Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-08 / 6. szám

1994. január 8., szombat Lötávolságon belül .Titkos” és civilruhás testőrök A fiatalok gyakorlótere az utca Képriport 7 A Kánaán magyar szemmel Kardos Tamás szolnoki fotóművész 1993 szeptemberében hat héten át járta Izrael tájait, városait. Sorozatunkban személyes élményeiről beszélgetünk. Eltelt egy hét az új évből... Az 1994-dik évből valóban, de a zsidó időszámítás szerinti 5753. évből jóval több. Izraeli utam alatt, szeptember 16-án tartották a saját vallásuk szerinti ünnepet, a rós hassánát, így elmondhatom, hogy 1993-ban kétszer is elbúcsűztattam az óé­vet, de csak egy évet öregedtem. Termé­szetesen jelentős a különbség a „szilvesz­teri” szokások között. A vidám, laza, szó­rakozásra szánt éjszaka a szigorú vallási törvények között elképzelhetetlen, azért a jókívánságokból jutott bőségesen.- Békés, boldog új esztendőt! - a legel­terjedtebb köszöntés. Különösen időszerű ez ott, ahol a békegalamb az elmúlt né­hány ezer évben nem tudott tartósan fész­ket rakni. Naponta hallani izraeli-arab összecsapásokról, merényletekről. Az utca, az ország a látogató számára bizton­ságos?- Igen, de tudnunk kell,hogy pontosan az említettek miatt nem lehet európai mér­cével mérni. A rendőrség dolga: a köz­rend, a közlekedési fegyelem, az ünnepi útlezárások biztosítása nem tűnik túl jelen­tősnek. A fanatikusok vallási ellentéte kibékít­hetetlen. Az állandó készültség a kiszá­míthatatlan akciók megelőzésére szolgál.- Nem túl sok a katona?- Néhány napig nyomasztó érzés, hogy bármerre megy az ember, fegyveresek áll­ják útját, ellenőrzik a papírjait, beletúrnak a táskájába. Lassan tudatosul, hogy mindez értünk, ártatlan sétálókért is van. A magyarországi megítélés alapján nehéz elképzelnünk, hogy a férfiak a három év, a nők a két év kötelező szolgálatukat nagyon várják, büszkék arra, hogy ha kell, fegy­verrel is megvédhetik sok vér öntözte szü­lőföldjüket, s szégyenletes, ha valaki a so­rozásnál fennakad az alkalmasság rostá­ján. A tapasztaltabb, tartalékosként moz­gósított katonák védik a kiemelt fontos­ságú helyeket, a fiatalok „gyakorlótere” az utca. Nem emlékszem, hogy Jeruzsálem­ben olyan helyzetbe kerültem volna, ami­kor nem volt látótávolságon belül katona. Az biztos, hogy lőtávolon belül mindig volt, hisz az utca emberének, a rendezvé­nyek, ünnepek vendégeinek védelméről „titkos” és civilruhás testőrök is gondos­kodnak.- A képek tanúsága szerint nem túl kö­tött a katonaélet.- A látszat csal. Nagyon fegyelmezett, kiválóan kiképzett fiatalok teljesítenek szolgálatot, de az állandó utcai jelenlét más viselkedési formákat követel. Fegy­verrel a vállon, éber tekintettel megenge­dett egy ölelés, egy telefon, s ha jön az imádkozás ideje... Az élet a három év alatt is tovább zajlik. A szigorú biztonsági előí­rások része a városok, települések között felállított ellenőrző pontok hálózata. Itt is határozottak, de pillanatok alatt szóba áll­nak az érdeklődőkkel. Készíthettem sisa­kos, zubbonyos „katonajelmezes” képet magamról, ám amikor a feleségem hazai süteményt kínált, azt ellentmondást nem tűrően utasították vissza. Tudják, a közvet­lenség nem lehet lazaság is, mert a tét az emberek élete.- A kemény, belső biztonsági feltételeket ismerve felmerül a kérdés, hogy lehet az országba bejutni?- Nem egyszerűen. A Budapesti Izraeli Nagykövetségen kezdődik a kérdezőskö- dés, hová, miért, kihez utazom. A repülő­téren beszállás előtt ugyanez lejátszódik, kiegészülve az alapos csomagel­lenőrzéssel. Lehet, hogy csak reflexek alakultak ki bennem az előzmények után, de egész úton úgy éreztem, mintha figyelő pillantások kísérnének. Az izraeli leszállás „szertartásai” megegyeznek a magyaror­szágival. Azt hiszem, nem szerencsés el­lentmondásba keveredni előző ki- és beje­lentéseinkkel. A feleségem, megérkezése után, túl minden ellenőrzésen, kézben a papírokkal, csomagokkal felsóhajtott a re­pülőtér bejáratánál, s tett valami megjegy­zést a körülményes ügyintézésre, a feles­leges időrablásra, s talán okozóikra is. Jó­kedve nem fokozódott, mikor egy katona nem akart bennünket a jobb oldali parko­lóban hagyott gépkocsinkhoz engedni. A nyelvi nehézségeket a ránk szegezett gép­pisztoly pillanatok alatt feloldotta. Alig tettünk néhány bátortalan lépést, mikor a parkoló irányából robbanás rázta meg a levegőt. Előbb még marcona bará­tunk néhány perc múlva szívélyesen kísért autónkhoz. Az úton, a rádióból tudtuk meg, hogy bizonytalan eredetű bőröndöt veszítettek el a parkolóban, s a tűzszeré­szek a helyszínen robbantották fel, elke­rülve az esetleges kockázatot. Sajnos, a belváros bombariadói nem oldhatók meg ilyen módszerekkel. A gya­korlott, profi út- és lakónegyed-lezárások alig tartanak tovább húsz-harminc percnél, ehhez megtanul alkalmazkodni az idegen, de nem lehet a félelem légkörét meg­szokni.- Mitől félnek az izraeliek?- Az alattomos, kiszámíthatatlan terror- cselekményektől, hisz az Izraelben élő araboknak nincs joguk fegyvert tartani, de a vallási elvakultság rengeteg „ötletet” szül, s félnek a háborútól. Cs. M. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom