Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-20 / 271. szám

1993. november 20., szombat 5 Nézőpontok Szombati jegyzet Mit ér az ember, ha beteg?- Ha az ember beteg, már a kutya se törődik vele. Nem kell senkinek, egyszerűen „leírják”. Csak addig jó valaki, amíg hajt, amíg dolgozni tud ... - fakadt ki keserűen egyik ismerősöm. Bár a saját keserűségéből adódó túlzást bele­számítja az ember az ilyen kitörésbe, azért mégis elgondolkozik rajta, mert el kell ismemi, sok igazság van abban, amit mond. Jaj, csak beteg ne legyek! - halljuk nap mint nap, ha egy új vállalkozás indul, vagy valaki házépítésbe, beruházásba kezd, vagy egysze­rűen csak éli a mindennapjait. A betegségtől, a munkaképtelenségtől, a kiszolgáltatottságtól való félelemnek egyre inkább vannak alapjai. Évekkel ezelőtt, ha egy munkahelyen megbe­tegedett valaki, akkor a kollégái elmentek meg­látogatni. Igaz, olykor-olykor kötelességnek számítottak ezek a látogatások. Ám a beteg em­bernek mégis jólestek: lám, visszavárják, szá­mítanak rá. És valóban, ha nem is az embert, csupán a „munkaerőt” látogatták meg, az is éreztette a beteggel, hogy nem „írták még le”. Manapság már nem divat az ilyesmi. Egy másik ismerősöm arról számolt be, hogy hathe­tes betegsége alatt senki nem nyitotta rá az ajtót a munkahelyéről, pedig tudták, hogy nem halá­los beteg, hogy számíthatnak még rá. Míg meg nem betegedett, ott volt mindennap közöttük, megbeszélték a problémákat, sokszor még a magánéletit is, a családot, a férjet, aztán .. . mintha elvágták volna. Onnantól kezdve, hogy beteg lett, mintha senki nem lett volna kíváncsi rá többé. Sokan a hajszára, az elfoglaltságra fogják az ilyen jelenségek szaporodását, pedig alig hi­hető, hogy heteken keresztül mindenkinek olyan halaszthatatlan dolgai akadnak, hogy nem tud időt szakítani egy beteglátogatásra. Mindezt tetézi, hogy a beteg embert hivatalo­san is „leírják”. A táppénzből nehéz megélni (manapság már a fizetésből is!), nem beszélve arról, ha valaki mondjuk rokkantnyugdíjas lesz. Mintha nekik nem volnának szükségleteik, mintha nem kellene ugyanúgy ügyelniük az egészséges táplálkozásra, a ruhára, a tiszta la­kása. Aki volt már beteg, tudja, az az állapot sokkal többe kerül. Azt is tudja, milyen fontos ilyenkor minden szó, minden gesztus. A beteg ember - talán önkéntelenül is - újraértékeli ma­gát. (Vagy újraértékelésre késztetik a körülmé- hyek.) Aggódva lesi az orvos minden szavát, íno/dulatát halálos? gyógyítható? olyan te­szek, mint azelőtt? A családok terhei is megsokszorozódnak. Hi­szen a beteg ember nem vagy kevesebbet keres, mint eddig. A pénz tehát kevesebb, a feladat több. El kell látni azt a házimun­kát, amit eddig a családtag ellátott, és sokszor még áz or­voshoz szállítás feladata is a csa­ládra marad. Nem beszélve arról, ha ápolni is kell a lábá­ról leesett hozzátar­tozót. Milyen nagy dolog aíz, ha valaki tud hozni magának egy pohár vizet, és nem kell másra várni! Ezt csak az tudja, aki várt már kiszolgáltatottan egy pohár vízre. Akinek attól függött az a pohár víz, hogy a betegtárs, az ápolónővér, a családtag meghallja-e a kérést. A legnagyobb szeretetben élő családban is feszültségeket okoz, ha valaki leesik a lábáról. Hát még ott, ahol egyébként is mindennaposak a súrlódások. Ott a beteg halá­los sértésnek vesz minden gesztust, amely arra vall, hogy nem figyelnek rá. Nem keltek én már senkinek, jobb volna, ha meghalnék - hányszor halljuk beteg ember szá­jából ezeket a szavakat! Hetek múlva, amikor talpra áll, ha szembesítenénk azzal, amit mon­dott, talán ő is elszégyellné magát, hiszen más­képp látja már a világot és egykori elkeseredett­ségét. Ezt az elkeseredettséget azonban számtalan sérülés táplálja. Mert mit is érezhet az ember, ha az orvos által fontosnak tartott gyógyszert nem tudja kiváltani a patikában? Pedig átlagos kere­sete van, nem munkanélküli, és mégis ... Vagy mit érezhet akkor, amikor betegen elviszik a kontrollra és órák hosszat váratják. Várni kell arra, hogy beszólítsák vagy arra, hogy a beteg- szállító mentőautó érte jöjjön. A betegség - ismerjük be - mindenkinek te­her. Annak, aki szenved tőle, annak, aki mind­ezt látja. Az egyedüli, ami segíthet ezen az álla­poton: a türelem. A beteg türelmére nehezen számíthatunk, hiszen sokszor alig tud megbir­kózni hirtelen megszaporodott gondjaival. In­kább a környezet türelmére tenne hát szükség, hogy segítsen elviselhetővé tenni a betegséget, és életben tartani az egyetlen reményt, amibe minden beteg kapaszkodik: hogy egyszer visz- szatér az egészségesek közé. A szövetség elnöke tartott előadást Karcagon Az érdekvédelem a kollégiumok autonómiájáért Karcagon a Varró István Ipari-Kereskedelmi Szakmun­kásképző és Gépipari Szakkö­zépiskola kollégiumában a na­pokban szakmai tanácskozást tartottak. A rendezvény elő­adója Horváth István, a kollégi­umi érdekvédelmi szövetség el­nöke volt. Az előadó elmondta, hogy amit az oktatási törvényben el tehetett érni a kollégiumok ér­dekében, azt elérték. Jelentős eredmény az, hogy a felszínre került probléma közül többet sikerült megoldani. A fejlődés útjában jelenleg a fenntartói érdekeltség hiánya áll, nincs kapcsolat a fenntartó és felhasználó között. A fel­használó - az iskola - kiszolgál­tatott helyzetben van, nincs el­lenőrzési, befolyásolási, nyo­másgyakorlási tehetősége. Az önkormányzatoknak nem ér­deke a fejlesztés, előfordult, hogy a kollégista gyerekekre szánt összegből járdát építtettek az országban. A szövetség az állami fenn­tartás mellett száll síkra. így megoldható tenne az igények változásához igazodó átcsopor­tosítás, a függőségi viszony megszűnne. Ezt az ügyet a köz- társasági elnök vállalta fel, s he­teken belül hatpárti egyeztetés tesz arról, hogy egy közalapít­ványt hoznának létre erre a célra. A kollégium ezután is a helyi önkormányzat tulajdoná­ban maradna, ezzel levennék a fenntartás terheit az önkor­mányzatról, így megteremtődne az érdekeltsége is. A másik probléma a kollégi­umok autnómiájának a kérdése. Az „egybeszervezett” intézmé­nyekben sem alkot jelenleg szerves egységet az iskola és a kollégium, hiszen külön szerve­zett keretben, külön nevelőtes­tületekkel működnek. A közös irányítás eredményeként az is­kola igazgatója rendelkezik a kollégiummal is, így mint fenn­tartó, érvényesíti vele szemben az „olcsóságot”. Az érdekvédelmi szövetség szeretné, ha törvényben biztosí­tanák a kollégiumok számára az önálló intézményként való mű­ködés jogát. így a döntést a fel­használók - a szülők, a diákok közreműködésével a nevelőtes­tület hozná meg. Ezzel tehetővé válna az is, hogy a város bármelyik iskolá­jába felvett, kollgéiumi elhelye­zésre szoruló tanuló a város bármelyik kollégiumába jelent­kezhetne a fenntartótól és szer­vezeti hovatartozástól függetle­nül. Ezzel biztosíthatóvá válna az átjárhatóság az intézmények között, s a gyerek is otthonra, biztos támaszra lel a kollégium­ban. Ez tenne a távlati cél, amit szeretnének elérni a szövetség tagjai.-de­Az értékek megőrzése egész Európa felelőssége Holland-magyar természetvédelmi együttműködés A mezőgazdaság és a termé­szetvédelem viszonyával is fog­lalkozni kívánnak többek között a holland és a magyar szakem­berek a közelmúltban aláírt együttműködési megállapodás alapján - jelentette be a Kör­nyezetvédelmi és Területfej­lesztési Minisztériumban pén­teken megtartott sajtótájékozta­tón Gyurkó János miniszter. Az együttműködést kiterjesztik a tudományos és technikai infor­mációk, a törvénykezési tapasz­talatok cseréjére, a természet- védelmi oktatás témakörére. Közös természetvédelmi prog­ramokat indítanak, beleértve a földtani örökséggel kapcsolatos tevékenységeket, tekintettel az Expo ’96 eseményeire. Különös figyelmet fordítanak a vonuló madarak védelmére. A sajtótájékoztatón Tardy János, az Országos Természet- védelmi Hivatal vezetője el­mondta: november 9. és 12. kö­zött a hollandiai Maastrichtban 42 ország 250 természetvédelmi szakembere vitatta meg az eu­rópai természeti örökség meg­őrzésének, az európai ökológiai hálózat megvalósításának fel­adatait. A konferencián a részt­vevők elemezték, miként előz­hető meg Európa természeti örökségének további veszélyez­tetettsége. A konferencia külö­nös figyelmet fordított Közép-, Kelet- és Dél-Európa speciális helyzetére. A szakemberek nagyra értékelik, hogy ebben a régióban még ma is megmarad­tak fontos biológiai értékeket je­lentő területek. Ezek megőrzése egész Európa közös felelőssége. Fontos tapasztalat, hogy csupán védett területek kijelölésével, fenntartásával nem valósíthatók meg a természetvédelmi célok. Ezt veszik figyelembe a ma­gyarországi természetvédelmi gyakorlat kialakításánál is. (MTI) Egy csésze kávé mellett dr. Szapáry Györggyel Közgazdász bankalelnök Tiszaburáról A politikai étet változása ma­gával hozta az utcanevek válto­zását is. Egyik teljesen új nevet kapott, míg a másik „visszake- resztelkedett”. így Szolnokon a volt Ságvári Endre utca egy ré­szét ma újra Szapáryként ismer­jük. De valójában ki is volt az a személy, akiről* az elnevezés született? A pénzügyi területen nemré­gen ismerős névre lehettünk fi­gyelmesek. A Magyar Nemzeti Bank egyik alelnökét ugyanis dr. Szapáry Györgynek hívják. A vezetéknév teljesen egyezik az előbbiekben említett utcáé­val. S vajon van közük egymás­hoz? Van, és méghozzá nem is akármilyen! Hiszen a bankalel- nök dédnagyapjáról, Szapáry Gyula grófról nevezték el az ut­cát. így megkerestük Szapáry Györgyöt, meséljen magáról, hiszen ide, megyénkbe kötik a családi szálak.- Neve a szolnokiaknak isme­rősen cseng, s ha jól tudom, családi szálak is fázik Szolnok­hoz, illetve a megyéhez.- A családomnak Tiszaburán, pontosabban Pusztataskonyon volt családi birtoka. S a csalá­dom leghíresebb embere Sza­páry Gyula, a dédnagyapám, hi­szen 1890 márciusától 1892. fűzve azt is, tényleg nem tudom ki tehetett Ságvári, azonban ek­kor sem mondta meg. Úgy kel­tett utánanéznem, hiszen én kül­földön éltem 1956 óta, és Ság- váriról nem tanultam.- A nagyapja és apja - egy ország-világ előtt ismert előd után - milyen közjogi funkció­kat vállalt?- A nagyapám is aktív volt, s ha jól emlékszem, szolnoki fő- ispáni tisztet is betöltött: Az édesapám már nem vállalt po­litikai szerepet, inkább a tisza- burai gazdasággal foglalatos­kodott. Emellett voltak termé­szetesen szolnoki érdekeltségei, például a szolnoki cukorgyár igazgatótanácsában.- S most milyen érzés talál­kozni a nevével?- Én a szüleimtől és iskolás­koromban is tanultam a csalá­domról, hiszen történetük visz- szanyúlik a török időkig. Em­lékszem egy kis történetre vagy inkább legendára, ami Szapáry Péterről szólt. Ő a törökök elten harcolt. Fogságba esett, s a tö­rök pasa nagyon megkínozta, még ekébe is befogta. Közben jött a fordulat, s ekkor a pasa került magyar fogságba. A pasa meg volt győződve arról, hogy kivégzik, ezért mérget vett be. Szapáry Péter azonban azt mondta, hogy ő keresztény, s ben, Bükkön, ahol szintén volt a családnak birtoka. A háború után Budapestre költöztek szü­leim, míg mi, gyerekek több ba­rátnál kaptunk elhelyezést, én Pesten. Végül kitelepítettek Ti- szapolgárra, ahol nagynéném- mel éltünk együtt négy testvé­remmel, mivel szüléimét ek­korra már lecsukták.- S miből éltek?- Édesapám a lefogásáig, 1950-ig, sok mindennel foglal­kozott. Vásári árusként is dol­gozott, amit nem szégyellt, sőt, oda is elment, ahol korábban a birtokunk volt. De kitanulta az asztalosmesterséget is, így is próbált pénzt keresni. Végül éj­jeliőrként dolgozott 1955-től, miután kiengedték, 1962-ig. Ekkor nyílt tehetőség arra, hogy az országot elhagyják édes­anyámmal együtt. Az egyik nővéremhez, Spanyolországba mentek.- Ezek szerint sok jó gyerek­kori emléke nem maradt szülő­hazájáról...- De. Bár igaz, nyomott han­gulat volt, azonban bíztunk ab­ban, hogy ez nem tarthat örökké. Aztán az idő múlásával az ember még mindig bízott, legfeljebb úgy voltunk, hogy a változás nem a mi életünkben fog bekövetkezni.- S a mostani családja? november 17-ig miniszterelnök volt. Korábban is betöltött több miniszteri posztot, így többek között a belügyi és pénzügyi tárca is tartozott hozzá. A poli­tikai életbéli közszereplését kö­vetően 1904-től a Hitelbank el­nökeként tevékenykedett. Nagyon aktív volt a kor­mányzati életben, hiszen egy-két év kieséssel több mint húsz évet töltött az ország veze­tésében. Emellett Szolnok tér­ségében részt vett, illetve ko­moly szerepet töltött be a Tisza szabályozásánál.- A dédnagyapja Szolnokon is vállalt közszereplést...- Igen, volt alispán, főispáni helytartó, valamint királyi biz­tos is. így valószínű, róla nevez­ték el Szolnok bizonyos utcáját.- Úgy tudom, örül annak, hogy az utcanevet visszaállítot­ták. S szórakozóhely is viseli nevét...- Igen, örülök. Egyébként amikor Szolnokon jártam, séta közben megláttam a Szapáry kávéházat, ahova bementem, s üdvözöltem az embereket. Sőt - az egyik kollégámmal ittunk egy pohár sört is. Egyszóval engem nem zavar egyáltalán az, hogy egy fiataloknak szórako­zást nyújtó hely a nevemet vi­seli. De van egy kis történetem is, ami vetem esett meg. A változást követően Szol­nokon megláttam a táblát, amin Ságvári Endre szerepelt át­húzva, s alatta a Szapáry nevet, bementem az egyik kis boltba, s megkérdeztem: mondja kérem, ki volt az a Ságvári Endre? Mire az eladó csak gyanúsan mo­solygott, válasz nem érkezett. Hiába kérdeztem újra, hozzá­megbocsát, szabadon engedi. Ez viszont már késő volt a pasa számára.- Fordulat a család életében is bekövetkezett a II. világáború után. Hogyan élték meg a szo­cialista rendszer kialakulását?- Én egy olyan korban éltem mint gyerek - a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején -, amelyik a történelmet is pró­bálta meghamisítani. Az első emlékeim nagyon kellemetle­nek, diszkriminálva éreztem magam. A szüléimét koncep­ciós perben lecsukták, üldözték őket, bennünket kitelepítettek, engem például még a gimnázi­umba sem vettek fel mint osz- tályellenséget. Ennek az eredménye az tett, hogy 1956 novemberében elhagytam Ma­gyarországot. Insbruckban fe­jeztem be a középiskolát, majd a löweni egyetemen szereztem doktorátust közgazdaságtanból. Ezt követően két évet dolgoz­tam Brüsszelben a Közös Piac­nál, majd 1966-ban Washing­tonba mentem a Nemzetközi Valuta Alaphoz, s ott tevékeny­kedtem egészen ez év augusztu­sáig. Ebből a közel 27 évből 1990 áprilisától az előbbiekben említett időpontig a Valuta Alap magyarországi képviselőjeként dolgoztam. Aztán augusztusban lemond­tam állásomról, hogy visszatér­hessek Magyarországra, bár igaz, hogy az elmúlt három év­ben már itt éltem.- Gyermekkorát hol töltötte?- A család sokat vándorolt részben menekülés, részben új munkahelyek keresése miatt vagy éppen a kitelepítés követ­keztében. Éltünk Vas megyé­- Feleségem belga szárma­zású, az egyetemen ismerked­tünk meg. Biológusként dolgo­zik a világ legjobb kutatóintéze­tében Washingtonban. A két fiam közül az egyik orvostan­hallgató Chicagóban, míg a má­sikjogot tanul New Orleansban.- így nem sokat talákoznak.- Négyszer egy évben. Álta­lában karácsonykor és nyáron. Ingázunk egymáshoz.- A családi tradíciókat a gyermekei már nem vitték to­vább, hiszen nem a gazdasági élet az érdeklődési területük.- Orvos nem volt, vagy leg­alábbis nem tudok róla, hogy tett volna a családban, azonban jogász biztosan akadt. Egyéb­ként édesapám mezőgazdász­ként végzett Mosonmagyaróvá­ron, s Budapesten nem is szere­tett élni. Energiájának nagy ré­szét a birtokra, annak moderni­zálására fordította. A nagy­apámról azonban kevesebbet tudok.- Nincs nosztalgiája a birtok után?- Tudom, hogy ma milyen nehéz a mezőgazdasági szférá­ban tevékenykedni. így csak tisztelni és becsülni tudom azo­kat az embereket, akik a mező- gazdaság szekerét próbálják előbbre vinni ebben a nehéz helyzetben. Jómagam nem ta­nultam mezőgazdaságot, így nem tennék egy jó, hozzáértő szakember. Igaz, szereztem föl­det a kárpótlási jegyeimmel Ti- szabura-Abádszalók környé­kén, amit bérbe adtam, de azért figyelemmel kísérek. Égyébként ez egy megújult jelenléte a családnak, a családi névnek. E. Z.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom