Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-27 / 22. szám
A szerkesztőség postájából ® 1994. január 27., csütörtök A Titásznak is érdeke... Hogy a tanyák ne boruljanak sötétbe Illusztrációnk a jászsági tanyavilágban készült (Fotó: N. Zs.) Elavult villanyhálózat gazdátlanul címmel, január 4-i számunkban információt adtunk közre arról, hogy miután több termelőszövetkezet és gazdaság tönkrement vagy új tulajdonossal rendelkezik, a hozzájuk tartozó villamos hálózat felújítására nincs pénzük, sok tanya villamosenergia-ellátása került veszélybe. Főképp a szórványtanyák kapják elavult hálózatokról a villanyt. Az információ kiegészítéseként, a megoldás lehetőségéről a Titász Rt. az alábbi tájékoztatás közreadását kérte: A problémára idejében felfigyelt a Titász Rt., és már 1993 júniusában levélben jelezte az önkormányzatoknak - a Jász-Nagykun Szolnok megyei önkormányzatnak is -, hogy milyen módon lehetne segíteni a bajbajutott fogyasztókon. Az áramszolgáltató térítés nélkül elkészítette a nem tulajdonában lévő, leromlott állapotú hálózatok felmérését és a javítás lehetőségét tartalmazó terveket. A tsz-ek és a gazdaságok tulajdonában lévő hálózatok állapotáért a Titászt nem terheli felelősség, hiszen javasolta az önkormányzatoknak, hogy - a munkavédelmi felügyelet közreműködésével - az új tulajdonosokat sürgessék: haladéktalanul kezdjék el a felújítást. Az önkormányzat abban is tud segíteni, hogy a gazdátlan, elhagyott hálózatokat saját felügyelete alá helyezi, és a Titászt megbízza az üzemeltetéssel. Az áramszolgálató forrástámogatással hajlandó részt venni a korszerűsítésben, de erre egyedül nincs módja, csak az önkormányzattal és az új tulajdonosokkal együtt (esetleg kis részben a tanyasi fogyasztó hozzájárulását is kérik). A Titász Rt. 1993-ban 15 millió forintot adott, 1994-ben pedig 20 millió forintos forrást biztosít a felújítási munkákra, de csakis akkor, ha az új tulajdonosok, az önkormányzat és a fogyasztó is áldoz a halaszthatatlanul fontos munkák elvégzésére. Amennyiben a felújított hálózat a Titász Rt. tulajdonába kerül, a továbbiakban az áramszolgáltató gondoskodik a vezetékek és a berendezések megfelelő műszaki állapotáról. Annyi a pénz, mint a pelyva? Ne hiány, tartalék legyen! Valamikor, az „ánti világban”, amikor a búzát cséplőgéppel csépeltük, olyan nagy volt a „lag”-pelyva értéke, hogy a szem beszállításakor nem álltunk le addig a munkával, míg a pelyvát - rakoncás, kétkasos, ponyvás szekéren - be nem hordtuk az ólba. Mert nagy értéknek számított ez akkor, és a lovak, szarvasmarhák jászlaiban egész évben ott volt az apró gyomortöltelék. Aztán jött az emberek nehéz munkája alól felszabadító kombájn. Eleinte összegyűjtötte ugyan a szalmát, de a pelyvát - a törek egy részével - a tarlóra terítette, s teríti napjainkban is. A pelyva már nem az állatok takarmányához tartozik, ráadásul az el- korhadásához szükséges nitrogént elvonja a növényektől. Valahogy így vagyunk a pénzzel is. Valamikor, ha egy-egy jobb esztendő ránk köszöntött, a nélkülözhetető pengőket, filléreket a jól zárható komódfiába tettük, vagy ritkább esetben a bankban, takarékszövetkezetben kamatoztattuk, és csak a rosszabb időkben nyúltunk hozzá. Ma az egész országot átfogó, hatalmas vágószerkezetű, behordó kombájnnal aratunk, gyűjtjük be a pénzt a termelőktől, tsz-tagoktól, állami gazdasági dolgozóktól, egyéni kisgazdáktól, kiskereskedőktől, kisiparosoktól, munkanélküliektől, az értelmiségiek széles táborától és a kisnyugdíjasoktól. De nem ám a „pelyvás ólba”, nem az államkasszába! Mert oda adósleveleket halmozunk, aztán - a betakarító kombájnhoz hasonlóan - keskeny csíkban egy szűk réteg markába terítjük ... Hogy csak néhány példát említsek: az Új Néplap január 18-i számában olvastam, hogy a vezető menedzserek, az ügyvezető igazgatók havi fizetése 100 ezertől 650 ezer forintig terjedt a múlt évben. Korábban pedig arról értesülhettünk, hogy az ÁVÜ-től elbocsátott hat vezető több millió forint végkielégítést kapott, a csődbe ment vállalatok vezérigazgatói ugyancsak néhány millió forint végkielégítéssel voltak kénytelenek felállni az állam vagyonát képező igazgatói székből! A havi 100-120 ezer forint keresetükkel még csak megbékélnék, ha az valóban kereset lenne, ha mondjuk az államkasszába befizetett adó és nyereségrészesedés néhány százalékából tevődne össze. (Ez is öt-hat fizikai dolgozó keresete.) így az államkasszában nem két- százmilliárdnál több hiány lenne, hanem legalább ennyi tartalék. Ezek után nekem már senki ne mondja, hogy kevés a pénzünk. Id. Kanta Gyula Berekfürdő Átsegítve a nehéz napokon.., Mandulaműtéten a kicsinyek Ötéves kisfiam, valamint a három és fél éves kislányom január 21-től 25-ig a szolnoki He- tényi Kórház fül-orr-gégészeti osztályán voltak, mandulaműtéten. Talán mondanom sem kell, mennyire aggódtam értük, s főképp attól tartottam, nagyon nehezen viselik majd el a távollétünket, az új környezetet, a műtét előtti és utáni napokat. Hogy semmi probléma nem volt Védtelenül Még fülünkben az újévi pezsgős pohár csengése, az elhangzott jókívánság: békesség, szeretet.., s a napokban mint hallucináció tör át rajta egy nő üvöltése, amire felkapom a fejem. Azt látom, hogy egy 9 év körüli kisfiú áll előtte, könyörög - engedj el, apával akarok menni! Az anya válasza: takarodj előlem, de engem többé nem látsz! A kisfiú sírva, görcsösen apja kezébe kapaszkodik, aki tehetetlenül nézi felesége dühöngését, majd elmegy a kisfiúval. Szétszéled a nézősereg, és arra gondolok: a kisfiú családi körében talán a szeretet ünnepén is a gyűlölet hangja nyomta el az angyalok énekét? Vajon megadatik-e neki a békés, szeretetteljes új esztendő? Az év elején járunk, s az Új Néplapban a közeli napokban olvashattunk a tiszaföldvári csecsemő tragédiájáról, aki golgotái kínok közt élt, s aki a felnőtt ember ész nélküli dühöngésének esett áldozatául. Most egy anya dühöngésének tanúi lehettek a járókelők, ahol ismét gyerek a szenvedő alany! Ők a védtelenek, a kiszolgáltatottak. A két eset között az a különbség, hogy az egyiknek a testét törték össze, a másiknak a lelkét! De hogyan lehetne megálljt parancsolni a magukból kivetkőzött, legtöbbször az italtól túlfűtött, elborult elméjű embereknek? M. I.-né Küldjön egy képet! A legendás hírű, egykori Szolnoki MTE csapata Számos sikert elért labdarúgócsapatról, az egykor legendás hírű Szolnoki MTE NB I/B-s játékosairól szeretnék megemlékezni ezzel a képpel. Időszerűségét adja, hogy az egyik nagyszerű játékos 50. születésnapját ünnepeltük nemrég. A kupákban, bajnokságban kiemelkedő teljesítményt elért csapat képen látható tagjai - balról jobbra állnak: Mile Sándor, Simon József, Rácz Antal (Rece), Porhanda János (Pori), Papp István (Kígyó), Kovács Gyula, guggolnak: Szendrei József (Csámpi), Szolnoki Péter, Garics György, Szatmári János (Szatyi), Nagy Ferenc (Öcsi - az ő születésnapját ünnepeltük). A felvétel 1973-ban készült a szolnoki Mátyás király úti pályán, s remélem, a kép alapján sok szurkoló emlékszik vissza kedvenc csapatára, játékosaira. Dr. Soós István (a volt MTE elnöke) Legyen végre béke a Földön! Üzenet a Balkánra Katonák, Emberek! Már nem az a kérdés, ki lőtt először, hanem az, maradt-e még annyi ész, hogy feltekintsetek az égre? Mert míg a legelmaradottabb világ a Föld túlnépesítésé- vel van elfoglalva, addig a kul- túmépek kiirtják egymást. S míg egymást mészárolják, mások - százezrek véréből, szenvedéséből - degeszre tömik a zsebeiket; mesekastélyok, luxusvillák épülnek a riviérá- kon, szaporodnak a kélyutazá- sok, híznak a bankszámlák ... A nyitva maradt kicsi szemek láttán sem szorul össze a szív, hogy kik vadították a népeket ennyire egymás ellen? Romokba, vérbe, piszokba mocs- kolódik a táj, csak azért, mert már az első emberpár fiai is ölték egymást? Magasságos Istenünk! Mi nyomorította ennyire állativá lelkünket, hogy képtelenek vagyunk megállni?! Te gondold meg, Katona! S ha a harc szünetében egyszer is eszedbe jut, hogy a pásztorkutya sem irtja a rábízott nyájat, a balkáni népek fölött is kiderül az ég, béke lesz a Földön. Kőhalmi Antal ny. tanár Nagykörű Örömmel, szeretettel fogadták a sebész főorvos nyilatkozatát A betegek mielőbbi gyógyításán fáradoznak „Az elnök együtt kel és fekszik a szövetkezet gondjaival” Kevesen mondhatják el magukról... A január 24-i számukban jelent meg az az írás, ami a tisza- burai szövetkezetről szólt. Ehhez szeretnék néhány gondolatot fűzni. Jó pár éve, hogy ennek a tsz-nek vagyok a tagja, így elég jól ismerem a vezetőket, társaimat, de nem csak a munkájukat, a gondolkodásukat is. Ezt azért írom, mert ha most elnökválasztás lenne, szinte a tagság 95 százaléka újból H. Nagy István elnököt választaná meg a szövetkezet élére. Mert ez a gazdaság a nehéz körülmények között is bizonyított: az elnök vezetésével, a tagság hozzáállásával - az elmúlt aszá- ■» lyos évek ellenére is - jól termelt, talapon tudott maradni; még mindig fizetőképes, és nincs adóssága. Az pedig, hogy a tsz vezetői elherdálják a szövetkezet vagyonát, nem felel meg a valóságnak. Ebben a faluban szinte csak a tsz ad munkalehetőséget az embereknek. Az a meglátásom, véleményem, hogy a tiszaburai szövetkezetét a kívülállók szeretnék szétzilálni, megsemmisítve látni. Mi, szövetkezeti dolgozók viszont minden erőnkkel arra törekszünk, hogy az átmeneti gondokból is mielőbb kilábaljunk, és továbbra is együtt maradjunk; együtt szeretnénk aratni H. Nagy István tsz-elnök vezetése alatt, aki minden időben képes összetartani a tagságot. Ezt mutatja az is, hogy eddig veszteség nélkül tudtunk termelni. Ezt a megyében, de talán az országban is kevés szövetkezet mondhatja el magáról. B. István - Tiszabura Az ember - ember, az élet - élet, valljuk létezésünkig, ami sajnos behatárolt, s nem végtelen. Az „Új műtéti eljárás a mezőtúri sebészeten - A kiskórhá- zaké a jövő?” CÍrWű,' január 3-i cikkük nyomán (Paulina ,Éva tollából) mint beteg - szívesen látva magam mellett azokat, akik velem egyetértve örömmel, szeretettel fogadták a nyilatkozatot - reagálok az abban foglaltakra. Ha nem vettük volna észre sebész főorvos úr őszinte, nyílt szavát, talán egyoldalúbbá válna a mérhetetlen érték, amit tágra nyitott szemmel fogadunk. Tisztelet és hála Önnek, dr. Pap Sándor sebész főorvos, kandidátus úr. Hálás szívvel köszönjük, hogy egész életét Mezőtúr kórházához kötötte, és az említett kiskórházban tudta, tudja csinálni, megvalósítani mindazt, amit a betegek mielőbbi gyógyulása, biztonsága érdekében tesz. Abban a helyzetben vagyok, hogy életét, munkáját diákkorom óta figyelemmel kísérhetem, s hitemmé vált, hogy valami fantasztikus az, amit tett, tesz értünk, a betegek talpra állításáért. Vannak, akik talán azt mondják, ez a hivatása. Én azt mondom, annál több! m éfMéfji^ ma is, a tudomány magáslfttáva) birkózik. Istentelenül félünk a „bicskától”, zsugorodunk a félelemtől, a döbbenettől, ha baj van, ha megbetegszünk. És kívánom, óvjon ég a nyilatkozat fő forrásától, az epekőtől is, de ha Ön az ettől való megszabadításunkon a legkorszerűbb módszerrel fáradozik - a biztonság fokozása mellett - munkartársa- ival egyetemben, hiszem, hogy ez óriási eredmény. Mi, betegek, szívesen adnánk az epeműtétek elvégzéséhez szükséges eszközökre négymillió forintot - ahogyan erről a cikkben szó volt -, de sajnos erre nekünk sem telik. Szívem szerint gratulálok dr. Pap Sándor sebész főorvos, kandidátus úrnak, s a további munkájához sok sikert, jó egészséget kívánok. Lengyel Károlyné Túrkeve „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” - tartja a közmondás Vigasztalásképpen.. Megtalálták, visszaadták az arany karkötőt Köszönet a becsületes buszvezetőnek velük, az az osztály valamennyi dolgozójának köszönhető. És ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki a gyermekeimet műtő főorvos úrnak, a fül-orr-gégészeti osztály nővéreinek s mindazoknak, akik kedvességükkel, szeretetükkel átsegítették őket a nehéz napokon. További munkájukhoz sok sikert és jó egészséget kívánok. _ Balogné Nádas Ágnes Törökszentmiklós Gyakran utazom Szolnokra buszon, és legutóbb, amikor orvosi kezelésre mentem a Heté- nyi Géza Kórházba, csak hazaérve vettem észre, hogy nincs meg a karkötőm. Arra emlékeztem, hogy a kórházban még a karomon volt. Aznap a megyeszékhelyről 16.40 órakor induló buszon Kőtelekig úgy utaztunk, mint a he- ringek, s álmomban sem gondoltam arra, ha netán ott esett le a karomról, meglesz. Másnap, kissé restellve ugyan, de megkérdeztem az említett járat vezetőjét, hátha valaki megtalálta a karkötőt. Csodák csodája, legnagyobb örömömre maga a buszvezető, Ulvicki János lelt rá a kocsi rendbehozásakor, s visszaadta. (Egyébként rendszeresen Szolnok-Tiszasüly között teljesít szolgálatot.). Úgy érzem, a becsületes buszvezető megérdemli, hogy a nagy nyilvánosság előtt is köszönetét mondjak. Felelősség- teljes munkájához ezúton is sok sikert és jó egészséget kívánok. Csörögi Józsefné Tiszasüly Érdeklődéssel olvastam „A jutalma tízezer, a vesztesége ennek a többszöröse” című, január 19-i írásukat (szerzője D. Szabó Miklós), melyben a pedagógus azt fontolgatja, visszaküldi a kitüntetését. Hozzászólásomban ehhez az alábbiakat szeretném fűzni: Sajnálom, hogy a pedagógus fellebbezésénél kifutott a 15 napos határidőből, így erre hivatkozva könnyen visszautasították a felszólalását. Ugyanakkor nagyon szomorú, hogy a becsületesen ledolgozott évek után ez a köszönet, ily módon ismerik el az ember lelkiismeretes, fáradságos munkáját. Hozzáteszem, hasonló körülmények között én elfogadtam volna a jutalmat, a 10 ezer forintot is, mert azt tartom, „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, ahogyan a közmondás tartja. A cikkben szereplő pedagógushoz hasonló életkörülményekkel „megáldva”, engem az a sérelem ért, hogy a nyugdíj-megállapításomnál az 1929. január elseje előtti szolgáld éveimet nem számították be. Hatvanadik évem elérésekor, 1963 januárjában mentem nyugdíjba, de a ledolgozott éveimet maradéktalanul a mai napig sem számították be. Pedig ezzel kapcsolatban a Társadalombiztosítási Igazgatóságon kívül a Miniszterelnöki Hivatalhoz is írtam, melyben kértem a nyugdíjam módosítását. A végeredmény: a Nyugdíj-önkormányzati Főigazgatóság egyszeri tízezer forint támogatásban részesített, egyben arról tájékoztatott, hogy 28 plusz 11 évi köz- szolgálati munkaviszonyom elismerése után kapom a nyugdíjamat. Holott 53 év és 6 hónap lenne a teljes munkaviszonyom. Természetesen köszönettel elfogadtam a pénzt. Mindezt az elkeseredett pedagógus vigasztalására írtam, szemléltetve, hogy bizony olykor hozzá hasonlóan mások is méltatlan helyzetbe kerülnek, amivel szemben tehetetlenek. Zilahy Gyula - Szolnok Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné
