Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-20 / 271. szám
12 Irodalom művészet 1993. november 20., szombat- Bújj be, Kölyök! M isi áttolta a másik oldalra a bagót, fogai közt megszörcsögtette a bagólevet, miközben gumiarcán kéjes vigyor telepedett meg. Köpött, aztán szokása szerint Kékúr mellett elnézve a semmibe, kuncogni kezdett.- Nem mer ez bejönni, Főnök. Rossz fát tett a tűzre. Igaz-e, Kölyök? A maszatos barna arc mellett feltűnt a két ragacsos kéz, ahogy még mocskosabb fekete kóchajába kaparászott. Végül kióvakodott az oszlop mögül ócska zöld mackóruhájában, ami se éjjel, se nappal le nem kopott róla.- Sziatok - mondta vékony gyerekhangon.- Nem tudsz rendesen köszönni, - mordult rá Kékúr.- Kezicsókolom! - De mindjárt hozzátette: - Mindenki úgy köszön, hogy sziatok.- Itt te nem köszönsz úgy, mert kupán váglak! - ripakodott a Kölyökre Misi. - Kékurat meg kell tisztelni! Egy felnőttnek különben sem lehet sziázni. Ahonnan téged szalasztottak, ott erre nem tanítottak?- Semmire nem tanítottak.- Meg is látszik rajtad - röhin- tette el magát Kékúr megenyhült ábrázattal. - De hogy még pohárból se tudjál inni, olyat a fene se látót. Az az egy poharam volt, azt is eltörted. Csak nem azért hanyagolták el bennünket egy hétig?- Adjál ennivalót. Éhes vagyok - sündörgött Kékúr mellé a Kölyök. Kékúr a kazánház egyetlen valamire való bútordarabja, a zöldre festett, billegő lábú aszal mellett üldögélt a kócalógató fotelben, és egy sörösüveget igyekezett kinyitni. A sörnyitó nem akart a fogazatba belekapni.- E helyett is szerezhetnél már egy másikat - mormogta Kékúr. S hogy Misi egyetértőén bólogatott, hogy mi az neki, Kékúr pogácsát vett elő a fadobozából, bicskával kétfelé vágta, és a £é\g{ K,plyöknek, a másik felét Misinek nyújtotta.- Köszönöm, Főnök! Ha nem haragszik, elteszem, mert tele a pofám bagóval. Kéne, mi, Kölyök!? - huzakodott a gyerekkel, aki egy pillanat alatt befalta a fél pogácsát. Bólintott is tele Csontos Gábor: I :: isgi Az áldozat szájjal, hogy kéne neki, de Misi akkorra már elsüllyesztette feneketlen zsebében a sajátját. Kékúr kivette ládikójából az ennivalós bugyrot, szétnyito- gatta a kétes tisztaságú szalvéta sarkait, a rozscipójából jókorát szelt, ráhelyezett egy arasznyi szárazkolbászt, ami fekete volt, mint a lókolbász általában, és karikázni kezdte. Kölyök csörgő nyállal követte minden mozdulatát. Kékúr kis grimasz- szal vette tudomásul a Kölyök kíváncsolását, megvonta a vállát, mégis szelt egy jókora falat kenyeret és egy vékony karika kolbászt, lehelyezte az asztal sarkára, s intett: - A tied, Kölyök. Kölyök elkapta az ételt, és mohón begyűrte. Kékúr Misire pislogott:- Tehetnél a tűzre, Misi.- Hogyne, Főnök... Már kérdezni is akartam - s elkezdett a lapáttal a széntartályban kotorászni. Kinyitotta a kis kerek vasajtót, a kazán fellobbantotta feléjük vörösen izzó torkát. Ekkor bújt elő valamelyik meleg zugból a kismacska. Fekete szőre torzonborzan ágaskodott a hátán, a szeme foszfo- reszkálva világított. Nyújtózkodott, aztán odadörgölődött az asztal lábához.- Már megint itt vagy? - mordult Kékúr. - Talán ehetnél?- Ez folyton éhes - tódította Misi. - Már a proszektúráról is azért dobták ki, mert állandóan nyávogott. A mosókonyhában meg csípte a talpát a lúgos víz. A Kölyök megsimogatta szurtos kezével a szurtos macskát, majd a karjába emelte. A macska hozzábújt és dorombolt. Kékúr ekkor a bicskája hegyére tűzött egy másik falatot. A kolbászkarika fityegett elöl, odavitte a macska szájához. Az játékosan feléje kapott a mancsával, majd panaszosan nyávogni kezdett.- Nem kell? - hahotázott Kékúr. Aztán a Kölyök orra Gustav Klimt rajzai Táncosnő Tanulmány Novák Béla Dénes: Emberségünk hava olvad emberségünk hava olvad bölcs ideológia sózza ki tudja merről s meddig rúg belénk Európa alant az elterelt folyó viszi álmaink hordalékát imádkozni nem tudunk káromlunk nótát szárba szökken a gyalázat föl az égig - szépül - s egy olvadozó hóemberbe bújunk - végső menedékül pH 1 előtt vitte el a bicskahegyre tűzött falatot. A gyerek szeme megvillant.- Adja oda neki! - mondja halkan.- Mi a fene? Neked nem is kéne?- Nem!- Nézzetek oda! Korog a gyomra, hallom, de neki nem kell! Misi!?- Igen, Főnök?! - dobta vissza Misi a lapátot a szenes ládába -. Jól megpakoltam tüzet.- Melyiknek adjam, azt mondd meg. A macskának vagy a Kölyöknek. Annyi nincs, hogy mind a kettőnek jusson.- Hűha! Nehéz kérdés! Az a szakállas a tévében azt mondaná,/ a macska az első.- Én a másik szakállast pártolnám, hogy a menekülteket kell pátyolgatni.- A magyarokat. Nemde, Főnök?- Ez micsoda? Hallod, hogy magyarul beszél! Ha onnan jött is. Lehet, hogy ott másként beszélt, de itt magyarul beszél.- Annyi szent, néha megértem, amit mond. Azt jól tudja mondani, hogy éhes.- Kölyök! Szereted te azt a macskát? - Kékúr komoly képpel meredt a gyerekre. Az nézte a kolbászos falatot, és nagyot nyelt. - Vagy mégis inkább neked adjam?- Nekem - adta be Kölyök a derekát. Fájt már a szeme a nézésbe, ahol a kolbászra meredt, könnyek szivárogtak bele, s nyelte a nyálát nagy kínnal, mert a torka kiszáradt egészen. Kékúr ekkor levágott még két falatot a kenyérből, és kolbászt is karikázott rájuk. Ott sorakozott a három katona az asztal szélén. A macska bebújt a Kölyök hóna alá, és sírni kezdett. Kölyök tudta, hogy sír a macska. Ő is birkózott a sírással, de az éhség egyelőre visszatartotta az elérzékenyüléstől. Tettre kész volt, hogy elnyelje a falatokat.- Jól van, Kölyök! A tied ez a három katona. De a macskát el kell pucolnod előbb. Macskára nekem végképp nincs szükségem. Elég nekem, hogy téged etetlek. Ha már az anyád képtelen etetni. Misi!- Igen, Főnök!?- Nyisd ki a kazánajtót!- Ja... - Nem egészen értette, mit akarhat Kékúr, de szót fogadott. Kinyitotta a vasajtót, háborgott benn a pokol.- Oda dobd be...! Szempillantás alatt kiszáll a kéményen. Annyi lesz, mint ha beleköpnék a tűzbe.- Nem! - kiáltotta rémülten a Kölyök.- Ha enni akarsz, dobd be! Misi gumiarcára torz vigyor gyűrődött, hevesen bólogatott.- Igaza van a Főnöknek. Fogadj szót, Kölyök! - Megragadta a gyerek karját, és a kazán felé lódította. Az magatehetetlenül megállt az izzó vörös fényben, belebámult a tűzbe. De csak még erősebben szorította magához a kis fekete állatot.- Dobd, Kölyök! - kiáltott Kékúr.- A fene! - mordult Misi. Egy pillanat volt az egész, ahogy megpördítette a gyereket, aztán macskát tartó karjára ütött, ahonnan kipördült a macska, s szétterpesztett lábbal, háttal zuhant be a tűzbe. Elhalót sikoltott közben. Misi becsapta a kazánajtót. Szénporos kezével vastag fekete csíkokat törölt gyöngyöző homlokára. Úgy nézett Kékúrra, mint Kutya a gazdájára. Kékúr elfordult, mint akit szikrát sem érdekel a dolog. Az ökle keményen döndült az asztalon. A három katona közül kettő lebukfencezett a földre. - Egyél, Kölyök! - mondta. Kölyök vinnyogva kibotladozott közülük. Az oszlopnál megállt, lerogyott térdre, és ök- lendezni kezdett. Misiből száraz hörgés tört fel, amiről nem lehetett tudni, sírás vagy nevetés.- Menjetek innen! .Mind! A jó francba pusztuljatok előlem! - üvöltött Kékúr. D zánban. e maradt mindenki a helyén. Hallani lehetett, hogy robajlik a tűz a kaSzázadunk humora Karinthy Frigyes elválaszthatatlan barátja, írótársa. Magasra ívelő költészete mellett a prózairodalom szinte valamennyi műfajában kiválót alkotott. Publicisztikai, nyelvészeti munkásságát doktori disszertációk sokasága méltatja. Műfordítóként is jelentős. Két legismertebb regényét, az Édes Annát és a Pacsirtát többször megfilmesítették. Az 1933-ban megjelent Esti Kornél című gyűjtemény főhősét önmagáról mintázta, s a hajdani bohém-örömök szimbólumává emelte. Élete utolsó éveiben egyre presszimistább hangon szólal meg, szörnyű betegsége, a rák nemcsak testileg, de lelkileg is felőrli szimpatikus egyéniségét. M a délelőtt sok gond és nyugtalanság közepette rohantam a városban, s amint ilyenkor szoktam, egyszerre több dologra is gondoltam, például arra, hogy legkedvesebb töltőtollam ismét csöpög, hogy borotválkozás közben ismét megvágtam az állam, hogy rekedtségem ismét egy kezdődő, de hosszú nátha előjele, szóval éppen ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel bíbelődtem, melyek csak másoknak semmiségek, nekem azonban korszakalkotó események, amikor egy sarkon váratlanul feltűnt az a barátom, akit átlag minden tíz esztendőben látok egyszer, töbnyire ilyen ideges délelőttökön, az a régi jó barátom, akinek sohase jut eszembe a neve, az a gyermekkori barátom, akiről mindössze annyit sejtek, hogy régi, jó gyermekkori barátom, és hogy tegezem őt. A köztünk levő kapcsolatot még meghittebbé teszi az a körülmény, hogy neki sincs fogalma arról, ki-mi vagyok, csak azt tudja rólam, hogy régi, jó, gyeramekkori barátja vagyok, és hogy tegez. Vártam, vajon futni enged-e szabálytalan pályámon kétségeimmel együtt, vagy ezúttal is megállít, s elbeszélget velem. Természetesen az utóbbi tö- tént. Rám bámult, és így szólt: Te bicegsz ? Sárándi József: Hétszer hét (Szöveggel álcázott tottótippek) Negyven fölött duplán számítanak az évek, gyorsul felezési időd, egy másodperc is ráadás, önérdek. Nyolccal vagy túl határán, maholnap kilenccel, hétszer hét, tedd meg lottón, ha nyer, ha nem nyer. Öregfiú, mire vitted? Újak tapossák sarkad. Tapossák? Levegőnek néznek. Ne mondd, hogy ezt akartad. Kinek fontos, mit akarsz, mit akartál? Ússz, különben mélyre süllyedsz. Bandázanak a bandátlanok -, ha egyedül is, te időben érkezz. A napsütötte pálmás öböl hívását mindig halljad, s elringató messzi asszonyölben lelsz békét, szerelmet, nyugalmat. Birkás Erzsébet: Ősz November van hideg lépdel, esőt szór a tenyerével. Borzas ágak hajladoznak, száraz levelek jajongnak. Köd-fátyol leng az ég alján, rigó sír a tar fa ágán. Arany ruhát öltött az ősz, határt járja az öreg csősz. Kenyérsütés-oanse. .- -gidozr Hajnalban kelt mgyariy^ dagád mar a sok cipó. Izzik a . 0|; vén kemence. ; ; n ,• a cipókat elnyelte. Irul-pirul a lángos, nagyokat nyel kis Ákos.- Én? - hüledeztem. - Miért?- Úgy láttam. Az előbb, mikor szembe jöttél velem, bicegtél.- Dehogy - tiltakoztam kéz- zel-lábbal. - Én nem bicegtem. Szó sincs róla. Miért bicegtem volna?- Úgy láttam - ismételte szilárdan.- De ha nem bicegtem - fakadtam ki, és nevettem.- Lehet - szólt. - Akkor tévedtem. Kölönben hogy vagy? Kifejtettem, mint általában ilyen alkalmakkor, hogy remekül vagyok, közérzetem, egészségem, anyagi helyzetem pompás, vágyaim mind teljesednek, megszégyenítve a legvérmesebb reményeket, élek, mint a hal a vízben, s biztosan, elégedetten, derűsen tekintek egyre ragyogóbb jövőm felé. Amint így fecsegtem, s ő be- lémkarolva lépegetett mellettem, észrevettem, hogy már régen nem hallgat rám, hanem lefelé tekint a földre, és alattomosan lábaimat vizsgálgatja. Meg is álk. Jóságosán szemembe nézett, s ezt mondta:- Nézd, pajtás, mondd meg, de őszintén, nem ütötted meg valahol a lábad?- Nem én.- Gondolkozzál.- Hiába gondolkozom, ha nem ütöttem meg. Hová akarsz megint kilyukadni?- Oda, pajtás, hogy az előbb te tényleg bicegtél. Határozottan láttam.- Lehet - hagytam rá fáradtan és bosszúsan. - Valami szórakozottság vagy hanyagság. Nem vettem észre. Egyébként azonban sohase bicegek.- Igazán? - kérdezte élesen és furcsán.- Igazán hát. Sok hibám van - hadartam -, de bicegni soha és sehol sem szoktam. Mondd azt, hogy a fejem olyan, mint egy krokodilé. Elismerem. Mondd azt, hogy púpos is vagyok. Elismerem. Csak azt nem ismerem el, hogy bicegek, mert ez nem igaz. Erős lábam van. Egyenesen, keményen, határozottan járok. Nézd, így... Katonalépésben meneteltem előtte a járdán, le-föl. Ő nézte egy darabig. Aztán, mint akit legkevésbé sikerült meggyőznöm, elmosolyodott, s vállat vont. Lanyhán nyújtotta felém a kezét:- No, szervusz. Tovább mentem. Bevallom, most már elfogott az idegesség. Mit akart tőlem ez az őrült? Miért képzelte, miért akarta mindenáron azt képzelni, hogy bicegtem, holott Isten a tanúm, hogy nem bicegtem. Micsoda benne ez az orv gyanakvás? Eleinte elhitte - legalább ezt tettette -, hogy nem bicegtem, megnyugtatott, mint valami gyermeket, hogy rendben van, de belül, a lelke mélyén tovább fészkelődött a sötét feltevés, hogy igenis bicegtem, hogy én bicegni szoktam, hogy én legmegrögzöttebb bicegők közé tartozom, akik titokban, a maguk mulatságára, bűnös szenvedélyből bicegnek, de nincs bennük annyi férfias nyíltság, hogy ezt be is vallják. Hátrafordultam. Hát a szerencsétlen még mindig ott állt, ahol elváltunk, a sarkon, és figyelt, engem figyelt parázsló szemmel, vajon csakugyan bicegek-e. Esküszöm, hogy megszántam. Ha valakinek csak ennyi hiányzik a boldogságához, ahhoz, hogy nyugodtan éljen és aludjék, akkor kegyetlenség nem teljesíteni akaratát. Ennélfogva még tettem néhány lépést, aztán óvatosan, nem tüntetve, bicegni kezdtem, egyet, kettőt, hármat, mint aki régi hibáját próbálja takargatni, de ez - sajnos - nem sikerül neki. Most nem mertem visszasandítani. De meg vagyok győződve, ebben a pillanatban a látcsövét is kivette zsebéből, mint színházban érdekesebb táncmutatványoknál. C sak később néztem hátra. Akkor már ő is ellenkező irányban haladt, jókedvűen, és önérzetesen. Ezt gondolhatta magában:- Biceg, de tagadja. Bicegek Kosztolányi Dezső:
