Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-26 / 72. szám

12 Irodalom — művészet 1994. március 26., szombat Qjáfa István * Fotólogika E zt a fényképezőgépet még nagyapám vette, ezt a kétökrös Leicát. Kispol­gár volt, városi, mihez kezdett volna az ökrökkel? Három és feles Elmarja kissé hályogos, kissé lágyan rajzol, de azért fel­ismerhetően. A legkisebb re­keszérték a 22-es, ez persze nem a híres csapda állapota. A 22-es csapdája egészen más képlet, amit e Leica megszüle­tése után néhány évvel fedeznek fel a nyugati fronton. A 22-es rekesz végtelen éles­ségében. Az én gépem is Leica, csak éppen Zorkij. A nagybácsim Contaxszal dolgozik, nagy fényerejű Zeiss lencsével. Ez egy fantasztikus optika, bár ke­zeletlen. Nincs rajta T-réteg, és így, mondhatni, költőien rajzol: sejtelmessé finomítja a kép ka­raktervonalait. Hogy ezzel a látvány eredendő brutalitását dönti halomra? Nem számít, és semmi sem számít azon túl, hogy nagybátyám egy kis uk­rajnai faluban fotózott, s a há­rom vagy négy fotómodell mindmáig úgy úszik a levegő­ben, mint Chagall képein a vi- tyebszki muzsikok. Karjuk-lábuk elhányva a re­pülés bódultában. Nagybátyám nem a kötélre exponált a bivalyerős, kezelet­len optikával, hanem a fénylő, késő délutáni égre, s ez a fény egyszerűen fölszívta a kender halálosan pontos és halában vé­kony egyenesét. Ennyi az egész. Ha két értékkel többet ad az el­lenfényre, akkor most másként tárgyalnánk. így viszont... A Leica, a Zorkij és a fantasz­tikus Contax mellé egy negye­dik név kívánkozik. Nagybá­tyám Kijev gépet vett a fiának, mert a Kijev körülbelül úgy Contax, ahogyan a Zorkij is Leica. Érdekes, nem? Minde- nikünk maga világát fotózza, ez is természetes. A többszöri márkanévváltozás viszont annál izgalmasabb, mert minden benne van, ami a huszadik szá­zadban is. Például a második vi­lágháború, a harmadik biroda­lom ipara és végnapjai, békekö­tések, kártérítések. Meg egy da­rab kultúrpolitika: a művészet a népé. A fényképezés pedig (ha nem paccermód csinálod) - mű­vészet. Hát igen, a dobtáras géppisztolyok kattogását egy más kattogtatás váltotta el. Nem vitás, hogy a világ nagyjait a le­győzött Németország Leicáival, Contaxaival, kétaknás Voigt- ländereivel fényképezték. És most már azt is tudom, nem ló­dított a korabeli reklámkataló­gus, ezek a szupergépek a pilla­natot örökítik meg. Valóban, Sztálin egyetlen pil­lanatra ereszkedett bele a fő­helyre állított nagy karosszékbe Jaltán, és lám, legalább ötven évig ottmaradt, noha fotóripor­terek egyhuszonötöd, az is le­het, egyszázad másodperc alatt elvégezték munkájuk, s nya­kukba akasztott gépekkel olajra léptek. így vagy úgy, a huszadik század egyik meghatározó pil­lanatát égette el a délelőtti nap­sütés vagy a magnézium az emulzióra, és erre a felvételre még csak ráfényképezni sem lehet egy második, mondjuk polgári képet. Korrekciókép­pen. Maga a korabeli német csúcstechnológia gondoskodott arról, hogy még véletlenül se duplázzunk az exponált nega­tívra: egyszerűen, de zseniáli­san összekapcsolták a felhúzó­szerkezetet a filmtovábbítóval. Amikor tehát élesre töltőd a gé­pet, máris továbbvitted egy kockával a perforált filmet. A filmet pedig tovább kell vinni, még akkor is, ha szinte ikerképek bukkannak fel az előhívóból azontúl. Berlintől Moszkváig vagy Tiranáig. Az egyiken egy szlávos arcú (de­hogy, tiszta szláv) szépség mo­solyog a zord omszki télben. Széles pofacsontok, a fél vilá­got lebíró derű. A pufajkát oly kacéran veti panyókára, amennyire csak lehet e fakabát- szerű ruhadarabot a 40 fokos hidegben. A másik képen szinte őt látjuk a budapesti VIT-en, a felvonulás egy igen megható pillanatában. Amikor tenyeré­ből éppen fölszáll a béke hófe­hér galambja. „Mi ezt üzenjük a héjákat röptető imperialisták­nak.” A következő kép is mé­lyen kifejező, mint a kor fotó­esztétái mondják. Egy bolgár kisgazda (szinte biztos, hogy Dancso Dancsevnek hívják) mosolyogva üti ki Szliven kör­nyéki tanyáján a határcölöpöt. Addig másfél hektáron gazdál­kodott, attól kezdve háromez­ren. És még csak bele sem iz­zad! A negyedik képet, nos, tán ezt ismerem a leginkább. A hát­tér agyagdombjait, a dombtetőn egymás ellenében felállított ke­reszteket. A kép politikai hibá­nak minősült, ezért aztán soha egyetlen újság sem hozta. A fo­tós utolsó megrovást kapott: a két keresztet, az ortodoxot és magyart hogyhogy nem irtotta ki retussal a lázas építkezések, a vívmány mellől? A vívmány pedig valahol az erdélyi gázme- zőköny lokalizálható, amikor az Ágotát Botorkával összekötő vezetéket építették az első gene­rációs barakklakók. Egyikük, egy szalmakalapos mezőségi legény széles mosollyal öleli magához a mindenséget: a föl­det, az eget, a mozaikszerűen összerakott dombokat és a veze­tékrendszer kilencvenfokos szögben meghajló könyökcsö­vét. Képen innen, képen túl: a gép! Végül is nem igaz, hogy ha az arisztokratikus Leica Zorkij vagy Fed nevű tömegcikké vá­lik, ez már a minőség halála. A legelső orosz gép körülbelül olyan volt, mint a legutolsó né­met kamera, s ez nem is lehetett másként; a hadisarc (a kártérí­tés?) fejében-hevében felmar­kolt mechanikai és optikai mű­vek szerelővonalain nem a teg­napi, nem a tegnapelőtti, hanem a legújabb, tehát legjobb foto­technika került a győzők ke­zébe. Mindamellett a törvény nem egyetemes; mert ha mégis, akkor el lehet képzelni, hova jutnak, ha felszállópályának használják a német végpontot. Elvben, persze. A német ipar csúcsairól indulva, ha csak fél centit is emelkednek, megdön- tenek minden korábbi csúcsot, kezdődhet az új mítosz, Európa ki tudja, hányadik elrablása. Közben kattognak a Fedek, a Zorkijok, a Kijevek, hatszor-ha- tos Voigtlánderből előpattintott Ljubityel, a nem tudom melyik német hatszor-kilencesből ki­húzott Leningrád. Aztán amikor beesteledik, a vakuk kezdenek villogni, s az elrabolt és éppen vetkőző Európa riadtan fedi el kezével födetlen mellét. Ha mindenáron szentimentá­lis képet akarunk előhúzni a memória nátriumszulfitos - fe- nidonos, tehát hiperérzékeny előhívójából, akkor tessék. Nincs ilyen negatív sehol, mert ez a szentimentális hiperérzé- kenység soha nem fogalmazó­dott képpé. Európát nem rabol­hatták el, Európa, hogy kivédje a rablást, föláldozta gyalogjait, a paraszti társadalmak paraszt­jait a keleti végeken. Ilyen egyszerű a művész, a kép s a gép együttes logikája. A fotólogika, mely, úgy tűnik, jó­val több, mint a pillanat látvá­nyának, s főleg a látvány pilla­natának rendező elve. No de az ember többet fotózik, és akkor kevesebbet filozofál. Nagy­apám és nagybácsim végig­fényképezte a lehetséges hely­színeket Németorszgtól Omsz-' kig, ez az utolsó stáció volt a leghosszabb, kis híján négy évig tartott. Pesten is jártak meg Bulgáriában. Én beérem Szo- vátafürdővel, mert ott még a leggyengébb kép is szenzációs. Hihetetlen: kezed-lábad kitar­tod a vízből, mégsem süllyedsz el. Kinn van az összes vizekből, mint itt mondják, s azt sem árt tudni, hogy a Medve-tó a mi Holt-tengerünk. H a rajtam áll, akkor most a piramisok örök árnyékát fényképezem a sivatagi homokon. Vagy egy halottham- vasztást Szumátrán, az Atlanti- és a Csendes-óceán eggyé válá­sát Patagónia legdélibb csücs­kénél, és azon sem csodálko­zom, hogy Magellán volt a leg­első és mindig legutolsó ember, ki arra járt. Mikus Ferenc: Jász templom Novák Béla Dénes: Költő mai éneke Béke van. Alusznak a szörnyek. Mindenki végzi mi dolga Boron búsong a poéta, a betörők terv szerint betörnek. Vad harcokat - ágyúból öntötték - álmodik templom tornyában a harang. Húsvétra sarjad, zöldül az arcom, giling-galang, giling-galang. Még legutószor, önmagam ellen, lazítsd föl szívemet. Élet. Falevél-áldás kísér, ha ősszel földemre hullok, hazatérek. Mikus Ferenc: Özvegy Csanády János: Virrasztók a világ fölött otthonából kiüldözött árva senki, árva világ ki az égi lyukon kilát. Kilátok én, mint a világ ki befele, magába lát, felhúzom az íj idegét - úgy röppentem el az igét Sorstársaim, honfitársak, szeretőim, árva lányok, bodzavirág a szoknyátok, vaskályha cső a nadrágtok. Mert még vagytok, még megvagytok, mint az aranyos teliérek népi mélyben, az igétek szavam heve, a tiétek. Az enyém megannyi vétek, amivel élni akartok: amíg hősökről beszélnek halhatatlan lelkek vagytok. A házunk végén, a falusi kamrában ott hajladozik a békázóbotom, amit nemrégen, egy unalmas délutá­non szereltem össze, és azóta már tucatnyi vacsorát szerzett nekem a folyóparti zenészek közül. A bot egyszerű, vékony mogyoróvessző, rajta kétméte­res zsinór, ólommal, piros ronggyal és hármas horoggal a végén. Késő délutánonként, ha eszembe jut, felmarkolom a bé- kázóbotot, és elindulok a part felé. A partra érve leveszem a tor­nacipőmet, a vízbe állok. A rongyot a nád mellé lógatom, ütemes mozdulatokkal mártoga- tom vízbe; a piros színre és a csobbanásokra tízesével csúsz­nak a békák a horog felé... a bot megemelkedik a kezemben, s a rongy alatti hármas horog bele­akad a béka alsó állkapcsába. Sivítva repül ki partra, a fű­ben tekergőzve próbál szaba­dulni az oldalába akadt horog­tól. Elkapom a hátsó lábait, va­dászkésem élével a szeme mögé vágok. Megremeg, kinyúlik. Kiakasztom belőle a horgot, de­rékban levágom a hátsó lábait, és a maradékot visszadobom a vízbe, a rákoknak. A múltkor - estefelé - a béka­zene hallatán úja elhatároztam, hogy békacombot vacsorázom (paprikás lisztben kisütve, szőke kenyérrel). Előszedtem a békázót a kamrából, és a folyó­part felé indultam.- No, zenészek - mondtam a partra érve -, itt a békavész. Öten közületek ma a másvilágra kerülnek. A vízbe kerül a piros rongy, csobogva járja a táncot. Locs­Bolya Péter: A király ű csanás. A sulyomlevelek között feltűnik az apró hegyvonulat... A béka közelebb csusszan, ráugrik a rongyra, aztán sivítva repül ki a fűbe. Fejbe csapom késsel. Kinyúlik. A lábait levá­gom, beleteszem a műanyag zacskóba. Felveszem a botot, újra a vízbe engedem a piros rongyot. ...Táncol a rongy a sú­lyom között.- Ott jön egy. Gyere, koma, itt a légy, csak rád vár. A béka ráugrik a rongyra, már itt is van a parti fűben. Nem sikít, nem ugrál. Előhú­zom a késemet: - Ne bánts, te legény... Hátralépek. A béka egyene­sen a szemembe néz. A fején korona. Törzsén apró palást, békalencséből. A torka lüktet. Nyakban lánc, fehér particsi­gákból fűzve.- Elvarázsolt királyfi vagy, ugye? - kérdezem, amint visz- szanyerem a hangom... Az vagyok - mondja a béka.- Biztos?- Biztos.- Nem hiszem el.- Miért nem? Elvarázsolt ki­rályfi vagyok, láthatod. Ne bánts, szépen kérlek. Ha vissza­varázsol valaki királyfivá, gaz­daggá teszem.- Hazudsz. Egyszerű béka vagy, mint a többi. És én most agyonváglak.- Nem, ne bánts, ne bánts, kérlek, ne bááánts, még valami­kor segíthetek rajtad, nem isme­red a meséket?!- Annak már vége. Megdög- lesz, szép királyfi. A késsel a szeme mögé vágtam. Kinyúlt, meg­remegett. Levágtam a combjait, beletettem a zacs­kóba, aztán felvettem a botot... és a piros rongy megint ott tán­colt a sulyomlevelek között, a zöld palást, a nyaklánc és a nyolcágú korona mellett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom