Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-27 / 277. szám
12 B ehunytam a szemem a füstben. Hogy barátra leljünk, be kell hunynunk az egyik szemünket, hogy meg is tartsuk, néha mindkettőt. És nekem két barátom is ott ült az asztalnál. Azt mondja A.: Én lemegyek sörért. Éjfél már elmúlt, és mindannyian úgy gondoltuk, még nem találtuk meg az igazságot. Fölajánlottuk bárátunknak, hogy elkísérjük az éjjel-nappali közértbe. Gyanúsan készségesek voltunk. A bolt előtt elsétáltunk a sarki presszóig, persze zárva volt. A diszkóban százkilós romagyerekek ropták a társkeresőkkel vegyest. A túloldalon egy éjszaka is nyitva tartó étterem. Leültünk a sarokba. Pincér sokáig nem kerülközött, de mintha mi ezt se bántuk volna. Ami először felolvad az italban, az az emberi méltóság. Amely nem más, mint önmagunk megvetésének képessége. Hogy milyen bölcsességeket fundál ki az ember kortyondi állapotában! Hál’istennek elfelejti. A következő hely a szomszéd utcában volt, itt már erősen zárni akartak, de még kiszolgáltak. Azt ittuk, amit eddig: sört. A mértékletesen fogyasztott víz nem bánt senkit, mondja P., akinek a legerősebb szemüvege és karja volt hármónk közül. Aztán mentünk-mendegé- tünk, míg el nem jutottunk az utca legjobb kocsmájáig. Nem kell leírnom. Mindenki tudja, hol található az utca legjobb kocsmája, és azt is, hogy milyen. A kocsmároson és társaságán kívül két öregember volt már csak benne, az egyik mankóval, a másik szakadt zakóban. De egy rossz gúnya gyakran jó ivót takar. És az egyik asztalnál balszerencsémre sakkoztak. Ennek még józanul se tudok ellenállni. Ittunk egymás egészségére a méreggel nem is any- nyira teli korsókból. Én a játékot figyeltem. Azt mondja közben A.: Nem szabad túl komolyan Irodalom----művészet 1 993. november 27., szombat Temesi Ferenc: Az utca legjobb kocsmája venni az életet. Úgyse ússzuk meg élve. Nem oly régen történt, hogy e két barátomat beleírtam egy regénybe. Filozofikusabb ked- vűeknek írtam le őket, mint a valóságban voltak. És most tessék!... Amikor az egyik játékos, hatalmas, szelídkék szemű fiatalember kifizette a győztesnek az italt, kihívtam a kocsma eszét. Savanyú mosolyú, se- színű hajú fiú volt, nem nézett az ember szemébe. De azt mondta: Persze, hogy kiállók. Már ahogy kibiceltem, az se tetszett neki. Hát még a játékom. A pityókosság bizonyos szintjén sakkjátékom kifényesedik, kisimul; aki azért ül le velem játszani, mert részegnek tart, az gyakran rajtaveszít. Most már csak a mészárosmunka van hátra, mondtam a végjáték egy bizonyos pontján. A fiú rám röhögött: Naná, a mészárosmunka! - mondta. Föladom. Követtem a pulthoz, ahol a kocsmáros álldogált a behemót és két másik fiatalember társaságában. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa gyér sza- kállú, erősen kpaszodó, jóindulatúan pocakos férfiúnak látszott. Menj vissza a haverjaidhoz, mondta a kocsma esze, akit úgy látszott, érzékenyen érintett a vereség. Visszamentem. De az asztalnál már ültek, két barátom, és véget érni sose akaró partijaik egyikébe bonyolódtak. Rendeltem három tányér csülkös bablevest. Tökhidegen hozták‘ki. Visszaküldtem. Azt nem tudtam, hogy az utca legjobb kocsmájában ez az anyázásnak felel meg. Újra kihozták, olyan forrón, hogy megégettem a szájam szélét. Felálltam, a sakktáblához akartam sétálni. Egyszer csak a seszínű hajú áll előttem, az üss-már-meg-könyörgöm stílusban. Nem féltem tőle, félni a félelemtől kell. Alacsonyabb is volt nálam. Részegségemben elfeledtem, hogy a harcban sose a kutya mérete számít, hanem a harc mérete a kutyában. Visszavágót akarsz, kérdeztem vigyorogva. Minek pofázol te annyit, mondta. Akkor már mellettem állt két haverja. Még mindig nem hittem a verekedésben, pedig az emberek nagyon törékeny okok miatt ütik le egymást. Túl nagypofájúan győztem a bablevesben is, ez volt az ábra. A szemüvegemet zsebre tettem, de a fiúnak ettől csak fényesebb lett a szeme. Másfél évtizede is elmúlt, hogy verekedtem; a világ kocsmáit járva soha, egyetlenegyszer nem bántottak. Ezt férfivá érésem egyik bizonyítékaként értékeltem. Amikor olyan idős voltam, mint a seszínű hajú, az élő fába is bele tudtam kötni. Odamaszatoltam jobbal egyet az állára, szinte bocsánat- kérőén. Hiba volt. A mögöttem álló csapos kitekerte a bal karom. A kocsma esze lefejelt, a másik kettő ütött, rúgott. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa csomókban tépte ki hátul a hajamat. Miközben a földre zuhantam, még láttam, hogy két barátom egy pillanatra felnéz a sakkpartiból. Talán mondtak is valamit. Jóindulatú semlegességgel nézték az esetet, mint ENSZ-katonák a népirtást a tévében. Mitől rázkódsz, kérdezte a behemót a vécében. Ő nem vett részt a verésben. A felrepedt szemhéjamról szárigatta a vért papír zsebkendővel. Mert ütni akarok. Nem kell verekedni, mondta a szelídkék szemű óriás, és újabb papír zsebkendőt vett elő. Az a fajta volt, aki ellentétben velem, kijózanodik verekedésben, és hideg fejjel megtalálja az egyetlen lehetséges módot, amellyel a másikat meg lehet verni. Mint én a sakktáblán. Rendes srác vagy, mondtam az utca legjobb kocsmájának vécéjében. Kezdtem kijózanodni. Legalábbis úgy éreztem, már nem az italtól szédülök. Különben a birka hiába akar vegetáriáus maradni, ha farkas a húsevésre szavaz, tettem hozzá. Nagyon okos srác vagy, és nagyon részeg, mondta a fiatalember. Ez az utolsó zsebkendőm, menj el orvoshoz. A, nem, mondtam. Voltam én már nagyobb szarban is. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa, aki meglepődve tapasztalta, milyen gyorsan állok fel, hátat fordított, amikor kiléptem a vécéajtón. Takarodjatok innen! - vicsorogta a seszínű hajú. Tűnés a picsába, mondta a csapos. Meg ne lássalak még egyszer itt, mondta az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa. Láttam, a barátaim már fizettek, mentünk. A szelíd óriás utánunk kiabálta: Bocsáss meg, de ilyenek a barátaim. Az egyéim meg ilyenek: néztem a barátaimat. Akinek a pokolban és a mennyországban is vannak már barátai, engedékenyebb lesz. Mindketten megállapították, hogy én voltam a hülye, minek kötekedtem. Többé-kevésbé én neveltem őket, gondoltam. Ez is az én hibám. Böröndi Lajos Szerelmünk emlékezete Túl lassan múlik el a nyár, végtelennek tűnő haldoklás az ősz. Lassan már nem is fáj, ha hirtelen merít alá a télbe egy láthatatlan kéz. Már nem tiltakozunk. tudjuk, minden összeér: ölelés afájdalommcd, kín és gyönyör S az összegyűrt időben vacog egy mezítelenre vetköztetett gesztenyeág. Szerelmünk emlékezete. Baranyi Ferenc: Olyan nehéz? Olyan nehéz megérteni? Az egyik már harminchat éve viszi rontóimat a jégre - hogy mondanék búcsút neki? Olyan nehéz megérteni? A másik felszította létem izzását a világhűlésben - hogy mondanék búcsút neki? Olyan nehéz megérteni, hogy nélkülük pozdoija lennék? Mert ők a jelentéktelenség fölesküdi ellenségei. Bán Zsuzsa: November A diófa lombja a ház fölé borul. így november táján, amikor végleg hűvösre fordul az idő, gyászruhás, fekete varjak telepednek a tetőre, és olyan megtévesztő kopogással törik csőrükkel a diót, hogy több ízben is kinyitom a bejárati ajtót, vélvén, hogy bebocsátást kér valaki. De nem. Csak a varjak totyognak fent méltóságteljesen. Nem kell a naptárt figyelnem. Tudom, hogy jön a tél. Érződik lehelete a hajnali talaj menti fagyokban, a megbámult, élettelenül földre pi- likéző faleveleken. Napközben köd üli meg a tájat, a csendesen pipáló kémények füstjét lenyomva a házak ablakáig. Súlyos cseppekben ül meg az ágakon, és szemerkélő esőként hull az emberek hajára. A Balaton felől kocsisorok hozzák a nyaralók felesleges holmiját. Székeket, asztalokat, összecsavart szőnyegeket. Nemigen járnak mostanában arrafelé, és egyre több betörésről hallani. Inkább biztonságba helyezik, ami mozdítható. Hűvös szél borzolja a fák megritkult lombját, fázósan bújnak a madarak az ágak közé. November. Tél küszöbe. A turkálókban olcsó télikabátot, használt csizmát keresnek az emberek. Már ott is egyre feljebb kúsznak az árak. Nőnek a gyerekek, nekik évente másikat kell venni. Ha másra nem telik, szerencsésebb országokból, használtat. Az új cipők, kabátok árát már nem lehet megfizetni. A boltokban megjelentek a Csokoládé-Mikulások. Elhűlve nézegetik az árát. Már a külföldieknek sem éri meg. Akkor már inkább vesz jobb minőségűt otthon, ugyaneny- nyiért. Egyre kevésbé fognak nálunk vásárolni. Az ára olyan, mint náluk, a minősége nem. Közben óriásplakátok adnak tanácsokat, hová fektessük be a pénzünket. Még a gyerekek megbámulják, de az anyjuk elránci- gálja őket a plakátok elől.- Ez nem nekünk szól, fiam! A többit már csak hozzágondolja, hogy amit fizetésül kap, azt nem lehet „pénz”-nek nevezni. Amiért egy hónapig dolgozik, az nem elég a villanyszámlára, gázra, közös költségre, vízdíjra, megélhetésre. Valamikor még elmehettek nyaranta két hétre üdülni valahová. Valamikor. Az sem volt sok egyévi munka mellett, de most paradicsomi állapotnak tetszik az a kor is. Most? Azt is meg kell gondolni, hányszor engedje el nyáron strandra a gyereket. Vagy ilyenkor moziba. Az meg látja a reklámokat a tévében. Látja a plakátokat. Hát kinek szólnak? Nem mindenkinek? Nehéz megmagyarázni nekik. Hogy két világ van Magyarországon. Még a november sem mindenkinek egyforma. Vannak, akik a téli sí- paradicsomokról beszélgetnek, hová érdemes meg hová sikk elmenni az idén. Más vacogva húzza nyakát silány kabátja gallérjába, és azon töpreng már most, hogyan legyen elfogadható karácsonyuk. Amikor már az idei csoki-Mikulás is megfizethetetlen. Vajon mennyi lesz a szaloncukor? Mert ha más nem, legalább karácsonyfa legyen. S mintha a természet is kedvezni akarna ezeknek a borús gondolatoknak: ködkönnyeket sírnak a fák, elhallgattak a madarak, átfúj a novemberi szél a vékony kabátokon . .. Ordódy Katalin: Epizód a villamoson K özönséges hétköznap. Ülök a villamoson, ahol az általában megszokott kép tárul elém. Dolguk után igyekvő emberek ülnek, álldogálnak. Amott egy magában motyogó idősebb úr, arrébb egy négy főből álló viháncoló leánycsoport, szatyraikat ölükben tartó asszonyok, és az sem ritka látvány, amit egy fiatal pár nyújt. Nem is vet rájuk senki sem megbotránkozott, sem kandin érdeklődő pillantást, holott a Lao- koon-csoporthoz hasonlatos egy- befonódásuk méltán szolgálhatna a figyelem központjául. Megy a pozsonyi villamos teli hallgatag emberekkel. A csitrik is elcsendesednek, a magában beszélő úrnak is csak a szája mozog, hangja nem hallatszik. Csak a síneken futó kerekek kattogása kelt zajt. De egyszerre történik valami. A mellettem ülő apuka ölében fész- kelődő kisfiú megszólal. Csengő, tiszta hangon, magyarul.- Apu, te tudod, hány hattyú úszik ezen a tavon? A csönd hirtelen megnő, az egész fülkét betölti a gyermekhang. Néhány szempár váratlanul felcsillan, elevenné téve az imént még maszkaszerű arcokat. Most már célzatosan nézek körül, nem villámlik-e valamelyik tekintet. Nem. Az emberek ülnek maguk elé nézve, újságot olvasnak, kapaszkodnak a fogódzóba, nem változott semmi, kivéve néhány megszínesedett, megelevenedett arcot. Aztán megszólal az apuka, felel kisfiának.- Megszámlálnám őket, de túl gyorsan futunk el a tó mellett, kevés idő marad rá.- De jó lenne, ha megállna itt a villamos, úgy-e? Megnézhetnénk a hattyúkat.- Csakhogy a villamos csupán a kijelölt megállókon áll meg.- Kár - mondja a gyermek, s szinte látom, hogy buksijában további kérdések, további mondatok vannak születőben. A vezető lassít, fölállok, leszálláshoz készülődöm. Aztán állok a járdán, a villamos pedig indul tovább. Ott maradok, a szívemben egy batyu örömmel. De mitől ez az öröm? Gyermekszájról elhangzó magyar szó öröm. S öröm az az elfogulatlan természetesség is, amivel beszélt. Nem mint akinek előzőleg odahaza a lelkére kötötték, hogy inkább csöndben maradjon, s ha már okvetlenül szólnia kell, csak halkan, suttogva, mert... - s jön a különféle magyarázat, hogy miért. Találkoztam én már ilyen suttogó gyermekekkel, s felnőttekkel is, akik egymás közt magyarul beszéltek, s aztán hogy közelebb léptem, szlovákra fordították a szót. A kisfiú nyilván olyan családban él, ahol nem viszik szolgai túlzásba az alkalmazkodást, ahol magától értetődőnek, nem pedig provokációnak tartják azt, ha az ember a saját anyanyelvén beszél, bármily táján is él a világnak. E lindultam úti célom felé, s még mindig éreztem a mellkasomat feszítő örömöt. De milyen is az ember. Tovább okoskodik, s mindjárt kutatja a dolgok másik oldalát is. Tulajdonképpen mi okom az örömre? Miért nem tartom említésre sem méltónak az egész kis jelenetet? Miért vagyok tőle annyira oda? Nem kellene efölött inkább szomorúnak lennem? > Perei Zoltán: A fej