Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-20 / 271. szám
Kedves Olvasó! „Egyszer hopp - másszor kopp” - mondja a jó magyar közmondás. Évek teltek el, és nem volt egy igazi jó kiadós hóesés. No, most aztán van belőle bőven! Az autósok lépésben haladnak az úton, miközben az ablaktörlők eszeveszetten ingáznak, a járókelők esernyők, szőrmesapkák alá bújva tapossák a havat.- Bolond világ! Bolond idő! - röppennek a megjegyzések, és keserű fintor az arcokon. A domboldal bezzeg nevetéstől hangos! Kék, sárga, piros sapkás, anorákos „törpék” nyüzsögnek rajta. Siklanak a szánkók, s aki nem büszkélkedhet ilyen alkalmatossággal, megteszi egy nejlonzacskó. Nekilódul az is, igaz, félúton kipördíti „nyakából” a gazdát, de ez megint csak arra jó, hogy mulasson rajta a kárvallott és a nézelődő egyaránt.- Mennyivel jobban fogja fel a világot az aprónép! - elmélkedem. Ők még tudnak, szeretnek örülni. Ha süt a nap, az a jó, mert kizöldülnek a fák, nyílnak a virágok és felmelegszenek a vizek, lehet pancsolni. Ha esik az eső, az a jó, mert „kimosakodnak” a növények a portól, és olykor még szivárványt is látni. Ha hull a hó, az aztán igazán jó, ródlira kap, aki teheti, sílécet, korcsolyát köt, és tovasuhan a tájban. Miért van az, hogy éveink múltával ránk nehezednek a napok? Ahogy csökken izmaink ruganyossága, úgy húzzuk magunkra a bajoskodás, bánatoskodás vassisakját. Rostélyát csak néha nyitogatjuk, akkor is riadtan pillantunk ki a rácsozaton, már idegen a kinti világ. Jaj annak, aki felnővén, „megokosodván” botor módon mégis szélfútta hajjal, szabadon próbál élni - legkevesebb, hogy megkapja a gyermeteg jelzőt, s onnantól kezdve ki veszi komolyan, hát még ha rásütik, hogy félcédulás. Csak száll-száll, pörög-fo- rog a milliónyi hópehely. Egyre vastagabb a föld puha fehér dunyhája. De jó lenne meghemperedni benne, játékos nyomokat hagyni az érintetlen takarón! Már lendülök is, nem régen még oly könnyű volt a cigánykerék ..., de aztán megtörik a mozdulat. Előkúsznak az alattomos, kijózanító gondolatok.- Ugyan már! Ne tedd magad nevetségessé! Hányadik is már az a bizonyos X? Lohad a kedvem, haragszom magamra és pisszegő konvencióimra. Megcsende- sülve poroszkálok tovább.- „Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom” - hallok egy vékony tiszta hangot a hátam mögött. Megfordulok. Egy papa jön szánkó elé befogva, az utas egy 3-4 éves forma kisgyerek, édesanyja kezét markolja, s a mama szép csengő hangon fújja a gyerekdalt. Néha lehajol, s egy marék havat szór a fejük fölé, mintha nem lenne elég sűrű a hóesés. A gyerek kacag, s olykor elkiáltja magát.- Gyí, paci! Gyí! - és megrángatja a szán kötelét, a papa paci meg azt mondja:- Nyihaha! Játszanak. Milyen jó nézni őket! Milyen szépek! Milyen igazak! Milyen jó, hogy ilyenek! Miattuk, értük szép az élet. jogi jo-jó A hetvenkét esztendős Sanyi bácsi igen komoly betegségekkel többször is hosszabb ideig kórházi kezelés alatt állt, de állapota nem javult jelentős mértékben. Ez év áprilisában ismét gyógykezelésre szorult, s ennek során hosszabb ideig tudatvesz- téses állapotba került. Magához térve halálsejtés kínozta, ezért úgy döntött, végrendelkezik. Magához kérette a főnővért és egy ápolónőt, hogy ők legyenek a tanúi. Előttük úgy nyilatkozott, hogy minden ingó és ingatlan vagyontárgyát halála esetén a feleségére, Piroskára hagyja, és nyomatékosan kijelentette: ez az ő végrendelete. Miután ezt elmondta, három órával később ismét elveszítette az eszméletét, majd meghalt. A hagyatéki tárgyaláson az örökhagyó törvényes örökösei írásbeli végrendelet hiányában, a törvényes öröklés szabályai szerint, kérték átadni részükre az örökséget. Piroska néni viszont arra hivatkozott, hogy elhalt férje szóban végrendelkezett, ezért kérte a hagyaték átadását. Kérjük olvasóinkat, írják meg: vajon érvényes-e az örökhagyó ilyen formában tett vég- intézkedése? Megkaphatja-e a hagyatékot Piroska néni? Mondja hát el... Én is úgy érzem... Cjv Megható levél érkezett egyik olvasónktól. Halottak napi megemlékezésünk indította meg, késztette arra, hogy tollat fogjon. Férjét nemrégen veszítette el, szívében még frissen él a fájdalom. Akit szeretünk, az nem hal meg számunkra, bennünk, környezetünkben, esetleg gyermekeinkben, unokáinkban él tovább. Éppen ezért nem mindegy, hogyan élünk, mit cselekszünk, mit teszünk az életünk folyamán. Úgy kell élnünk, hogy méltóak legyünk családunk, szeretteink, ismerőseink szeretetére, megbecsülésére, az emlékekben való továbbélésre. (Férjem 1993. október 29-én halt meg.) Özv. M. F.-né, Szolnok Szabálytalan portré Rózsaszín párduc Ha lapunk színes volna, rápillantva a képre rögtön megértenék a címet. Az úriember ott a bicikli mögött tetőtől talpig gyönyörű babarózsaszínben pompázik, de hiszik vagy sem, még a járgány is, amelyen se szeri, se száma a „kitudjami- rejó” szerkentyűknek. Rózsaszínnek rózsaszín - jegyezhetnék meg -, no de hogy párduc... Igaz-igaz. Mégis azért jutott eszembe a titulus, mert ez a rózsaszínbe burkolt bringalovag épp oly illuzórikus jelenség, mint a kedvelt rajzfilmfigura. Zsigmondi Gábor, mert így hívják emberünket, 1975-ben lett „külföldre szakadt hazánkfia”. Azóta bolyong a világban, előbb autóstoppal, majd két kerékre kapva. Mostanra 16 országot járt keresztül-kasul, és 96.000 kilométert kerekezett. Az átlagos konvencionális létformának nem látja értelmét. Talán, ha akadt volna egy nő, akivel összekötheti az életét, megváltozik minden. Lehet, hogy akkor még ma is a szakmájában foglalatoskodik, ma is a MÁV dolgozója. Lehet, hogy egy-két gyerek szaladgál körülötte, és most éppen családi házra gyűjt. De így? ... Szeret szabadon, kötöttségek nélkül élni. Télen Nizzában húzza meg magát, csak nyáron veszi az irányt a nem mediterrán éghajlatú tájékok felé. Kérdésemre, hogy meddig lehet ezt csinálni, azt feleli, ameddig segítenek az emberek. Panaszkodik, hogy ez egyre kevésbé jellemző. Mintha megkö- vesedtek volna a szívek, ritkábban akad éjszakára menedék, meleg étel, útravaló a torsolyba. Elmondja, lassan minden társadalmat meggyűlöl. Legyen az Keleten vagy Nyugaton, „nyomják” a munkásembert mindenütt. Nincs középosztály, csak nagyon szegények vagy nagyon gazdagok. Egyik rendszer sem jobb a másikánál. Az egész világ romlott, a megsemmisülés felé rohan. A 18 év alatt, mióta az utak vándora, megfigyelte, egyre csak rombol maga körül az emberiség. A gyönyörű, egzotikus Spanyol- országban például olyan a tengerpart nyáron, mint egy nyüzsgő metropolisz, de a hűvösebb idő beálltával kiürülnek a nyaralók, a bungalók, olyanná válik minden, mint egy atomcsapás utáni terület. Nyomasztó. Minek az a sok épület, ha az év nagy részében ott áll kihasználatlanul?! Miért nem lehet a maga természetességében meghagyni vizeket, partokat, síkságokat, hegyeket?! Helyeslőén bólogatok, s hogy még inkább nyomatékot adjak jóindulatomnak, megérdeklődöm, vajon tudja-e már, hol tér este nyugovóra. A zord válasz hallatán, hogy nem, feléled bennem minden emberbaráti érzület, gyorsan a telefon után kapok. Beszélek ezzel, kérdezősködöm itt, meggyőzök amott, s negyedóra múlva örömittasan közlöm a jóhírt, a hajléktalanok menedékhelyén várja a vetett ágy. Interjúalanyomba mintha darázs csípett volna, felugrik a székről, s kikéri magának a dolgot. Vajh’ mit képzelek én, hogy ő odáig lealacsonyodik, és sértett rózsaszín felhőként elvonul Én meg csak nézek-nézek a jelenés után, valami olyasmit motyogok, hogy bocsánat, uram, csak segíteni akartam, s közben úgy érzem, apró kövek kocognak a szívemben. Orvosszemmel Nemzeti himnuszunk szerzőjének, Erkel Ferencnek a családfáját vesszük ma nagyító alá, mely jól példázza a „családi műhelyek” fontosságát. Az Er- kel-családfa a XVIII. században élő - és már zenészként dolgozó - Erkel Vilmosig nyúlik vissza. Ősei a XV. században Pozsonyban éltek, és német származásúak voltak. Erkel Ferenc nagyapja, idősb Erkel József folytatta a családi mesterséget, és karnagyként dolgozott. Ezt tette fia is, ifj. Erkel József, akinek tíz gyermeke közül az első fiúból lett a „Himnusz”, a „Hunyadi László” és a „Bánk bán” zeneszerzője, Erkel Ferenc. Nősülésekor érvényesült a „hasonló hasonlót választ” elv: felesége, Adler Adél zongoraművésznő volt. ő is muzsikuscsalád sarja. Hét felnőttkort megélő gyermekük közül négyen a muzsikushivatást választották. Gyula, Elek, László és Sándor koruk kiváló zeneszerzői és karmesterei voltak. Az Erkel család genetikai értékelésekor szemben találjuk magunkat egy régi tapasztalati ténynyel, amelynek pontos magyarázatával még adós a tudomány. S ez a matematikai képesség, a sakktehetség és a muzikalitás összefüggése. Erkel Ferenc korának talán legkiválóbb sakkjátékosa volt, és emellett kitűnő matematikus. Magyar szakemberek szerint „a zenei tehetség az első halán- téki tekervényhez, ennek középső harmadához kapcsolódik”. A számolási készség agyi központját az alsó fali lebeny középső harmadára lokalizálták, tehát eleve a zenei tehetség szomszédságában van. Ezen túl a matematikai és zenei tehetség a nagyon korán jelentkező adottságok közé tartozik, így örökletességük már csak emiatt is valószínűsíthető. Az átörökített „tehetséges” géneken túl Erkel Ferenc olyan atyai mestere is volt gyermekeinek, aki kivételes adottságaik kibontakozását maximálisan elősegítette. A zenét anyanyelvként, éltető elemként, a legtermékenyebb kifejezési módként ismerhették meg, és ez meghatározó lehetett fejlődésükre. Az is igaz viszont, hogy apjuk nagysága, „mintája”, sőt erős akarata, sokszor már zsarnokinak mondható keménysége később gátolhatta saját, egyéni tehetségük kibontakoztatását. Erkel Ferenc idősebb kori művei, elsősorban operái közismerten az ún. Erkel-műhely termékei. A vaskezű apa ugyanis ekkortájt gyermekeivel közösen komponálta műveit. A művészi tehetség kibontakozásának céhmodelljén túllépett a társadalmi haladás, a családi műhelyek jórésze talajt vesztett. Ráadásul hazánkban az elmúlt évtizedekben az erőszakos társadalmi változások során szinte elvárták az emberektől a családi tradíciók felrúgását. Érdemes lenne újra átgondolni a családi műhelyek hasznát, és a pályaválasztás során a lehetőséget jobban kihasználni. Dr. Mosonyi Attila Tepsilesen Grafikusból szakács Amikor fiatalon pályát kell választanunk, az elképzelésünk és a realitások nemegyszer messze esnek egymástól. így történhetett meg Zoboki Zoltánnal is, hogy bár grafikus szeretett volna lenni, most mégis szakács. Nem is akármilyen szakács. Társával, Törjék Attilával Kreatív Baráti Társaságként indult november 8-án Szegeden a Forrás Szállóban megrendezett Gastron Trade Vendéglátó-ipari Találkozó hideg- konyhai és cukrászati versenyén. Asztalukon 8 személyes dísztál, 6 személyes éttermi tál és 8 személyes előételtál került bemutatásra, mellyel 27 induló közül az V. helyet szerezték meg. ' , Ez annál inkább óriási sikert jelentett a szolnoki versenyzőknek, mivel csupán az Attryum és a Fórum Szálló versenyzői előzték meg őket. Zoltán már otthon is szeretett főzögetni, ezért jelölte meg a szakácsszakmát 1984-ben, amikor nem vették fel a Képzőművészeti Szakközépiskolába. Tanulóéveit az Utasellátó Vállalatnál töltötte, majd több helyen is dolgozott, kisebb-nagyobb éttermekben. 1992-ben fél évre kijutott Olaszországba. Dél-Tirolban, Völlanban egy 50 km-es vonzáskörzetű hegyi faluban dolgozott, ahol a chieftől (konyhafőnöktől) sokat tanult. Itthon a Róza vendéglőben dolgozik, aminek egyben társbérlője is. Itt kamatoztatja, amit eddig tanult. Azoknak, akik szeretnek főzni, ezúttal a „Rozmaringos pulykaragu paplanban” elkészítését ajánlja. Rozmaringos pulykaragu paplanban A paplanhoz: kevés palacsintatészta csipetnyi sütőporral. A pulykaragu elkészítése: A csíkokra vágott pulykamellet vajon fehérre pirítjuk, liszttel megszórjuk, fehérborral, tejszínnel, szükség szerint vízzel felengedjük. Sóval, rozmaringgal, fehérborssal fűszerezzük. Hat-hét percig főzzük, és ha a mártás már elég sűrű, az előzőleg leforrázott mexikói zöldséget belekeverjük. A palacsintatésztából négy lepényt sütünk. A lepényeket tányérokra helyezzük, ráöntjük a felére a ragu negyedrészét, és a paplan másik felét ráhajtjuk. Rizzsel tálaljuk. Sz. I. (Fotó: Imre Lajos) EjUGOpÉKO Amikor zörgettek Egy cigány putriján haj- j gnali háromkor vadul verik a ■falat. A reszkető, halálsá- dt cigány kibújuk az ajtó- Ifüggönyként szolgáló |zsákdarab mögül - hát ott áll a Halál a kaszájával. ■ Hála Isten! - sóhajt fel ■a cigány. - Már attól fél- | Item, hogy az ÁVÓ. Örömteli találkozás 1945-ben- Barátom, barátom!...* Hát megjöttél? ... Jaj. de Éörülök, hogy viszontlát- Ilak! Hogy legalább Te Imegmaradtál!.. Hogy [vagy?...- Köszönöm, rosszul.. I Egyebem sincs, mint amitj [rajtad látok.
