Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-05 / 30. szám

1994. február 5., szombat Nézőpont 5 Szombati jegyzet Sortüzek és lelki sebek '56-ban még éppen csak eszméltem. Törté­nelmünk 1956-os, azóta oly sokat, hol gyalá- zott, hol magasztalt októberi eseményei biro­dalmam - a rácsos kiságy - határain kívül re­kedtek. A rácsos kiságy egy szolnoki családi ház mosókonyhából átalakított kis szobájában volt felállítva, ahol a másfél éves emberke bol­dog öntudatlanságával vártam haza nap- ról-napra édesapámat, aki az események idején munkástársai legnagyobb megrökönyödésére mindvégig dolgozott. Dolgozott, mert harminchárom éves korára bölcs emberré vált. Birodalmamban, a rácsos kiságyban akkor még nem tudtam, hogy ek­korra bizony már megjárta a Joszif Sztálin ve­zette nagy birodalmat, s hosszú éveket töltve a málenkij robot megtörettetésében - amiről be­szélni sem volt szabad - dehogyis mert volna nem dolgozni. Később aztán, amikor az általános iskolában ellenforradalomként tanították nekünk az ese­ményeket, még büszke is voltam magamban édesapámra, kitartására, hogy nem állt a „zen- dülők” mellé. Sőt, még nehezteltem is rá, ami­kor később megtudtam, hogy a „hősiességéért” jutalmul felkínált soron kívüli párttagsági felvé­telt visszautasította. Ekkor cselekedett bölcs emberként másodszor ? Nem kevésbé voltak bölcsek középiskolai, főiskolai tanáraim sem, akik '56 tanítását oly nagyvonalú lezserséggel - de azért a hivatalos­tól eltérő más véleményük jelzésszerű sejteté- sével - elintézték. Bátor tett volt ez, szó se róla, hiszen még ahhoz is kurázsi kellett, hogy főis­kolai tanárunk az időben bizony jóval korábban lezajlott 1848/49-es szabadságharcból ne a hi­vatalos jegyzet, hanem Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok című könyve alapján kol- lokváltasson. A pesti aluljárókban árulják a Sortüzek '56-ot. Hamarosan megkezdődik legújabb ko­runk emberiség elleni bűncselekményei közül az első per tárgyalása, amely minden bizonnyal precedens értékű lesz. Büntetőjogilag nehéz feladat vár korunk ítészeire. Ahány ember, any- nyiféleképpen vélekedik '56-ról... Ki kell deríteni, kik voltak az egyik, kik a másik oldalon. Kik lőttek, ki adta az utasítást. Minden kis momentumot, apró tényt figye­lembe véve, nagyon körültekintően kell kihall­gatni a vádlottakat és a tanúkat, amihez időre van szükség. Huszonhét ügyben indul per az első körben. Hatvanöt sortűz volt. . . Döbbenetes szám, ki tudja mennyi halott. Egy a sortüzek közül a tiszakécskei. Jártam a temetőben. A bejárat mellett sorba temetve hir- . detik örök mementóként az '56. október 27-én ártatlanul . megöltek keresztjei é nap gya­lázatát. Ezen a na­pon szállt alá egy repülőgép Tisza- kécske főutcája fö­lött, s robbanó lö­vedékeit követően a békésen vonuló tö­megben percek alatt kihunyt tizennyolc élet. A Himnusz fél­beszakadt. Szolno­kon él, jár-kel közöt­tünk az a nyugdíjas ápolónő, aki - miközben a sebesülteket kötözte - megélte, majd később egy pályázat keretében megírta e nap hiteles történetét. Keresni indultam a kisfiámat, hogy behívom és öltöztetem. Ebben a pillanatban szörnyű ro­bajjal, mintegy tűzokádó sárkány megjelent az égen egy repülőgép. Kisfiámat magamhoz ölelve, egy nagy fa derekához húztam, magam elé tartva átöleltem a fát, hogy őt védjem a tes­temmel. Elképzelni sem tudtam mi lesz, szinte összeolvadtunk a fával. Amikor a gép újra visz- szajött, borzalmas alacsonyra leszállva tüzet nyitott gépágyúval a felvonulás irányába. Meg­sorozta az ünneplő tömeget, mely csak a Him­nuszt énekelte. Véres faleveleket kergetett a szél a lábam elé. Vértócsában halottak, akik nem egyszerűen csak halottak, hanem véres húsda­rabokként meredtek az égre. Lépkedtem köztük, néztem melyikben ismerem fel a férjem roncsait. Ha volt az utcán ember, az mind sírt, jajveszé- kelt. Mindenkinek megállt az esze azon, ami tör­tént. Hogy miért történt, nem lehetett felfogni. A Történeti Tényfeltáró Bizottság igazságté­telt akar. A történelem írott és íratlan forrásait vallatóra fogják. Háromszáz tanút már kihall­gattak. A bíróság ítélkezik majd. '56 mindenkinek üzen. Az áldozatok hozzá­tartozóinak lelki sebei, ha be is hegedtek, nyom­talanul nem gyógyultak. Akinek nincs veszte­sége családjában, meg kell hogy értse a gyászo­lók indulatait, érzelmeit, hiszen sokszor csak véletlen műve, hogy kit öltöztet értelmetlenül fekete ruhába az élet. Ezért érthető, ha esetenként ma is „.. fojto­gató haraggal tör ki torkukon a kiáltás, a fáj­dalmas felhördülés, ennek nem kellett, nem lett volna szabad soha megtörténnie!" - ahogy a korabeli Népszava című újság 1956. október 29-én írta, ... , ...... (^> E rdélyből jöttünk, három táskában az irodánk Tagtoborzót hirdet a baráti kör '88 telén kezdtek el - ki szökve, ki hivatalosan - Szolnokra (is) beszivárogni Romániából a magyar családok. Letelepedtek, be­illeszkedtek, s azóta élik az anyaországbéliekhez hasonló, ma biztos, holnap könnyen bizonytalanná válható mindennapokat.- Sokan vannak olyan áttele­pültek, akik nem is tudnak a lé­tezésünkről, ezért március 5-ére tagtoborzó gyűlést hirdetünk meg a szolnoki VMK-ban - mondja öttagú családjával együtt a szilágysági szép vidé­ket, Zilahot Szolnokkal felcse­rélő Bikfalvi Mária, az Erdély Barátainak Köre Kulturális Egyesület titkára. A kezdeti időszak nehézsé­geinek leküzdésében - mun­kahelykeresés, jogi tanácsadás - az akkori családsegítő központ és az ifjúsági iroda segített. A baráti kör hivatalosan 1991-ben alakult meg. Az egyesület el­nöke dr. Parádi Leventéné. Három nagy táskában hurcol­ják az egyesületi papírokat, mi­kor hol tudnak találkozni. Leg­főbb gondjuk, hogy nincs irodá­juk, állandó helyiségük, ahol összejöhetnének. Levelezésüket a szolnoki VMK címén (Hild tér 1.) bonyolítják. A TESZ-székházban kapnánk irodát, de a bérleti díjra kevés a pályázati úton nyert pénzünk, nem beszélve arról, hogy azt szerényen be is kellene rendezni - sorolja a titkár. Az egyesület a közösségi kapcsolatok ápolása mellett kul­turális rendezvényeket szervez. Együttműködött az Ifjúságért Egyesülettel erdélyi diákok nyári táborainak megszervezé­sében, míg tavaly ugyancsak erdélyi gyerekeket üdültetett a tiszakürti nevelőotthonban. Cél­juk továbbra is a baráti kapcso­Bikfalvi Mária, a titkár latok fenntartása a közösségért végzett önkéntes tevékenységek vállalásával az egyesületi mun­kában. Legközelebbi rendezvényük február 19-én 18 órai kezdettel a kőolajos klubban megtartott farsangi bál lesz, ahová várják régi és csatlakozni kívánó új tagjaikat. Kép-szöveg: Simon Cs. József Különös premier a százéves nyíregyházi színházban Az időszerűvé tett Koldusoperát tűzik műsorra Különös premierrel ünnepli centenáriumát a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, ahol 1894. február 6-án tartották az első előadást. A jubiláló teátrum művészei az évforduló előestjén Bertolt Brecht-Kurt Weill világhírű da­rabját, a Koldusoperát mutatják be - mai körülményekre adap­tálva. A rendező Verebes István, a társulat igazgatója a darabot klasszikus kabaréműsornak fogja fel. Azt szeretné, ha a publikum ráismerne a történetben, az ala­kokban arra a válóságra, álla­potra, melyre az előadás utal. Nem követi a brechti hagyo­mányt azzal sem, hogy az ítél­kezést a közönségre bízza. A darab zeneileg is különleges lesz, közreműködik egy kórus, hogy a hangzás erőteljesebb, monumentálisabb legyen, igazi operaigényű betétszámok han­gozhassanak el. A főbb szere­peket Gados Béla, Szabó Tünde, Pregitzer Fruzsina, He­tey László és Csorna Judit játsz- sza. A százéves nyíregyházi szín­ház épületének terveit Alpár Ig­nác építész készítette, s annak­idején a helyi vállalkozók hat hónap alatt végeztek a munká­val. Az 1894. február 6-án meg­nyílt kőszínházban csaknem ki­lenc évtizedig vendégművészek léptek fel, majd a város 1981- ben önálló színtársulatot alakí­tott. (MTI) Elköltözött a csillagokra Juhász Gyula: Atyámhoz me­gyek. „Nézem őt a régi, régi ké­pen, / Új szobának idegen falán, / S lelkem lángol mély, sötét szemében / régen, régen elment már apám, / S egyre jobban kö­zelebb jő hozzám, / S minden utam feléje vezet...” Viktor magyarul Győzőt je­lent. Ha halljuk ezt a nevet, olyan emberre gondolhatunk, aki tűzön-vízen, az élet ki- sebb-nagyobb buktatóin át, de véghezviszi, amit akart. Viktor is efféle lélek volt. Küzdött a vi­lággal. Sebeket nem okozott, aligha bántott valakit, csak vívta a maga szélmalomharcát. A szüleivel korán megromlott a kapcsolata, szakmát tanult, majd tanári diplomát szerzett. Nem akármilyen erőfeszítéssel, szorgalommal, tehetséggel ren­delkezett. Rajztanárként egyféle belsőépítész, aki csodálatos te­reket, térelválasztókat álmodott papírra. Utolsó munkahelyén az egyik szolnoki iskolában rész­ben meg is valósította őket. El kell menni oda, meg kell nézni, mert ennyiből is kiderül: tehet­séges, érdekes egyéniségről van szó. Tanított Kunhegyesen, dolgozott az ottani gazdaság­ban, azután Szolnokon több he­lyen. Belekóstolt az állástala­nok sorsába, vállalt irodai mun­kát, sőt újságkihordást is. Imád­ták a gyerekek, ő is szerette őket. Olykor-olykor a pohár fe­nekére nézett, de valahogyan mindig talpraállt. Családot ala­pított, két értelmes, szép lánya született. Ha van olyan, hogy csendes, higgadt, megfontolt válás, akkor az övék ilyen volt hat éve. Eladták a közösen épí­tett, mutatós, kertes házat, és vettek két panellakást. Egyik­ben ő élt, a másikban a lányok az anyjukkal. Mivel kulcsa volt, azért sűrűn megfordult náluk. Olykor kéthavonta, havonta, máskor jószerével másnaponta. Mikor hogy. Búcsúlevelét fe­lesége beleegyezésével idé­zem. Hozzátéve: mindig tisztel­tem ezt a szuperérzékeny, ön­magával és másokkal is igényes pedagógust. Aki magasra emelte a mércét, de az elképze­léseit megvalósítani nem min­dig bírta. Álmodozónak bizo­nyult. A búcsúlevelet a kilincsre akasztotta. A folyosó felől, kí­vülről. Nagy metszett betűkkel rótta rá a felesége keresztnevét, amelyet teleírt oldalak követtek. „Kérem, ne gyere be! Telefo­nálj a rendőrségre, mert meg­tettem, amit akartam. Kérem, ne nézzél meg, ha lehet, szeretném, ha nem így maradnék meg em­lékezetedben. Van itt néhány kulcs, el kell juttatni az isko­lába. Csak annyit mondj, hogy meghaltam. Én nem tehettem mást, már nem tudtam volna élni mások nyakán, meg könyö- rületből, nem akartam fennma­radni. A kulcs kívülről van. Bú­csúzom: Viktor" Nem volt ez olyan válás, mint általában a többi, hiszen vissza-visszajárt a családjához. Beszélgetni a gyerekekkel, va­csorázni, jó szót hallani, segí­teni a lakás berendezésében. Olykor az ital fogta a kezét: csi­nált pár száz forint adósságot valahol. Ezt azután a volt fele­ség mindig kifizette. Mert ez is hozzátartozik a képhez. „Hamvasszatok el, és ha le­het, szórjatok szét a közös sírhe­lyen, ha már az életemben min­dig magányos voltam, legalább a halálomban hadd legyek tár­saságban. Mindenesetre az ab­lakot kinyitom, hogy a lelkem kimehessen, ha akar. Hamvasz- tás előtti búcsúztatás nem kell, utána meg legszívesebben csak azokat a zenéket szeretném hal­lani, amelyeket már írtam - de hát tudom, hogy ez már nem raj­tam múlik. Egy rövid hírt meg­írhat az újság, hogy ha valaki el akar tőlem búcsúzni, eljöhes­sen. Már nem félek a dologtól, hiszen az egész kevesebb ideig tart. mint e levél megírásának a huszada. Az egészből az fáj, hogy ezzel is gondot okozok. ” Végrendelkezik a karikagyű­rűjéről is: ez a volt feleségét il­leti. A virágait, ha tudja, őrizze meg, mert azok addig élnek, ameddig ápolják őket. A leve­leit is rábízza, azt csinálhat ve­lük, amit akar, mert ahhoz, hogy kidobja, neki már sem ideje, sem hangulata nincsen. „Anyuéknak nem írtam leve­let, nem tudnék nekik mit írni. Nem értem, miért nem viselked­tek szülőként, de nem is harag­szom rájuk. Az orvosokat ne bántsd, mert ők nem tudják az igazi bajaimat, amivel nem tud­tam megküzdeni, amiről meg tudnak, azért mindent megtet­tek. Nem akarok ennél megáld- zóbb helyzetbe kerülni, én már így sem tudok élni, ahogy eddig küszködtem.” Talán ez a levél napokig ké­szült, talán egy hétig, esetleg kettőig. De látszik, érződik minden során: nem gyors, hirte­len elhatározás következménye, hanem egy hosszú folyamat utolsó üzenete. Üzenet a hátra­maradottaknak, a családnak, az élőknek, mindenkinek. „Valahogy úgy érzem, mintha várnának valahol, és nekem mennem kell, semmit sem viszek, csak azoknak a sze- retetét, akik szeretnek, vagy va­laha szerettek. Egy-kct ember kivételével az ismerőseim sze­rettek, csak azt tudom mondani, ahogy a dal szövege mondja: „Ez a Föld nem az én hazám." Ha mégis nem szórnak szét, ha­nem fülkébe tesznek, akkor há­rom apróságot vinnék magam­mal. Zsuzsától az Édesapámnak szeretettel című könyvét, Sarol­tától a kiskocsit, tőled meg a polcon lévő kis piros térítőt - ezek a legfontosabb tárgyaim. Ilyen hosszú út előtt el kell bú­csúznom, de ez mérhetetlenül megnehezítené a dolgomat, ezért ne haragudjatok, majd ti búcsúztok el tőlem valahogy. Legyél erős, mert a nehezebb mindig a maradóké.” Az is kiderült, hogy írt már hasonló levelet, nem is egyet, de mindig talált valami mentsé­get arra, hogy ne adja fel, küsz­ködjön tovább. Talán hamarabb meg kellett volna tennie, el kel­lett volna mennie, állítja, így kevesebb bajt okozhatott volna. De eljutott arra a pontra, hogy nem érdekli már semmi, csak az: ne tegyék koporsóba, le a föld alá. Hamvasszák el, rakják urnába, így néha odajöhet hozzá a felesége, ha mondanivalója van. „Nem hibáztatok senkit, ha valaha ezt tettem volna, én min­denkinek megbocsátok. Egy do­logtól félek: ha nem sikerülne a dolog, vagy hogy „emberi mél­tósággal" végig tudom-e csi­nálni. A gyerekeknek mondd meg, hogy az életem valahogy mindig féloldalas volt. Nem si­került a pályaválasztásom, az­után meg ha volt családi életem, akkor munkám nem volt, és for­dítva." Amikor ezeket a sorokat pa­pírra vetette, már vasárnapot mutatott a naptár. Ez volt élete utolsó, teljes napja. Mert azt is írja: néha felvillan valami re­mény, azután jön a józan gon­dolat. Ismételten írja, két dolog­tól fél: a koporsótól, meg a mély gödörtől. Talán nem annyira megrázó egy urnát látni, mint koporsót. Ha ezen bármi felirat lenne, az egyetlen szóra szorít­kozzék. Se többre, se keve­sebbre, csak annyira: Viktor. „Klári, ez a várakozás a leg­rosszabb, mert tartanom kell magam az elhatározáshoz, és nem hagyhat el az erőm. Olyan ez, mint egy siralomház, csak éppen nem értem jönnek, hanem nekem kell menni. Mivel nem vagyok olyan bátor, sokat töp­rengtem a hogyanon, de bármi jutott az eszembe, mindegyikben benne volt, hogy talán nem si­kerül. Nehéz volt hozzá itt a la­kásban helyet találni, így leg­alább majd azt mondják, betette magát a szekrénybe. Látod, még humorizálni is tudok,” Megemlíti azt is: megrendí­tette, ahogyan a felesége küz­dött érte. Pedig elváltak. Negy­venéves korára átment annyi mindenen: szenvedésen, mocs­kon, mint más száz év alatt sem. Végelgyengültnek érzi magát, de nem annyira, hogy ha nem hagy itt mindent, egyszer állati sorba került volna. Vagy őt, vagy a gyerekeket terhelné, vagy egyszerűen a nyakukon élne, még jobban magával rán­taná a családot, mint eddig. Ta­lán még meg is gyűlölnék, pe­dig csak annyi történt, hogy: „beteg voltam és kész.” „Azt, hogy nem roppantatok össze, azt csak neked és a csa­ládodnak köszönhető. Elfárad­tam magamtól. A gyerekeimről azért nem írok, mert ellenük vé­tettem a legnagyobbat, mert a gyerek nem választhatja meg a szüleit. Miattuk nem adhattam volna meg magam a sorsomnak. De talán már elég nagyok, és végül már hat éve nem velem élnek - sokszor hónapokig nem látnak. Ők már a maguk életét élik. Persze tudom, hogy meg­rendülnek - és ez egy megma­gyarázhatatlan - de úgy érzem, hogy amit teszek, őértük is te­szem. Nagyon szeretném őket megölelni, de az még jobban megnehezítené a dolgomat." Pedig már ekkor döntött, na­gyon is előkészült a hosszú útra. Hideg fejjel, tisztán, egy kortyot sem ivott. Amit mások felin- dultságukban csinálnak, arra ő tudatosan, hetek óta készült. Vallja: talán itallal kábíthatná magát, de nem biztos, hogy az­után ugyanúgy látná a dolgokat, mint így. „Az előbb néztem a csillagos eget, és azon gondolkoztam, hogy melyikre is költözzem_ - amilyen önző vagyok, biztosan a legnagyobbra és a legfénye­sebbre. Milyen érdekes ha va­laki haldoklik, ilyenekkel nem foglalkozik. Viszont mások fog­lalkoznak a lelki üdvükkel a magam módján én is imádko­zom, hiszen ha van Isten, akkor ő minden emberért felelős. Nyomaszt, hogy magam sokszor teljesen nem normálisnak ér­zem, annyira, hogy egyszerűen képtelen vagyok elviselni ma­gam." Vasárnapra virradt, azt írja, talán az utolsó napja. Kellőkép­pen feszült. Úgy érzi, sorolja, mintha tegnap egész nap ivott volna. Azzal vigasztalja magát, hogy már nem fél attól a két perctől. Ha oldódik a gyomor­görcse, elindul rendbeszedni a konyhát, a szobát, majd magát. Ahogyan nézi a televíziót, az jut az eszébe: haragba lett az élet­tel, vagy már régóta haragban van? „Eldöntöttem, hogy elmegyek hozzátok elbúcsúzni, mert ha most haldokolnék, ott lennétek az ágyamnál.. . Hát eljöttem. Jól sejtettem, hogy nagyon ne­héz lesz, ráadásul félrevezette­lek: azt hitted, átbillentem a mélyponton. De én most nem mélyponton vagyok, hanem egy végállomáson. Lehet, hogy nem lett volna szabad eljönnöm, de legalább hagyok egy képet ma­gamról. Szerettem volna szóban is üzenetet hagyni, de ez nem „jött össze": Őrülök, hogy most is tudtam rendezkedni valamit." Igen, mert a fotelt, a tévéasz­talt is máshová rakta, így ment el. Azzal, hogy másnap, hétfőn reggel majd együtt mennek az orvoshoz. Leírta, mit hol talál a felesége. Akkor már éjjel tizen­kettőt ütött, és a sorok szerint megpróbál még hat órát aludni, ha tud. Akkor lesz a végső bú­csú, nincs benne félelem. Talán ha más gyermekkora lett volna, több kitartása, ha nem adta volna meg magát a sorsnak, csupa talán, csupa ha... Kevés volt az ereje ahhoz, fogalmazza, hogy vigyázzon magára. Ezért nekik, a családnak másképpen kell élni. Ő érzi, tudja, tényleg jó úton haladnak. „Tudom, most fájdalmat oko­zok nektek, de az idő majd eny­híti a dolgot. Legyetek boldog emberek, legyen családotok, és soha ne feledjétek el, hogy a munkátok mellett magatokra is gondoljatok. Ha gondotok van, gyertek oda, ahová tesznek en­gem, és nekem mindent el lehet mondani. Anyára vigyázzatok, mert ő most veszített el igazán.” Hétfőn hajnalban, vagy kora reggel Viktor megkezdte az utazást. „Ha van égi ország, akkor oda, ha a csillagokba, akkor oda, de én szeretném, ha a lel­kem veletek maradna. Ólellek benneteket: Viktor” Itt, ezután szakadt el a film, a negyvenéves tanár életének a filmje. Most már néhány hete Szolnokon pihen a temető egyik urnájában. Egyszerű az egész, a hamvait védő fedőlap - aho­gyan kívánta - csak a kereszt­nevét tartalmazza. Olyan helyre került, hogy amikor a nap lefelé halad megszabott égi útján, rá­süt. Sugaraival cirógatja, me­lengeti. Mert a meleget: a szív, a kályha, a Nap melegét Viktor mindig nagyon szerette .. . D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom