Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-30 / 304. szám
1993. december 30., csütörtök Szolnoki Extra 7 Óvjuk műemlékeinket! Hol élünk? fesztivál Nem szakad le a plafon, mert nincs mennyezet A Magyar Király Szálloda épülete a századfordulón Ez az 1860-ban Obermayer Lajos által klasszicista stílusban épített, jó arányú zárt udvarral, belül minden szinten ismétlődő szegmensíves árkádsorral rendelkező, eredetileg Magyar Király Szálloda néven ismert épület sokáig Szolnok nevezetessége, közkedvelt kávéházának betudhatóan a helyi szellemi élet egyik központja volt. Olyan hírességek fordultak meg benne, mint Mednyánszky László és még jó néhány kiváló festőművész, Reményi Ede hegedűművész és sokan mások. A műemlék jellegű épület ma is Szolnok egyik legfontosabb kulturális centruma, hiszen benne lelt otthonra a Damjanich János Múzeum és a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár. Sajnos az otthon helyett ezúttal kifejezőbb az omladék. Az épület leromlott állaga, a benne évek óta folytatott és még előreláthatóan évekig tartó karbantartási, felújítási munkálatok károsan hatnak nemcsak a két intézmény munkájára, hanem beszűkítik a lakossághoz fűződő kapcsolataikat is. Mint a mellékelt archív fotón is lemérhető, az épület külső képe eredetileg merőben más volt, mint napjainkban. Mivel főhomlokzatát a húszas években leverték, sokkal szegényesebbnek tűnik most. Hiába írta Csete Balázs már évtizedekkel ezelőtt, hogy az épület „múzeumi célra való felhasználása kívánatossá teszi az elrontott homlokzatnak az eredeti stílusban való helyreállítását”. Ez az épület sokféleképpen szolgálta a köz javát. Somogyi Ignác tanár az akkori piactér (a mai Kossuth tér) nevezetességeit 1887-ben leírva megemlíti: „ ... a Magyar Király szálló, melyben a külső-szolnoki Takarékpénztár, a távíróhivatal és a jobb igényeknek is megfelelő kávéház van.” 1956 előtt a szolnoki járási tanács székháza volt itt. Úgy látszik, egyszerűbb volt annak a rövid idő után feleslegessé vált intézménynek új székházat építeni, mintsem a „Magyar Királyinak új palástot szabni. Nemzedékek bűne tehát, s egyben kortársainké is az, hogy ez a patinás épület ilyen állapotban van. Hogy milyenben? Hallgassuk csak Tálas Lászlót, a Damjanich Múzeum igazgatóját:- Nem született még olyan hindu bölcs, aki meg tudná jósolni a felújítási munkák befe-Udvari pillanatkép 1993 karácsonyán jezését, pedig igen nagy szükség lenne arra. Gyakorlatilag másfél-két év alatt a pincétől a padlásig rendbe tudnánk tenni az épületet akkor, ha a pénzügyi fedezetet legalább elkötelezettség formájában birtokolhatnánk, s nem úgy kellene építkeznünk, hogy kapunk néhány milliót, s abból elhárítjuk a közvetlen életveszélyt meg elvégezzük azokat a munkákat, melyeket nem lehet halogatni. Vannak az épületben ma is olyan életveszélyes helyek, ahol inog a közfal, s mellette dolgoznak. Van olyan épületszárny, amely a pincéig terjedően elvizesedett, s van olyan rész, ahol a stabilitást 1860-ban berakott, részben el szuvasodott gerendák „biztosítják”. Szó, ami szó, a felújítás kezdetén, néhány évvel ezelőtt még szebb reményeket táplált Tálas László:- Készíttettem egy költségvetést. Az akkor még meglévő építőipari vállalat nyolcvanmillió forintért, másfél év alatt elvégezte volna a rekontsrukciót. Most még rengeteg munka van hátra, s máris többet költöttünk nyolcvanmilliónál. Betudható ez annak, hogy még csak nem is szakaszolva, hanem csöpögtetve kapjuk a pénzt az épület felújítására. Pénzügyi helyzetünk romlása közben tudjuk, mit jelent ez. Ha annak idején egy összegben megkaptuk volna a nyolcvanmilliót, már el is felejtettük volna a rekonstrukciót. Sajnos pillanatnyilag arra sincs garancia, hogy 1994-ben folytatni tudjuk a felújítási munkálatokat - annak ellenére, hogy szörnyű állapotok uralkodnak az épületben, különösen a második emeleten. Vannak például olyan szakaszok, ahol nincs mennyezet. A múltkor cinikusan azt mondtam: ott nincs életveszély, mert nem szakad ránk a plafon. Ilyen körülmények között joggal vetődik fel a kérdés: hogyan tudja betölteni hivatását a múzeum? Természetesen a teljesség nélkül - ez derül ki Tálas László szavaiból:- A múzeumnak hármas funkciója van: gyűjt, feldolgoz és bemutat. Nos, ide már nem nagyon lehet gyűjteni, mert mást sem csinálunk, mint pakoljuk a meglévő anyagot az építők elől egyik teremből a másikba, onnan a harmadikba. Kiállítási funkciónkat sem tudjuk gyakorolni. A három funkció közül csak a feldolgozás a kielégítő. Abban éljük ki magunkat. Kollégáim doktori, kandidátusi disszertációt csinálnak, vagy kiadunk egy könyvet - pedig szeretnénk kiállításokat is rendezni. Nagyon szeretnénk létrehozni a szolnoki képtárat, nagyon szeretnénk egy régészeti kiállítást. A napokban Hamburgban nyitottunk egy bronzkori kiállítást. Esküszöm: jobban szeretném, ha Szolnokon lenne ez a kiállítás - de hol? Magyarországon a szolnoki az egyetlen olyan múzeum, melynek nincs állandó kiállítása. Azt hiszem, ez már több, mint múzeumi ügy ... Simon Béla (Fotó: Barna Sándor) Nem megváltoztatni - megismerni Egy város, melynek lelke van ... Szolnok értékekben gazdag. Van például európai hírű múzeuma, méltán híres művésztelepe, komoly szellemi értékeket képviselő színháza, könyvtára, szimfonikus zenekara ..., de mindez mit ér, ha a színvonalas munkát végző intézmények, csoportok egymástól elszigetelten működnek? A Szemafor Művészeti és Kulturális Alapítványban feladatot vállaló népművelők, muzeológusok, újságírók, fotóművészek, képzőművészek, zenészek, színházi emberek éppen abban látják munkájuk lényegét, hogy segítsenek összefogni, s tőlük telhető módon koordinálni a kulturális intézmények és csoportok munkáját. Mert mindannyian egyetértenek abban, hogy csak az összehangolt munka hozza meg a kívánt eredményt, csak ezen a módon érhetjük el az óhajtott célt: városunk markáns jelenlétét az ország kulturális térképén. Az alapítvány 1994 januárjában egy nagyszabású kulturális fesztivált szervez Hol élünk? címmel. A kezdeményezésnek hármas jelentősége van: egyrészt látletet, pillanatfelvételt készít egy régió kulturális jelenéről, hogy múlját megismerhesse és jövőjét vállalhassa. Másrészt, egy politikai súllyal különösen megterhelt évben tesz merész kísérletet arra, hogy a változások előestéjén egy hangsúlyozottan politikamentes polgári kezdeményezéssel bizonyítsa: mégis létezhet a kultúra egységesítő ereje. Végül pedig: ebben a ki-A fesztivál emblémája élezett politikai életben, a pártos kavargásban egy asztalhoz ültesse az „elenfeleket”. Ennek az összefogásnak az első próbaköve egy nagyszabású kiállítássorozat lesz, melynek alapgondolata a város kulturális hagyományinak élesztőse, ápolása a közösség, a kulturális egység jegyében. A Hol élünk? fesztivál a magyar kultúra napján, 1994. január 22-én, egy várostörténeti kiállítással veszi kezdetét. A múlt hangulatának felidézését a szolnoki lakosság által összegyűjtött, a 20-30-as békeévekből származó tárgyak, berendezések, dokumentumok és Kardos Tamás fotóművész fényképarchívumából válogatott fotográfiák segítik. A helytörténeti kiállítás anyagaként A jövő múltja - a jelen jövője címmel városrendezési kiállítást is terveznek, amelyen a kiállított makettek elénk tárnák: milyen várost álmodtak közvetlen elődeink, milyen lehetett volna a város, amelyben élünk. A fesztivál egyik kifejezett célja a lakosság bevonása a rendezvénysorozatba. Nem csupán látogatóként, hanem együttműködőként is számítanak a polgárokra. Ennek szellemében több pályázat kiírását is tervezték. A Videó-szemmel című pályázaton részt vevőktől filmre álmodott vallomásokat várnak Szolnokról. Az anekdotapályázatra elsősorban Szolnok és vonzáskörzetéből várnak rövid, csattanós történeteket az elmúlt 40 év történelméből. A Csodabogarak című riportpályázaton érdekes személyekkel készített riportokkal lehet részt venni. A fesztivál egy másik fontos célkitűzése a Szolnokról elszármazott művészek felkutatása, munkásságuk bemutatása. A városi televízió portréfilmsorozat elindítását tervezi. A filmeken bemutatásra kerülnek az itt alkotó művészek, illetve a város hangulatát meghatározó épületek, műtárgyak. A Városi Művelődési Központ ad helyet annak a komolyzenei gálaestnek, amelyen a Szolnoki Szimfonikus Zenekar - egykori zenésztársak bevonásával - játszik. A képző- és iparművészek, a zenészek mellett Szolnokkal valamilyen formában kapcsolatban lévő írókat, költőket is szeretne bemutatni a rendezvény író-olvasó találkozókon. A Hol élünk? fesztiválnak - amely a tervek szerint egy hónapon át tartó rendezvénysorozatot jelent - egyetlen igazi célja van: ráébreszteni az itt élőket a városra, annak szépségére és hiányosságaira s a feladatra, hogy a jövőért, a jövőnkért mi is felelősek vagyunk. Ez a fesztivál csupán lehetőség, amely alkalmat kíván adni: vitassuk meg együtt, hol élünk. Talán a „vita” végén magunk is elhisszük, hogy milyen gazdagok vagyunk. Cs. Cs. R. Vízesés Szolnokon. Igen, bármilyen bizarrul hangzik is. A „Százlábú hídnál” kapta lencsevégre az áradatot fotósunk, amint a viz áttörte a gátat. A fák közül bukik elő a „vízesés” (az állandó monoton zúgás is ezt idézi), hogy aztán csendesebb tóvá gyűljön össze a bokrok tövén. A vízszintkülönbség legalább egy méter. (Fotó: Barna Sándor) Iparművész kiállítása Tóth Sándor iparművész kiállítását december elején nyitották meg a művészetek iránt érdeklődők előtt. A Városi Művelődési Központ galériájában az iparművész kötélből készült térbeli alkotásait, illetve „grafikáit" lehet megtekinteni. A kiállítás január 9-ig tart. Országos verseny 1994. február 4-én és 5-én rendezik meg a Csokonai Vitéz Mihály vers- és prózamondó versenyt a Kaposvári Farsangi Napok alkalmából. A szolnoki versenyzők december 20-ig nevezhettek a Városi Művelődési Központban. Január 16-án, a helyi válogatón derül majd ki, hogy kik fogják képviselni városunkat az országos versenyen. Az oldalt szerkesztette: Cs. Csáti Réka Kistérségi iroda Szolnokon? Az önkormányzatiság kibontakozását megalapozó jogi szabályozás fontos területeket hagyott figyelmen kívül, így a terület- és településfejlesztést is. Az önkormányzatok a kialakult gyakorlat szerint alapvetően önként vállalt feladatként foglalkoznak a terület- és településfejlesztéssel. A különböző munkahelyteremtő beruházások és infrastrukturális fejlesztések összehangolása ma senkinek sem a feladata megyei szinten. 1994 egyik legfontosabb feladatának tekinthető tehát a terület- és településfejlesztés szervezeti rendjének stabilizálása. Az elképzelések két típusú szerveződés létrehozását teszik szükségessé mind megyei, mind térségi szinten. Az egyik a döntéshozó és érdek-képviseleti szervezet, a másik az ehhez kapcsolódó „végrehajtó” szerv. Ennek a szervezetrendszernek a kialakításához lenne szükség kistérségi tanácsadó és fejlesztési irodákra, amelyek feladata a következő lenne: a részletes kistérségi fejlesztési stratégia kialakításában való közreműködés a területi lehetőségek, az ellátási és a vállalkozási igények ütköztetésével; megteremteni a régiók önkormányzatai számára a regionális marketingmunkához szükséges információk egy helyen történő elérését, majd ezek szakszerű elemzésével segíteni a gazdálkodási, vállalkozási és településüzemeltetési tevékenységüket; a térség iránt érdeklődő vállalkozók számára gyors, naprakész információt szolgáltatni az aktuális és várható lehetőségekről, ezek ismeretében tőkéstársak keresése, befektetők fogadása; az önkormányzatok és vállalkozók támogatása a pályázati és egyéb ajánlati lehetőségek elérésében; az információáramlás szervezése. A kistérségi irodákat Szolnok, Jászberény, Tiszafüred, Tiszaszentimre, Kunszentmárton és Törökszentmiklós székhellyel indokolt létrehozni. Szolnokon a Jász-Nagykun Társulás keretében működő térségi menedzser mellé új létszám beállításával megoldható a kistérségi iroda létrejötte. Főiskolát? Ugyan már...! Még a kulturális ügyek iránt érdeklődő ismerőseim is unottan legyintenek, s mint valami együgyű fantasztának, kicsit kioktató hangon mondják: „Mit képzelsz te? Ebben a gazdasági helyzetben új főiskola Szolnokon? Hogyan gondolhatsz erre?" Szeretném, ha én lennék a kezdeményező - de hát ez a szerep nem nekem adatott meg, hanem Kő Pál szobrászművésznek, a Képzőművészeti Főiskola rektorhelyettesének, aki a minap említette, hogy intézményük túlzsúfolt, s ezért új főiskolát akarnak létesíteni vidéken. Mégpedig egy olyan városban, amelyik képzőművészeti hagyományokkal is rendelkezik. Azt már én kérdezem, miért ne lehetne az a város Szolnok? Tisztában vagyok azzal, hogy a főiskola létesítése anyagi terhekkel jár, s a szükséges összeget nem lehet a mellényzsebből elővenni. A gondolatot mégsem kellene elhessegetni. Gazdasági életünk sosem volt felhőtlen, s mindig erre hivatkoztak a város és a megye vezetői. Ezért kerültek sorra a Szolnoknak felajánlott főiskolák Bajára, Kecskemétre s máshová. Még a Közlekedési Műszaki Egyetem is Győrbe költözött, pedig az már itt volt, Szolnokon. Játsszunk tehát a gondolattal! Mi lenne, ha egyből nem főiskola, hanem csak annak valamelyik kara kerülne Szolnokra? Vonaton egyórányira van Budapest, óraadó tanárok is könynyen lejönnének. Egy főiskolai karral előbb-utóbb talán meg lehetne birkózni. S a későbbiekben arra épülhetne a főiskola. Gazdasági főiskolájának előzményeivel éppen Szolnok mutatott erre jó példát. Mérlegelnünk, vitatkoznunk lehet. Csak azt nem mondhatjuk a semmittevést is piszmogással töltve, hogy „ugyan már ...” S. B.
