lettem olyan árva, mint te! II. A lelke: lelkem. Mélázó, borongó - És benne sok dal él, titokba zsongó, El nem dalolja, rejtegeti mélyen, De én szeméből valahogy kinézem. A lelke: bánat! Annyi minden érte. Nehéz özvegység rászakadt fejére, S míg én betegen, búsan tovább éltem, Ő imádkozott és szenvedett értem! A lelke lelkem! Ő mind nékem adta Mi benne szín, fény. Én áldom miatta És el nem sírt könnyűit dalba sírom És el nem mondott bánatát megírom! Utassy József: Nehogy itt hagyj! Özv. Horváth Eleknéhez Kis rédicsi örökmozgó véled-e hallani, asszony, hogy mit is üzen hogy ég kezed alatt a munka, hitvesed, lányod mellől könyörgöm unokád? hozzád, nehogy itt hagyj, Kis rédicsi örökmozgó nehogy itt hagyj te is asszony, magunkra, lángol kezed alatt a munka, kis rédicsi örökmozgó én, asszony, a vejed, akit meggyönyörített esedezem hozzád. a munka, nehogy itt hagyj, a munka nehogy itt hagyj te is magunkra, Házad fölött, a téli ég alatt, Kis rédicsi örökmozgó ha majd huszonegy holló asszony, suhog át, akinek megkérte kezét sejted-e, a munka, mondd, a munka! T üske kutyánk hetet köly- kezett. Eleinte bánta: a hetediket, a legcsenevé- szebbet egy álló napig igyekezett kiebrudalni az alomból. Igen büszke voltam, amikor szégyenszemre a nálam harminc évvel fiatalabb kamaszfiam jobban tudta ennek az okát, mint én. Közölte velem: Tüskének csak hat fejlett csecse van - nem tudná szoptatni a hetediket. Bármennyire is csodálatos a természet rendje, engem a politikai rendetlenség arra tanított, hogy szükség esetén a természet rendjével próbáljak megküzdeni. Addig ebrudalgattam hát vissza az alomba a hetediket, mígnem Tüske is belátta: a hetedik is a saját fia-borja. Ráadásul gyengébb a többinél, ezért nagyobb törődést érdemel. E felfogásban egy Leninnek tulajdonított elvet voltam kénytelen azonosítani. Ez elv szerint a kisebbség, a gyengébb nagyobb törődést érdemel, mint az erősebb többség. Régen sem vették jó néven, ma is rossz szemmel nézik, mikor erre hivatkozók. Pedig ma már Lenin nevét is elhagyom, annál is inkább, hogy tudom: nem ő találta ki. Valójában nem is értem, de hát miért is kellene értenem azt, amit nem az értelem vezérel. Tüske visszafogadta a hetediket, a gyengét. Ennyi. Ily sok öröm láttán az ember könnyelműen kijelenti: még nemzetiségi sorban is lehetnek az életnek szép napjai. Persze, ez ugyanúgy szélsőség, mint a fordítottja, meg minden, ami a kettő között van. Nem tudom, hogy Tüske milyen elv szerint döntött a hetedik kiskutya visszafogadása mellett. Nem tudom, vajon a Leninnek tulajdonított elv szerint cselekedett-e így, vagy természet domesztikált részének törvényei alapján, netán azokkal ellentétben. Azonkívül ott vannak a vadon sokféleképpen értelmezhető törvényei, emitt pedig a civilizált Európa, nem- debár? Tüske mindenesetre államalkotónak, akarom mondani: alomalkotónak tekinthette a hetediket is. Igaz, rábeszéléssel. Ilyen belátásra olykor egy egész parlament sem képes. Az emberanya rendszerint betartja a valamilyen elvet, és a legcsenevészebb gyermekének adja a nagyobbik tányér kását, de törődik azzal, hogy az életrevalóbbakat is erre a szemléletre nevelje, nehogy azok a demokrácia megsértésének minősítsék a vacsora szociálpolitikai vonatkozásait. Az állatanya általában nem tartja be azt a valamilyen elvet, de az állattani megfigyelések szerint az evolúció során szaporodó kivételek folyamata mind ez idáig tart: a zoológiában meg a garázsunkban, ahol a fiam egy törött hajókofferből ácsolt szülőotthont az ebnek. Jó tágasat. Olyannyira tágasat, hogy a szójáték kedvéért némi csúsztatást elbíró módon ellőszobának nevezte a hajókoffer egyik felét és előszobának a másikat. A kettőt egymástól küszöb választja el. Rövidke életének harmadnapján az egyik kiskutyát mereven találtam az alomban. Nem a hetediket, nem a csenevészt - egyet a hét közül. Hogy melyiket, azt már sosem tudom meg, hiszen koromfekete perzsabárány mind a hét. Merev volt, fekete és lapos. Lehet, hogy az anyja feküdte agyon-laposra, az is lehet, hogy az engedékenysége lett a veszte, mert a hetedik, a csenevész cseccsel próbálta beérni. Van a kutyának egy nyolcadik, ilyen csenevész csecse is. A megkülönböztetés azért vált lehetetlenné a harmadik napon, mert addigra a csenevész gyengécske is kigömbö- lyödött, és a többi hattól már csak a hetedik, a merev, a laposka különbözött. Ő sem a színében, a feketében. Elástam gyorsan a kert sarkában, és mert nem néztem meg, már soha nem is tudhatom meg: szlovák újságba, szlovákiai magyar újságba vagy magyarországi magyar újságba csomagoltam-e a testét. És talán azt sem tudom meg soha, hogy miért a kert sarkába. Egyáltalán: miért van sarka a kertnek? Miért ne lehetnének a kertek kerekek? Mint a gabonakörök... Miért ne lehetnének kerekek, kör alakúak akár az országok is?! Az érintők közti szabályos négyszárú csillagalakzatokban élnénk mi, nemzeti, nemzetiségi kisebbségek: négy szabályos ív és négy kihegyezett sarok határain belül, mely geometriailag ugyan hegyes lenne, de geopolitikailag talán mégsem ennyire... (Ekkora barom is csak kiskutyatemetés közben lehet az ember - ráadásul csakis kisebbségben.) Tüske kutyánk egyébként tacskó lenne. Generálkorcs. Rendhagyó módon fontos az eredete. Anyja még igazi tacskó volt, Dollynak hívták. Csehszlovákiai magyar illetőségű kutya volt, azóta elveszett. Ellopták? Elkóborolt? Lelőtték? Dolly gazdája állatorvos. A barátom. A szlovák parlament magyar képviselője. 0 is kivonult, amikor az alkotmányt az ottmaradottak megszavazták. Tüske apja debreceni illetőségű, ismeretlen fajtájú csavargó kutya volt. Talán tacskó, hiszen Tüske is jellegzetesen az. A szlovák sógorom Tuskának hívja, ami ceruzát jelent. így tudja kimondani. A hét - mínusz egy - koromfekete kiskutya.puli lesz. Az apjuk is puli. Morzsának hívják. Morzsa gazdája szintén a barátom. Kis híján ő is magyar képviselő lett, de a pártja nem jutott be a parlamentbe. Morzsát én szereztem a barátomnak. A szomszédomtól, aki szlovák. A szomszédomnak fél tucat kutyája van. Rendszeresen nyírja őket, a kölykök farkát is csonkoltatja, mert ettől hitelesebb pudliformájuk lesz, jobban eladhatók. Engem is rá akar szedni, hogy a kiskutyákat pud- liként kezeljem, hiszen azok. Engem nem tud rábeszélni, ezért mérges és azt mondja, hogy ez közönséges magyarkodás, mert pulikat akarok nevelni a pudlikból. A szomszédom erőszakos, és én sem engedek a kutyák farkából. * Eddig jutottam tegnap, amikor a szomszédom ismét megzörgette a kaput. Ismét rá akart beszélni. Hozott egy üveg szilvapálinkát. Berúgtunk. Megígértem, hogy levágatom a kutyák farkát. Persze, nem gondoltam komolyan. Fölugrott, hogy ő majd levágja. Tiltakoztam. Azt mondtam, hogy holnap, tehát ma, szólok a barátomnak, aki állatorvos. Már dél van. A barátom, az állatorvos holnap reggel két hétre Ciprusra repül, ezért csak holnapután fogom őt felhívni. De mert nem találom őt otthon, legközelebb már csak akkor beszélhetek vele, ha visz- szatért. Akkor viszont már késő lesz, hiszen a kiskutyák farkának csonkolását a születésük utáni első héten kell elvégezni. Keszeli Ferenc: A kutya családfáját Szűcs Mariann: V égállomás Levegő kéne! Olyan tehetetlen vagyok, csak zuhanok, zuhanok. Abbamaradhatna már ez a vergődés. Iszonyú!- Húzzák meg a vészféket!- Minek?- Vegye már ki a könyökét a hasamból!- Valaki rosszul lett a kocsi végében.- Adják át a helyet!- Te, kisfiam, abban a béz- bólysapkádban, ugyan szerváid már át a helyedet!- Üddögéljenek a szegény fiatalok, csak üddögéljenek, mert nagyon elfáradtak a kólaivásban meg a hamburgerezésben!- Jesszusom, lehet, hogy meghalt?- Már megint egy részeg disznó!- Ugyan, az én bácsikám epilepsziás volt, tudom, hogy mit jelent az ilyen roham. Pontosan így nézett ki. El fog múlni, csak a szájába tegyenek valamit, mert elharapja a nyelvét!- Szörnyű, phö, pha, mindjárt elájulok!- A vészféket, húzzák már meg! Fel kell kapaszkodnom. Ki kell jutnom ebből a szakadékból. Érzem, a tér már itt ván. Igen, kézzel foghatóan. Ha sikerül lélegzethez jutnom, időt is kapok. Testem már nyugszik. Jól van. Kezdődhet az időszámítás! Minden lélegzet, egy bevert szög a szakadékból való kijutásomhoz. Ki kell jutnom!- Nyomja már meg azt a nyomorult vészcsengőt!- A kiskalapáccsal mit csináljak?- Hagyják fenébe, úgyis a végállomás következik! Különben is részeg. Nem lesz semmi baja. Az ilyenek mind Szűz Mária kötőjébe esnek.- De tudja, maga farizeus!- Ez nem részeg, nem látja, hogy rosszul van? Szavak. Emberek szavai. Úgy locsannak szét előttem, mint a falhoz vert koponyák. Diákkorom kötelező filmjein láttam így az SS-tisztet. Csillogó bakancsban, lábánál fogva pörgeti az élő csecsemőt. És jót nevet, elégedetten pöffeszkedik a filmkamera előtt. Igen, a szavak. A szavak. Egy kötél kellene, amin felkapaszkodhatnék! Vagy egy kéz! Egy erős, meleg kéz! Bőrömbe kapaszkodó másik bőr! Nem akarok visszazuhanni, nem akarom ezt a tehetetlenséget, ezt az iszonyú senkire várakozást, ezt a megalázottságot!- Nem jössz megnézni?- Eszem ágában sincs. Már gondolatától is az ájulás kerülget!- Mit lökdös, mindjárt itt a végállomás, úgyse mehet tovább?!- Ne álljon az ajtóba! Nem lehet magától elférni.- Le akarok szállni a következő megállónál!- Jó, hogy nem tapos agyon!- De sietős, de sietős, maguktól felfordulhat ott a kocsi végén az az ember!- Ne molesztáljon, nem vagyok kedves nővér! Ezeket a lábakat nézze meg! Ezek is vannak olyan betegek, mint aki ott rosszul lett. Tiszta visszér az egész. Lehet, hogy le fogják vágni! He, mit szól ehhez?- Akkor utazzon taxin! Nyugalom, nyugalom! Mindjárt a végállomásra érünk, aztán téphetik egymást a plac- con, ahogy kedvükre esik!- Micsoda emberek vannak! De jó, hogy ezt nem élte meg az én drága, jó uram! Mindjárt rendben leszek. Csak ezek a duzzadt arcok állják el az utamat. Milyen pufókok! Persze a félelemtől nőttek ekkorára. Persze, a halál közelsége mindenkit megrémiszt.- Pislogott!-Él!?- Vigyázzanak, agyonnyomják szegényt!- Segítsenek már felemelni!- Orvost! Hívjanak orvost! A végállomás következik. Kérjük, ‘hogy megállás után hagyják el a szerelvényt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!- Csak óvatosan, ide tegyük!- Majd én megnézem, orvos vagyok. Engedjenek! Szabad? Végállomás! További jó utat kívánunk!- Jobban van?- Nincs semmi baj. Már jobban van, bólintott.- Kijózanodott, mi, dokikám? Adjon neki egy fülest, majd észhez tér! Végállomás! Kérjük a kedves utazóközönséget, hogy a kocsit szíveskedjenek elhagyni, és erre utastársaikat is figyelmeztetni! Ott, az utolsó kocsiban is! A boldog festő Molnár C. Pál emlékezete Molnár C. Pál: Ölelkezés (1930) Ahol született, Battonyán, ma szobra áll. Ahol dolgozott, a Ménesi úti műteremben, Budapesten, ma múzeum működik. Örökösei szerető gondoskodással őrzik, szervezik, gyarapítják életművének dokumentumait. A múzeum köré baráti kört szerveztek, amely rendszeresen kiállításokat rendez, kezeli a gyűjteményt, és még díjat is alapított, az évente kiosztott Molnár C. Pál-díjat. Mi sem természetesebb, hogy most, a művész századik születésnapján az évet MCP-évvé nyilvánították, és kiállításokkal, kiadványokkal ünnepelnek. Ez alkalommal jelenik meg a Molnár C. Pál, a boldog művész című album. A Mátyás-templom altemplomában Szent család címmel nyílik kiállítás a művész vallásos témájú képeiből. Az Angelika kávéházban (Batthyány téri Szent Anna-templom szomszédságában, amelynek a freskóit MCP festette) reprodukcióit láthatja a közönség. És a Képzőművészeti Főiskolán a többi nagy „százévessel” (Aba Novák, Der- kovits, Dési Huber, Szőnyi) együtt kiállítják Molnár C. Pál képeit is. A század legnépszerűb festőinek egyike. Festett bibliai történeteket és már-már erotikus képeket, lírai tájakat és szenvedélyes portrékat, történelmi jeleneteket és száguldó lovakat, természetelvű, impresszionista és kubista, de legfőképpen szürreális elemekkel. 1891-ben halt meg, s hosszú élete utolsó pillanatáig dolgozott. Ez a tény meg a képeiből áradó szenvedélyesség elhitetik velünk, hogy MCP valóban boldog festő lehetett.
