Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-18 / 41. szám

Kardos Tamás szolnoki fotóművész 1993 szeptemberében hat héten át járta Izrael tájait, városait.

Sorozatunkban személyes élményeiről beszélgetünk.-Hat hét nagyon hosszú idő, különösen azoknak, akik csak a „mama fóztjét" tudják megenni. A magyaros konyhához szokott „gyomor", hogyan barátkozott meg a keleti ízekkel?- Külföldi útjaim során fontosnak tartom, hogy egy nép, egy ország jellegzetes gasztronómiai szokásait is feltérképezzem. Magyarul: semmitől sem riadva vissza, szinte mindent megkóstolok, amire csak lehetőségem nyílik. Izrael kevés új konyhaművészeti élménnyel gazdagított. A világ minden tájáról hazatelepült zsidó nép hozta előző otthona étkezési szokásait, jellegzetes ételeit. Találkoztam pizzériával, görög, török, arab vendéglőkkel, éttermekkel, ahol a francia vagy az orosz konyha minden specialitása megrendelhető, és természetesen van „Csardas Hungarian Restaurant" is. A jellegzetességet az étkezési szokások rejtik. Szolnoki viszonyokhoz képest is kevés az étterem, ahol asztal mellett, nyugodt körülmények között ebédelhet meg a

turista. Izraelben az állva és gyalogolva evés a legdivatosabb, ennek megfelelően egymást érik a talponállók, a lacikonyhák (sztékiák) s persze a falafeláru- sok. Talán a falaiéit tekinthetjük izraeli nemzeti eledelnek. A kenyértésztából sütött, tenyérnyi nagyságú, ujjnyi vastag és belül üres „pita" az alapja, ezt töltik fűszeres, őrölt csicseriborsóból gyúrt, olajban sütött golyócskákkal. Az árusok saját fantáziájuk szerint „alkotott" salátákkal kínálják. Érdekes, hogy a tengerparti országban alig van halétel, s hiányoznak a tenger megszokott érdekességei, a rákok, a kagylók.- Mi kerülhetett egy magyar fotóművész „asztalára" nap mint nap?- Nagyon sok gyümölcs. Igaz, éltem a lehetőséggel, és a bőséges svédasztalreggeliket követően - melyek szalámik és felvágottak helyett inkább tejtermékeket, 15-20 féle sajtot tartalmaztak - napközben gyümölcskúrára fogtam magam. A négy hét alatt leadott húsz kilót sajnos itthon másfél hónap alatt visszaszedtem. Az izraeliek étrendjén az ezerféle gyümölcs mellett, nagyon sok nyers és főtt zöldség szerepel, a saláták szinte valamennyi elképzelhető és elképzelhetetlen variációjában, olívaolajjal, egzotikus keleti fűszerekkel. A nagy hőségben mindig jólesett a húszféle gyümölcsből préselt, centrifu- gázott friss, hideg ivóié s a gyümölcspéppel kevert, fagyasztott joghurtfagylalt. Lehet, hogy a sör vagy egy jeges nagy- fröccs is jólesett volna, de az „őslakosok" alig isznak alkoholt, s ezért nem is nagyon árulnak. „Már megint mozog a fülük" - hívta fel egyszer a figyelmemet német fotós barátom az utcán is állandóan dióbelet, mogyorót s ki tudja még milyen magvakat rágcsáló vendéglátóink újabb furcsa szokására, de néhány fűszeres árukínálata meggyőzött, a választéknál nem kell jobb reklám, akármire akarjuk is rávenni a vásárlót.

A szélsőségek országában nekünk legalább annyira szokatlan volt a názáreti lómészárszék, mint a kóser baromfibolt. A törvény szerint zsidó keze vérrel nem érintkezhet, ezért a kiválasztott élő csirke nyakát a shakter metszi el, majd a jószágot egy speciális tartóban kivé- rezteti. A teljesen vér nélküli csirkét azután egy forgó tollkö- szörűvel kopasztják meg, majd gyorsan kibelezik. Az „áru", halála után 4-5 perccel konyhakész, s csak a kiszellőztethetet- len, állott, nedves baromfitoll bűze emlékeztet a kínálat múló elevenségére.- Megőrzött valamit az izraeli szokásokból?- Szívesen megőriztem volna a gyümölcskúrát, de a hazai választék - az árakat tekintve semmiképpen - nem verseny- képes. A salátákat eddig is szívesen ettem, persze más ízekkel, s a kóser ételeket ezután is szeretni fogom, ahányszor csak Izraelbe megyek. -cs. m. 1.-