Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-07 / 31. szám
6 1994. február 7., hétfő Érdekességek FÁTYOL A DIVAT. A párizsi divattervezők még mindig meg tudják lepni a világot. Az idei kifutókon a manökenek bizarr látványt nyújtanak. A női alak teljes szépségében mutatkozik. Minden látható, mindent megmutatnak. A kérdés csak az, hogy az idősebb hölgyek vajon milyen következtetésre jutnak a divatkreációk megtekintése után. (FEB-fotó) A liftben rekedt Robinson Csaknem három napon át raboskodott viareggiói nyaralója liftjében a 47 éves Mila Bertelli, ám meglehetősen jól viselte a megpróbáltatást. Az első huszonnégy órát találta a legborzasztóbbnak, mert akkor még szólt a vészcsengő, de miután végre elhallgatott, már a gyomra sem „liftezett”. Összesen csaknem hatvan órányi magányát néhány újsággal enyhítette, a szomjúság és az éhség - elmondása szerint - nem okozott túl nagy megpróbáltatást. Végig higgadtan viselte kényszerű rabságát, olyannyira, hogy bár volt nála cigaretta is, egyszer sem gyújtott rá. Füstjelekkel amúgysem tudott volna üzenni segítségért, a levegőt pedig - amennyire lehetett - tisztán akarta tartani. Az idő azért gyorsabban is telhetett volna - mondotta a hölgy. Ám amikor türelme a leginkább fogytán volt, igyekezett a Karib-tengerre gondolni, ami sokat segített - tette hozzá. A hölgy szorult helyzetét Robinsonéval az teszi hasonlatossá, hogy állandóan péntek után sóvárgott: ekkorra kellett férjének megérkeznie. Szerencsére a férfi nem felejtette el, jiogy a hét végére felesége a nyaralóba várja. Mila Bertelli, miután a férj és a tűzoltók segítségével kiszabadult, megfogadta, hogy többé nem száll liftbe, de ezután még a liftesfiúkat is kerülni fogja . . . A „röghözkötöttség” és az „új kulik” A kínai kormány a parasztok „röghözkötöttségének” megszüntetését tervezi. A kínai lapok minapi jelentései szerint a közbiztonsági (belügy-) minisztérium, az építésügyi és a mezőgazdasági minisztérium, valamint az állami reformbizottság közös előkészületeket tesz az ötvenes években bevezetett lakóhely-nyilvántartási rendszer megszüntetésére. A regisztrációs rendszer hatósági engedélyhez köti a lakhelyváltoztatást. Ezt eredetileg egyrészt azzal a céllal tette, hogy megkönnyítse a társadalom totális állami ellenőrzését, másrészt, hogy a maói „parasztszocializmus” jegyében megakadályozza a falusi tömegek városba tódulását. E rendszerben a falusi lakosságot nem illetik meg a városi lakosok bizonyos járandóságai, például az élelemiszer-fejadag, az (alacsony szintű) szociális ellátás és esetleg a lakás. A piaci reformokkal összefüggő életszínvonal-emelkedés és társadalmi mobilitás már eleve anakronisztikussá, értelmetlenné és tarthatatlanná tette ezt a nyilvántartási rendszert. Különösen sürgetővé teszi azonban eltörlését egy súlyos társadalmi ■ probléma: falun becslések szerint mintegy 150— 200 milliós munkanélküli had keletkezett. Tilalom ide, tilalom oda, még hivatalos kínai felmérés szerint is 116 millió falusi özönlött fel az utóbbi években minden hatósági engedély nélkül a nagyvárosokba, alkalmi munkalehetőséget keresve. Ezek az emberek a lakhely- regisztrációs rendszer következtében nem jogosultak sem szociális védelemre, sem lakásra. Kiszolgáltatott helyzetük miatt kénytelenek mindenféle munkát és szinte bármilyen munkafeltételt elvállalni, hihetetlenül nyomorúságos tömegszállásokat lakhelyül elfogadni, és számos jogtalanságot lenyelni. Panaszukkal nem fordulhatnak a városi hatóságokhoz, hiszen puszta jelenlétükkel is törvényt sértenek, bármikor kitoloncolhatják és megbüntethetik őket. E hátrányokon túl meg kell küzdeniük a „bejegyzett, legális” városi lakosok égbekiáltóan lenéző és vadul ellenséges magatartásával is. Találónak tűnik a Der Spiegel című német lap megfogalmazása, amikor „Uj kulikként” emlegeti egy cikkében a kínai társadalomnak ezt a rétegét. A regisztrációs rendszer felszámolása könnyíthet helyzetükön. ám az alapprobléma nem oldódik meg, mert továbbra is kérdéses marad, hogy mit tud kezdeni a gyorsan korszerűsödő kínai gazdaság 150-200 millió elmaradott, úgyszólván teljesen képzetlen, babonákon felnövekedett falusi munkanélkülivel. A beruházási láz tavaly sokaknak nyújtott munkalehetőséget az építkezéseken, de mi lesz, ha a nagy beruházások kora véget ér? Mennyire szegények az amerikai szegények? A nyomor, a nélkülözés örök vita tárgyát képezi az Egyesült Államokban is, ahol a temérdek - és igen drága - jóléti programból állampolgári jogon részesedhetnek a segélyt igénylők. Jellegükből fakadóan a szociális ráfordítások állandó tételek a költségvetésen belül: és hogy nem csekélységről van szó, elég csak arra utalni, hogy az összkiadások ötvenhat százalékát a jóléti programok viszik el! A szövetségi, állami és helyi szintű egészségügyi és oktatási kiadások, a veteránoknak nyújtott támogatás, a különböző segélyprogramok durván a hazai össztermék 19 százalékára - mintegy egybillió dollárra - rúgnak évente. Sok középosztálybeli amerikai igazságtalannak tartja a jótékonysági rendszert. Viszolygásuk alapja: rengetegen élnek vissza azzal a furcsa helyzettel, hogy inkább megéri segélyeken élni, mint olyan munkát végezni, amely kevesebbet hoz a konyhára. Az adófizető szemszögéből a kérdés úgy vetődik fel: miért költsék én azokra, akik még csak nem is dolgoznak, pedig volna mit? Vagy pusztán azért szülik meg a gyermeküket, hogy még több segélyt kapjanak? Mi közöm hozzá, ha jónéhány politikus populista jelszavak hangoztatásával akar tőkét kovácsolni magának? Persze, ennél azért sokkal összetettebb és fajsúlyosabb társadalmi problémáról van szó. Mindenesetre az egyik kiinduló pont az, hogy ki tekinthető szegénynek. Az amerikai kormány egy négytagú család esetében évi 14 343 dolláros jövedelemben szabta meg a nyomorszintet: ennek alapján 37 millió amerikai, alakosság 14,5 százaléka él a szegénységküszöb alatt. A konzervatív Heritage Foundation szakértője, Robert Rector nézete szerint a számítás végzetesen hibás, mert nem veszi tekintetbe az olyan jövedelem-kiegészítő forrásokat, mint amilyenek a szociális segélyek, az egészségügyi támogatás, az egyedülálló anyáknak és gyermekeknek szánt juttatások, vagy az élelmiszerjegyek. (Például tavaly 27,4 millió amerikai igényelt élelmiszerjegyet - a legtöbben Kalifornia államban; - a támogatás értéke egy négytagú családnak havonta maximum 375 dollár lehet.) Kalkulációja szerint ha mindent ösz- szeadnának, a „nyomorszinten” élők összjövedelme máris 11 470 dollárral növekedne, és átlagosan 25 813 dollárt tenne ki. Másfelől valamiképpen számításba kellene venni a feketegazdaságból származó bevételeket is, amelyek becslése szerint - össznemzeti szinten - évente elérhetik akár a 300 milliárd dollárt is. Sok ember vállal takarítást, fűnyírást vagy szobafestést „ipar nélkül”, vagyis eltitkolva jövedelmét az adóhatóság elől. Hivatalos adatokra támaszkodva kimutatta, hogy a kormány számítása alapján szegénynek minősülő családok negyven százaléka saját házban vagy lakásban él; hétszázötve- nezren rendelkeznek százezer dollárt meghaladó értékű ingatlannal; hetvenezer „nyomorgó” vagyona túllépi a 300 000 dollárt. A szegények 64 százalékának van legalább egy autója; 58 százalékuk olyan háztartásban lakik, ahol egy főre két vagy több szoba jut; 91 százalékuk rendelkezik legkevesebb egy színes televízióval és kétharmaduknak van mikrohullámú sütője. A statisztikai összesítésekből Robert Rector arra a következtetésre jutott, hogy a „szegénységküszöb alatt élők” jelentős része olyan életmódot folytathat, amely nem nagyon különbözik a középosztálybeli életszínvonaltól. De hát végső soron valahol ez volna a cél: megadni az esélyt az elesetteknek, mert nem mindenki csaló. A Heritage Foundation sem cáfolhatja, hogy létezik nyomor az Egyesült Államokban. Igaz, a segélyekkel való visszaélés, a kiszolgáltatottságra való rájátszás több szempontból is káros, és nem kizárólag az anyagi kihatások miatt: csorbíthatja az egyéni felelősségérzetet, a családi értékeket és a munka megbecsülését. Rácz Péter Mekkora a teve heve? Szaddám és Költő hatalmas porfelhőt kavarva' ismét egymásnak rontott, hogy véglegesen eldőljön valamelyikük, és az is, hogy melyiküké legyen a tüzes tevetehén. A küzdelmet több ezer néző ujjongása kísérte: Szaddám és Költő az idei török Teveviadal Fesztivál „nagyágyúi” voltak. Törökországban igen kedveltek a tevepárbajok, az idén húszezer néző sereglett Ephesos ősi városába, hogy megtekintse az összecsapásokat. 120 különlegesen kiképzett teve mérte össze harci tudását a kétezer esztendős stadionban, amelyben hajdanán még oroszlánok és tigrisek voltak a főszereplők. Mára a teve a sztár, s közülük kiemelkedik Szaddám. Az első helyen végzett ugyan, mégsem jutalmazták a tevehajadonnal, amellyel, és amelyért felcsigázták harci kedvét. A viadal előtt ugyanis rövid „bemelegítést” tartanak: mindkét hímtevének külön-külön bemutatják a tevehölgyet, amelyet hirtelen elvezetnek. A két egypupú legény erre egymásnak ront. (Hogy „Miss Teve” szívének melyikük kedvesebb, azzal a rendezők nem törődnek). A tevepankráción természetesen a tevetenyésztők pénzt is keresnek. A „sztárgázsi” - a fellépti díj - eléri a 2 millió török lírát is (120 amerikai dollárnak megfelelő összeget). A fődíj ehhez mérten szinte csekélynek mondható: egy szőnyeg, egymillió líra, plusz a dicsőség. Ehhez képest meglehetősen borsosak a teveárak, egy harci dromedár csaknem 6 ezer dollárba kerül. Törökországban jelenleg 1200-ra tehető a viadalra kiképzett tevék száma, s nagyrészüket egyetlen tevekereskedő, egy kurd nemzetiségű csempészi be Iránból és Irakból. Neki - török tevebennfentesek szerint - mindössze 3 millió lírájába kerül egy teve, s harminc-hat- vanszoros haszonnal adja tovább. Bár a teveviadalok messze nem olyan véresek, mint a kutyákkal, kakasokkal vívottak a világ más tájékain, és a vesztésre álló teve mellől húsz ember vonszolja el a győzelmi mámorban égőt, mégis előfordul, hogy a küzdelemnek teve- vég vet véget. A kutyaviadalok veszteseiből nem lesz szalonna, de a tevékből sem: a dromedá- rokból sucuk készül, fűszeres török tevekolbász. Gyilkos aknák milliói A legkisebb és legolcsóbb aknák épp hogy csak egy kilót nyomnak, és nem nagyobbak mint egy grapefruit. Áruk sem több pár német márkánál. Sok afrikai és ázsiai ország földje aknák millióit rejti magában. Becslések szerint mintegy 60- 100 millió alattomos szerkezet leselkedik áldozatára. A fejlődő országokban legtöbb áldozatukat a polgári lakosság körében szedik. A szerencsétlenül jártak fele gyermek és asszony. Körülbelül minden fél órában valahol a világon aknára lép egy ember, és életveszélyes sérülést szenved. Szakemberek szerint számuk havonta eléri az ezret - írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A szárazföldi aknák a korszerű „olcsó” gerillahadviselés legfélelmetesebb és szinte felszámolhatatlan hagyatékai. Becslések szerint csupán Boszniában és Horvátországban egy-kétmillió aknát rejt a föld. Afganisztán még 14 évvel a háború után is a világ egyik lege- laknásítottabb országa. Itt időközben 350 ezer - egyes feltételezések szerint 500 ezer - személyt öltek meg vagy sebesítet- tek meg súlyosan aknák. Az ismert adatok szerint Afganisztánban 9-10 millió akna lapul a földben, x Angolában kilenc, Irakban pedig 5-10 millió. Számuk a kis Kuvaitban is óriási: mintegy ötmillió. Afrika 18 országában összesen 30 millióra tehető a robbanásra kész aknák száma. Ezekben az országokban nem csak az egyén, de egész családja számára is katasztrófa, ha valaki nyomorékká válik. Amennyiben ő volt a család- fenntartó, nincs aki előteremtse a pénzt a sérült megsegítésére. Mint a Nemzetközi Vöröskereszt adataiból kitűnik, 1991— 1992-ben az aknától elszenvedett sérülések 40 százalékánál mintkét lábat amputálni kellett. Csupán az aknától sebesültek 18 százalékának sikerült egyik lábát megmenteni. Legtöbbször azonban - egyéb végtagok és szervek mellett - a megmentett láb is sérült volt. Afganisztánban - a Vöröskereszt számításai szerint - átlagban ötezer svájci franknak megfelelő összegbe kerül egy aknasebesült ellátása, egy egyszerű művégtag ára 100 franknyi ösz- szeget tesz ki. A vidéki lakosság havi jövedelme ezzel szemben 10 frankra tehető. Afganisztán, Angola és Kambodzsa területének egy- harmada számít aknával fertőzöttnek. Dél-Szudánban a mezőgazdasági termelés nagy részét megbénították az aknák, emberek tízezeréit taszítva a szegénység fogságába - számolt be a Vöröskereszt egyik a helyszínen járt küldötte. Á világ 35 országában mintegy száz különféle aknát állítanak elő. Megvásárlásukkor a vevő gyakran elkendőzi a vég- felhasználó kilétét. A szárazföldi aknáknak több mint 150 fajtája ismert, kezdve a harckocsik elleni nehéz tányéraknáktól, amelyek csak 300 kilogrammnál nagyobb nyomásra robbannak, az egészen kicsikig. Utóbbiak között némelyik akár egy reá szálló madártól is működésbe lép. Amennyiben az akna fémalkatrészeket tartalmaz, biztonságosan felkutatható elektromágneses készülékekkel. Időközben azonban már több millió olyan kis műanyag ’akna is létezik, amelyek technikai segédlettel alig fedezhetők fel. Különösen hátborzongató az a típus, amelynél már nem az a lényeg, hogy a támadót harcképtelenné tegye, hanem hogy a lehető legszörnyűségesebb módon széttépje. Ez az aknatípus nem a talajban robban, hanem előtte egy méterre kiugrik a földből, hogy megnövekedjék szilánkjainak szétszóródási tere. A Nemzetközi Vöröskereszt ÖZANYUKA.A kéthetes őzgidának Susan Hadley az anyukája. A kisgida nehezen élné túl a Hampsire-i nedves, ködös időt. Susan hazavitte a kis állatot. Ö maga az állatkertben dolgozik. Nem az első eset, hogy ápolásra szoruló kis állatokat hazavisz. Nevelt már otthon afrikai kecskét is. (FEB-Fotó) A thaiföldi elefántistenek koldusokká válnak A régi sziámi királyság szent állatai, az elefántok nyomorult csavargókká válnak: az erdők kipusztulásával lelkiismeretlen emberek prédái lesznek egy városiasodó társadalomban.- Törvényre lenne szükség, amely megvédi a megszelídített elefántokat - mondta Soraida Salvala asszony, aki az Ázsiai Elefántok Barátainak Alapítványát igazgatja. 1989-ben az őserdők kipusztítását megakadályozandó, a thaiföldi kormány megtiltotta a favágást. Ezt a törvényt azonban nem tartják be, éjszakánként titokban tovább pusztítják az őserdőt. 1993-ban 112 ezer hektárnyit irtottak így ki. A törvénytelen favágók számára munkát végző elefántok kizsákmányolása borzalmas: erős serkentőszereket adagolnak ételükbe, levágják értékes agyarukat, nem gondozzák lábaikat. Az elefántok sokszor már fiatal korban egész éjszaka vonszolják a fatörzseket.- Néha 24 órán át is dolgoznak - panaszolja Salvala asz- szony.- Pedig egy elefántnak csak néhány órát szabadna dolgoznia. Ha ilyen ütemben pusztulnak, 20 év múlva nem lesz elefánt Thaiföldön - mondta. Ugyanakkor az elefántvezetők, a mahutok képtelenek munkát találni. Minthogy elefántjaik számára nem tudják megszerezni a napi 200 kilogrammnyi élelmet, kénytelenek otthagyni azokat az állatokat, amelyeket pedig gyerekkoruk óta gondoztak. Sok mahut eladja „elefánttársát”, pedig ismeri a rá váró szomorú sorsot. Csupán azok az elefántok járnak jól, amelyeket sikerül Burmába vinni, ahol sokkal jobban bánnak velük, mint Thaiföldön. A régi Thaiföldön - Sziámbán - istenként tisztelték az elefántokat, hiszen a buddhizmus tanai szerint Buddha is néha elefánt formáját öltötte. Ma az őserdők törvénytelen kiirtása, az állatok túlhajszolása oda vezethet, hogy az egykori isteneknek már csak az emléke marad meg. Tóth András összeállítása az MTI-Panorámából
