Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-18 / 65. szám

1994. március 18., péntek II. szolnoki zenei fesztivál 7 Muzsikusszemmel a fesztivál programjáról A március 18-án kezdődő és április 25-én befejeződő II. szolnoki zenei fesztivál vonzó programot kínál a „vájt fülű”, megrögzött hangverseny-láto­gatónak ugyanúgy, mint annak, aki e nem mindennapi koncert­sorozatot szemelte ki a célból, hogy az értékes zenével kapcso­latot teremtsen. A hét hangverseny műsorát nézegetve először is figyelmet ébreszt az a széles ívű híd, me­lyen az előadásra kerülő dara­bok kalauzolják a koncertláto­gatót a legjelentősebb stíluskor­szakokon át. E híd első pillére a rene­szánsz, melynek csodálatosan friss, izgalmas zenéjéből a Bar­tók Béla Kamarakórus mai ün­nepi hangversenyén kaphat a hallgató az együttes rangjához méltó ízelítőt. A fesztivál műsorát - minden bizonnyal az előadó együttesek és neves szólisták „profiljából” eredően - uralják a barokk mű­vek. Az út következő állomása: a bécsi klasszika. Ezt a stíluskor­szakot ezúttal egyetlen szerző­óriás: W. A. Mozart képviseli műveivel. A 19. század: a romantika zenéjét egy Rossini-nyitány, egy Schumann-vonósnégyes, Brahms művei és egy igen rit­kán hallható, igazi csemege: Mendelssohn II. (Lobgesang) szimfóniája képviseli majd a fesztivál „étlapján”. A híd utolsó pillére: a husza­dik század zenéje; elhangzanak majd Bartók Béla és Kodály Zoltán művei mellett kortárs zeneszerzők (Balassa, Petro- vics, Szőnyi, Orbán, Kocsár és Karai) kórusdarabjai is. A fellépők közül elsőként a megalakulásának 25. évforduló­ját ünneplő Bartó Béla Kamara­kórust ajánljuk a szolnoki kö­zönség figyelmébe; az együttes jelenlegi és korábbi karnagyai vezényletével ad ünnepi hang­versenyt. A hazai színeket kép­viselik még a fesztviál esemé­nyeinek során a Szolnoki Szim­fonikus Zenekar és a III. nem­zetközi magánének mesterkur­zus megyeszékhely beli résztve­vői is. Fellép természetesen a fesz­tivál házigazdája: a Liszt Ferenc Kamarazenekar Rolla János ve­zetésével; koncertet ad a Ma­gyar Állami Hangversenyzene­kar és a Magyar Állami Ének­kar (karigazgató: Antal Má­tyás), a Capella Savaria (művé­szeti vezető: Németh Pál), a Cantus Corvinus Énekegyüttes (karigazgató: Klembala Géza), az alziriai vegyes kar és az Aner vonósnégyes. A karmesteri dobogón ünne­pelheti majd tapsával a koncer­tek közönsége Lukács Ervint, Robert Jannsenst és Emest Ar- talt. Végül - de nem utolsósorban - essék említés' a- szólistákról, köztük is a nemzetközi hang­versenyélet két fénylő csillagá­ról: Isaac Stem hegedűművész­ről, akiknek fellépése igazi ün­neppé avatja ezt a fesztivált. A hangszeres szólisták sorát foly­tatva említjük Tfirst Zoltán és Kostyál Kálmán nevét. Mind­emellett a vokális zene barátai­nak örömére ismét a szolnoki közönség elé lép Jeremiás Mar­git énekművésznő, a III. nem­zetközi magánének mesterkur­zus vezetője is. A II. szolnoki zenei fesztivál kitűnőnek ígérkező koncertjeit a közönség szíves figyelmébe ajánlja. Szathmáry Judit Talán a zenészek lennének a legjobb politikusok Beszélgetés Rolla János hangversenymesterrel Rolla János telefonja foglalt, foglalt még este kilenc után is. Napközben próbál a Liszt Ferenc Kamarazenekar, este pedig ügyeket intéz a hangversenymester. Most érkeztek haza a zenekar tagjai Spanyolországból. Egy volt ez a kis turnék között. Mögöttük van 30 évnyi utazás, és most előttük kisebb-nagyobb, hosszú programsorozatok, közöttük egy három héten át tartó amerikai koncertsorozat. Ez utóbbi azért érdekes, mert rögtön követi egy háromhetes japán turné. Igaz, a maratoni utakat kezdik leépíteni - mondja Rolla János. Kicsit elviselhetőbb a külhoni lét a zene­karban muzsikáló négy házaspárnak, de hát a család... Mi másról is beszélhetnénk, mint a mun­káról. A hét végén a Kongresszusi Központban koncerteznek. Próba próbát követ. Azt mondja Rolla János - merthogy Vivaldi Négy évszakja szerepel a műsorban -, egy ilyen szólót el kell ját­szani... Még magammal is próbálnom kell... Hogy kondicionálható-e a zenekar ebben az állandó rohanásban? Hogyne, hiszen előfordul egymás után húsz hangerseny, s aztán pár hetes szünet. Ez az időszak az építkezésé.- Van-e a zenekarnak filozó­fiája?- Saját akaratunkból jött létre ez a „társulat”. Attól kezdve, hogy elhatároztuk: együtt dol­gozunk, a folyamatos munka jellemezte. Már megtehetné azt az együttes, hogy egy reperto­árból játszik. Ilyenkor indul el a lejtőn egy társaság. Rutinná vá­lik ugyanis a játék. Nem ott szü­letik meg a helyszínen a mű. A közönséget nem érdekli, hogy azt a Csajkovszkyt éppen ötszázadszor játsszuk. Ő arra az egyre kíváncsi, aminek ott ÚGY kell hangzania, úgy kell felépíteni a programot, hogy ne fordulhasson elő fásultság. Egy évben 80-100 koncertet adunk. A zenekar arculatát talán a repertoár felépítése adhatja meg az elmondottakon túl.- Mi történik a koncert után?- Ahogyan a körülmények megengedik, kisebb vagy na­gyobb mértékben, mindig érté­keljük a produkciót. Tizennyol­cán vagyunk. Tizennyolc egyé­niség, végül is közösen, egyfé­leképpen lehet megszólalni. Az értékelés segít továbblépni. Se­gít abban, hogy ha valaki padlón van, az talpra álljon. Nagyon jól ismerjük egymást - szóval a le- tolások vagy a törődés is, mind olyan családias. Más az, ha va­lakinek eltérő művészi elképze­lései vannak. Ilyenkor általában a meggyőzés a legfőbb eszköz. Minthogy nincs a zenekarnak karnagya, mindenki hozza a sa­ját elgondolásait, egy úgymond központi elképzelés mentén - az utóbbit én megpróbálom kiala­kítani. Ha mód van rá, kipróbál­juk az egyéb elképzeléseket, de nem lehet zenei felfordulás a do­logból. Egyszer Isaac Stemnel volt itt egy beszélgetős koncer­tünk. A fiatalok kérdeztek tőle, ő meg válaszolt. Ázt mondta: az embernek az az érzése, a zené­szek lennének a legjobb politi­kusok. Mert ha nem törekedné­nek az együttes munkára, csak nagy káosz lenne belőle. S hogy mennyire így van! Az Európa Tanácsnak készítettek velünk egy reklámfilmet. Azt találták ki, hogy ennek munkáját egy zenekar koncertre való felkészü­lésén keresztül mutatják be. Próbáltunk, ahogyan szokás * nem kevés együttes munka után, aztán megszólalt a zenekar. Csodálatos volt.- Mennyi engedményt tehet az együttes vezetője, s maga az együttes annak érdekében, hogy létrejöjjön a „közös hang"?- Van egy határa ennek is. Kérdés, mennyire hajlandók az „egyének” alávetni magukat. A magyarok, nem igazán jó alanyok ehhez. Egy angol ze­nekarban például az ilyen jel­legű problémák kevésbé je­lentkeznek. A magyarok sok­kal tehetségesebbek másokhoz képest, igen sok jó szólistánk van, de sokkal nehezebben haj­lanak.- Beszéljünk Maurice André- ról, a szolnoki koncertjükről! Hogyan találkoztak?- Húsz éve ismerjük már egymást Maurice-szal. Tudja, ő egy bányász fiatalember volt, úgy robbant be a zenei életbe. Mi is fiatalnak számítottunk. Ő volt az első olyan művész, aki rögtön elvegyült közöttünk. Emlékszem, az első koncer­tünkre utaztunk, velünk együtt jött a buszon, a hátsó ülésen zötykölődtünk. Partnerének te­kintett bennünket. Barátok let­tünk. Aztán felfelé haladt a csil­laga - és mondhatom, igen sokat segített nekünk. Tudja, itt is vannak szintek. Vele - mint­hogy sokszor ragaszkodott hoz­zánk, eljutottunk olyan koncert­termekbe, ahová később már önállóan is hívtak bennünket.- Mi előzi meg az ilyen kon­certet, mint ez a szolnoki?- Próba mindig van. Jól, igen jól ismerjük már egymást - so­kat játszottunk együtt - s ez mára megkönnyíti a felkészü­lést. Elküldi a darab kottáját előre a bejegyzéseivel, ebből készülhetünk.- Hogyan választják ki a partnereiket? Ki dönt? Ki mondja ki: igen vagy nem?- Most már megtehetjük, hogy válogatunk. Érthető talán: a zenekar egy idő múlva már nem kockáztat. Ismerjük általá­ban az illetőt, a felvételeit, s ezek alapján dönt az együttes. Fiatal hazai előadók esetében történhet meg csupán, hogy mi visszük pódiumra.- Milyenek a hangszereik? Gondolom, itt is össze kell han­golni a minőséget...- Valamikor mindenki egyes számú feladatának tartotta, hogy lehetőségeihez képest a legjobb hangszert vásárolja meg. Most azt mondhatom, a hangszerparkunk nagyon jónak mondható. Van három állami hangszerünk. Egyebek között az enyém, amelyet régebben vettek, most az értéke lehet úgy másfél millió dollár körüli. Az­után van egy állami nagybő­gőnk és egy brácsánk. De van úgy, hogy egymás között is köl­csönöznek hangszereket a ze­nekar tagjai.- Nemrégiben egy író nyilat­kozatában azt olvastam, hogy sosem lapozza fel régi műveit. Ón hogy van ezzel? Meghall­gatja régi felvételeit?- Menekülök ettől, ha csak lehet. Az más persze, amikor valami miatt meg kell hallgatni egy korábbi anyagunkat. Min­dig lépni, fejlődni kell, mert kü­lönben nem maradhatunk pódi­umon. Sokat el is felejt az em­ber - mármint azt: hogyan ját­szotta akkor. Azután készülni kell a „közönségre”. Számít, milyenek ott a tradíciók, ahol fellépünk. Amerikában a tech­nika a fontos. Ott sport a virtuo­zitás, a pontosság, Svájcban konzervatívabb a közönség, bensőségesebb muzsika kell. A legszömyűbb érzés Bécsben Mozartot játszani - éppen a Ha­gyományok miatt. Ha Bartókot adunk elő? Hát mi vagyunk a valakik, ugyanis a mi interpre­tációnkban ez autentikusnak számít, hiszen mi tudjuk, mi az, népzenéből építkezni. Hát eny- nyit számítanak zenében is a hagyományok vagy az előítéle­tek. Bécsben én vagyok a sze­gény rokon. És be kell bizonyí­tani a stólás-nerces hallgatóság­nak, hogy én is tudok! Azután igen sokat számít a terem, ahol az előadás zajlik. Játszottunk mi már Amerikában jégpályán is.- Szolnokon a sportcsarnok­ban lépnek fel Maurice André- val, április 7-én. Nem túlzottan nagy ez egy kamarazenekar­nak? Átjön a hang?- Egy idő után feledtethető, mi az a hely, ahol játszunk. És igazán nem lett volna jó ki­hagyni sokakat ebből a zenei élményből. Hajnal József „Magyarországra mindig szívesen jövök” ' Szolnokon a trombita királya Telefoninterjúnk Maurice Andréval A trombita királya - ma már csak így emlegetik szerte a vi­lágban. A hajdani bányászfiú - innen megértő embersége -, aki fiatalon, tizennégy évesen követte apját a föld alatti nehéz munkába, fényes pályát fut be: a föld mélyétől az egek maga­sáig ível pályája. Egyébként műkedvelő trombitás apjától és nagybátyjától sajátítja el a hangszeren játszás alapelemeit, majd a dél-franciaországi Alés-ból, szülővárosából a pári­zsi Zeneakadémián át vezet az útja a csillagokig, ahol most is ott ragyog neve fényesen. Egy ideig a Lamoureux Zenekar szó­lótrombitása, majd sikeres esz­tendők múltán professzora hangszerének ott, ahol tudását valamikor tökéletesítette, a Conservatoire-ban. Nemcsak virtuóz játékával kápráztatja el közönségét, de egyben igazi megbecsülést is szerez a kissé mostohán kezelt hangszernek, a trombitának. Zeneakadémistaként egyetlen év alatt oly magas fokra jut, hogy zenei díjjal tüntetik ki; az­tán a következő esztendő meg­hozza neki a „Legkiválóbb trombitás” címet is. S aki ifjú­korában arról álmodozott, hogy majd profi focistaként szerez magának hímevet, egymás után aratja nemzetközi sikereit a fé­nyes zenetermekben. S nyeri dí­jait rendre versenyeken: nagydíj a genfi nemzetközin, első díj a német rádióállomások zenei versenyében - de ami számára a legfontosabb, ahol hangver­senyt ad, mindenütt telt ház fo­gadja, szívesen látott vendég. Amerre jár, nyomában elragad­tatás és csodálat. „A nehézsúlyú csalogány - ahogy egyik kriti­kusa írja - meleg és gömböly- ded, hajlékony és vokálisán lé­legző melódiákat formál a trombitán.” Érthető a várakozás tehát, a fokozott izgalom, mondhatni láz, amely elfogta a komoly­zene barátait arra a hírre, hogy a trombita világhírű művésze áp­rilisban, egészen pontosan a hónap 7. napján, a szolnoki ze­nei fesztivál keretében hangver­senyt ad a Tisza-parti városban, városunkban, „oldalán” az ugyancsak hímeves Liszt Fe­renc Kamarazenekarral, mely újabban már „szolnokinak” is mondható. A kivételes ese­ménytől már csak egy-két hét választ el bennünket, hogy Maurice André hangszerén felcsendüljenek a dallamok Szolnok „legnagyobb színházá­ban”, a több mint ezer nézőt be­fogadó sportpalotában. A köze­ledő hangverseny alkalmából kereste meg a trombita királyát munkatársunk otthonában tele­fonon, s kért nyilatkozatot tőle. Amikor kicsengett, a vonal vé­gén közvetlen barátságos hang jelentkezett: „Igen, itt Maurice André beszél, tessék!” A hang­ban semmi fenségesen királyi, ellenkezőleg, természetes ked­vesség.- Szólíthatjuk Önt mesternek? - kezdődött a telefonos villám- interjú, a kölcsönös üdvözlő szavak után. Természetesen, ahogy Önök akarják. Budapestről hív­nak?- Nem, kedves mester, Szol­nokról, áprilisi hangversenyé­nek városából, az Üj Néplap szerkesztőségéből. Nos, Ón vi­lágjáró művész, a leghíresebb zenetermek vendége. Többször járt már Magyarországon is. Legutóbb a múlt év tavaszán, a Budapesti Kongresszusi Köz­pontban, de úgy tudjuk, első al­kalom, hogy hazánkban egy vi­déki városban ad hangversenyt. Mi indította rá, hogy elfogadta ezt a meghívást?- A vidék egyáltalán nem áll távol tőlem, valójában magam is „vidéki” vagyok, ott szület­tem, vidéken éltem* sokáig, s élek ma is, részben egy kis fran­cia faluban. A vidék levegője, családiasabb légköre kedvesebb nekem, mint a hatalmas metro­poliszok világa. Itt még, egy-egy kisvárosban, akár ná­lunk is Franciaországban, bizo­nyára ismerik egymást az embe­rek, sőt még beszélgetnek is egymással. Ami pedig a meghí­vást illeti: nagyon szeretem ezt az országot, az Önökét, Ma­gyarországot és a magyarokat. Ha hívnak - gondolok itt a Liszt Ferenc Kamarazenekarra, melynél eszményibb partnert aligha találhatnék magamnak az együttmuzsikáláshoz; szá­momra, a trombita számára ta­lán a legjobb a zenekar nemes hangzásvilága, színeinek gaz­dagsága - szóval ha hívnak, mindig szívesen megyek. (Ez a mély barátság egyébként 1971 óta tart, azóta alig van esztendő, hogy ne adnának közösen kon­certet itthon és külföldön. Rivi- éra-fesztivál, turnék, például Németországban, részvétel fesztiválokon a Cote d’Azur-ön, budapesti szereplések; lemezek jelzik állomásait a gyümölcsöző kapcsolatnak, mely kölcsönös tiszteletre és szeretetre épül. - A szerk. megjegyzése)- Szolnok persze nem Buda­pest, egy alföldi város...- Nagyon szeretek vidéken is játszani; legalább annyira, mint a Carnegie Hallban, számtalan koncertet adtam pályám során francia kisvárosokban is.- Hallott már eddig valamit városunkról, Szolnokról, a Ti­száról, a folyóról?- Már beszéltek róla nekem, elég sokat, s azt mondják, iga­zán kellemes kis város.- Járt már ezen a vidéken, az országnak ezen a táján?- Igen, egyszer régebben Szegedre utazván. Akkor meg­csodáltam hatalmas, széles me­zőit.- Csak a koncert idejére érke­zik Szolnokra, vagy egyéb prog­ramja is lesz a városban?- Erről egyelőre bővebbet nem tudok, nem mondhatok, a hangverseny szervezőitől függ, hogyan alakul szolnoki vendég­ségem.- Találkozna esetleg művésze­tének rajongóival? Vagy fiata­lokkal, akik például az Ön hangszerét, a trombitát tanulják a város zeneiskolájában?- Óh, a fiatalok, nagyon sze­retem őket, és segítem is. Több­ször tartottam már mesterkur­zust kedvezményesen. Örö­mömre szolgálna, ha a hangver­senyt követően beszélgethetnék egy kicsit velük, mondjuk egy fél órát - Maurice Andréról. De csak annyit, mert a koncert után igen fáradt vagyok, nagy igény- bevétel. Rokonszenvesnek tar­tom a gondolatot.- Hogyan készül a hangver­senyre, hangversenyeire, ho­gyan telik egy napja?- Sok-sok munkával, naponta ma is 4-5 órát gyakorolok, aztán tevékenykedem kis, vidéki bir­tokomon. Új trombitákat is ké­szítek, tehát nemcsak játszom. Túl, immár a 60-on (1933-ban született, - a szerk. megjegy­zése), de szerencsére még ugyanazzal a lendülettel és kedvvel, mint hajdanán, húsz­éves koromban. Igaz, ma már kevesebb hangversenyt válla­lok, volt egyébként, amikor évente százötvenet is tartottam, és a lemezek, több mint kétszáz, talán kétszázötven is, a világ je­lentős hanglemezkészítőivel.- Elöljáróban, mit üzen a zene szolnoki barátainak?- Nagy öröm, h^gy játszha- tom majd nekik; magyar közön­séggel találkozni boldogság számomra mindig, mert a legér­zékenyebb, a legértőbb közön­ség, sokkalta inkább az, mint akár más, európai országoké.- Kedves mester! Várjuk Önt tárt karokkal!- Hasonlóképpen várok én is mindenkit! Viszontlátásra! Valkó Mihály ISAAC STERN hegedűmű­vész az elmúlt, több mint ötven év során a világ szinte mindegyik jelentős koncertszínpadán fellé­pett, és minden erejét a művészetek támogatásá­nak szentelte. A világhírű mester több mint kétszáz müvet játszik több mint száz lemezen. Az Amerika-lzrael Ala­pítvány igazgatótanácsá­nak elnöke és a Jeruzsá- lemi Zenei Központ alapí­tója. Tizenegy intézmény, köztük a Bucknell, a New York-i Columbia, a John Hopkins, Yale és tel-avivi egyetem díszdoktora. Számtalan amerikai és kül­földi kitüntetés, köztük francia „Commandeur de la Légion D’Honneur” tu­lajdonosa.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom