Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-29 / 24. szám

1994. január 29., szombat 5 Nézőpontok Szombati jegyzet A jó ízlés határa Olvasom a Népszabadságot, ahol egy Hód­mezővásárhelyen tartott fórumon a következő­ket írják Karsai Péter MDF-es országgyűlési képviselő felszólalásáról. Idézem: „Szerinte egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, hiszen például Jánoshalmán, ahol ő iskolaigazgató, egy beosztott pedagógus 77 ezer 390 forintot keres. Gondolják meg a pedagógusok - mondta -, hogy hogyan is fog hozzájuk viszonyulni a társadalomnak az a jelentős része, amely szin­tén viseli a megpróbáltatásokat. Amit a pedagó­gus-szakszervezetek akarnak, az túlmegy a jó ízlés határán.” Elolvasom ezt a bekezdést, kétszer-három- szor. ízlelgetem. Először is a 77 ezer forintos fi­zetésen akad meg a szemem. Nem tudtam, hogy az országgyűlési képviselők által igazgatott is­kolákban kiemelt fizetések vannak, más kategó­riák, mint az ország más részén. Ugyanis másutt nem keresnek ennyit a pedagógusok. Még a felét sem. Természetesen bruttóban. A pedagó­gusok fizetése igencsak létminimum körüli - ezt tudja mindenki, aki egy kicsit is „benne van” az életben. Mégis: mire jó egy ilyen nyilatkozat? Arra, hogy egymásnak ugrasszák a társadalom kü­lönböző rétegeit. Mert mit mond erre az az idős ember, akinek a nyugdíja a létminimumot sem éri el, aki nem tud megvenni egyszerre egy kiló húst a boltban, nem tudja kiváltani a patikában a gyógyszert? Este sötétben ül otthon, hogy ne legyen magas a villanyszámla? Fogalma sincs, hogy fizeti ki a fűtést, a vízdíjat? Akinek még azt is meg kell gondolnia, hogy hányszor füröd- het meg, hogy ki is tudja fizetni a vízdíjat? Hát a nyugdíjas erre természetesen felháborodik. Mert ő ebből a nyilatkozatból általánosít, azt mondja, hogy: „a tanárok bezzeg hetvenhétezer forintot keresnek. Nem is értem, mit ugrálnak, mire ez a nagy hajcihő a mostani bérrendezés miatt...” És még jó, ha csak ennyit gondol, és nem cif­rázza káromkodásokkal és átkokkal. Mit mond erre egy másik bérből és fizetésből élő, aki körülbelül annyit keres, mint egy peda­gógus? Aki nehezen jön ki elsejéig a fizetésből, akinek azt kell mondania a gyerekének, hogy várjon még két hetet azzal, hogy bejelentse: el­szakadt a cipője meg kinőtte, mert csak két hét múlva tud újat venni. .. Aki elvonszolja a gye­rekét a játékboltok, a könyvesboltok kirakata elől, mert „vagy eszünk, vagy a gyereknek játé­kot veszünk”. Aki meggondolja, hogy ünne­pekkor meglátogassa-e a 200 kilométerre lakó rokonait, mert csak az útiköltség a fizetése 20-30 százalékát vinné el, nem beszélve arról, hogy nem illik üres kézzel menni... Mit mond erre az, aki hónapok, évek óta rakosgatja a fo­rintokat, és mégsem jut sehová? Sőt las­san az is veszélybe kerül, hogy a fize­tésből egyáltalán megéljen és eltartsa a gyerekét? Hát egy ilyen nyilatkozatot olvasva bizony annak is felmegy a pumpája. Mert a 77 ezer forint, mint a vörös posztó lobog a szeme előtt. „Mit akar­nak ezek? Ha én ennyi pénzt keresnék, befog­nám a számat, és nem tiltakoznék, nem szak- szervezetesdiznék, hanem örülnék, hogy maga­sabban fizetnek, mint másokat...” És mit mond erre a pedagógus? Például azt, hogy: hol az a 77 ezer, szívesen látnám? Mert többségük két-három hónap alatt sem lát ennyi pénzt. A pedagógus erre nevethet, elsírhatja magát, vagy bosszankodhat. Most menjen oda egyenként mindenkihez, a fizetési papírjával, hogy igazolja: ő nem keres ennyit? 0 sokkal kevesebb pénzért, ő létminimum körüli fizeté­sért nyúzza az idegeit évszámra az iskolában, próbál embert faragni az egyre elvadultabb nemzedékekből, és még szeretetet is adni annak a gyereknek, aki otthon netán nem kap eleget? Mit tegyen a pedagógus? Mit tehet? Ha egyszer egy ilyen nyilatkozat után beivódik a köztu­datba: a tanárok bezzeg jól keresnek ... Nem újkeletű a dolog. Mármint a különböző rétegek egymás ellen hangolása. A legjobb módszer, hogy az emberek dühét eltereljék, más irányba tereljék, kijelenteni: nézzétek csak, mi­lyen jól megy „ezeknek” meg „azoknak!” Pél­dául az intézetben lévő (de olykor-olykor haza­látogató) mozgássérültnek nem adnak közleke­dési támogatást. Hogy acsarkodhassék arra, aki kint van: az bezzeg megkapja! Milyen jó neki! Pedig egyáltalán nem jó neki sem. Pedig mind­ketten nyomorult és megalázó helyzetben van­nak. És még folytathatnánk a sort, a példákat, amikor egymásnak ugrasztanak bennünket. Hogy mire jó ez? Arra, hogy elterelődjék a figyelmünk a valós problémákról. Mindezeket átgondolva, nem kérdés: hogy ki az, kik azok, akik túl szoktak menni a jó ízlés határán. Mit ír elő a Polgári Törvénykönyv? Megvásárolható a budapesti és vidéki ügyfélszolgálati irodákban. AU,AMI V\<.VO\T«.VYOIíSI<. Négy ember 84 éve a rácsok között Bármilyen hihetetlen, a mi­nap a szolnoki börtönben talál­koztam négy olyan személlyel, akik összesen már 84(!) eszten­dőt töltöttek a rácsok között. Eddig, mert tulajdonképpen még további, kemény évek vár­nak rájuk. Ugye, nem semmi? Hogy tulajdonképpen mi is tör­tént, történik velük: kérem, ha nem fáradtak, szíves figyel­mükbe ajánlom az alábbi élet- utakat. Dóba Károly 46 esztendős, zászlós rendfokozatú a börtön­ben. Eddig nem kevesebb, mint életének a felét, huszonhárom évet töltött a rácsok között.- Dóba úr, itt, Szolnokon akad-e napos zárka?- Talán a legfelső, negyedik szinten néhány, ahová délután besüt a nap. Máshová képtelen, oda legfeljebb árnyék jut, hi­szen magasak a falak.- A bűncselekmény súlya mennyire befolyásolja az elhe­lyezést?- A veszélyesebbeket nem rakjuk az első emelete meg a földszintre. Hogy miért, erre most nem válaszokok. Aki na­gyon meg akarja tudni, próbálja meg. Erről ennyit.- A kíváncsiak szíves figyel­mébe ajánlom, én lemondok róla. Ugorjunk tovább. Almo- dik-e otthon a rácsos világról? Még álmában is- Hajjaj, sokszor! Ha letelik a szolgálat, és rövid időre kime­hetek a másik világba, nem tu­dom, nem bírom magam mögött hagyni a gondokat. Motoszkál­nak az agyamban, viszem őket a lépteimmel. Az viszont ugye nem lepi meg, hogy a krimik, ilyen-olyan bűnügyi tévéjáté­kok untatnak.- Mennyit tölt még a rácsok között?- Nyolc évet a nyugdíjig.- Volt-e rokona, ismerőse ezek között a falak között?- Most már elmondhatom, hogy az: anyai nagyapám 1948-ban itt halt meg. Pár hó­napot ült, és amikor kiengedték, majd átlépte a börtön kapuját, infarktust kapott.- Ha szabad kérdeznem, mi­ért zsuppolták be?- Mindössze annyi volt a „bűne”, hogy magángazdálko­dóként többet kellett volna fi­zetnie annál, amennyi termett. Egyébként az első tárgyaláson felmentették.- Ön mégis börtönőr lett.- Nem is nagyon örült a vá­lasztásnak a rokonság. Lakatos a szakmám, és ezt az egész halálesetet azután tudtam meg, hogy idekerültem.- Család?- Elváltam. A válás nálunk meg a rendőröknél egyfajta szakmai okozat. Valószínű azért is, mert se hétvége, se ka­rácsony, ide akkor kell jönni, amikor sorra kerül az ember. Néha máskor is: előfordult, hogy a szabadnapomon dol­gozni kezdek, és hirtelen csön­getnek. Hagyjak csapot-papot, mert azonnal be kell jönni. Rodek Lajos őrnagy, és pon­tosan nyerőszámnyi ideje dol­gozik a rácsok között. Messzi­ről érkezett, érdekes utat járt be.- Tótszentmártonban szület­tem 1948-ban, ez egy kis falu Letenye és Nagykanizsa között. Az általános után gyümölcs- és szőlőtermesztő szakközépisko­lát végeztem. Azután pályát módosítottam.- Nem szereti a tőke levét?- A jó bort igen, de abban az állami gazdaságban, ahová en­gem vetett a sors, rendkívül gyatrán fizettek. Ezután az Ál­lami Biztosítónál lettem ügy­nök, majd a menyasszonyom miatt Pestre költöztem. Betaní­tott esztergályosként dolgoz­tam, később az egyik ismerő­söm ajánlott börtönőmek. En­nek 21 éve, és 1973-ban a Mar­kóba kerültem.- Nem akármilyen hely.- Ott őrizték Soósékat, azu­tán az ország legelső postarab­lóját, számtalan gyilkost, zse­best, kisebb-nagyobb tolvajt. Ez az ország legnagyobb előzetes börtöne. Egyébként 1977-ben diplomáztam a rendőrtiszti fő­iskolán. Innen Tökölre helyez­tek a fiatalkorúak intézetébe. Kicsit nyitottabb, mint a ha­gyományos börtön, és az ide behozottak tizennégy-húsz kö­zöttiek. Onnan a Budapesti Fegyház és Börtön lett az újabb állomásom, ahol nyolc évig ne­velőtisztként dolgoztam. En is elváltam, a második feleségem ebben a városban lakik, és 1993 őszén én is szolnoki lettem. Nyelik a szeget, a kanalat- Kirívó figurák akadtak-e az elítéltek között?- Két csoportot említek csak. Az egyikbe azok tartoznak, akik nyelnek, mivel örökös öngyil­kosjelöltek. Ki szeget, ki drótot, ki pengét, ki kanalat. Néhányan többször is próbálkoznak.- És akkor általában csak műtéttel tudják megmenteni az életüket?- így van.- Hány efféle vágást bír ki az ember gyomra?- Azt tapasztaltam, hogy leg­följebb ötöt. A hatodik elviszi. Olykor hihetetlen dolgokat tün­tetnek el: az egyik például 15 centi hosszú fűrészlapot kapott be. A másik felvágja a kezén az eret, megvagdossa a kezét. Nem a nyakát, mert ott elvérezne.- Őrnagy úr! Meglehet buta a kérdés, de mégis megkockáz­tatom: lehet-e lopni a börtön­ben?- Lehet. A tapasztalat azt mu­tatja: a zárkabeliek nem kurtít­ják meg egymást egyetlen szál cigivel sem. Ha azonban az úgynevezett letöltőházakba ke­rülnek, ahol szabadabban mo­zoghatnak, olykor megrövidítik a másik zárkalakót. Forgács Béla kerek tizenhat éve van itt, most mint bizton­sági osztályvezető.- Ez a munka állandó készen­létet jelent. Az én feladatom biztosítani a börtönlakók biz­tonságát, a szállítások alkalmá­val a zavartalanságot. De ugyancsak hozzám tartozik a bí­rák, őrök, szóval bárki bizton­ságának a szervezése, biztosí­tás^, Mert: olykor a rokonok vagy sértettek hozzátartozói akarnak elégtételt,!venni az el­követőkön.- Forgács úr! Biztonság ide, biztonság oda, szöktek már meg ebből a börtönből?- A nyolcvanas években két­szer. Mindkét eset emberi mu­lasztás következménye, és el­fogták őket.- Megviselte önöket ez a tény?- Eléggé, hiszen ez egy zárt intézet. Ilyesminek egyszerűen nem lehet, szabad előfordulnia.- Nem tudom, titok-e: hány embert őriznek?- Százhetvenhetet. Közülük a jogerősen elítélt negyvenkettő. Ők kettő-öt év között kaptak, és általában segítenek az intéz­mény fenntartásában. Főleg vil­lanyszerelők, kőművesek, fes­tők, szakácsok. Döbbenetes, hogy tizennégy fiatalkorút is őrzünk. Sajnos, tapasztaljuk, hogy az elkövetés módjai egyre durvábbak, erőszakosabbak.- Miközben a bánásmód ho­vatovább szanatóriumi színvo­nalú.- Ezt azért nem mondanám. Ugyanakkor az ötvenes, hatva­nas évek jelszava: a ne csak őrizd, gyűlöld is, mára a múlté. Elvégre az emberi jogok körül- határoltabbak: újságot olvas­hatnak, nézhetik a televíziót. De csak olyan filmeket, amelyek még véletlenül sem adnak tip­peket arról, mi módon lehet szabadulni a rácsok közül. Az is igaz, hogy a jogerős elítéltek - ha nincs a benti magatartásuk ellen panasz - évente néhány napra el is távozhatnak.- Visszajönnek?- Eddig mind visszatért. Nem éri meg kockáztatni, hogy újabb éveket kapjanak.- És akivel baj van?- Büntetésben részesül, amely három fokozatú. Fogda is lehet- A legenyhébb a feddés, ez afféle szóbeli figyelmeztetés. Utána következik a vásárlási összeg csökkentése. A legszigo­rúbb a magánelzárás, magyarul a fogda. Ez akár húsz nap is le­het.- Olvastuk, hogy Olaszor­szág legújabb, legmodernebb börtönét nem tudták időben át­adni, mert valaki ellopta a kul­csokat. Erről jut eszembe, önök jó helyen őrzik őket?- Tőlünk aligha vihetik el, mert az egész zárrendszer elekt­romos. Minden fordulónál rá­csok, és mire feljut az első eme­letre, ötször-hétszer is nyitó- dik-záródik valamilyen ajtó.- És ha áramszünet lesz?- Felkészültünk erre: aggre­gátorral is rendelkezünk. Mivel nőket is őriznek itt, igaz, csak előzetes letartózta­tásban lévőket, a szebbik nem közül is kérdeztünk egyet. Karkus Lászlóné Marikát, aki elmondása szerint letöltötte az életfogytiglant, hiszen 24 éve dolgozik itt.- Hány női előzetes letartóz­tatottat őriznek?- Négyet.- Más a női dolgozók visel­kedése, mint a férfiaké?- Úgy gondolom, igen, bár mindkét félre szükség van. Sok­szor tapasztalom, hogy a szép szó, a türelem, az anyai érzés emlegetése után megnyílnak a legkonokabbak is. Sokszor ka­pok névre szóló leveleket: soron kívül szeretnének beszélni ve­lem.-Miről?- Szinte mindig családi ba­jokról. A feleség nem ír, nem lá­togatja, segítsek neki.- Tud valamit tenni?- Rendszerint igen. Felve­szem a kapcsolatot a rendőrök­kel, menjenek ki az adott címre: miért nem érkezik látogató, nem ír az asszony vagy az élet­társ. Sokszor találunk megol­dást. Senki sem jön- Akad, akit az égvilágon senki nem keres fel?- Előfordul. Ilyenkor meg­próbáljuk úgy-ahogy pótolni a családot. Vásárlási bont kap az illető, vagy olyan lábbelit, ru­hát, amelyet a szeretetszolgálat küld, gyűjt. Mert olyan személy is van, aki ing, cipő nélkül jön be.- Váltsunk témát. Ön is na­ponta jön be a börtönbe.- Ez igaz, de én csak megyek a rácsok mögé, nem bevonulok, A kettő között ég és föld.- Milyenek a fogva tartottak? Változnak a zárkákban?- Igen. Igyekeznek az igé­nyek, előírások szerint visel­kedni, mert ez előnyökkel jár.- Mégis sok a visszaeső.- Sajnos, 70-80 százalék.-Asszonyom, akkor itt aligha beszélhetünk na^y eredmények­ről. Nevelésről, javulásról. Nemde?- Engedje meg, hogy a kér­désére kérdéssel válaszoljak. Tessék mondani, akinek nincs lakása, se otthona, de még al­bérlete sem, azután se családja, se apja, se anyja és még halvány esélye sem arra, hogy munkát kapjon? Mit gondol, mi lesz vele? Visszakerül valamiért az illető, és kezdődik minden elöl­ről. Vajon ez is a mi hibánk? Azért olykor sikerélményünk is van. Felvesszük a kapcsolatot a családsegítőkkel, a humán köz­ponttal, az éjjeli menedékhel­lyel, a hivatásos pártfogókkal, gyámüggyel, szóval mindenki­vel, aki segíteni tud, vagy vala­milyen módja van rá.- Mit szól a hivatásához a család?- Olykor figyelmeztetnek: anya, csendesebben, nem bör­tönben vagy. Hiába, itt más a hangnem, mint a konyhában, vacsora közben.- Ön ugyanolyan ember ma­radt, mint volt?- Két ok miatt sem. Az egyik: szállnak az évek, és ez minden­kitől változásokat követel. Kül­sőleg, meg belsőleg is. A másik: mi sajátos helyzetben nézzük a világot, hiszen aki ide bekerült valamiért, botlott. Azt is mond­hatnám, másképpen látom az embereket, emberi lehetősége­ket, mint aki a rácsokon kívül dolgozik.- Irigyli őket, a kintieket?- Félreértett. Egy cseppet sem. Én erre tettem fel az éle­temet, szeretem a munkámat, és hogy talán jelentek nekik vala­mit, bizonyítják a levelek, üd­vözlőlapok.- Miképpen köszön el tőlük?- Soha nem úgy: viszontlá­tásra, hanem jó napot kívánok. Mégis sokszor viszontlátom őket. Másodszor, harmadszor Mert aki gyökértelen, bármiben könnyebben megbotlik. Még a gyökér helyén lévő apró mélye­désben is. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom