Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-14 / 37. szám
4 1994. február 14., hétfő ® A szerkesztőség postájából ® Vagyonszerzés - gubanccal Hollósi Imre túrkevei olvasónk tulajdonának megszerzéséhez kérte segítségünket, s panaszának lényege így foglalható össze. Mint vállalkozó, az ÁVÜ-től 1992. május 18-án megvásárolta a túrkevei István k. úti 3. sz. alatti ingatlant (volt tüzéptelep). Tulajdonjogát annak rendje-módja szerint bejegyezték. Az ingatlan egy részét a helyi önkormányzat birtokolja, a mai napig sem adta át a használatába, pedig a város jegyzője és a polgármester is ígérték, hogy intézik az ügyet. Nem azért vásárolta az ingatlant, hogy több év múlva jusson hozzá. Az volt az elképzelése, hogy ott munkanélkülieket foglalkoztat. A tulajdonát képező ingatlanrészt kiadták egy harmadik személynek, akitől szedik a bérleti díjat, vele pedig az adót fizettetik .. . Hogy hallgattasék meg a másik fél is, olvasónk panaszával dr. Ágotái Tibort, Túrkeve jegyzőjét kerestük meg, aki többek között a következőkről tájékoztat. Az ingatlan eladója az ÁVÜ képviseletében eljáró Kelet-magyarországi Tüzép Rt., a vevő pedig a Hollósi Ipari, Kereskedelmi, Szállítási, Szolgáltató Kft. Az adásvételi szerződésből világosan kiderül, hogy „A telephely irodai célokra szolgáló helyiségére a vevő a bérleti jogot szerezte meg”, ami elővásárlási jogot jelent. A vagyonértékelő szerződéséből - az irodahelyiségre vonatkozóan - kiemeli azt a megjegyzést, hogy az az önkormányzat tulajdonában álló épületből, a vállalat által bérelt helyiségből áll. Ebből következik, hogy a panaszos azon lakásokra, amelyek ugyababban az épületben vannak, de 20 éve a helyi városgazdálkodási vállalat, majd az rt: kezelésében (a lakók bérleti díjat fizetnek), nem szerzett, nem is szerezhetett tulajdonjogot. Tudnia kellett, hogy egy elkerített területtel két lakást is magában foglal az ingatlan, amiben laknak! A privatizációs eljárás és az önkormányzatnak a vagyonátadó bizottsághoz benyújtott kérelme alapján folytatott eljárás során azonban az is kiderült, hogy az ingatlan tulajdon- jogi helyzete rendezetlen. Ugyanis a tulajdoni lapon a magyar állam a tulajdonos, míg a kezelő a Tüzép. Ez a hiányosság 1972-re vezethető vissza, amikor a városi tanács és a Tüzép Vállalat ingatlan-csereszerződése nyomán a lakásokra a földhivatalnál nem jegyezték be a városgazdálkodási vállalat kezelői jogát, pedig az erre vonatkozó kitételt a szerződés magában foglalta. Tekintve, hogy a telek nincs megosztva, úgy véli, a panaszos - a szerencsétlen helyzetet kihasználva - a lakásokra is tulajdonjogot kíván szerezni annak ellenére, hogy azért nem fizetett vételárat. Tanulságképpen ehhez annyit fűzhetünk, hogy mindenki jól nézze meg, mire adja ki a pénzét, milyen tulajdonjogot szerez. Mindenesetre mi abban bízunk, hogy a kissé gubancos ügyet az érintettek egymás közt mielőbb békésen rendezik. Bár meglehet, a bíróság tesz majd pontot a végére. - cs Küldjön egy képet! A kongreganista csoportról Ez a kép több mint 50 évvel ezelőtt készült Szolnokon, arról a kongreganista színjátszó csoportról, amelynek magam is tagja voltam. A bal felső sarkon vagyok - könyvvel a kezemben. Az ülő sor közepén a kis Bódi Sanyi (Zsazsa), mellette balra az egyik bátyám, János, jobbra István. A egykori „szak” pályán A szolnoki MTE-pályát valamikor így neveztük, ahol sokszor rúgtuk a labdát. Igaz, nem voltunk legendás csapat, de nagyon szerettünk futballozni - minden ellenszolgáltatás nélkül. A képen állnak: Tóth András, Koiesánszki Zoltán, Fodor János, Sztojanov József, Koczka Antal, Molnár János, a bátyám, Agócs István; ülnek: Mihályi Mihály, Dobozi Gábor, Mészáros József, Balázs Ernő. Koiesánszki később a szombathelyi NB I-es csapatból a B válogatottságig vitte. Agócs Gyula - Szolnok Gyorsan segítettek A közelmúltban csatomadu- gulás nehezítette a szolnoki Vásárhelyi Pál úton lakók hétköznapi életét. Örömmel mondhatjuk, hogy nem sokáig, mert kérésünkre a polgármesteri hivatal városüzemeltetési irodájának város- gondnoksági csoportja gyorsan intézkedett. A szakemberek rövid időn belül a helyszínen voltak, s rendbe hozták a szennyvízcsatornát. Mint a Vásárhelyi Pál úti társasház intézőbizottságának elnöke, a lakók nevében az Új Néplapon keresztül is köszönetét mondok az említett intézmény lelkiismeretes, segítőkész munkatársainak, név szerint: Kiss Istvánnak és Bárkány Ferencnek. További munkájukhoz sok sikert és jó egészséget kívánok. Fontos József Szolnok „Kérem, nem vagyunk jótékonysági intézmény” Az a dolga, hogy büntessen Hol élünk? címmel zajlik hetek óta megyénkben a fesztivál, s úgy érezem, hogy az az eset, ami velem történt a közelmúltban, ehhez a címhez tartozik. A szolnoki 2-es ABC előtt szálltam fel a 8Y jelzésű buszra, ami Szandaszőlősre megy. A gépkocsivezetőnél vettem jegyet, majd annak rendje-módja szerint igyekeztem a kocsi belsejébe - engedve a tömeg nyomásának. Közben egy ismerős szólított meg, akit sok éve nem láttam: köszönés, puszi, csomagok le a kezemből. Közben egy hölgy szólt, hogy bentebb nincs lyukasztó, csak elöl, így tolakodtam vissza az első ajtóhoz, s már körülbelül 10 centire lehettem a lyukasztótól, amikor valaki elkapta a kezemből a jegyet, s így szólt: mit akar? A jegyemet szeretném kilyukasztani, mondtam, mire ő: azt már nem fogadom el, adjon egy igazolványt. Elnézését kértem azért, hogy nem tudtam, a busz belsejében nincs lyukasztógép, mert egy évben körülbelül ötször ha utazom busszal. Kértem, büntetésként legyen elég egy figyelmeztetés, hiszen az ellenőröknek már tudniuk kellene, hogy kire figyeljenek. Azt monda: „Nekem az a dolgom, hogy büntessek!”. A körülöttem álló utasok a pártomat fogták, s azt kiabálták: honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen kijelentést tegyen; ne adja oda az igazolványát. Nem szeretem a feltűnést, az ellenőr kezébe adtam az igazolványomat, majd megkérdeztem a nevét, de nem mondta meg. Aztán arra a kérdésemre, hogy kinél reklamálhatok, azt válaszolta, a Rékási úrnál, de felesleges neki szólni. Ennek ellenére felhívtam Rékási urat, és elmondtam a történteket, hátha megesik a szíve. Ám ő gyorsan lezárta az ügyet: „Kérem, nem vagyunk jótékonysági intézmény!” Természetesen az 1000 forint büntetést postáztam.) Nem tudom, hogy 20 év alatt, amióta nótaénekes vagyok, mennyi jótékonysági műsorban vettem részt - a tiszteletdíjamat felajánlva a rászorulóknak. De nem ez a lényeg, hanem az, amikor több száz rokkant gyerek vagy idős, tolókocsiba kényszerülő beteg ember vett és vesz körül, amikor jóságos, hálás szemmel néznek rám; az a pillanat, amikor úgy érzem, ha csak egy kis időre is, de sikerült velük elfeledtetnem a fájdalmukat, bánatukat... Dallos Gizi nótaénekes Szolnok „Nehogy azt higgye, hogy majd hasra esek maga előtt!” Nincs főnöke? A tiszaföldvári Q8-as benzinkútnál történt velem az az eset, amit az alábbiakban szeretnék a nyilvánosság elé tárni: Február 9-én tankolni szándékoztam, s amikor a helyszínre értem, a benzinkutas hpjgy éppen kellemesen csevegett a „Shop” elnevezésű épület bejáratánál. Vártam, vártam, majd magam tankoltam meg a kocsimat, noha ez nem önkiszolgáló benzinkút. Aztán tovább várakoztam, hogy fizethessek.. Végül elfogyott a türelmem, beültem az autóba, s az épület elé kanyarodtam, hogy kifizethessem a benzin árát. Bevallom, eközben - a benzinkutas hölgynek címezve - megjegyeztem: ha már az ember megtankol, legalább annyi megtehetne, hogy méltóztatik odafáradni a pénzért. No, ezzel úgy „betörtem a fejét”, hogy az volt a válasza: „Nehogy azt higgye már, hogy hasra fogok esni maga előtt. Már nem a szocializmusban élünk.” Máig nem értem, ez hogy tartozott a tankoláshoz? Ezek után bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy ki a felettese,' mire azt mondta: neki nincs főnöke. A történtekből több következtetésre jutottam. Az egyik, hogy az említett benzinkutas mintha a feudalizmusban élne és földesúmak képzelné magát, a vásárlókat pedig jobbágyoknak nézné; a másik, hogy hacsak tehetem, széles ívben elkerülöm ezt a töltőállomást - írta többek között (névvel, címmel) olvasónk, aki utóiratként azt kérte, hogy sorait e nélkül adjuk közre, mert a testi épségét nem szeretné veszélyeztetni. Expressz-ajánlva Beteg családtag mellett Az egyik fegyverneki, „régi olvasónk” levelében azt írja, hogy 1985 óta gondozza otthonukban családtagjait, közvetlen hozzátartozóit. Először beteg édesapját ápolta, aki 1989-ben sajnos agyér-elmeszese- désben meghalt, majd nyomorék bátyjának viselte gondját, jelenleg pedig a súlyos édesanyját látja el. Már nyolc évvel ezelőtt szerette volna munkaviszonynak beszámíttatni azt az időt, amit beteg hozzátartozói ápolásával töltött, de a kérését elutasították. Amikor nagyon megromlott az anyagi helyzetük, hiszen a férje is munkanélküli lett, újból kérte az ápolási díj megállapítását. Meg is kapta, de az örömébe mégis üröm vegyül - folytatja levelét, mert csak 3980 forintot folyósítanak, amikor a beteg édesanyja 8500 forint nyugdíjából hárman élnek. Az összeg nagyobb felét elviszi a lakásrezsi, élelemre alig marad, a ruházkodásról már nem is beszélhetnek. Igaz, vállalta a beteg családtagok gondozását, de az ápolásuk, majd a a temetésük is sokba került, mellettük nem tudott elhelyezkedni, egyéb munkát vállalni, amivel biztosítási időt szerezhetett volna a nyugdíjhoz. Erre senki nem gondolt? A polgármesteri hivatal miért nem fogadja el, igazolja munkaviszonynak azt a nyolc évet, amit a beteg családtagok otthoni ápolásával töltött? Kérdésével megkerestük a lakóhelye szerint illetékes polgármesteri hivatal jegyzőjét, valamint az ügyintézőt, akik elmondták: a hivatalnak nincs lehetősége arra, hogy a korábbi éveket munkaviszonyként igazolja. Ha olvasónk annak idején vállalja a minimális tb-járulék befizetését, azokat az éveket, amit otthonában töltött a hozzátartozók gondozásával, nyugdíjéveknek számítanának. Az iratokból kiderült, hogy először 1990-ben, édesanyja és testvére ápolása után igényelte az ápolási díjat. (Az édesapja még az ápolásról szóló rendelet megjelenése előtt meghalt.) Akkor a szakmai bizottság - az orvosi igazolás alapján - olvasónk kérelmét azzal utasította el, hogy az ápoltként megjelölt hozzátartozók egyike sem szorult gondozásra, mivel képesek voltak saját ellátásukra. Ezt a döntést a másodfokú hatóság is jóváhagyta. Levélírónk tavaly, november 17-én ismét benyújtotta az ápolási díj iránti kérelmét, amit most már indokoltnak tartottak, hiszen az édesanyja egészségi állapota tovább rosszabbodott, gondozásra, ápolásra szorul. így tavaly december elsejétől folyósíják is a 3980 forintot. Ennek a mértékén azonban a polgármesteri hivatal nem tud •emelni, mert az adható ápolási díjat a képviselő-testület helyi rendeletben szabályozta. Az önkormányzat szeretett volna más formában segíteni a családon, ezért a munka nélküli férjnek a telefonhálózat, építésénél közhasznú munkát ajánlottak fel. Sajnos nem fogadta el - mondván, csak nem dolgozik havi tízezer .forintéit ..... Mind ezek után a férjének azt tanácsoljuk, ha már szűkös körülmények közé került a család, maga is ragadjon meg minden lehetőséget arra, hogy egy kis pluszjövedelemhez jusson, hiszen abból a tízezer forintból mégiscsak több szelet kenyér jutott volna az asztalra, s talán a legszükségesebb ruhaneműt is megvehették volna.! Kedves levélírónknak pedig erőt és jó egészséget kívánunk a súlyosan beteg édesanyja ápolásához. Oa/nW Uuukl beteg Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné Tavaszra várva - környezetünkért Üdvözlet a „zöldeknek” Csak üdvözölni tudom az ifjú környezetvédők egyesületét, amiről a közelmúltban hallottam, olvastam. A lakosság érdekeit szolgáló, figyelemre méltó programjukhoz, munkájukhoz sok sikert kívánok. Egyben volna számukra egy javaslatom, amivel bizonyára mások is egyetértenének. Hacsak egy mód van rá, a megyeszékhely kerületeit, lakókörzetét osszák fel egymás közt, és úgy a fiatalok, mint a középkorosztály megnyerésével - a környezetünk rendezésében, ápolásában- indítsanak versenyt. Ehhez a mozgalomhoz keressenek és találjanak segítőket, támogatókat, és megfelelő szervezéssel azon munkálkodjanak, hogy a közelgő tavasz beköszöntésével már ne csúfíthassa egyetlen elhanyagolt utca, utcarész sem a megyeszékhely képét. A városunk, szűkebb otthonunk érdekében szervezett tevékenység - látványosságán túl- mindannyiunk hasznára válna. A mi utcánkban lakók egyetértésére, segítségére is bizton számíthatnak a szervezők. Bár többségünk az idősebb korosztályhoz tartozik, akik olykor gyengélkednek, azért erőnkhöz mérten mi is igyekszünk kivenni a részünket a munkából, hogy gondozot- tabbá, szebbé varázsoljuk környezetünket. Molnár Ferencné Kredencben - rövid láncra kötve Aki * *• - * *-r V . Magamról elmondhatom, hogy hajléktalan, kóbor kutya lettem, és ebben a helyzetben bizony sok-sok veszély leselkedett rám. Igaz, a teljes szabadságot élvezhettem. A városban sokfelé próbálkoztam ideiglenes szállással, és végül nagyon megtetszett a szolnoki Tisza-part, a vízmű környéke. A szerencsésebb sorsú társaimat ezen a helyen sétáltatják, futtatják. És tudják, nálunk a társadalmi különbség nem olyan nyilvánvaló mint az embereknél, így aztán sok előkelő helyen élő négylábúval sikerült ösz- szebarátkoznom. A baj mindig akkor kezdődött, amikor megjelent a gazda. De nem is erről van most szó, hanem arról, amiért megszerettem a környéket. Tulajdonképpen a vízmű dolgozóinak köszönhetem, akik gyakran gondoskodtak az élelmezésemről, amit mindig hálás farkcsóválással fogadtam. Rendszeres vendég lettem náluk, és akkor mit ad isten, az egyik napon a nyakamba akasztottak egy láncot, a másik végét pedig egy ablakrácshoz erősítették. Kapok ennivalót, egy kiszuperált kredencben a helyem, s nem mondhatom, hogy valami sok munkám lenne. Alig jár erre valaki, és senkit nem érdekel, mit ugatok, hiszen egy félig romos épületet őrzök. Ami igazán elkeserít, az az, hogy a volt barátaimat tőlem pár méterre sétáltatják, mégsem találkozhatunk. A közelben lakik egy németjuhász, vele szoktunk beszélgetni. Látni még nem láttam, mert egy nagy kerítés mögött él, de azt mondja, néha megsétáltatják. Nem akarok panaszkodni, hiszen fedél van a fejem fölött, de azért hiányzik a szabadság, és nagyon szeretnék már jó messzire szaladgálni! Kép és szöveg: I. L.
