Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-26 / 21. szám

1994. január 26., szerda Kultúra----útleírás 5 A tévé képernyője előtt Kétfejű varázslat Változatlanul kiábrándító a táncdalfesztivál; változatlanul érdekes viszont a Monda és történelem, amelyben a fehér ló mondáját járta körül a so­rozat; változatlanul színesek a különböző természeti filmek, az Én dzsungelkönyvem meg a társai; el vagyunk árasztva filmekkel, jórészt krimikkel, akad azért klasszikus alkotás is, például a spanyol Bunuel filmjei; még „megvan" a Dal­las is - két esemény azonban kiválik a csordogáló progra­mok sorából, az egyik egy csendes jubileum, a másik egy hangos ünnep. Nehéz ma dicsérni, egyre nehezebb - műsorokat, játé­kokat s egyebet. Most mégis dicséretre fogom a tollat, fel­sőfokban kívánok szólni egy humormagazinról, melyet rendkívül szeretek, szeretünk sokan - gondolom - e kis ha­zában, melynek televíziójából kopik, kopik, lassan csaknem kikopik a humor, sokszor már meg sem születik legnagyobb sajnálatunkra. Tizenöt éve ... Van azonban egy szórakoz­tató program, melyet nem tu­dott elkoptatni az idő, mely dacol az idők változásaival is. melynek nem árt se hó, se fagy, se szél, műsorok múlnak ki mellőle, de ő mindig marad - tizenöt kerek esztendő óta: a Szeszélyes évszakok, Antal Imre páratlan „show"-ja, mely nevében újabban azt hirdeti ugyan, hogy új lelt. de tartalmában szerencsére megmaradt a megbízható ré­ginek. Nem csapta meg az ak- tuálpolitizálás szele, nem ka­csintgat se jobbra, se balra, járja egyenesen a maga útját, az elbűvölő humor útját. Va­rázsa elszakíthatatlan a mű- sujrvjet'ető, ^eu^lyétől, aki . i3áéé4t ÁftHli ÚÍPMú* sok féle alakban és szerepben újra és újra bizonyítja: az igazi ko- médiázás a szórakoztatás leg­nemesebb valutája. Zseniális bohóc, akinek „mutatványai­ban" mindig ott érezhetjük az esendő kisembert is. s akinek bolondozásaiban ott rejtőzkö­dik mindig az emberi mély­ség, komolyság is; mindegy, hogy „zsengéit” tálalja fel, avagy kabarészínészként áll a kamerák elé. Régi vicceket, tréfákat képes megfiatalítani, öreg kabaréjelenetek humora frissül meg általa, komédiá- zása mindig ropogósán mai, kortársi. Tizenöt év egy sorozat éle­tében, bizony nem csekély­ség; azóta, hogy elkezdődött, nem csak a rendszer változott meg gyökeresen, de a pultok is megteltek déligyümölcsök­kel, már nem humor forrása, hogy karácsonykor is csak pult alól lehet kapni manda­rint. Ja, kérem, hol vannak már azok az idők! A jubile­umi januári Új szeszélyes év­szakokban azonban épp a ré­giekre emlékeztek, remek csokrot kötve hajdani tréfák­ból, jelenetekből, paródiák­ból. Es immáron ketten tették. Antal és Rudiik édes kettes­ben, merthogy annyi alkalmi fellépés után most kitartó szövetségre, párosra szegőd­tek - Imrus és Juli együtt „ve­getálnak" ezentúl a képer­nyőn. Hogy meddig? Talán újabb tizenöt évig. A nyelv halála? Január 22-e minden esz­tendőben visszatérően a ma­gyar kultúra napja, melyet a televízió is igyekezett emlé­kezetessé tenni. Fontos ünnep ez, bár minden igyekezet el­lenére úgy tűnik, hogy a tévé­ben nem készültek fel eléggé alaposan és körültekintően e jeles napra. A Sütő András elbeszéléséből készült tévé­film például csak az utolsó pillanatban, váratlan műsor­változtatással került az esti műsorba, ott is kényszerhely­zetben. a táncdalfesztivált kö­vető időben. Pedig eltekintve kisebb emlékezésektől, végül is ez a tévéfilm bizonyult volna a kultúrnap kiemelkedő programjának, nem beszélve a kettesen közvetített ko­molyzenei hangversnyről. Szinte előrántották a Cselényi László rendezte filmet, mely esetleges értékei ellenére nem igazán szolgálta kultúránk ünneplésének gondolatát. Legfőképp hangvételében nem. Hisz a televíziós feldol­gozásban Sütő írásából nyo­masztó rémlátomás lett a ké­pernyőn, amelyben rierii a Úijíélv,'’ ityéív'ü'nk ' irá'riíi biza­lom és odaadás szólal meg, el­lenkezőleg, az elvesztésén ér­zett fájdalom és keserűség ha­talmasul fel benne. Igaz, ez az elbeszélésben is igen rossz álom, csakhogy a televíziós filmben ez a szürrealisztikus elem oly módon fogalmazó­dik meg a valóságos képek nyelvén, hogy az édes néném képébe öltöztetett nyelvhalál már-már komikussá válik, és ez a rész túlságosan is rátelep­szik a történések egészére, így azután elvész az elbeszélés — Mert ahová te mégy, oda me­gyek - finom költőisége. Az írói gyémántszavak vasdara­bokként hullanak a képer­nyőre, odalesz a hűségre szó­lító ige ereje. Valkó Mihály Mind. aki csak faragóként verítékezett valaha is a nyelv néha rideg érc- vagy kőtömb­ként ellenségesen és zárkózot- tan elétornyosuló, iszonyú, aka­ratos matériája előtt, egyre csüggedtebben érezvén, hogy kalapácsának ütése s vésőjének éle nyomán a szándékoltnál és a kelleténél hol nagyobb, hol ki­sebb szilánk szakad ki, s látván, a düh maró könnyeivel küsz­ködve, hogy a porló és fogyat­kozó anyagból már minden le­het, csak az nem, amit az első mozdulat előtt beleálmodott, örökösen meg-megújuló, sajgó irigységgel tapasztalhatja, amint ugyanazon szubsztancia Weöres Sándor kezében enge­delmes és képlékeny masszává változva, a legfinomabb mozdu­latra is idomulni kész. Lám, a fentebbi is: szépen indázó ba­rokk körmondat akart lenni, de csak nyakatekert lett és erőtlen. Weöres minden stílusban, minden műfajban, minden rit­musban és minden formában tudott írni. Minden gúnya úgy áll rajta, mintha évek óta hét­köznapi öltönye lenne. Proteu- szi szerző. Az a legdöbbenete­sebb, hogy nem stílusparódiákat ír, hanem hibátlan stílusokat generál, de oly módon, mintha valami grafikuszseni tökéletes dollárbankókat fabrikálna, ám Lincoln Ábrahám portréja he­lyett saját ironikusan mosolygó arcképét metszené az ovális ke­retbe. Ha ez utóbbit nem tenné, a bankjegyet kockázatmentesen forgalomba lehetne hozni. A portrén némelykor a szerző csú- fondárosan és illetlenül ránk ölti a nyelvét. Nyelvét és stílusát. Mindkettőből a hozzáértő egyértelműen megállapíthatja, hogy a szerző makkegészséges. Mihez lehet ezzel az irritáló fölénnyel kezdeni? Kihívás ez, mint a Csomolungma. Ha az ember Hillary, megmássza; ha az ember cenzor, betiltja. Ám ha az ember rendező, színész, díszlettervező, közönség meg efféle? Szóval Weöres Sándor ír egy történelmi drámát, akkurátusán megjelölve a helyszínt és az időpontot. Nagyérdemű közön­ség, történész és egyéb höl­gyeim és uraim, tessék megfor­gatni, tessék belenézni: ez egy egészen közönséges cilincer, nem csalás, nem ámítás, meg lehet tapogatni. Na persze, mondjuk mi, ra­vasz és tapasztalt közönség, még hogy közönséges cilinder, a végén nyilván előhalássza be­lőle a nyulat. Az áthallást. Tud­juk mi. amit tudunk, majd tetten érjük, diadalmasan, amint bele­csempészi. Hát nem Weöres ír ehhez egy Nyitányt, míves és bravúros-könnyed szonettben, olyan rímekkel, mint: kitár - pohár, meg: foglalatja - atyja; benne, értekező stílusban, aktu­ális színházelméleti kérdést fe­szeget (tézis-antitézis), és közli velünk, hogy történelmi panop­tikuma nem más, mint jelenünk foglalatja, hogy nem boldogabb a fia, mint az atyja, és hogy a színházban egy rész a múltból a jelennel összekoccan, mint két tele pohár. A fenébe is: az or­runk előtt teszi bele a cilinderbe a nyulat. Mi ebben az izgalom, hol lesz itt a mutatvány? Hát nem is tudom. Talán ott, hogy amikor nagy barokk hókuszpó­kusszal előhúzza, akkor mar vagy kétszer akkora, mint amekkora a cilinderbe belefér­hetett volna, két feje van: az egyik gyilkos pillantású bazi- liszkusz.fej, a másik a mi saját ábrázatunkat hordja, s könnyes szemmel, cinkosan ránk ka­csint. Tökéletese^ barokk cí- merszömy, ám a répát jóízűen és gyáván ropogtatja. * Nos, kezdjük akkor önnel, hisz ön a nagyérdemű. Ez. ugyebár, nem brecht i színház, ez barokk. Kicsit túldíszített, kicsit vaskos, kicsit patetikus, kicsit naiv, kicsit érzelmes, ki­csit kegyetlen. Itt önnek nem kell elidegenednie, itt akár azo­nosulhat is. mind a kétszer ezer fejével. Nos, kivel fog ön együttérezni, azaz azonosulni? Bornemissza Ambrussal talán? A puritán prédikátorral vagy a szoknyabolonddal? A patetikus színházcsinálóval vagy a méltó­ságát veszített kitartottal? Netán Windeck császári komisszári- ussal? A kalapossal, a turbános- sal vagy a horvát sityakossal? Csak azt a véget, azt ne tessék feledni! Esetleg Hadzsi Ibrahim pécsi kádival, alias Mandeli Avrammal? Mikor? Amikor a sorsot játssza ki. vagy amikor saját szeretett lányával teszi ugyanazt? Avagy az avas kaca- gányú, egymásnak mankójuk­kal is gáncsot vető, gőgös-kol­dus, magyar mágnásokkal? Dzsuridzsis janicsár aga két feje közül melyikkel? Mindkettő alatt hurokra fut a selyemzsinór. Arra már gondolni sem merek, hogy esetleg az uralkodókkal vagy Buda bevételének dicső­séges hadvezéreivel óhajtana azonosulni ön. Mert hát egyik fejüket mutatja a történet- írás, másikat itten az Ibra- him-Mandelli kristálygömbje. Esetleg Báthory Susanna két feje megkísérthetné? Az egyik, génjeiben Erzsébet nagynéni természetével vagy az a másik, a szerelmetes és könyörületes? Az elszánt szajha vagy az el­szánt anya? Nos, igen, tudom, itt van még Lea, Avram, avagy Ibrahim leánya. Melyik csábí­tóbb? A naivan, angyalian, sze­relmesen patetikus vagy a csa­lódottan, gyakorlatisan ke­mény? Sorsát is vállani kell azonban. O itt a leggazdagabb, mert méltóságát őrzi, tehát őt lehet a leginkább kisemmizni. Ha ön úgy döntött, hogy senki­vel sem azonosul, ön nyert. Csak nehogy arra ébredjen, hogy odakint valaki eszelős fej­hangon. gyilkos indulattal önre kiált: Te török vagy!-- és keb­lére borulva elsírja* fájdalmát. Csak nehogy arra ébredjen, hogy aztán szerepet cserél vele. Ha ön rendező és Csiszár Im­rének hívják, akkor főhet önnek mindkét feje, hiszen egy barokk szöveget tart a kezében s egy­ben egy nagy stiliszta finom gúnyrajzát a barokkról. Ezt ön­nek először is látvánnyá kell változtatni, mai látvánnyá, ma­iak számára. Most már e stílus­sal úgy vagyunk, ahogy a nagy filozófus az idővel: ha kérdik tőlünk, hogy mi az. nem tudjuk, ha nem kérdik, akkor tudjuk. A dolog egyszerűbb oldala ott van, ahol a szerző maskarás szándéka egyértelmű: a színház a színházban kedvenc játékaink közé tartozik. Csak jó stílusér­zék kell s szelíd, együttérző iró­nia. Itt lehet a barokk még ba- rokkabb, a naiv még naivabb, a pátosz még patetikusabb. Igen ám, de egyébiránt az ön dolga a tömörítés, erre pedig az exp- resszionizmusnak van sok jó, hatékony eszköze. Ám van-e a barokktól valami idegenebb, mint éppen az expresszioniz- mus? Hogy ön e kettőt végül is bravúrosan tudja illeszteni mind látvány, mint színészvezetés, mind stílusban tartás tekinteté­ben, onnan látszik, hogy két feje szót értett egymással. És az önök fejeivel is, ha önöket Vayer Tamásnak és Szakács Györgyinek hívják, és díszlet-, valamint jelmezterve­zők. Munkamegosztásuk . koc­kázatos és példaszerű. Egyikük vállalta a tömör funkcionalitást. Fittyet a barokknak: a tér hol szorongatóan szűk, hol pazarul kitágul. Félre a barokk oratóri­umszerűséggel: tessék dinami­kusanjátszani! Másikuk vállalta a látvány pompás tobzódását, színkavalkádot, gunyoros kor­hűséget (van ilyen!). Ha ön koreográfus és Juhász Anikónak hívják, szintén két fejjel kell, hogy rendelkezzen. A mozgásoknak itt hol a végső­kig stilizáltam marionettjátékká kell tenniük azt, ami a színpa­don zajlik, hol pedig visszafo­gott naturalizmussal ellensú­lyozniuk az amúgy szövegben - mindenben túlcsorduló stilizált- ságot. Az ön táncosai hol vérbő kísértetek, hol vértelenül alpá- riak és buják. Kétfejű óramű ez, és működik. És önök, játszó személyek! Két fejjel, de csak egy testtel kell produkálni önöket. Nem mindennapi öröm és kín ez, nem mindennapi sziámi- iker-feladat. Kinek-kinek tá- lentuma és szerencséje szerint sikerül. Van, ugyebár, az egyik fej, mely komédiázni szeret, ön­feledten, könnyedén, fölénye­sen; van a másik, amelyik lepil­lant az emberi lét szakadékaiba, küszködik a szédülettel, azzal, hogy végül is nem babra megy a játék. A kettő együtt tudja a múltat, érzi a jelent, féli a jövőt. Két fej: kettős veszély. Ha az egyik túlságosan magába feled­kezve komédiázik, a másik el­hallgat, elsápad mellette. Ha a másik túl mélyen néz a szaka­dékba. szédültén zuhan az egész alakítás. Önnél, Lux Ádám, hol ér vé­get a szépre, örömre érzékeny szép férfiú, és hol kezdődik a méltóságában nyomorodon ki­tartott, az egyre tépettebb, fásul- tabb üldözött? Nem lehet tudni. És ez jó. Önnél, Bíró Krisztina, par excellence játszó személy, hol lelhető a határvonal a fana­tikus önfeladásra hajlamos, sze­relembe szédült kamaszlány anyás jósága meg az elárulta- tásba és megcsalatásba beleacé- losodott eposzi hősnő között? Sehol. Majdnem minden moz­dulatában, minden szavában együtt lappanganak, hogy fel­váltva diadalmaskodjanak töré­kenysége felett. És ez itt igazán fontos. Önnél, Gazsó György, hol érhető tetten, hogy fölényes-ra­vasz mindent értésének páncélja alatt mindenért aggódó, mindig menekülő, génjeiben évezredes riadalmakat hordozó zsarnoki gyarlóság lapul? Nincs olyan szava, nincs olyan mozdulata. És ez valóban jó. És ön, Csarnói Zsuzsanna, ön melyik legendá­ból ered igazán: a véresen per­verz kéjvágyéból vagy a biro­dalmat teremtő, fegyelmezett vakmerőségéből? Nehéz lenne eldönteni, és ez jó. Bár néha mintha ez a Susanna kettésza­kadna. Nos, ön. Epres Attila, felszabadító, legendás hadvezér ön, vagy foltozott irhájú német zsoldos? Eldurvult lelkű hadi­rokkant, vagy élesen látó filozó­fus? Mindkettő, hisz ön egy gu­nyoros rezonőr, és ez jó. És önök, magyar uraim, ifj. Újlaky László, Magyar Tivadar, Mihályt! Balázs, László Sándor, ahogy önök gőgös, dacos, ma­rakodó vakságukban levonul­nak a színről, mint ahogy Brueghel vakjai vonulnak a hídra; és ahogy ön, Mucsi Zol­tán örökös fortissimóban tud gyötrető senki és meggyötört senki lenni, az önök figurái sej­tetik, mivelhogy a szerző véle­ménye ellenére is örökösen a színen maradnak, azt a szomorú tényt, hogy - egy Murphy- kommentárt parafrazálva Weöres bizony optimista volt. Egyik fejével legalábbis. Mert illúziói egyébként nem voltak. Az öröm derűjével és a szo­morúság borongásával, egy él­ménnyel gazdagabban hajtja meg kedves mindnyájuk előtt mindkét fejét barátjuk a ba­rokkban és sorstársuk a né­hai-örökös barakkban: Éltető József Diákszemmel Dél-Afrikáról (2.) Vannak, akik pénzt kérnek, hogy lefényképezhessem őket Kíváncsi gyerekek várják kocsinkat a transkei-i fennsíkon Túl a Kei folyón Ismerőseim ijedten néznek rám, mikor megosztom velük, hogy utamat Transkeion keresz­tül szeretném folytatni. Óva in­tenek tőle, mert az itt élő népek­ről az a hír járja, nem túlzottan barátságosak a Dél-afrikai Köz­társaságból érkezőkkel. Én mégis úgy gondolom, hogy nem szalaszthatom el azt az egzoti­kus élményt, amit ez az ország nyújthat. Mivel Transkei 1976 óta független, a beutazáshoz a külföldieknek vízumot kell vál­taniuk. Nekem ezt még előző ál­lomásomon, a durbani konzulá­tuson, egy randért (kinntartóz- kodásomkor kb. 30 forint) pe­csételték be útlevelembe. Zsúfolt, helyi járatú busszal poroljuk Transkei kővé száradt földútjait, mikor valaki a há­tam mögött egyszer csak éne­kelni kezd. Nem tudom, hogy egy különleges, ritka alkalom­nak vagyok-e a tanúja, minde­nesetre az első énekeshez az egész busz: fiatalok és öregek, férfiak és nők egyaránt csatla­koznak. (Az egyetlen fehér utas én vagyok.) A szöveget persze nem értem, valamilyen törzsi nyelven énekelnek, mégis meg­dobogtatja szívemet ez az ere­deti, afrikai népdal. Kíséretként tapsolnak hozzá és a lábukkal is dobognak, látszik, hogy vérük­ben van a ritmus. Újabbak és újabbak követik egymást. Az út menti kopár hegyolda­lakon közben apró, fehér házak csoportjai tűnnek fel. Amint egyikhez-másikhoz közelebb érünk, jobban meg tudom fi­gyelni a kör alakú, füves zsúp­fedéllel fedett házikókat. Szom­szédom hívja fel a figyelmemet, hogy az ajtók minden házon ke­letre tekintenek. Ősi hiedelmük szerint keleten a Jó Erő lakozik, az Ördög pedig nyugaton; ez a hit ma is elég erős ahhoz, hogy építészetükre is hatással legyen. Villanyvezetéknek a nyomát se látni, csak a kis ablakokon ke­resztül juthat be némi fény a házban tartózkodóakhoz. Az út elkanyarodik, egyre távolabb kerülünk tőlük. Egy darabig még vissza-visszanézek, de a kis fehér pontok lassan beleol­vadnak környezetükbe. Az óceán partján Úti célunkba. Port St. Johnsba két nagyobb megálló után érkezünk meg. Ez az óce­ánparti kisváros lenyűgöző he­lyen fekszik: a Mzimvubu folyó átvágta a partot övező hegyek homokkövét, így éri el az In­diai-óceánt. A torkolat két olda­lán magasodó sziklákat a város kapujának is nevezik. A korán beálló sötétség miatt egyenesen szálláshelyemre igyekszem - már amennyire jókora csomag­jaim ezt engedik. „Lakosztá­lyom", a kerek házikó ugyan­olyan, mint amilyeneket a buszból is láttam. Egyetlen szo­bájában a berendezés meglehe­tősen egyszerű. A komfortfoko­zatot a villanyvilágítás jelen­tené, a közelgő vihar azonban nemcsak a környéket, hanem egy rövid időre szobámat is sö­tétségbe burkolja. A mennydör­gések között alig hallom meg a kopogtatásokat ajtómon: mo­solygós öreg bácsi áll előttem. Gyertyát hoz vendégeinek, és ez nekem is nagyon jólesik. A város egyetlen aszfaltozott útjáról számos földút ágazik le, amelyek mentén megtalálható minden, aminek egy városban lennie kell: üzletek, bankok, posta, templom és piac. Mint mindenhol a világon, itt is van Shell-benzinkút és óriási, kör­nyezetéből hivalkodóan ki­emelkedő Coca-Cola-reklám. Üzletei mellőzik az eleganciát és a fényűzést, a mindennapi élethez szükséges cikkeket, le­gyen az élelmiszer vagy ipar­cikk, sajtótermék vagy magnó- kazetta, viszont bárki megvásá­rolhatja. Nem hiszem, hogy raj­tam kívül sok európai tartóz­kodna Port St. Johnsban, min­denesetre a helyiek minden helyzetben, mindenhol nagyon jól tudják, hogy idegen vagyok. (Ehhez nem kell nagyon feltű­nően viselkednem.) Észrevéte­lüket sohasem éreztetik, foko­zott segítőkészségükről adnak tanúbizonyságot. J&Pfk Mit néznék még meg, ha több időm lenne? Természeti adott­sága párját ritkítja, különösen híres óceán partja, amelyet a horgászok, a halászok és a bú­várok paradicsomaként is emle­getnek. A búvárok nemcsak a víz alatti élővilágban gyönyör­ködhetnek, engedélyek birtoká­ban elsüllyedt hajók után is ku­tathatnak. Ma sem tudják pon­tosan, hány hajó és hajós lelte halálát itt. Régen a tragédiák oka az volt, hogy a Madagaszkár felől érkezők itt érték el az afrikai partokat, a pontatlanul navigált hajókat pedig kedvezőtlen kö­rülmények között könnyen ne­kiirányíthatják a szárazföldnek. Napjainkban az ilyen balesetek már ritkák. A modern technika is tehetetlen azonban azokkal a viharokkal, amelyek sokszor húszméteres hullámokat korbá­csolnak. Afrika délkeleti part­vidékén így ma is veszélyes a hajózás. Sulyok Attila (Folytatjuk) A rand közös Transkei (ejtsd: transz- káj) őslakói a XV. századtól a xhosszák, a pondók, a bomvanák és a tembuk, akik az afrikai nagy tavak vidékéről vándorló bantu népek közül a legdélebbre jutottak el. Jelenlegi orszá­guk magában foglalja a Kei és az Umzimkulu folyók kö­zött található kb. Svájc nagyságú területet, így az Indiai-óceántól eltekintve Lesothoval és a Dél-afrikai Köztársaság két tartomá­nyával is határos. Ez utóbbi országgal közlekedése szo­ros kapcsolatban van, fővá­rosuk, Umtata is jórészt en­nek köszönheti fejlődését. Ezen túl azonban a Dél-af­rikai Köztársaságtól gazda­ságilag is erősen függ, fize­tőeszközük, a rand is közös.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom