Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-20 / 16. szám
4 1994. január 20., csütörtök ® A szerkesztőség postájából ® Közvetlenül, nyíltan beszélt Emlékeim Antall Józsefről Egy képviselő, aki parlamenti munkája során nap mint nap találkozik és kapcsolatot tart miniszterekkel, államtitkárokkal, főtisztviselőkkel, nagyon sok - talán később feldolgozható - élményt hordoz magában. A történések oly sokfélék és oly zsúfoltak, hogy egyszerre nem mindent tud súlyának és fontosságának megfelelően befogadni, értékelni, különösen visszaadni. Dr. Antall József miniszterelnök úr kivétel volt. Az ő megnyilvánulásaira nem lehetett nem odafigyelni. Mi, MDF-es nagykunsági képviselők (dr. Szabó János, dr. Tóth Albert és személyem) az ABC-sorrend „jóvoltából” leghátul ültünk a képviselőházban, éppen a bejárat mellett. Itt jött be és ment ki a miniszterlnök úr, ha a plenáris ülést jelenlétével és közszereplésével megtisztelte. Felénk fordulva, soha el nem mulasztotta a köszönést. Szervusztok - mondta halkan. Az egyetlen államférfi volt, akinek szavára megszűnt a parlamenti zsivaj. Szabadon elmondott gondolatai mindig visszhangra találtak a képviselői lelkekben, legyenek azok akár ellenzékiek is. Tiszteltük őt valamennyien. Tudtuk, kivételes államférfiúi képességekkel áldotta meg a mindenható. Titkárságának egyik fiatal munkatársa mesélte el nekem munkaidő-beosztását: reggel fél kilenckor ment a hivatalába és éjszakába nyólóan, fél tizenkettőig dolgozott rendszeresen. Csoda-e, hogy égett, elégett a szolgálatban? Sokan, talán még a fanyalgók közül is nem kevesen akkor döbbentek rá, kit veszítettünk, amikor az ország népe gyászolni kényszerült. Soha nem hallottam dicsekedni, hencegni, nem engedte, hogy személyét ünnepeljük. Ott voltam és tapasztaltam, hogy a 60. születésnapján a köszöntés is milyen kellemetlenül érintette. A frakcióban felzúgó tapsot leintette. - Nem vagyok én olyan savanyú Jóska, amilyennek kinézek - mondta nem kis derültséget keltve -, de még nincs miért mosolyognom. Koccintottunk az egészségére, és nyomban belevágott az előttünk tornyosuló történelmi feladatok és összekuszált kérdé- sek-válaszok sűrűjébe. Mindenkit ismert. Személyesen kétszer beszéltem vele. Hosszabban - mintegy másfél óráig - a kisújszállási „Számadás ’92” országos találkozó után. Hatónkat a mérsékelt nép-nemzetiek közül (Bilecz Endrét, dr. Takács Pétert, Tóth Imre Lászlót, dr. Koszó Pétert, dr. Tóth Alberet és személyemet) meghívott az irodájába, ahol nagyon közvetlenül és nyíltan beszélt velünk mindenféle belső politikai kérdésekről és a várható fejleményekről. Itt már felhívta figyelmünket a Csurka-féíe politikai veszélyekre is. Nagy szaktudással és elmé- lyültséget visszatükrözően vázolta fel nekünk a népi mozgalom útját és szerepét a magyar társadalmi-politikai életben. Óvott a szélsőségektől. A paraszt-polgári utat szorgalmazzuk Szárszón, amely Németh László és Kovács Imre elképzeléséhez áll a legközelebb; legyen pártfogója és szorgalmazója a környezetvédelemnek - mondta. (Ez utóbbit dr. Tóth Albert képviselőtársam képviselte Balatonszárszón.) Fájdalom, hogy e látnoki képességű ember nincs többé. Fájdalom, hogy a halál elvette tőlünk. Szerettük, szerettem. „Állok hív adósa, / tehetetlen, / fáj, fáj, hogy fizetnem / lehetetlen.” (Illyés Gyula) Dr. Szabó Lajos Az újságírót „etetik”, ugye? Egyik régi újságíró ismerősömtől hallottam, hogy az országban bárhol tartott sajtótájé- koztón apróbb ajándékokkal, étellel-itaílal traktálták hajdanán a sajtó munkatársait. A sajtó nagyhatalom - hangoztatták széltében-hosszában. Manapság azonban úgy tűnik, befellegzik a nagyhatalmaknak, így a sajtónak is. A médiaháborúról ma többet hall az ember, mint annak idején Doberdóról. Pedig az is volt valami! Mindez arról jut eszembe, hogy a minap az egyik felettébb népes rendezvény befejeztével a főszervező imigyen szólt a tömeghez: „Hölgyeim és uraim! Aki önök közül meghívást kapott a fogadásra, az menjen a klubterembe, az újságírók meg az előadóterembe, ott kaphatnak tájékoztatót. A többiektől elbúcsúzom.” Ezek szerint, míg a meghívottak ittak, az újságírók velünk szomjúhoztak. De legalább „etették” őket. Csak azt nem tudom, mit fogadtak el a kínálatból? Csanádi Béla Szolnok Használt fecskendők Rákócziújfaluban, a futballpálya sarkánál lelt rá fotósunk erre a kis kupacra. Áz apró fehér tárgyak a háziállatok védőoltásához már használt injekciós fecskendők. És mindez a községbeli gyermekek kedvelt játszóhelyén! (Fotó: I. L.) Segítségre vár egy kislány Varrógépet szeretne Tiszainokán lakom, és a Ti- szakürti Körzeti Általános Iskola 7. osztályos tanulója vagyok, ahova naponta autóbusz- szal járok. A legutóbbi technikaóránkon a varrógépről tanultunk, és legnagyobb örömünkre a gép mellé is ülhettünk, gyakorolhattunk. Nekem már az első próbálkozásra sikerült a varrás, ami azért is csodálatos érzés, mert sajnos én nem tudom használni a bal kezemet, és a bal lábam is gyenge. A villanyvarrógép hajtásához viszont elég volt az egészséges lábam, a jobb kezemmel pedig tűrhetően tudtam irányítani a textilt. Nagyon szeretnék egy varrógépet, de a szüleim sajnos nem állanak úgy anyagilag, hogy ezt meg tudnák nekem venni. Ezért kérem, aki tud, segítsen. Arra gondoltam, ha valakinek lenne egy használaton kívüli villanyvarrógépe, amit nekem tudna adni, nagyon boldog lennék. Rengeteget gyakorolnék, varmék rajta ezt-azt, s talán a pályaválasztásomban is segítene. Reménykedem, s az esetleges támogatást előre is köszönöm. Trucz Ilona Tiszainoka Küldjön egy képet! A Rákóczi úti elemi iskolában - 1930. A szolnoki Rákóczi úti elemi iskola IV. osztályos tanulóit örökítette meg ez a felvétel, 1930. június 25-én. Középen szeretett tanárnőnk: Straub Magda, mellette a hittanoktatónk, akit mi „Alfonzé atyának” hívtunk. A pontos nevére sajnos nem emlékszem, pedig nagyon sokszor ministrál- tam mellette a szolnoki nagytemplomban. Remélem, volt osztálytársaim közül sokan magukra ismernek. Jómagam az első sorban, a tiszte- letes úr előtt (fehér kabátkában) ülük. Mellettem - jobbról - Kántor Ferenc, balról Munkácsi József, majd Albrekth Attila, akivel a mai napig is tartom a kapcsolatot, jó barátságban vagyunk. Simon Ferenc - Szolnok „Hiába kuporgattunk, spóroltunk Először a kerékpárt, majd a kacsát is ellopták Iskolai ünnepségre - szakadó esőben Kunhegyesre látogattunk Három gyermekünkkel (kettő pici) becsületesen próbálunk megélni. Hónapokig gyűjtöttünk egy kerékpárra, amit a múlt év végén elloptak a férjem munkahelyéről. Á rendőrség nem találta meg a tettest. Az új évet sem kezdtük jobban. A féltő gonddal, szeretettel nevelgetett libáimat, kacsáimat lopták el - a saját udvarunkról. Peddig arra szántam őket, hogy tavasszal költsenek, mint eddig. Az anyagi kár mellett lelkileg is megviselt, hiszen a rendőrség az ilyen ügyekkel szemben is tehetetlen. Mélyen elkeserít, amikor látom, hogy a cigány- családok többsége nem dolgozik, csupán az állam támogatására apellál. Vagy nem egészen? A közelünkben van egy kis bolt, ahol a tulajdonos a napi 24 A második karácsonyát töltötte a hajléktalanszállón című írásra szeretnék válaszolni, ami az Új Néplap december 27-i számában jelent meg - lányom, Windisch Andrea egyoldalú meghallgatása után. Az igazsághoz tartozik, hogy maga alakította így a sorsát, amihez feltétlenül el kell mondanom az előzményt: Andrea édesanyjával ’75-ben kötöttünk házasságot, és 1976. januárban megszületett Andrea. Éveken át munkásszállón, valamint albérletben laktunk, míg 1978-ban Zagyvarékason házat tudtunk venni, aztán 1982-ben építettünk. Házasságunk alatt többször előfordult, hogy volt feleségem a rábízott OTP-rész- leteket, az egyéb tartozásokat nem fizette ki. Végül - bírósági felszólításra, s hogy ne kerüljön börtönbe - egy összegben kellett kifizetnem a hátralékot. Munkaviszonya nem volt, így aztán ő is eltartásra szorult, de nem a betegsége miatt. Kapcsolatunk annyira meglazult, hogy 1991-ben elváltunk. A tárgyaláson Andrea maga dönthetett, hogy melyik szülővel akar maradni. Az anyját választotta, holott tudta, mindig nagyobb gondot fordíórából húszat dolgozik, a 7 napból hetet, s mit ad isten, 4 hónap alatt kétszer kirabolták! Főképp cigarettát és ennivalót vittek el tőle. Érdemes volt keményen dolgozni, kínlódni, tervezgetni?! Fájdalom. Aztán egy újabb boltbetörés - az előző kettő mintájára - tetőn keresztül, ám a felszerelt riasztó miatt már nem ugyanott, de ugyanúgy. És a rendőrség ismét nem érte utol a tettest. Nincs pénzünk riasztóra, különben körülvennénk a házunkat. Ennek híján ezentúl nem tartunk semmi olyat az udvaron, ami mozdítható. Végső elkeseredésünkben vontuk le ezt a tanulságot, hiszen ott .tartunk, hogy már az is haszon, ha nincs kárunk. (Név, cím maradjon a szerk.-ben.) K. K. I. tott a borospohárra, mint a háztartásra. A házunkat nem azért kellett eladni, mert nem tudtuk fizetni, hiszen az OTP már évek óta a munkahelyemen letiltotta a részleteket. Miután - 16 évi munkaviszonnyal a hátam mögött - én is munkanélküli-járadékos lettem, 1993. augusztus elsejéig, míg a házunk el nem kelt, kéztől fizettem a tartozást. Ez idő alatt a lányomat többször kértük, költözzön hozzánk; az anyját akkor látogatja, amikor akarja, de nem jött. Élfért volna, hiszen 3 szoba, konyha, étkező, fürdőszobás lakásban lakunk. Tehát nem érzem magam hibásnak abban, hogy a lányom a hajléktalanszállóra került. A házért kapott pénz kétharmadával, azaz 150 ezer forinttal mentek el tőlem az anyjával, amiből végül is akár házat is vehettek volna. Andreát kerestük, de nem találtuk, s már egy éve, hogy nem láttam. (1992 karácsonyára még megkapta tőlünk az ajándékot, pénzt.) Több hozzátennivalóm nincs, de ez is az igazsághoz tartozott! Windisch Zsigmond Zagyvarékas Berregő ébresztőóra jelezte: gyorsan felkelni, és indulás! A sötétben kotorászó férjem papucsában megbotlott, aztán rádőlt az ablakperemre: - Szakad, ömlik az eső! Szent Péter haraggal fúj rád, asszony!- Ne ugrass, pont most, amikor 300 km áll előttünk!? Bőrig ázunk, még hogy mi, de tíz kolléganőm meg a sofőr, ítéletidőben nem jönnek Kunhegyesre! Kezemben a háromféle blúz, szoknya, kiskabát, esőkabát, ernyő, kardigán. Nem, nem jól válogattam. Férjem felöltözve, vi- horászva tömte szájába a kifli végét. - Amit te tudsz cirku- szolni a ruhák körül. - Te így jössz? Semmi ünnepélyesség? Iskolai névadó ünnepségre megyünk. Kérlek, sötétebb öltönyt vegyél fel! A kifli eltűnt Jani szájában.- „Kossuth Lajos azt üzente, esőben menj Kunhegyesre ....” - Te fiú, ha gúnyolódsz, nem varrók gombot a ballonodra! - húztam, cibáltam az új harisnyát. - Úristen, mindent bezártam?! Kétszer is feltrappoltam a második emeletre. Aztán a sötét lépcsőházban kinéztem, hol is áll a Trabant, a „Marci”. Szedem a lapos, fekete, kicsit csámpás cipőmben lábaim, Jani nyitott ajtóval várt. - Asszony, ebben a kalucsniban villogsz az iskolai ünnepségen? - Hoztam másikat is! Indító motorzúgás, kattognak a vízlapátok az ablakon. Mintha dézsából öntenék a vizet. Magamban számolok, bámulok, de semmit sem látok. Sötét van, csak a lucsogó, csobogó víz surranásai éltetik Marcit. Jobb, ha csönben leszek, még nincs öt óra sem. A fenének kapcsolta be Jani a rádiót. Felnézek: Székesfehérvár táblájának körvonalait látom.- Te fiú, fél órája jövünk. Ilyen tempóban nem érünk 9 órára a színhelyre. - Inkább aludnál, vagy csavargasd a rádiót, más sávon találhatsz jobbat is! — Csavarja neked az esőt A lap nyilvánossága előtt szeretnénk gratulálni a Dibó Mihály által vezetett tiszatenyői önvédelmi klub kollektívájának - megalakulásuk első évfordulója alkalmából. Az önvédelmi klub méhecskeszorgalommal szerveződött, önerőből műköhozó kutya füle - gondoltam. Kicsit világosodott. Szürkülő, sávos foltokban sejlett az élővilág. Aztán valami izgató játék kezdődött: Marci surrog, aztán bumm, velünk szemben jövő autók sorra sárral, latyakkal betakarják. Az esőkotró lapátok szinte füttyögnek: ennyit nem dolgoztak még az utasok öröméért. Világos, hol is lehetünk? Átjöttünk a Duna-hídon, hoppá, hallom a Rákóczi-indulót. Lassan félúton vagyunk. - Félúton, asszony, majd ha Kecskemét előtt leszel! Több mint egy óra múlva. Lassan tankolnunk kellene! Aztán Kecskemét előtt fedett benzinkutat találunk. Frissen kigörbült lábaimat egyengetve felálltam. - Hát te, hová? - Nem látod, Kossuthot éltetem! . . . Aztán kigördültünk, és Marci zuhogó esőben ismét rótta a kilométereket.- Nem igaz, Szolnokon vagyunk, és átmentünk a Ti- sza-hídon? Jani, miért csak utána szóltál? Néztem az órámra, 8 óra elmúlt. Alig fél óra, és Kunhegyesen leszünk. - írónő, korgó gyomorral nem állítok oda a fénybe, pompába! Együnk előtte ... - Jó, helyeseltem aznap először férjemnek. Néztem, ameddig csak tudtam. Erősebb fényben kamionokat láttam, autókat, na, nem ... Bisztró, étterem csak lesz. Sehol, sehol. - Te Jani, ez Kunhegyes! Beviharoztunk a kisváros táblája előtt! - Végre, időben érkeztünk! Örültem, aznap először. - Én nem megyek be itt étterembe, megismernek! - Ködös, kikerekedett szemmel lestem Marci apóra. Ki ismer itt téged, Jani? Miért ne mehetnénk Kunhegyesen egy étterembe?! - Felismernek - így ő. Kik - ámultam rá. Ez nem igaz. Gondolatban annyira letaglózott Jani, hogy észre sem vettük: elállt az eső. (A 2., befejező rész 24-én, ezen a helyen.) Klein Magda - Mór dik, és eddig szép eredményeket értek el. A mester tanítványait heti három alkalommal két-két órában tanítja fegyelemre, testkultúrára és nem utolsósorban önvédelemre. További munkájukhoz sok sikert kívánunk. Sz. Istvánná Küldjük a címet Több érdeklődő olvasónknak: a Kékkereszt Egyesület az 1151 Budapest, XV. kér., Alagi tér 13. szám alatt található. Telefonszáma: 189-1336. Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné „Úgy érzem, a lányom sorsának alakulásában nem vagyok hibás” Az igazsághoz tartozik Méhecskeszorgalommal szerveződött az önvédelmi klub - Tiszatenyőn További sikereket kívánunk
