Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-02 / 281. szám
1993. december 2., csütörtök Kultúra Karcagon, a Déryné Művelődési és Ifjúsági Központban felújították a II. emeleti báltermet, ami több mint 500 ezer forintba került. Már csak a felújított parketta állagmegóvása van hátra. A decemberi rendezvények közül a Karcag Városi Vegyes Kar fellépését tartják itt 10-én. Múzeumi jubileum Nyíregyházán Megalakulásának 125. évfordulóját ünnepelte tegnap a nyíregyházi Jósa András Múzeum. Az intézmény elődjét 1868. december 1-jén hozta létre névadója, Jósa András, a régió egykori főorvosa és báró Vécsey József megyei főispán. A múzeum Szabolcs vármegye régi székhelyén, Nagykállóban kezdte meg működését. A gyűjtőmunka a Szent László király által 1085-ben, Bököny és Geszteréd térségében legyőzött kunok és a csatában elesett magyarok csontjainak felkutatásával kezdődött. Később a környék lelkes adakozói ajánlottak fel tárgyakat. 1870 áprilisában Rómer Flóris Ferenc, a magyar régészet múlt századi nagy alakja és Jósa András orvos szakszerű ásatással a kisvárdai Páskumlaposon rábukkant hazánk első rézkori temetőjére. Néhány esztendővel ezután, 1876 áprilisában a Budapesten megrendezett VIII. ősrégészeti kongresszuson a nagykállói intézmény már olyan gazdag és sokrétű kiállítási anyaggal vett részt, amilyennel akkoriban más vidéki múzeum nem rendelkezett hazánkban. A nyíri főorvos, Jósa András, ötven esztendőn át, 1918-ig vezette az 1876-ban Nyíregyházára, az új megyeszékhelyre átköltözött szabolcsi múzeumot. Cigány munkanélküliek a megyében (1.) Leértékelt élet A hagyományok felelevenítésével segítenek a munkanélkülieknek Régi mesterség, új lehetőség A művelődési központ kezdeményezésével, a megyei munkaügyi központ anyagi támogatásával egyéves csipkekészítőszakmunkás-képesítést adó, átképző tanfolyam kezdődött tegnap Tiszafüreden. A művelődési központ pályázat újtán jutott ehhez lehetőséghez, mely két szempontból is jelentős: egyrészt mert lassan feledésbe merülő népi mesterség hagyományait eleveníti fel, másrészt a tanfolyam résztvevői általa olyan lehetőséghez jutnak, mely megkönnyíti, hogy munkához jussanak. Az ünnepélyes megnyitó díszvendége volt Mátray Magdolna, a Magyar Csipkekészítők Egyesületének elnöke, aki ez alkalommal elbeszégletett a tanfolyam leendő hallgatóival. A felvételi felmérés után, melyet a megyei munkaügyi központ tesztje alapján végeztek a helyszínen, választják ki, hogy a 26 jelentkező közül hányán kezdhetik el tanulmányaikat a jövő héten. A tanfolyamon az elméleti és a gyakorlati oktatás vezetője Kiszely Orsolya, a Budapesti Művelődési Központ Speciális Iskolájának szakelőadója lesz. A művelődési központ kezdeményezése mindenképpen újszerű és hasznos. Segítség a munkanélkülieknek, akik a tanfolyam idejére munkanélküli-járadékuk 110 százalékát kapják havi juttatásként. Mindenképpen biztató az is — erről Mátray Magdolna tájékoztatta lapunkat hogy a sikeres szakmai képesítés megszerzése után a Tiszafüreden készült csipkék értékesítését hosszú távon megoldottnak látja, amennyiben azok megfelelő színvonalon és minőségben kerülnek a piacra. Ez lehetőség arra, hogy a leendő csipkekészítő szakmunkások jövedelme biztosítva legyen a későbbiekben is. PM A munkanélküliségről nyilvánosságra hozott adatokat tanulmányozva a megyénkénti eltérések önmagukban is zavarba ejtőek. S nemcsak az év végére várható hétszázötvenezres létszám gondolkodtat el, hanem az is, hogy a munkanélküliség újratermelődésében a településföldrajzi, a gazdasági, a kulturális és az etnikai okok mennyire játszanak szerepet. A munkanélküliség egyre tragikusabb és elviselhetetlenebb méreteket ölt, de míg szerkezetében nem látjuk belső „természetrajzát”, addig csak becslésekre (vagy többé-kevésbé borzongató jóslatokra) hagyatkozhatunk. Annál is inkább, mivel a munkanélküliek szociális és kulturális rétegezettségét egzakt adatok híján nem tudjuk pontosan megállapítani. S kivált nem a cigányságét, melyről külön nyilvántartást nem vezetnek. Nyilvánvalóan a diszkriminációs gondolkodás veszélyét kerülve, de ez ugyanakkor nehezíti is a tárgyilagos elemzést. Legfeljebb olyan adatok birtokában következtethetünk a cigány munkanélküliségre, melyek képzettségi, foglalkoztatottsági, települési mutatókon alapulnak. Ha egyedüli becslési számként azt a felvetést fogadjuk el, hogy az azonos vagy közel azonos iskolai végzettségű cigány és nem cigány munkanélküliek aránya közeli hasonlóságot mutat, bizonyos értelemben a valósághoz vagy legalábbis az érvényes adatokhoz jutunk. Abból a szempontból mindenképp, hogy a megyei munkanélküliségi rátán belül is három-négyszeres szorzóval kell számolnunk. S itt a megyén belüli területi különbségek is szerepet játszanak. Ha Szolnokon például csaknem kétezres cigány létszámot veszünk figyelembe, akkor a közel 8500 fős munkanélküliek arányán belül is érvényes az előbbi szorzószám. Még kirí-Freud-sorozat Évente két-három kötet Tízkötetes Sigmund Freud-sorozatot indított a Cserépfalvi Könyvkiadó. Az első kötet - az Önéletrajzi írások - a napokban jelent meg. A kiadó tegnapi sajtótájékoztatóján Erős Ferenc sorozatszerkesztő elmondta: az évi 2-3 kötetre tervezett sorozat Freud eddig magyarul nem hozzáférhető, illetve csak régi, átdolgozást igénylő fordításokban elérhető munkáit közli. ■ A sorozat első kötete segítséget nyújt Freud alkotótevékenységének, személyiségének megértéséhez és tanulmányozásához. A részletes jegyzetekkel ellátott sorozat tervezett kötetei a következők: Klinikai esettanulmányok I., II.; A szerelemről és a szexualitásról; A lélekelemzés legújabb eredményei; Tömegpszichológia és más társadalomlélektani írások; A pszichoanalízis gyakorlata és technikája; Metapszichológiai írások; A mindennapi élet pszichopatológiája; Művészet és valláslélektani írások, valamint a Válogatott levelek. (MTI) vóbb eseteket tapasztalhatunk azonban a tiszafüredi és a törökszentmiklósi körzetben, ahol a hatezernél is több munkanélküliek körében a cigányságé a munkaképes korú lakossághoz viszonyítva eléri a hatvanöt-hetven - némely településen pedig a kilencven - százalékot. Főként az elcigányosodott településekről van szó (Tiszabő, Tiszabura), amelyekben persze korábban is kedvezőtlenek voltak a munkalehetőségek. Ám mindennél beszédesebbek lehetnek a - nem reprezentatív célból kiválasztott - másfajta települési példák. Kisújszállás lakossága majdnem tizenhárom és fél ezer, melyből több mint négy százalék cigány. Ha a város munkaképes korú lakosainak számát nézzük, a 6500 főből 246 cigány. Míg 1990-ben még csak 219-en voltak munkanélküliek, addig ebben az évben már 600-nál is többen. Csakhogy közben azok a munkaképes korúak, akik kikerültek a munkanélküli-járadékból, de munkát vállalni már nem tudtak, és a számuk elérte a nyolcvan főt, melyből húszán részesültek úgynevezett szociális támogatásban, egytől egyig cigányok voltak. A 246 cigány munkaképes korú mintegy negyven százaléka munkanélküli-ellátásban részesült. Más szempontból ugyan, de a tiszapüspöki helyzet is megdöbbentő példákkal szolgál. 1992-ben a községben 2142 lakos élt, melyből 345-en (96 család) cigány származású, mely a lakosság alig több mint 16 százalékát teszi ki. A munkaképes korúak száma 177 fő, ám ebből 64-en munkanélküliek, illetve munkanélküli-járadékot nyolc fő kapott. Helyben csupán heten dolgoznak, s Törökszentmiklósra, illetve Szolnokra 22-en járnak dolgozni. Még ha valamelyest más sajátosságokat mutat is a jászalsószentgyörgyi helyzet, a levonható következtetések nem sokban különböznek. Noha a lakosságnak csak 5,5 százaléka cigány (4212 főből 234-en), de ennek a fele már ebben az évben is a segélyt kérelmezők körébe tartozik. A munkaképes korúak száma 113 fő, ebből azonban aktív dolgozó csupán 31 fő, akik közül tízen ingázók. A többiek munkanélküli-járadékosak, munkanélküli-segélyezettek, szociális járadékosak, huszonegyen viszont ellátás nélküliek. Jánoshidán ugyancsak hasonó a helyzet; miközben a lakosságnak hozzávetőleg 13 százaléka cigány (364 fő), ezen belül a cigány munkaképes korúak közül (160 fő) több mint százan nem dolgoznak. így munkanélküli ellátásban 80-an, közhasznú foglalkozásban 10-en részesülnek. Az ingázók száma meghaladja a negyvenet. Cibakházán is közel 220 fő cigány munkaképes korú él, ám a regisztrált és a tényleges munkanélküliek száma eléri a 150 főt. Ezek közül százan munkanélküli-ellátást kapnak, a fennmaradók pedig szociális segélyt. Harmincán ingáznak. Kétségtelenül ezekből az adatokból is arra következtethetünk, hogy a cigányság gazdasági-szociális helyzete a társadalmi átlagnál jóval nehezebb, s drasztikus romlása szinte megállíthatatlan. Mert ha annyira véletlenszerűnek is látszik az egyes települések kiválasztása (Tiszabőn például a munkanélküliség kilencvenszázalékos), azt nyilvánvaló érvényességgel állíthatjuk, hogy a megyei trendvonal tényezői közé tartoznak. Akár abban az értelemben is, hogy a munkanélkülivé válás kiváltó feltételei a cigányok körében halmozottan jelentkeznek. A kirajzolódó legfőbb problémának az anyagi és a szociális ellehetetlenülés tartható, melyben a tradicionális nyomor is másfajta jelentést hordoz. Miközben a jövedelemszerzési lehetőségek szemmel láthatóan csökkennek, s a munkavállalási lehtőségek végképp megszűntek, a megyében élő cigányság olyan zárványhelyzetbe kerül, melyből egyszerűen képtelen kitömi. Mert, ahogyan az előbbi adatok is érzékeltetik, a családi jövedelem szerkezete annyira átalakul, hogy egyre nagyobb hányadát az alkalmi és a szociális juttatások teszik ki. Az archaikus életformához való visszatérés pedig alig jelent valamiféle esélyt. Kivált azért sem, mert amiként szociológiai vizsgálatok bizonyítják, a hagyományosnak tekintett cigányszakmánál is visszaszorulnak. Ha például a vályogvetés (mint Jánoshidán tapasztalható) hagyományokkal rendelkezik is, a piaci kereslet hiánya mindenképp korlátozó tényező. A megyében ugyan némi kereslet érzékelhető az építőipari tevékenységek iránt (s ebben a cigányok még ha nem is rendelkeznek szakmunkás-bizonyítvánnyal, de a vállalatoknál eltöltött évek során szakértelemre tettek szert), ahogyan viszont a lakásépítkezések száma csökken, egyre inkább kiszorulnak erről a piacról is. Legfeljebb közhasznú foglalkoztatásban vehetnek részt, mely többnyire egy-egy település útjainak, járdáinak, parkjainak tisztogásában merül ki. Hozzávetőleges adatok szerint azonban a cigány munkanélküliek alig néhány százaléka végez ilyen munkát. (Folytatása következik: A kör hezárul) Kerékgyártó T. István Fele-fele Akkor láttam meg, amikor ráfordultam arra a gyepen keresztül kitaposott keskeny ösvényre, amelyet néhány évvel ezelőtt a reményüket vesztett parképítők betonlapokkal kiköveztek, és amely körülbelül 20-25 méter hosszan, nyílegyenesen kötötte össze a „hivatalos” járdát az ABC bejáratával. Ha körbe kellene menni, ez a távolság 50 méter is meglenne. Talán öt méterre lehetett, felém közeledett. Már az első látásra nyilvánvaló volt, hogy keletről érkezett, így, posztóbekecsben, csizmásán, fején kucsmaszerű süveggel. Már nem hozzám képest keletről, hanem mondjuk Bihakeresztestől egy kicsit keletebbről. Még két lépés, és mellé érek, ekkor hirtelen megtorpan, majd gyors mozdulattal lehajol, és a földről felvesz valamit. Úgy áll, hogy csak akkor mehetnék el mellette, ha a fűre lépnék, amit a világért nem tennék, különösen ebben a latyakos, sáros időben. így hát én is megállók, és akaratlan a földnek arra a pontjára bámulok, amelyet ő hipnotizál a szemével.- Szerencse - mondja. - Itt. Szerencse. - És nyitott tenyerén az orrom alá dug egy fényes tárgyat. Egy vastag és mint később kiderült, meglehetősen nehéz karikagyűrűt. Éles elmével a hallottak alapján két dolgot azonnal kitalálok: az egyik, hogy töri édes anyanyelvemet - azt már korábban tudtam, hogy én viszont egyáltalán nem beszélem az övét, ami a későbbi nyelvi kommunikációt alaposan megnehezítheti. A másik, amit azon nyomban kitaláltam, hogy a fickónak disznó egy szerencséje van. íme a bizonyság, szinte szagolható távolságban, nyitott tenyéren. Bevallom, az első pillanatban az irigység csúnya bűnébe estem, aztán magamra lettem dühös: ha nem azzal az álmatag tempóval poroszkálok az úton, amellyel reggeli bevásárlásra indulva szoktam, ha csak kettő, ha csak egy lépéssel előbb érek ide, nekem lett volna ilyen szerencsém. Igaz, vagy két hete ugyanitt én is találtam egy pénztárcát - három forint ötven fillérrel. Amolyan orkánanyagú, tépőzáras, gyerekpénztárcát. Az egyik útszéli bokor ágára raktam fel, jól látható helyre, abban reménykedve, hogy jogos tulajdonosa veszi le onnan, amikor a keresésére indul. De most ezt a gyűrűt vajon ki veszíthette el, és ezt ugye mégsem lehet - becsületes megtalálóként - a bokor egyik ujjára húzni. Talán, ha a megtalálója leadná itt a közeli bolt pénztárosánál. De miért keresné ott, aki elvesztette? Különben is, mire találnék újdonsült ismerősömmel egy olyan közvetítő nyelvet, amelyen mindezt megértethetném vele, talán estig itt szobroznánk.- Szerencse. Fele-fele - szólalt meg újra emberem, most már egy csipetnyivel türelmetlenebbül, de még nem olyan emelt hangon, amilyenen a süketekkel és a külföldiekkel beszélni szoktak. A nyelvi korlátok ellenére én újfent azonnal megértettem, mit akar ezzel a tudomásomra hozni: egy lépés előnyéről önként lemondva osztozik velem páratlan szerencséjében, mitha megérezte volna iménti bosszankodásomat. Bevallom, az első pillanattól méltányoltam gesztusát, hiszen már oly sokszor csak egy lépéssel késtem le a szerencsémet vagy észre sem véve elsétáltam mellette, hogy most igazán jólesett, hogy végre rám mosolygott, még ha csak fele-fele arányban is. Most, hogy már a szerencse társtulajdonosa lettem, én is kezembe vettem a gyűrűt. Elég nehéz - konstatálom magamban -, és benne van az aranytárgyakat hitelesítő karátjelzés is. Ez megér legalább ... be sem fejeztem a gondolatot, vagy talán még meg sem fogalmaztam egészen, amikor társam a szerencsében egy javaslatfélével huzakodik elő:- Nekem nincs pénz! - mondja -. Neked szerencse. Istenem! Hogy a folytatást mindig nekem kell kitalálnom: Tehát azt szeretné, hogy váltsam meg a részét. No, lássuk csak, mennyit is? Talán ötszáz ...- Ézer pénz - közli száraz tényszerűségében az összeget. Otthon lázasan kutatni kezdtem a fiókokban valami aranytárgy után, csupán az összehasonlítás kedvéért, mert dehogy akartam még bizonyosságot szerezni az ünnepek előtti anyagi egyenlegemet megingató vásárlásom természetéről. Mert amíg nincs bizonyosság, addig fele az esélye annak, hogy a szerencse kegyeltje vagyok, és fele, hogy átvertek, hogy palira vettek, hogy lóvá tettek, egyszóval, hogy nagy balek vagyok. Persze, még akkor is lenne egy halvány esélye annak, hogy nem kötöttem rossz üzletet, mondjuk, ha a szóban forgó tárgy egy múlt századi afrikai néger törzsfőnök orrából való rézkarika, amelyet a nagy fehér európai utazó hozott magával a törzsfőnök leányunokájával együtt, ám az Orient expresszen egy frissen alakult kft., azaz korlátlanul fosztogató társaságának tagjai kizsebelték, és most az alapítók egyik kései leszármazottja családi örökségként sózta rám a karikát, amelynek így némi etnográfiai, netán történeti értéke is lehet. Különben is. Ma már az az ezer forint igazán nem is olyan nagy pénz, legfeljebb megkoplalom. Esetleg, ha megírnám a történetet, és megpróbálnám eladni valamelyik újságnak, kaphatnék érte mondjuk kétezer forint honoráriumot. Akkor pedig az ezer forint jogosan illetné meg üzletfelemet. Már csak fele-fele alapon is. Az utószó jogán: amikor ezt a kalandomat családi körben elmeséltem, mindenki derült rajta. Különösen anyám mulatott jól. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis, pontosan ilyen körülmények között egy keleti embertől ő is vásárolt egy karika alakú fényes tárgyat, amely azóta is ott zöldül a konyhaszekrény valamelyik szögletében. De legalább ő jobb üzletet kötött, mert csak négyszáz forintot adott érte. Hiába, a vér nem válik vízzé. Rideg Gábor
