Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19 / 66. szám
12 Irodalom művészet 1994. március 19., szombat M egy nagyapám a Szék úton. Megy az öreg közepén a nyílegyenes csíki sugárútnak, a főgimnáziumtól a csíksomlyói kegytemplomig szédülő útján a sokaságnak, s nem és nem, nem hagyja magát. Pedig kétemberes bor - kettő töltse, egy igya - gyötri békéden lelkét, rokkan- taná, sodorná szélére a mennybe vivő útnak, ahol megroggyanva, tartás nélkül is lehetne szidni a csendőrt, a zsandárt, a fináncot, a bírót, a prefektust, a királyt. Antoneszkut, s ezt az egész cudar nagyzási mániát, minek Székelyföldön Trianon óta Románia lett a neve. Megy az öreg a csillagpatkószeggel kivert, a bujdosókat időnként hazahozó úton, hazafelé, a csíkpálfalvi cimbalommal kirakott utca felé, kinek közepében rezgő nyárfa hullatja levelét, mert Erdély be vagyon kerítve. Megy az öreg haza, a törvénytevő, hazudozó városból, két korsó bort cipel, a sírást és a kacagást, jobb vállára hullanak hollókárogásai a szégyennek, melyet elviselni csakis így, a két lator, két korsó borok között lehet. Megy az öreg a Szék út közepén a megalázottak dühével, a hatalmat tyúkkal, libával, kappannal kiengesztelő kisember gyalázatos kiszikkasz- tottságával, viszi a tehetetlenség valami ködlő, zűrzavaros, kavargó hóperenciás tenger felé, ahol ölni volna jó ...- De azért is Isten áldd meg a magyart! - kiáltja, ordítja bele az őszi szürkületbe, az elnépte- lenítő lombhullásba, ahonnan hétszer visszhangzik vissza, de azért is, de azért is az Isten áldd meg a magyart. Megy az öreg, feje fölött már a felhőket is rongyosra tépte a balsors, lám, milyen sötétre, hószagúra borult az idő. Alóla emelt fővel kimenni, hazamenni a csöppnyi kicsi asszony Mária-csillámos szemei elé csupán a kacagás váltott lovain lehet, kikre menetiránynak háttal ül az ember, hogy a nyomában vizslató hivatal szamárfülekkel való felékesítését a legfenségesebb kárörömmel szemlélhess!?; hehehe, hahaha, a királyotokról szóló himnusznak, a zecse májnak a belém verése csak nem sikerűié, miként a miénknek a kiűzése, kifüstölése sem. Az országot elvehettétek, de a lelkemet nem. Ha bőséggel nem is, de jókedvvel megáldott vagyok, éppeg most készülök két korsó borral megbűnhődni a múltat, de legfőképpen a jövendőt . . . Megy hazafelé az öreg székely a városból, ahová közrend- felháborításért vezettetett elő, mert nem a hivatalos himnuszt énekelte, hanem a sajátját, a vi- gyázállásosat. Viszi a két korsó bort, felgyújtani szomorúságát a csakazértis Istenálddmega- magyamak, és egyre öregebb lesz. Öreg lesz az este is, mire az ódon kegytemplom falai alá ér. Megkondul a harang. Hirtelen, egyből, messzehangzóan nek... Jól megvolnánk mi itten, úgy is, mint székelyek, úgy is, mint boromisszák, kötényét teríti elénk a csodatevő kicsi Mária, midőn megesettjeivé leszünk az elsötétlő útnak. De mi lesz, Uram, az utánunk jövőkkel, mi lesz az onokákkal, ha nem lesz velük az ének, a megváltó, egyetlen ima, ha lelkűket senkiföldjévé perzselik majdan a jöttment himnuszok? Ki nyújt feléjük védő kart, Uram? FERENCZES ISTVÁN: Egyetlen himnuszom brong az esti harangszó, mintha a kötélbe kapaszkodó vén szerzetes lelke szállna az égbe. A két lator, a cserbenhagyást felsőfokon művelő komatárs, a korsók között az öreg a toronyból ménkőként ledobbanó éteri rögbe botlik, s arcra esik... így sem rossz. De azért mégiscsak jobb lesz, négykézlábon bár, kisodródni csöndben az utánunk dübörgő út közepéről legalább az árokpartig. Ül a himnuszért megbírságolt öreg székely a zúzott kőhalom tetején, lelkében, mint tigris és szelíd őz, béke és borzadály időz, nézi, nézi az ingó tornyokat, csóválja a fejét, nem hiszi, nem érti, hogy véle ilyenek meg hogyan történtének.- A szentségit a barátjának, úgy harangoz, hogy nem látom az utat... - motyogja, kiáltja a torony felé, emígy lelvén meg az egyetlen lehetséges, tündéri magyarázatot válságos helyzetére; mámoros, álomi, metafizikai derűvel oldva békévé a hétköznapi, útszéli, piszkos valót, melynek ilyen ordénáréan elkátyúsodtak útjai. Mert ezzel vagyon a vita. Az úttal! - Én tudom, hogy honnan jön, hogyan hozott idáig, s azt is tudom, hová visz. Haza. Haza Csíkpálfalvára. Hát akkor minek aggatnak búskomor gyász- huszárgk új himnuszokat a szánkra, hogy ki tudja merre, merre...? Nekem elég az egyetlenegy. Az, amelyik megáld. Az egy nehezebben vész el, mint a kettő. Lám, az egyik korsó is eltöre, mert Buridán szamaraként azon tusakodám, hogy melyikkel kezdjem a megbűnhődést; bizonyos, hogy az asszony is jobban fog örvendeni az egynek, mint a kettőBirkás Erzsébet: Jászsági capriccio Határtalan síkság Jászságban a tér, szememnek sugára végtelenig ér. Titkos messzeséget sejlő kékség zár, vibrálnak rőt fények, sehol nincs határ.. A hatalmas égbolt derűsen ragyog, fodros bárányfelhők ölelnek Napot. Repcének illatát kapja fel a szél, kedves emlékeimmel, otthonunkba tér. Végesteien térben: minden ismerős, ebben nőttem én fel, s lettem ily erős? Erős vagyok vajon vad vihar alatt? Testvérim: akácok mind hajlonganak. Ösztövér akácok vergődnek, ha kél- viharok-vihara, földet tépő szél... Beteg tüdejével viharok között anyám áll a síkon - szélbe öltözött. Vihar múl és fénylik kertben a virág, illatok lepik meg házunk ablakát. Végtelen síkság a Jászságban a tér, benne édesanyám: mindörökké él! Berták László: Aztán a szegény buta test Aztán mindennek nekimegy beleakad lába keze s mintha búcsúzni jönne be kirázza a forró hideg aztán mégis búcsúzni kezd valaki beszélget vele s úgy huppan a padlóra le hogy nem tartozik senkinek aztán mindenkinek fizet csattog a kocsma erdeje az utolsó szó is tele kimondva amit elkövet aztán a szegény buta test ahogy folytatná nélküle. Megy az unoka a Szék úton, viszi hazafelé a halottak napi havazást, mint egy kialudt viaszgyertyát. Nincsen se bora, se éneke. Csupán a harangok zúgnak, összezúgnak a csíksomlyói nagyharanggal, libe- rát, requiescant in pace-t, sira- tókat bonganak. Megy az unoka emberöltő teltén a nagyapa nyomán a csíksomlyói úton, kiégett lelkében riadalom, gyűlölet és félelem. Ama régi, primitív dühöket csakazértis szító hatalom helyére rafináltabb, civilbe öltöztetett, de ugyanolyan színű és célzatú gyarmatosítók ültek. Az unokát nem verték meg, nem kísérték megkötözve hivatal elé, nem bírságolták meg, csupán sűrű kihallgatásokra idézték, csupán nyilatkozatokat írattak véle hajnalokig, csupán lehallgatták a telefonját, csupán felbontották a leveleit, csupán elkobozták könyveit, csupán számon kérték külhoni barátait, csupán felrótták neki, hogy miért nem ír verset a kondukátor dicsőségére, hogy miért nem tapsolt, hogy miért nem vonult fel, hogy miért nem akkor ünnepelt, hogy szilveszterkor lakásán miért ütött kétszer éjfélt az óra, miért káromkodott, ha felzengtek a világot a Dnyeszter- től a Tiszáig egy akolba t?relő. himnuszok . . . Megy az unoka hazafelé és számol. Eddigi, porszemnyi életében, országának négy himnuszát próbálta belésuly- kolni a soros hatalom. Először volt a királyos, aztán jött, együtt a nagy szovjetével a kommunistás, az áldunk, büszke Románia, majd következett a színvakos, amelyik csupán három színt ismer el a színskáláról, melynek nájmodi szövegét a világ legnagyobb susztere írta, végül itt van a legutóbbi, mely ébredésre szólítja a nemzetállam többségi fiait. Végeredményben mindegyik kizárta őt. Ez tehát négy. A szovjettel annyi mint öt. Ot- ven év alatt egy kicsit sok, kontinensnek is elég lenne. Én is tudok még kettőt - szól közbe az egyik dédunoka. Melyiket? Hát a két székely himnuszt .. . Mert abból is kettő vagyon. Az egyik a régi, ó én édes Jóistenem, a másik pedig ki tudja merre, merre visz, amelyet minden vendéglőben, lagzin, bulin, bálon eldanol- nak. Az unoka épp az este hallotta, az egyik resztorant illemhelyén danászta egy meg- mátyusodott atyafi, csak úgy pisilés közben, hogy asszon- gya, hogy asszongya, maroknyin székeej porliiik mint- aaaa... Aztán lehányta magát... Megy az unoka a Szék úton, himnusz számlálásban már a hétnél tart, amikor bejön a nyolcadik is, az újabban gyártott csángó himnusz. Kilencediknek épp az egyet, számára a legszebbet, legszentebbet szeretné előszámlálni, amelyet ötven, hetven év alatt a locsogó felszínen sikerült kitörölni a többi nyolcak által, de töredékesen a hallgatag mélyben mégis megmaradt. Miként a szökőár sóhajtott fel a pünkösdi nyírfaágas sokaság ajkán a legutóbbi csíksomlyói búcsún is. Ekkor jutott eszébe az unokának a nagyapa. Nincsen kilenc, nincsen hét, nincsen öt, nincsen négy! Kettő sincs! Még úgy sem lehet, ahogy az egyik székely faluban az ötvenes évek táján, valamilyen hivatalos ünnep végén, az ügyeskedő elöljáró próbálta a kecskét is jóllaktatni, emígyen szólítva fel a tisztelt publikumot himnusz éneklésre: - Hát akkor énekeljük el a román Is- tenálddmegamagyart. .. Kettő talán úgy lehetne, ha az orszá- ♦. gomé mellett következmények nélkül énekelhetném egyetlen népemét is, ha az Ébredj román mellett elmondhatnám az Isten áldd meg a magyart is. A míg el nem jön ama bol- dog, toleráns, demok- JL V ratikus idő, miként a nagyapa mondta, addig csak egy van nekem. Csakazértis. Egyetlen himnuszom. Markó Károly: Folyó menti táj csónakkal 'Trzrzi Móricz Ida rajzai: Édesapám - Édesanyám Szeleczky József: Rilai kolostor A Világosnyereg alatt, a Hármashatár-hegy oldalában, a hajdanvolt Fehéregyháza fölött, ahol a kegyes hagyomány Attila király sírját sejti, egy elmerült pálos kolostorváros helyét pedig biztosan tudja, sorra születnek a paloták. Mind csupa kőcsipke, sarokbástyát mímelő kiugró, habarcsékítmény, idétlen csigalépcső, ami a faburkolatú tetőtér felé csavarodik, harsány loggia és pálmafás függőfolyosó. Bizonyítéka annak, hogy a mi vigasztalan égtájunkon az ízlés meg a jómód ritkán találkozik. Ha erre járok, mindig eszembe idézem Göngyösi Gergely sorait. A pálos rendfőnök, aki akkurátusán megírta rendje történetét, feljegyezte, hogy egy alkalommal - kemény tél köszöntött épp a fehéregyházai szerzetesekre, ennek okán zúgolódtak az ínség miatt - az elöljáró elmondott egy kis példabeszédet: reggel, a szakadó hóban látott odakünn az utcán egy rongyos csavargót, aki az árokszélen feküdt, és mosolyogva tűrte a fagyot. A morgolódó szerzetesek elértik a célzást, és a továbbiakban alázattal teszik a dolgukat. Hogy hol állhatott a fehérfalú kolostor - a környék névadója -, nem tudom. De annak a sakál- mosolyú koldusnak az arcát mindig fel tudom idézni magamban. Főképp, ha a hegyre ballagóban elhagyom a paloták övezetét, és belépek vadonba, ami a kerteken túl kezdődik: a fenyőkkel elegyülő tölgyes szinte ráhabzik az idétlen épületekre, csak a kerítések botlaszt- ják el, szigorú határt vonva burjánzó tenyészet meg a kivagyi kastélyok közé. A hegyoldal sziklák szabdalta meredélyén, ahol egy-egy fák karéjozta sziklagyep sütkérezik a verőfényben, tavasszal Szepesi Attila: Tétova sorok Diogenészröl íriszek és halványkék gubóvirá- gok fakadnak, nyáron pedig - egy-egy Illés-napi zivatar után - óriáspüfetegek lámpabúrára emlékeztető fehér gömbjei világítanak vízmosások oldalában - furcsa építmények állnak. A bozótosban elbarangolva előbb egy nejlondarab tűnik az ember szemébe, amit madzagokkal tetőül csomóztak két billent fatörzs közé. Körül néhány deszkadarab, hullámpala-töredék, belül rongyossá szakadozott újságpapírok, műanyag flakonok és üres üvegek - meg egy el- koszlott, porlepett kabát. A baljós vityillót gazdája rég elhagyhatta, erre utal a mállott újságok dátuma, a lehullott avar- és fakéregtörmelék meg a rongyos kabáton a csigák ezüst ösvénye, ám a csavargótanya lakójának sakálmosolya, amit magad elé idézel, összecseng azzal az évszázadok mélyéből kivillanó koldusvigyorral, amit a jó gyöngyösi feljegyzése megőrzött. Borúsan kaptatsz tovább a csipkebokrok meg a földet seprő lucfenyők közt, ám az erdei barangolás jó íze megkeseredett benned. Hiába hívogat csalitjáró ökörszem, hiába rikácsol fölötted a hírharang mátyásmadár, érzed, hogy idegen territóriumba tévedtél. Aztán, úgy kétszáz méterre az említett kulipintyótól, a Farkastoroknak mondott szurdok közelében, egy újabb csavargótanyát találsz. Gyümölcsösládák, dróthuzalok, nejlonfóliák. Már nem a mesevadonban cserkészel, hanem a bizánci senkiföldjén, ahol kifürkészhetetle- nek az idő meg a tömegvonzás törvényei. Nem erdőben jársz: ez a fák borította sziklás meredély feleúton áll a hivalkodó kastélyok ezredvégi pillanata meg a hegyoldalon túl kitáruló, lovak és birkanyájak lépte legelő, a Virágosnyereg nosztalgiaideje közt. Egy gyanús és borzongató lidércligetben találod magad, ahol a történelem ámyéklelkei, a bölcsek és orgyilkosok, a remeték és útonál- lók elrejtőztek... Ismertem egy ezredvégi csavargót. Az utcán botlottam ösz- sze a rátarti, vén Diogenésszel. Nem barátkozom könnyen, de ennek a meglassult öregembernek a tekintetében volt valami romlatlan derű. Nem kéregetett, hanem arról elmélkedett mellém sodródva, milyen szörnyű is az oktalan rombolás - egy autóbusz-megálló szilánkokra zúzott üvegkalitkája előtt ácso- rogtunk -, s csak a kölcsönös hüledezés után említette, hogy ő hajléktalan, ám ezt sem a tör- leszkedő ebek alázatával, inkább egy sebzett sas fogyó büszkeségével. Hívásomra hazáig követett. A konyhában megivott egy kávét, elszívott egy cigarettát, aztán újra nekivágott az utcának. Később a látogatásai rendszeresek lettek. Becsöngetett, kortyolta a kávét - reszketeg mozdulatokkal emelte szájához a csuprot, így a szakállára is csordult a fekete léből. Közben mesélt magáról, ám az első, világos mondatok után összeku- szálódtak az emlékei - maga is érzékelte a zavart, ahogy pislákoló elméje fokról fokra elhomályosul, és gondolatai szilánkokká töredeznek. Egykor a Köztisztasági Vállalatnál dolgozott. Aztán a Máltai Szeretetszolgálatnál találta magát. A közbülső időről nem voltak értékelhető szavai. Elmondta, miközben a fiam egy óvatlan pillanatban ablakot nyitott, mert a konyhát egyre jobban megülte az öreg savanykás pinceszaga -, hogyan lopták meg csavargótársai a „máltaiaknál”: míg aludt, elvették tőle a cigarettacsikkeket, a beváltani szánt üres üvegeket s egyéb limlomokat. Arról elmélkedett, a maga törékeny kóboreb-sorsát sosem hangsúlyozva, hogy a világból kivész a becsület. Ezért is választotta újra a csavargást, s nem is kíván tolvajok közé visszatérni. Kapualjakban, parkokban húzza meg magát. Üvegek visszaváltásából tengődik. Súlyos vesebeteg - úgy mondta: „húgykövei” vannak -, fájdalmak gyötrik, ám a gyógykezelésre nincs semmi kilátása. Bevallotta, hogy esténként leissza magát, nem is az ital iránti kívánságból, hanem mert ez az ámyéksors józanul elviselhetetlen. E gy ősz végi napon aztán elmaradt. Az okát nem tudom. Talán a tél elől mégis visszatért a szeretetszolgálathoz. Csak azon elmélked- hetem, némiképp összemosva az öreg hunyorgó tekintetét a gyöngyösi Gergely koldusáéval, a Hármashatár-hegy oldalában áHó idétlen kastélyokat az erdei rozzant vityillókkal, hogy a mi égtájunkon milyen könnyű a semmibe alámerülni. Sem az érdem, sem az érdemek hiánya nem óv meg az örvényektől. Ezen a végvidéken a mindenkori purgatórium elői- dejét éljük. A történelem szeszélye egyeseket a mélybe ránt, másokat a magasba emel. Ám hogy mi miért történik, komiszul rejtve marad.
