Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

1994. február 26., szombat Jegyzet — riport 5 Szombati jegyzet fa Zene csak, zene Elgondolkozom azon, hogy vajon mihez is van az embernek joga. Vajon mit is takarhat az a kifejezés, hogy: „emberi jog”? Pontosabban azon meditálok, hogy van-e az embernek joga zenét hallgatni. Illetve, hogy a zenehallgatás va­jon az emberi jogok közé sorolható-e? Úgy mint mondjuk az élethez való jog. Nem hinném, hogy ezt így külön valaha, va­lahol is meghatározták volna. Azért nem ártana mindezt újragondolni. Feszült világban élünk. Egyre feszítettebb, egyre rohanóbb tempót diktálnak a napok, és mi egyre kevésbé tudjuk ezt követni. A nem em­berre szabott teljesítményt vagy mércét nem le­het „büntetlenül” elérni, átugrani naponta. Már­pedig nagyon sokan erre kényszerülnek. Az „átlag”, a kisemberek azért, hogy a puszta létük feltételeit - lakás, élelem, ruha - megte­remtsék. Hogy fenntartsák. A második rész, a kevesebbek azért, hogy kiemelkedő életkörül­ményeket „hozzanak össze”, illetve azt meg­őrizzék. A lecsúszástól retteg az egész társadalom. A gazdag fél, hogy szegény lesz. A szegény fél, hogy még szegényebbé válik. Akinek meg semmije sincs, hajléktalanként tengeti az életét, az eddig nem nagyon félt semmitől, de mosta­nában neki is óvatosnak kell lennie, nehogy ha­lálra verje, rugdossa egy-egy őrjárat, mint az két alkalommal is megtörtént hirtelenjében. Valahogy, valahol ellensúlyozni kellene ezt a hajszoltságot vagy félelmet. Ki kellene kap­csolni ... Rá lehet gyújtani, be lehet rúgni, az élelmesebbek nyilván kábítószerhez is jutnak ma már. De hát mit tegyen az, akinek sem ez, sem az, sem amaz nem tetszik? Aki nem kábí­tani akarja magát, hanem úgy kikapcsolódni, hogy azt ne az egészsége bánja? Maradnak a szabadidős tevékenységek. A sport. A kultúra. Nos, itt jut eszembe: a zene. Jogunk van-e zenét hallgatni? Emberi jogunk-e, hogy zenét halljunk? Hogy így kapcsoljunk ki a mindennapok taposómalmából? Hogy a zene segítségével próbáljunk meg emberek maradni ebben, az egyre inkább farkasokra szabott vi­lágban? Legyen az klasszikus, modem, dixie­land, dzsessz, táncdal. Mindegy. Dallam legyen csak, amely elviszi az embert a mindennapi gondoktól, amely elsimítja a lelkében háborgó indulatokat, elcsitítja a fájdalmat. Amely kife­jezi a kifejezhetetlent, az elmondhatatlant, a megfogalmazhatatlant. Jogunk van-e hozzá? Akkor tettem föl ma­gamnak a kérdést, amikor a minap betérvén egy boltba, hanglemez után érdeklődtem. Közölték, hogy azt már nem gyártanak. Tavaly még kiad­tak néhányat, de az idén már ne reménykedjünk ebben. Az eladó­hölgy - látva meg­rökönyödésemet - felvilágosított, hogy ezentúl csak műso­ros kazetták, illetve CD-lemezek jelen­nek meg. Ennyi. Na és ak­kor most? Mi lesz most? A hagyományos lemezeket az utóbbi évek­ben már kevésbé tudta megvenni az átlagember. És akkor most vehet ugye CD-lemezt. Egy át­lagfizetésből akár tíz-tizenötöt is havonta! Csak az a bökkenő, hogy a CD-lemezekhez lemezját­szót is kellene szerezni, ami egy átlag havi fize­tésből már ki sem telik . .. Ott van még a ka­zetta, ha valaki nem akar annyi pénzt kiadni. A kazetta ugyan olcsóbb, de ahhoz meg magneto­fon kell, olyan minőségű, hogy a zene élvezhető is legyen. Égy ilyen magnetofonnak is borsos az ára. Van-e jogunk ahhoz, hogy zenét hallgas­sunk? Hogy így kikapcsolódjunk a gondjaink­ból? Hogy így elviselhetővé szelídítsük a min­dennapokat? Hogy így kapcsolatot teremtsünk azokkal a kultúrákkal, korokkal, amelyet Bee­thoven, Csajkovszkij, Verdi képvisel? Ki vitathatná el tőlünk ezt a jogot? De vajon tudunk-e élni vele? Vagy úgy lesz, hogy akinek van pénze, az megszerzi a zene- hallgatáshoz szükséges felszereléseket, akinek nincs, az ne hallgasson zenét? Furcsa ez így. Az ember azt hinné, a kultúra közkincs. Mindenki­nek szól. És annál jobb, minél több embert jutta­tunk hozzá, minél több ember lesz nemesebb ál­tala. De rá kell jönnünk, hogy a kultúra nem közkincs. Egyáltalán nem az. Először a köny­vek árai lettek megfizethetetlenek. Aztán egyre kevesebben tudták megvenni a színházjegyet. Egy átlagos család aligha engedi meg magának, hogy olykor-olykor teljes létszámában elmen- jen moziba. És akkor jön a CD monopóliuma. Persze ez a korszerűbb. A CD már „az idők szele ...” De a zeneszerzők, amikor komponáltak, mindenki­hez akartak szólni, mindenkinek üzenni; az em­beriséghez fohászkodtak. Kár, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy őket hallgassák. Azt hiszem, Beethoven és Csajkovszkij egy­koron nem így gondolta. És ... Verdi sem. Oujt/oo, GrtL A szabászat nem ismer megyehatárokat Jól sáfárkodnak a pályázatokkal Azt hiszem, én is állva A tiszafüredi Ipari Szakmun­kásképző Intézet 1993-ban hat pályázatot nyújtott be. A peda­gógiai ismeretek fejlesztésén, a sportalap támogatásán keresztül így tudták korszerűsíteni az isko­lai eszközöket is, hiszen öt pá­lyázatuk sikeres volt. Idén sincs ez másképp. Nemrég egymillió forinttal gazdagodott az iskola. Ebből új szabászműhely kialakí­tását tervezik Egyeken, egy szomszédos Hajdú-Bihar me­gyei községben. Miért éppen ott? Erről Kiss Pál, az intézmény igazgatója tájékoztatott.- Hogyan sikerült „áttörni" az iskolának a megyehatárokat?- 1987-ben indítottuk képzé­sünket a nőiruha-készítők szá­mára. Erre az oktatási formára nagyon sok tanuló jelentkezett Egyekről. Korábban ott a Hajdú-Bihar Megyei Textilfel­dolgozó, a Hatex működtetett egy varrodát, vállalati tanmű­hellyel együtt. Azóta a Hatex megszüntette Egyeken a tevé­kenységét, és az önkormányzati tulajdonban lévő épületet a Pi- remon mozgássérülteket foglal­koztató kisvállalat vette bérbe. A Piremon azonban nem foglal el minden épületet, másrészt pedig nem foglalkozik szak­munkásképzéssel. Az egyeki önkormányzat pedig nem kíván lemondani arról, hogy a volt vállalati tanműhelyben képezze a község fiataljait. így kerül­tünk kapcsolatba.- A tiszafüredi iskola önkor­mányzati hatáskörbe tartozik. Mit szóltak a hivatalban ehhez?- A legmesszebbmenőkig támogatták, miután az iskola vezetése, az egyeki és tiszafü­redi önkormányzat illetékesei egyeztették a terveket.- Beszélhetnénk egy kicsit részletesebben a tervekről?- Elképzeléseinkben szere­pel, hogy szabászati tevékeny­séggel is foglalkozni kívánunk. Már tavaly telepítettünk az egyeki varrodába 15 Sunstar tí­pusú, az oktatási céloknak na­gyon jól megfelelő varrógépet és egyéb speciális berendezése­ket. A folyamat most folytató­dik. Az egyeki önkormányzat 80 négyzetméterrel bővíti az épületet, mi pedig ott a szabá­szati technológia műszaki kel­lékeit biztosítjuk.- Van-e egyéb haszna az egyeki kapcsolatnak?- Természetesen. Bár a Ha­tex, mint már említettem, kivo­nult Egyekről, munkát még ad. Az általuk biztosított alap­anyagból elsős és másodikos tanulóink leány- és fiúdzsekiket varrnak, kiváló minőségben. Amellett, hogy a Piremon ese­dékes munkáiba besegítünk, önálló tevékenységet is folyta­tunk. Az iskola által vásárolt anyagokból gyártott termékein­ket tanulóink értékesítik is. Ol­csó áraik miatt népszerűek bal­lagási tarisznyáink, óvodai gyermekjátékaink, speciális horgászruháink, de készítünk selyemblúzokat és divatos se­lyemruhákat is. Azt mondha­tom, hogy a tanműhelyben harmadéveseink már önálló termelési tevékenységet foly­tatnak. Végső soron ez is a cé­lunk. Az, hogy újra működjön az egyeki varroda, és a jövőben biztos munkalehetőséget adjon a tőlünk kikerülő végzősöknek. * Hogy is szokták mondani? Első hallásra nem eget verő, nem újságpéldányszám-növelő a hír. Ismerve azonban az ön- kormányzati hatáskörben mű­ködő oktatási intzmények napi anyagi gondjait, és a Füred kör­nyékét „feszítő” munkanélküli­séget, a hír példa értékű lehet. Két önkormányzat és egy újra fogékony iskola elképzelései konfliktusmentesen találkoztak. Ez remény arra, hogy terveik valóra is váljanak. Talán már a 94/95-ös tanév kezdetére.-percze­Nagy-nagy szerelem volt az övéké. A tiszagyendai búcsúban ismerkedtek meg, amelyiket szeptember utolsó vasárnapján tartanak. Nem tudtak korábban róla, de kiderült: mindkettőjük­nek rokonai élnek ott, és vélet­lenül futottak össze a sátrak előtt. Szerelem az első látásra? Meglehet, hiszen esztendő tel­tével a már harmincas éveibe lépett fiú elvette a csodaszép, sötét szemű, kunmadarasi lányt. Egyik községből a másikba Laci feladta szalóki otthonát, és ifjú hitvesével apósához, anyósához költözött. Az alsó épületben laktak, és végtelenül boldogok voltak. Noha az ő eredeti szakmája lakatos, he­gesztő meg esztergályos, nincs az a kétkezi, házépítéssel kap­csolatos munka, amelyet mes­terfokon ne művelne. Nagy volt a porta, megosztották, és esz­tendő teltével már állt a három­szobás, szép ház. A harmadik évre megszületett a Kislaci, majd újabb két esztendő után érkezett a hugica. Lacival ma­darat lehetett volna fogatni. Gyönyörű feleség, mutatós ház, két csodaszép gyerek ... Kell-e ennél több? Karcagra járt dolgozni, de a hétvégeken még többet hajtott. Kellett a forint új bútorra, szőnyegre, azután Zsigulira cse­rélték a Wartburgot. Kislacit már az iskolába hordták, a hú­gát meg javában az óvodába, amikor a párja olyan kéréssel állt elő, amin összeszólalkoztak. Ugyanis dolgozni szeretett volna.- Más örülne, hogy a férje előteremt mindent, te meg rosz- szul érzed magad itthon - így Laci.- Értsd meg, dolgozni szeret­nék! Tudom, tizedét keresem, mint te, de anyuék hozzák-vi- szik a gyerekeket. Én meg miért lennék csak szobavirág? Egy szó mint száz, végül is hatottak az asszonyi szavak, és ettől kezdve a feleség is kereső lett, bejárt Karcagra. Laci pedig nappal az állami gazdaságban tette a dolgát, hétvégeken pedig aranykeze miatt sok helyre hív­ták munkába. A munkába állás óta talán még egy esztendő sem telt el, amikor Laci az egyik este ölelni szerette volna hitvesét, de ő elhúzódott tőle.- Hagyjál! Olyan a tenyered, akár a reszelő! Felsérti a hátam.- Jaj, szívem, én nem szám­lákat rakok egymásra, hanem szilikátot meg cementes zsáko­kat. Másnap szombatra virradt, a gyerekek még aludtak. Ő korán kelt, és amikora hitvese meg­főzte a kávét, még azt is hozzá­tette:- Nézd, Laci! Beleszerettem valakibe. Elmegyek tőled, ez a tisztességes, nem? Azt hitte, rászakad a meny- nyezet: életében talán akkor halt meg először. Nem ismert a hangjára, amikor kérdezte.- Miért? Rossz vagyok?- Nem, csak nekem más em­ber kell. Aki szórakozni visz, nem dolgozik örökké, akinek diplomája van, nem csak szak­munkás.- De az úristenit! - ütött az asztalra, hogy felborult a csé­sze. - Addig jó voltam, amíg palotát gürcöltem föléd? Addig oklevél nélkül is kellettem? - és üvöltött, üvöltött. A zajra felébredtek a gyere­kek, és álmosan, riadtan húzód­tak anyjuk szoknyájához. Ő pe­dig felkapta a kicsit, papucsot kerített a nagyobbnak, és átro­hant velük az anyjához. Laci aznap nem ment segíteni a megígért helyre, és azt csi­nálta, amit soha: ivott, ivott. Három teljes napig. Kedden kopogott az anyósáéinál.- Gyertek vissza! Várlak benneteket. .. A hitvese azonban csak a fe­jét ingatta. Nem és nem ... Két nap múlva költöztek: Pestre, a Bíró Lajos utcába. Csak annyit tudott róla, mérnök az illető ... A válás csendben, ha lehet így fogalmazni: zökkenőmente­sen történt. A gyerekek az any­jukhoz kerültek, a nagy házat pedig eladták. Megfelezték az összeget, és a maradék pénzzel hazaköltözött Szalókra, idős szüleihez. Az apja először mor- gott:- Flancos asszony volt az, fiam! Lenézett, mert diplomás, csakhogy te későn vetted észre. Látod, ez lett belőle ... Majd megenyhült, mint aki szégyellte a kiejtett szavakat, és békítőleg hozzáfűzte.- Ide mindig szívesen várunk az anyáddal. Úgyis tied lesz itt minden! - mutatott a kenyere javát megette, régi nádfedeles házra. Évek jöttek, évek men­tek, de a fehémép nem érde­kelte. Többször kereste a gye­rekeket, de a volt neje mindig úgy szervezte a találkozókat, hogy vagy a fia vagy a lánya hi­ányzott. Mehetett volna a bíró­ságra, de minek? Elfogadta a helyzetet, és örült a ritka, nyol­cadik kerületi találkozásoknak. Akkor már Kunhegyesre járt dolgozni, és a szabadsága ide­jén meg ötödmagával a Dunán­túlon maszekolt. Egyszer aztán az öreg elé állt.- Apu, házat építenék a porta közepére, mert van itt hely elég.- Megbolondultál? Nagy­apádnak jó volt ez is, nekem is, neked meg mi bajod vele?- Hamarosan a fejünkre rogy! Se pince, se fürdőszoba. Nekem olyan kell.- Meghibbant a gyerek, házat épít! - szólt élete párjához az öreg. - Egyet már csinált, de ebek harmadára jutott, más la­kik benne.- Nem én tehetek róla, hogy így alakult... Pár hét múlva hozzákezdett. Pénz volt, ital is, így jöttek a cimborák, a jó komák, és mire megérkeztek az őszi esők, jó­pofa ház nőtt ki a nagy eperfa mellett. Nem volt óriási, mint a házak általában lenni szoktak. Alatta pince, felette másfél szoba, konyha, fürdőszoba, kamra. Hátul garázs és egy mű­helyféle. Sápadt ősz derengett a kör­nyéken: az apja akkor lett het­venéves, és most már ő is bol­dogan nézegette a porta ékessé­gét. / Erezte, rádöl a fal ~ Fiam, büszke vagyok rád! De azután nézd meg, hogy kit fogadsz melléd, nehogy megint költöznöd kelljen - tanácsolta huncutul, majd hirtelen megtán- torodott.- Jaj, segíts már, fiam, rám dől a fal!- Mit mondott? - ugrott ijed­ten hozzá Laci, de a madár- csontú test már a kezébe hanyat­lott. Lefektették egy plédre, de bizony, rajta élő ember már se­gíteni nem tudott. Eltemettette illendően, és az élete ment tovább. Haldokoltak a gazdaságok, ez alól egy sem volt kivétel, így Laci nem várta meg, hogy kitegyék a szűrét. Kilépett, vállalkozónak állt, és Ausztriába jártak dolgozni. A házat édesanyja őrizte, aki alig várta, hogy havonta egyszer né­hány napra hazajöjjön. Tavalyelőtt László napra ba­rátokat hívott. Édesanyja sü- tött-főzött, ragyogott a boldog­ságtól. A kedvence, tejfölös csirkepaprikás került az asz­talra, meg rétes, mindenféle íz­ben, mennyiségben. Már megte­rített az anyukája, és csak úgy könnyedén odaszólt segítkező gyerekéhez.- No, fiam, minden rendben, én akár meg is halhatok . ..- Jaj, anyu, ne tessék már ilyet mondani - felelte Laci, és kiment megnézrii: jön-e valaki, mert lassan húzzák a delet. Csö­römpölést hallott, berohant. Anyja az asztalra bukott, egy tányér darabokra tört a földön.- Mi történt, anyu? A heverőhöz húzta, talán már akkor halott volt, és mire or­voshoz jutott, minden be végez­tetett. O is hirtelen, állva ment el, akár a férje: így lett a név­napi ebédből halotti tor. Még azon az őszön dózerrel letúratta a kis házat, és a törme­léket a szeméttelepre fuvaroz­tatta. Akkor már a fővárosban kereste a kenyerét: a Rózsa­dombon építették a régebbi meg az újgazdagok vityillóit. Mikulás körül kisírt szemmel kereste fel egy távoli rokona, egy régen látott 26 éves fiatal- asszony, aki özvegy lett. A férje kamionos volt, meghalt, itt maradt egy kétéves kisfiúval. A lakásukat rengeteg részlet tér­TT FŐLEG EXPORTRA TÉR- MEL A NEFAG Rt. abád- szalóki faipari üzemében a termelés háromnegye­dét az export teszi ki - el­sősorban holland. Ládae­lemeket szállítanak Hol­landiába, burgonyásládá­kat Németországba, bel­földre pedig almás-, ep­res- és burgonyásládákat. A rönkök mozgatása gépi erővel történik az üzem­ben. -nzs­halok meg helte, el akarja adni, mert fizetni képtelen, az albérlet drága, az özvegyi nyugdíj se sok.- Drága Laci bácsi! Fogadjon be, csak addig, amíg valahogy nem alakul az életünk. Nem üres a ház Ránézett a szőke asszonyra, és valami melegség futotta el a szívét. Azután eszébe jutott, ér­telmes vagyok én? Ötvenkettő múltam, ő pedig ennek a fele! A fiam 17, a lányom is 15, mit mond a falu szája? Azután rá­nézett a kérdezőre, és ezt vála­szolta:- Gyertek ide, lesz itt hely! A belső szoba a tiétek, mert en­gem korán kidob az ágy. Hetek, hónapok teltek el így, egészen a tavalyi nyárig semmi nem történt közöttük. Mint két, egymásnak kedves idegen élték az életüket. Akkor óriási vihar zúdult a vidékre: fákat csavart ki, oszlopokat döntött le, és Laci arra ébredt, valaki fészke- lődik mellette.- Úgy félek! - suttogta a sö­tétben, és átölte a nyakát. Meleg asszonyi könnyek folytak a vál­lára, de ő is kidörzsölt a szeme sarkából pár cseppet. Átölelte a derekát, 12 éve már, hogy nem ért asszonyhoz. Csak feküdtek egymás mellett, és hallgatták a szívük kalapálását. Másnap reggel a kisfiú nyitott rájuk.- Én is Laci bácsihoz megyek, nem csak te! - és befészkelte magát közéjük. Azóta úgy élnek, mint a fiatal házasok. Laci dol­gozik, az asszony meg minden ház körüli munkát elvégez. A téli szünetben a fia is felke­reste Pestről, és öt napot töltött náluk. Jól érezte magát a gyö­nyörű, 181 centis, éjfekete hajú srác. Sokat beszélgettek, sétál­gattak, és végül kibökte: az anyukája vissza szeretne jönni. Eddig már három házassága volt, de egyik se sikerült. Az apja csak nyelt egyet, és nagyso­kára bírt megszólalni. a- Üzenem neki, fiam, ti min­dig jöhettek, jókor jöttök. De ő nem. Hely még csak akadna, toldanék egy szobát a ház végé­hez, de ez itt foglalt - ütött te­nyerével a szívére. A fia ígérte: tavasszal ismét jön, és hozza a húgát is. Boldo­gan várja őket, hiszen ő is ismét boldog. Most a téli heteket ott­hon tölti, és párjával tervezgetik: talán hintót vesznek. Fuvarozni a külföldieket, ha turista akad, dolgozni. Mert hál’ Istennek van mit a tejbe aprítani, nem létkér­dés az állandó robot. A párja is kivirult: nevetős, mutatós asz- szony, akin könnyen megakad a férfiszem. Lehet, ő meg egy kis konyhát nyit, mert sütni-főzni is­teniül tud. Szó se róla, Laci oly­kor kissé féltékeny rá. Ráadásul sokszor nyaggatja, jó lenne egy közös apróság, de Laci csak a fe­jét ingatja.- Tehetségem még csak lenne, hogy megcsináljam, de ki ne­velné fel? Elvégre én már az öt- vennegyediket taposom. Nem at­tól félek, hogy üres bukszával kezdené az életet, de hát egy cseperedő emberkének apa is kell. És ha már az én gyerekeim így nőttek fel, nem szeretném, ha ugyanez ismétlődne - majd így folytatja:- Mire a kicsi középiskolába menne, én már hetven felé balla­gok. Ilyen idős korában halt meg az apám meg az anyám is. Nem az ágyban, hanem ahogyan mife­lénk mondják: állva. Lakatos meg minden egyéb szakmunkás vagyok, keveset értek az orvos- tudományokhoz, de azt gyaní­tom: hetven felé valószínű ve­lem is ilyesmi történik. Vagy nem igaz? - néz rám tanácstala­nul. Mint a reszelő Széttárom a karom, ezzel va­lami olyasfélét jelezve, hogy köszönöm a bizalmát, de én erre úgy, istenigazából nem tudok válaszolni. Helyette közreadtam egy ember életét, akinek olyan a keze, mint a reszelő. Az előző asszony ezért (is) hagyta el, a mostani ezért (is) szereti. Ami­kor búcsúztunk, így szólt:- Úgy kerekíti ki, ahogyan akarja, ehhez maga ért. Én csak egy dolgot kérek: a vezetékne­vemet ne írja ki. A többi pedig bátran lehet olyan, mint ezek e - és mutatta a két tenyerét. Hát kérem, ilyen lett... D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom