Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
12 Irodalom művészet 1994. január 22., szombat csikófrizurás elrikkantotta magát:- Né, mán! Ott a kabáA tos! A falevelek megrezdültek a röhögéstől. Madárröppentő füttyügetések, hogy Jani bának, aki mindig ott hintáztatja felsőtestét a cúgos pádon, még a kalapja is hátrabillent. Búsfeleki körbenézett. Haragos szemében villámlás, mint Zeusz lesújtó nyilai:- Majd veszek nektek is egy-egy zakót! - kiáltott oda. - Ha én lennék az apátok...! - és cirkalmas káromkodást harsogva emlegette a Samu nadrágját. Feltornászta magát a buszra. Fene bánja, hová megy. Jó a busz. Zötykölődik egy kicsit, de elviszi az embert. Csak ne jöjjön ellenőr. Futni már nem bír annyira, a magyarázkodásra pedig sohasem állt rá a szája. Bezzeg amikor még a gépeket olajozta, kihordta a spént, csak vigyorgott az ellenőrnek. De hol vannak azok a gépek, amelyek a forgácsokat ontották?! Ócskavassá váltak, mint ő, elmorzsolódva az idő cápaszájában. Hunyorgó szemmel vizslatta a kártyaasztalokat. Zsebében csak az üres levegőt marko- lászta. Vagy mégis? A cirádás cigarettatárca.- Százötven! - préselte ki fogai között a zacis. Búsfeleki alig észrevehetően biccentett, mint a menők.- Odébb, papa! - legyintett rá Izolda a téren. - Annyiért még a bugyimat sem mutatom meg!- Azt látom enélkül is! - vil- lanyozódott fel Búsfeleki. Izolda cipői ütemesen elkopogtak, és Búsfeleki érezte, hogy mégiscsak ő a kabátos. De valami megfeszült benne. A téren kártyások vannak. Kőasztal, földbe ásott padok.- Jön a kabátos! - vakkantotta el magát Bandi, akit csak Bun- dinak szoktak nevezni. - Tedd le a rongyos alfeled! Búsfeleki tapogatta a két papírost. Annyi mindenre kellene még... De Izolda, ahogy a táskáját lengette... Tornáztatta a csuklóját, ujjait. Leült.- Gyerünk, kocakártyások - keverte ördögien a lapokat, hogy a kibicek szeme csak úgy forgott. Elsőre bejött. Izolda felé tekerte a nyakát, de a lányt elette a fene. „A kutya egye meg. Ezt már gyömöszölik!” Elképzelte, ahogy a gyönyörű lábakon vé- gigsiklik a bugyi. Előbb le, aztán fel.- Ne ábrándozz, vén salabak- ter! - kiáltott rá Suszter. - Belerondítottál a közepébe! - és dühösen lecsapta a lapot.- Salabakter a ló ágaskodója, te rozzant patavég! Majd ha munkám lesz, a lovin is elcsípek valamit, körbesárgítalak benneteket! - és célpontot felfedező madárként söpört el fölöttük a tekintete. Most megint összejött. Csendes partival, de Törő István: volna annyi...! Izolda után forgatta a fejét. De Izoldát megint fuvarozzák, hetyegtetik a fenekét. Hiába, érzékeket felspan- noló áru. Van valami ebben a lányban, mely megfogja és el nem ereszti. Gyorsan rájött: a szabadsága, hogy akkor, amikor és akivel. Micsoda felfedezés! Egészen belevörösödött. Bánta is a partija, mert Bun- dás ugratta. Mindig tudta, hogy Bundás blöfföl:- Na még ezt a két pirosat ráterítjük!- Lelke rajta! - borította ő is. - És most beszélj, te szőrmók! Bundás lassan terítette ki, A szerencse forgandó mégsem a mélypont. Pár ilyen, aztán... Gondolni sem mert rá. Bundás megunta:- Játsszunk ferblit! Zavar ez a sok lap.- Oké! - mondták szinte egyszerre. A kibicek már a kezüket dörzsölték. A hazardírozás megpezsdíti a szíveket, felforrósodik a levegő. Búsfeleki nyert. Egyfolytában. Már nemcsak pengtek a pénzek, hanem susogtak is. Bund) kifakadt:- Atkozott kabátos! Maszlagot zabáltál, vagy kutyagumi nyakát szegted?! Nézzétek! Még megkopaszt ez a tarfejű! Szórványos röhögés. Búsfeleki körbenézett. Izolda megint. A táska csak úgy vergődik. Mindene a helyére rakva. Búsfeleki habzsolt egyet a levegőből. Suszter akkor kaparta össze a nyereményt. Vigyorgott, mint valami bolond kemence, ha befűtik. Nem is állta meg:- Meleg a kabát, tata?- Tata vagy te! Különben is a kabát... - akart még valamint mondani, de csak legyintett. A többiek jót nevettek. A kibicek is. Mintha a kibicek csak azért lennének, hogy őt kinevessék. Ki akart szállni. Talán már Bertók László: Semmi baj, uram, semmi, csak Mint mikor millió darab. És csak emléke, élei. Ha kell, ha nem, bevérezi. Mindenki önmaga alatt. Talán ez az a pillanat, ha most, ha megállítani. Ha jelentkezne valaki, hogy leverte a poharat. Semmi baj, uram, semmi, csak. Köszönöm, ahogy kérdezi. Se az egész, se részei, Csak jobban hasonlítanak. S a két szék között ott a pad. Elölről lehet kezdeni. Serfőző Simon: Nem tavaszt Elhullajtván kihűlt levelét, reményét a fa, nem gondol új hajtásra, friss gallyakat rája; most még rügyekre se, nem még virágra. Az ég csikorító hidegére számít, minden irányú szélre, káoszára. Spórolást a világítással is, a holdpislákolást várja. Nem tavaszt még, a magasba napot. Bizalma sérült ág, ami örökké sajog. Magabiztató elszánással a mindent átvészelő túlélésre készül, a konok kitartásra. egyenként. A kibicek a körmüket rágták. Három király.- Essen beléd lapostetű, legalább megszedné a bozontodat! - villámlott felé Búsfeleki, és a szeme körtáncot járt, követve Bundás ujjainak minden mozdulatát. Az egyik kibic röfögött valamit...- Jönnek a vizslatok! Csak aprópénz virít a kőasztalon, és a talon rejtélyes hallgatással. Folyt az ulti, mintha nem is tudnának mást. Izolda megint járatban volt. Jobb is. Még felöltöztetné ez a két szigorúság. Váratlanul karistolni kezdte a szerencse ujja. Suszter blöffölt:- Gyerünk, kabátos, most kapaszkodj meg! Erre rámegy a kabátod, a címed és mindened! Búsfeleki óvatos lett. Hosz- szasan nézett Suszter szemébe. Bundás bolhás kutyaként vaka- ródzott. Sebők színtelen, örök neutrális. Nuku kockázat, semmi vesztés. A kibicek ráhangolódva a két lélektipróra. Sehol egy szemöldökrántás, csak a két vetélytárs. Búsfeleki ösztönösen Izolda felé kandikált. Ott volt a lány. Gépiesen nyúlt a zsebébe, és ‘hányta a százasokarr- Beszélj, te kaptafás! Suszter ugatásféle röhögése szánalmas volt. Semmije, csak a vörös pofázmánya. Búsfeleki pedig söpört. Reszkető kézzel terelte a susogókat Suszter káromkodása közepette.- Bejött, te vén bicskás, bakancsos, krumplifejű! - és annyi mindent kiabált hozzá, hogy még a többiek is a fejüket csóválták. Búsfeleki összeszorította a szemét. Izolda háromszor tűnt fel a partik alatt. Ilyenkor mindig veszített. Szinte a gödör legmélyéről szárnyalt elő. A vagányok fölényével tápászko- dott fel a kőasztaltól:- Pá, dögevők! Még a bolhát is elnyertem a gatyakorcotok- ból. Érzem is, ahogy viszket. A három kártyás kórusban kiabált még valamit, de Búsfe- lekit egyáltalán nem érdekelte. Kihúzta magát, és úgy távozott, mint valami angol lord. Izoldát hiába kereste. Fizetésnap volt, s kinek mije dagadt. A lány értett hozzá, hogy lelo- hassza ezt is, azt is. Betért a krimóba sörhabzsolásra, és szemét szinte ráakasztotta az ablaküvegre. Minden együtt van. Pénz duzzadozik a zsebében. Mintha duzzadozna más is, ha a lányra gondolt. Izolda hirtelen került elő. Rendezgette még magát, főleg felül. Alul nincs mit. A nejlon- harisnya öleli a lábakat, aztán fentébb a bugyit, a rózsaszínűt, amely hívogatóan bámult a harisnya alól. Még kortyolta a sört, de már úgy érezte, szorítja, fogja, övé a lány mindenestől. Elképzelte a fehér combokat, ahogy sejtelmesen lassanként szétnyílnak... „No, most!” Kivágódott az ajtón, és ment Izolda felé. A lány cigarettázott:- Megvagy, papa? Tőke és töke?- Mindkettő! Mutassam?- Az egyiket igen! Búsfeleki benyúlt a duzzadó zsebbe, és kimarkolta az összesét. Izol'da csettintett a nyelvével, és intett. Ekkor valaki füty- tyentett, majd dudálni kezdett egy autó. Izolda megtorpant:- Később, tata! Ne haragudj! - és megcirógatta borostáit. - A szerencse kicsit forgandó! B úsfeleki figyelte a lány ringó járását, és amikof beszállt az autóba, földhöz vágta a sapkáját. Czóbel Béla rajzai Masnis kislány Női fej A jéghideg vízben szorosan egymás mellett úsztunk. A folyó havas hegycsúcsok között kanyargód, széles volt, mint gyermekkorunkban a Duna, Csepelnél. Őket nem láttam, csak tudtam. Bálint erős karcsapásait, amint a vizet szeli, tüdeje az enyémmel ellenkező ritmusban zihált. Vera balfelől csapkodott, régen kutyaúszásnak neveztük ezt a kapálózást, csodálkoztunk, hogy teste nem süllyed el. Egérfogai összekoccantak, amikor feléje fordultam, szederjes száj tátogott rám. Bőrömet égette a jeges víz. Fejfájással ébredtem. Napokig nem szabadulhattam Bálint zihálásától, Vera szederjes szájától. Meglátogatom őket, döntöttem egy szép őszi vasárnapon.- Örülök, hogy itthon vagytok - öleltem át Verát. - Te, Bálint, milyen jól nézel ki. Mintha tengerparton nyaraltál volna...- Éppen készen van az ebéd - terelt Vera gyengéden a ház felé. A konyhába egyenest. Vera harmadik terítéket, hússal, burgonyával megrakott tálat tett az asztalra. Az ínycsiklandó tejfölös uborkasaláta illata végképp eloszlatta baljós sejtelmeimet. Régi barátok vagyunk, ezért nincsen szükségünk mentegetőzésre akkor sem, ha évekig nem találkozunk. Utoljára az elmúlt év tavaszán láttuk egymást, Vera és Bálint éppen ilyen váratlanul kopogtattak pesti lakásom ajtaján. Alvás helyett beszélgetéssel töltöttük az éjszakát. Még néhány félig kimondott szó, s minden olyan volt, mintha tegnap váltunk volna el egymástól. Vera kezdett beszédbe azon a régi hangon.- Bálintot elbocsátották.- Tehát mégis - kiáltottam. - Veletek álmodtam, jeges vizű folyóban úsztunk.- Nincsen semmi baj - mondta Bálint. - Nem vagyok munkanélküli, vállalkozó lettem. Van rendes munkám.- Hát persze, van, ahogy Csongor Rózsa: A háború újabb számlájához vesszük - mondta Vera. - Tapossa az Európába vezető út sarát, íratlan farkastörvényekkel ismerkedik. Szeged mellett dolgozik. Egész héten nem látom. Szombaton este jön meg, vasárnap este megy vissza. Ez neki rendes munka. Láttad a kezét?- Semmiség - emelte magosba Bálint a jobb kezét. - Megesik sokszor az ilyen. Ütés, de már gyógyul. Csak lassan.- Azelőtt munkahelyi balesetnek számított az ilyen, most orvoshoz sem hajlandó elmenni. Régen segélyt is kapott.- Vera nem érti meg, másként van most. Nem hagyhatom ott a munkát. Begyógyul. Kicsit lassan, de gyógyul.- Azelőtt is mindig... Mikor az Agrobernél dolgoztál. Megütötted, megvágtad, megszúrtad - mondtam. Láttam én, evés közben bal kézzel kaszabolja a húst, a burgonyát, vizet is baljával töltött. Nem találtam különösnek, máskor is előfordult az ilyen.- Hadd nézzem, Bálint... Felemelte jobb kezét, mutatta. Sokáig nézte maga is, mintha először látná, szeme körbejárta a vékonyka gézkötést, lassan gyógyul, ilyesfélét mondott, majd az asztalra téve, tovább nézte. Hatalmas kéz volt, de nem méreteivel beszédes. A dagadt hurkaujjak, a kérges tenyér, bőr szálkás rovátkái akár a durva szövésű posztó. A körmök alá kövesült fekete félholdak Júdásként árulkodtak a tevékenységről, melyre kényszerül. A szürke bőr alatt azonban, mintha nem áramlott volna vér. Úgy terült el a hatalmas kéz a hófehér abroszon, mint egy loncsos szőrű házőrző, akit elválasztottak gazdájától. Szomorú látvány volt, ilyennek Bálint kezét sohasem láttam. A vékony gézkötés alól halvány rózsaszín, alig látható vonal húzódott fölfelé.- Be ne gyulladjon - mondtam. - De hát mitől ilyen? - mutattam a körmök fekete félholdjaira.- Föld meg olaj, olaj meg benzines föld, ilyesmi. Hiába mosom, nem jön le. Súrolom, mindenfélével, mégsem. Elhagyott szovjet üzemanyag- bázison dolgozunk. A föld alatt akkora tartályokban tárolták benzint, olajat, kerozint, akár egy bérház. Innen látták el az ország összes tankját, repülőgépét, más harci járműveket. Amikor megtudták a szovjetek, el kell hagyniok az országot, árulni kezdték a benzint, az olajat, az emberek vitték, mint a cukrot. Egy százasért egy hordó olajat adtak. Ahogy ürültek a tartályok, az is lehet, a szivattyúberendezés mondott csődöt, oldalról fúrták meg. Ismét dőlt az olaj, a benzin, a kerozin. Bele a földbe, meg az emberek hordóiba. Mondom, egy százasért vihetett, amennyit bírt. Aztán eljött az idő, menni kell. Tömi-zúzni kezdtek a laktanyákban. Leverték a csempét, szét a mosdókat, ki az ajtó- és ablakfóliákat, föltépték a padlót, kinyitották a tartályok csapjait, a kifolyó olajat tankokkal taposták bele a földbe. Tehetetlen dühükben, amiért el kell menniök. Évekig jól megvoltak itt, senki nem gondolt arra, egyszer vége lehet. Még Brezs- nyev sem gondolta, Moszkvában sem gondolta senki. A tiszteknek és katonáknak odahaza nem volt lakásuk, úgy voltak itt, mintha életük végéig tartana katonai kikül- tetésük. Egy bőröndöt vihettek magukkal, egy hátizsákot. Tehetetlen dühükben romboltak, amit értek. Persze ettől nekik semmi nem lett jobb. Hogy szétverték laktanyákat, elárasztották a földeket olajjal, benzinnel... ...A módszert, hogy lehet megtisztíttatni a földet olajtól, benzintől, én találtam ki - folytatta Bálint. - Mély lyukat fúrunk földbe, ott, ahol szinte lucskos az olajtól, benzintől... a fúrókat láthattad a kertben, azaz a kertünk helyén, a csöveket is láthattad... nagyon mélyre kell fúrni, majd bele a csövet, vízzel töltjük azt meg, mivel a víz fajsúlya nehezebb a benzinnél, olajnál, felnyomja... Ekkor már nincsen más dolgunk, mint tartályokba gyűjteni. Eleinte piszok nehéz volt, de már megszoktuk. Megtanultuk. Megy, mint a karika- csapás... ha visszagondolok, amikor megláttuk, hol fogunk dolgozni, nem mondom... Amerre nézett az ember, fénylett a szántó, a kukoricaföld az olajtól, bűzlött a benzintől még az ég is. Napokig nem tudtuk, hogy lássunk hozzá... Mondom, én jöttem rá, én találtam ki a módszert. Késő este váltunk el. Bálint egész este arról beszélt, találmányát szabadalmaztatni fogja. Évekig eltarthat a munka, annyi az olaj meg a benzin volt szovjet üzemanyagbázison, Szeged mellett... Csak adjanak pénzt a hivatalosok, évekre van munkája. M ost Vera itt ül velem szemben, száraz szemmel bámul, keze az ölében, és hallgat. Elmondta már, Bálintot munkatársai kísérték a szegedi kórházba. Először úgy tűnt, egész karját amputálni kell, válltól. Az orvos azt mondta, az élete forog veszélyben, azért. Később mintha javult volna az állapota. Penicillinkúra, antibiotikumok meg minden... Könyéktől csonkolták a jobb karját. Most itt ülünk, és mindketten hallgatunk. De mi lesz holnap?
