Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-18 / 269. szám

1993. november 18., csütörtök Szolnoki Extra 9 Nem a ruha teszi az embert? Szolnokiak cucca, pucca I. „A nő mind egyforma: szereti a szép ruhát, a selymet, a szago- sítót, a szépítöszereket és a-mu­latságot. Hiába! A drágakő is csiszolva, aranyba foglalva csil­log, s csak úgy tűnik szembe, ha mutogatják” - írta valamikor a húszas évek táján dr. Vörös Ist­ván szolnoki főgimnáziumi tanár. Mélységesen egyetértek vele. S mivel jámbor telkemnél jóval több tapasztalattal rendelkezett mind a nők lelkivilágát, mind a régi idők „aranyba foglalását” il­letően, az ő segítségével kalauzo­lom Önöket a divat őrjítően for- gandó, kiszámíthatatlan, mégis elgondolkoztató világában. Egy-egy divathóbort ugyanis - talán a farmer viselése jelent ki­vételt - az anyagi javak birtoklá­sának is fokmérője. Pénzszűkében nincs cicoma Pénzszűkében a ruházkodásra, a cicomázásra telik legkevésbé. Sokat tudnának erről beszélni az 1720 és 1830 között élt szolnoki polgárok, ha életre kelnének. Menyecske 1880-ban Vastag, házivászonból készült fehérneműjüket hetente sem cse­rélték, hanem viselték szinte a le- rongyolódásig. Vállig érő hajukat csordulásig kenték zsírral, ugyanúgy, mint téli posztónad­rágjukat, ködmönüket vagy subá­jukat. Elképzelhető, hogy milyen „illatot” árasztottak. Asszonyaik­ról ezt írta Gorove László: ....mi f ormátlan és rongyos öltözetek­ben kényteleníttetnek az asszo­nyok mégis járni." Nem csoda, hogy a váci püs­képeikhez. Ezért sót és sárga föl­det ettek. Lettek is olyan penész­virágok, hogy na! Ezen a buta szokáson csak az 1850 táján di­vatba jött pirosító változtatott. Elmondható, hogynem csak szé­pítő-, hanem gyógyítószer is volt. A XIX. század második felé­ben - a vasúthálózat fejlesztése, a öbb munkaalkalom révén - ja- altak az életkörülmények, s szí­nesedett a divat. A nők csipkés fehér alsóra húzott szoknyája te­nyérnyivel ért térden alul. A nyers keményítőben áztatott, jó fél éjszakán át vasalt szoknya megállt a „talpán”. A blúz testhez álló volt, csípőnél kissé fodros, ujja konyákig ért. A lányok be­fonták hajukat, melynek végére a szoknya aljáig érő színes pántli­kát kötöttek. Fekete vagy tarka harisnyába bújtatott lábukra fél­cipőt vagy piros csizmát húztak. A gazdagodás kezdete nem je­lentette a szegénység végét. A fi­atalok jó része kölcsönruhában ment az esküvőre. Sokszor a jegygyűrűt is kölcsönkérték. Sokba került a lány A századforduló közeledtével ismét változott a szolnoki divat. Az 1880-as évektől kezdve már Szolnokon is lehetett válogatni a selymekben. Az ünnepi díszbe öl­tözött nőkön 12-15 mázsa búza árának megfelelő értékű selyem suhogott. S mivel egy nő sem elégedett meg egyetlen öltözettel, joggal jegyezte meg Vörös Ist­ván: „Méltán becézte tehát a lá­nyát drága kincsemnek, aranyos bogaramnak a szolnoki mama." Az egyre hosszabbodó szok­nya a végén már bokáig ért, s így a ropogós csizma kiment a divat­ból. A közhiedelemmel ellentétben nem ősrégi, hanem a múlt század vége felé elterjedt viselete volt a szolnoki legényeknek az ezüst- pitykés mente. Akkoriban ke­mény szárú mente dukált, melyet három sorban öt-öt galambtojás nagyságú ezüstgomb díszített. Hajdanán a várba rendelt né­met katonáknak, itteni letelepe­désük után pedig famíliájuknak is köszönhető volt a szolnoki öltöz­ködés gazdag színpompája. 1850 után olvadtak be a magyarságba. Addig viszont híven őrizték nyelvüket és nemzeti szokásai­kat. Dr. Vörös István így ír róluk: „Fejükön félrecsapott szegle­tes kalapot hordtak. Rajtuk vörös aufschlággal díszített sötétkék posztó frakkot, szűkszabású vilá­Házaspár a XIX. század közepén (Fotó: Novák) pök 1750-ben leiratban tiltotta meg, hogy a szolnoki hívők bun­dában beléphessenek a temp­lomba. Mivel ennek nem volt fo­ganatja, a szolnoki elöljáróság 1817-ben a „város cselédjeit” ál­lította a templomajtóba. Azok az­tán gondoskodtak arról, hogy a bundások és a zsíros ruhájúak máshol keressék az üdvösséget. Természetesen a szegény sor­ban élő lányokat is csiklandozta a tetszeni vágyás ördöge. MiVel az előkelő hölgyek halovány arc­színe tetszett nekik, néhányan még egészségük rovására is ha­sonlítani szerettek volna példa­goskék nadrágot, lábukon csiz­mát viseltek. Bajonettes fegyver egészítette ki ünnepi mundérju­kat." A hajviselet is mindig a divat függvénye volt. Az öregek a múlt század végén vállig érő, lobogós hajat viseltek. A félig kopaszok sem estek kétségbe, mert - Vörös István szerint - „egyik oldalról felfésülték hajukat a kopasz fejte­tőre, s görbe fésűvel szorították le a másik oldalon, vagy hurkot vetettek a hajfürtön és úgy foglal­ták le fésűvel.” Simon Béla (Folytatás jövő csütörtökön.) „Erre tettem fel az életem.. ” Beszélgetés a technikusképzés egyik megalkotójával 1969-ben döntés született az akkori Művelődésügyi Mi­nisztériumban, miszerint „tűzzel-vassal” ki kell irtani a technikumokat. Ezzel egy időben a szakminisztérumok- tól elvették a szakoktatást. A technikumi képzés a „padlóra került”. El egy ember Szolnokon, akinek óriási szerepe volt a szakiskolák, technikumok lét­rehozásában, aki rengeteget tett azért, hogy Magyarorszá­gon ipari oktatás lehessen. Halász Miklós, - akinek három diplomája van és több nyelven beszél -, a Jendrassik György Gépipari és Műszaki Szakközépiskola igazgatója volt. 1957-ben mint az ország legfiatalabb igazgatója került az intézmény élére, s 1987-ben mint a legidősebb köszönt el. A magyar iparoktatásról be­szélgettünk - nála illetékeseb­bet, jobban hozzáértőt nem találhattam volna.- Miért jöhettek és jöttek létre technikumok Magyarországon? Mi volt az oka, hogy egy évtized alatt ezt a képzési formát eltö­rölték?- Az 1950-es évek elején, 1951-53-ig az ipari szakképzés összevisszaságából kezdtek kia­lakulni a technikumok. 1950-től minden szakmai képzés a meg­felelő szakminisztériumhoz tar­tozott. Ugyanis az ipar, a pénz­ügy, a gazdaság mennyiségi és minőségi igényeit a szaktárcák ismerik a legjobban. A technikus olyan szakem­ber, aki tolmácsol a munkás és a mérnök között. Aki megérti mindkét fél mondanivalóját, mert van szakmai alapja a mér­nöki munkához is. Az ipari technikumok bölcsőjét én is ringathattam. Engem bíztak meg ugyanis az ország összes általános és közlekedési gépész képesítést adó ipari techniku­mok óratervének elkészítésével. Ez a tanterv élt egészen 1972-ig. 1969-ben azonban tűz alá vették a szakoktatási intézmé­nyeket. Talán az volt a gyanús, hogy túl jó képzés folyt itt. Aki ugyanis ilyen helyen végzett, az meg tudta állni a helyét akkor is, ha nem tanult tovább. Más kérdés, hogy egy valamirevaló ember minél többet szeretne el­érni. De aki tovább tanult: eredményesen felvételizhetett és végezhette el az egyetemet, főiskolát. Amit ebben az iskola­típusban kapott, az komoly ala­pot biztosított a további tanu­lásnál.- Mi lett a következménye an­nak, hogy támadták a techni­kumokat?- 1972-ben befejeződött az addig beiskolázott technikusok »Végigjártam a lépcsőfoko­kat: voltam munkás, műve­zető, mühelyfőnök, techni­kumi tanár, igazgató, majd az egyetemen adjunktus, docens, tanársegéd, végül a mai napig egyetemi tanár.” (Fotó: B. S.) képzése. 1972-74-ig semmi nem volt. Nem volt ipari szak­képzés Magyarországon. Rá­adásul hozzá nem értő embe­rek próbálták megoldani az iparoktatást. Többször kerül­tem szembe a művelődésügyi minisztériummal. Ma azt mon­danák, hogy felségsértést követ­tem el. Mindig azt mondtam és ma is azt mondom: aki nem ért hozzá, az ne szóljon bele. Ne­kem ne dirigáljon olyan ember, aki nem is konyít az iparkép­zéshez, a‘szakmához. Félreértés ne essék, ez nem politika - ez iparoktatás. Ha azt akarjuk, hogy működő szak­képzés legyen, hozzáértő szak­emberek kellenek. Szolnok me­gye szakoktatását például tíz évre egy testnevelő tanárra bíz­ták. Es tudja, mi a legször­nyűbb? Hogy el is vállalta. Nem volt annyi becsület benne, hogy felálljon, és azt mondja: kérem, én ehhez nem értek, nem vállal­hatom el.- Milyen tapasztalatai voltak a környező országok hasonló tí­pusú szakiskoláiról?- Bejártam az akkori Szovjet­unió szinte egész területét. Há­rom utazásom alatt 25 ezer ki­lométert tettem meg. De meg­nézhettem Prága, Berlin, Krakkó, Varsó szakiskoláit, el­jutottam Bulgáriába is-. Nem hi­vatalosan járhattam Románia és Jugoszlávia iskoláiban. Egyáltalán nem voltak meg­alapozottak azok a támadások, miszerint nálunk szovjet típusú oktatás folyik. Aki ezt mondta, az nem tudja, mit is jelent ez a kifejezés. Teljesen más struktú­rában oktatnak, mint nálunk. A miénk inkább a porosz oktatási formára hasonlít, ami a törté­nelmet ismerve nem is csoda.- Milyen változások követték a technikumok megszüntetését? Ön milyen szerepet játszott a későbbiekben?- Az 1970-es évek elején Szolnokra jött a kohó- és gép­ipari miniszter. Az akkori ta­nácselnök még arra sem mél­tatta, hogy találkozzon vele. Ta­lán azért, mert a miniszter azzal a céllal jött hozzánk, hogy Szolnokon létesítsenek egy fel­sőfokú technikumot. A válasz a tanács részéről az volt, hogy itt nincs szükség főiskolára. Még aznap átmentünk Kecs­kemétre, ahol a tanácselnök, mikor meghallotta az ajánlatot, azt monda: „Ha kell, kiüríttetem a városházát, de Kecskemétnek kell egy felsőfokú iskola.” Kérem, Kecskemétnek azóta több főiskolája van, Szolnokon az idén alakult meg az első önálló. Az ipari minisztérium felkért, hogy tegyek valamit az ipari képzésért. No persze nem a meglévő iskolarendszeren be­lül, hanem ahhoz kacsolódóan. Egy évet kaptam, hogy kidol­gozzam a 14.10-es szakjelzésű közlekedés-gépgyártó techni­kusképzés óra- és tantervét. Az erre a célra létrehozott, 8-10 fő­ből álló szakbizottság elnöke voltam. Olyan szakembereket szedtem össze, akik az élő ipar­ban is benne voltak, ráadásul ismerték az iparoktatás struktú­ráját. Én 1987-ben mentem nyugdíjba, addig az ott megal­kotott képzési forma élt. Annak ellenére, hogy minden tudásun­kat és szakismeretünket belead­tuk ebbe a munkába, nem lehe­tett olyan iskolatípust létre­hozni, mint amilyen a techni­kum volt. Nem az én dolgom, hogy a munkámat megítéljem, de azért van olyan statisztikai adat, amire - úgy gondolom - méltán lehetek büszke: 1972-ben 116 tanuló végzett az iskolámban, 96-ot rögtön fölvettek egye­temre, főiskolára. A 20 éves ta­lálkozón kiderült, hogy a 116-ból összesen hárman nem lettek diplomások, de több mint ötvenen két és több mint har­mincán három diplomát szerez­tek.- Hogyan látja a mai szak­képzést, az iparképzést?- Én csak 1987-ig tudok vé­leményt mondani a képzésről. Mióta nyugdíjba mentem, nem foglalkozom annyira ezekkel a dolgokkal. De egy biztos: Ma­gyarország kis ország. Egysze­rűen nem engedheti meg magá­nak, hogy helyi jellegű képzés legyen az ország különböző ré­szein; egységesnek kell lennie. Én erre tettem fel az életemet, ennek éltem. Cs. Csáti Réka Nosztalgiázás jó hangulatban Szolnokon, a Torock Klubban (Városmajor utca 8. szám alatt, a volt Rapla- bor épületében) november 20-án, este 21 órai kezdés­sel tartja a Cukrosbácsik nevű szolnoki együttes az idei, egyetlen koncertjét. A reggelig tartó nosztalgiá­zásra minden érdeklődőt szerettei várnak. Balesetek megelőzésére A Kolozsvári úti óvoda udvarán lévő fák nem bír­ták el a rájuk hullott hó súlyát. Mielőtt balesetet okozhatnának a leszakadó ágak, a szolnoki önkor­mányzati tűzoltók elvé­gezték a megelőzési mun­kákat. (Fotó: Novák) Találja ki! Kardos Tamás fotóművész albumából - sajnos - kifogytak a régi, Szolnokot ábrázoló ké­pek. A november 11-i Találja ki! fényképén az egykori Beloian­nisz út, a mai Baross út egyik részletét láthatták az üzletsorral. Feladványunkra 16 helyes megfejtés érkezett. Közülük sorsoltuk ki az öt szerencsés nyertest, akiknek szívből gratu­lálunk, s akik a Szolnoki Mo­zaik című kiadványt nyerték, a bele való képecskékkel együtt. A nyereményeket szerkesztősé­günkben veheti át: Farkas Ist­ván (Szolnok), Csörög József (Szolnok), Polgár Balázsné (Szolnok), Rontó Antal (Szol­nok). Bozsóné Szilágyi Erzsé­betnek (Nagykörű) a kiadványt postán küldjük el. Köszönjük, hogy hétről hétre velünk játszottak! Az oldalt szerkesztette: Cs. Csáti Réka Kocsmakeringő ■■■■ A Kék Angyal Kék Angyal. Jó név. Ha férfi- lelkeknek ez eszébe jut, legin­kább valami bűvöletes, kék ci- garettafüstös, jó lábú szőkeség dereng fel előttük. Talán Mar­lene Dietrich az a világhíres színésznő, akiről leginkább megoszlanak a zakósvélemé- nyek. Akik nem osztják az előbbi állításokat, azt mondják, jó, jó, nyilván tökéletes lába van a nőnek, de - engedtessék meg - van az arcában valami közönsé­ges. Ami a német szépségről el­nevezett vendéglátóegységet il­leti, itt már rég nem erről vitat­koznak, sőt úgy tűnik, a hely szellemével teljesen elégedettek a férfiak. Igen, mindegyik, mert ottjártamkor egyetlen nősze­mély sem tartózkodott a menza- szerűen hatalmas, de a fal köze­pére aggatott világítástechniká­val korrektül lakályossá emelt kocsmában. Bocsánat, sörözőben. Jutá­nyos áron lehet itt jutni a csa­polt kőbányaihoz és Dreherhez. A közönség korban és társa­dalmi hovatartozásban eléggé heterogén: kisfiú segédkezett a tekintélyes biliárdasztaloknál az ősz hajú, pocakos, nyakkendős úriember és a bőrjakós loboncos fiatalember mellett. Több társa­ságban más kocsmákról, pél­dául a Nyezegáról folyt a be­szélgetés. A szomszéd kiste­remben játékautomaták, a sa­rokban trópusi méretű pálmák, s jómagam egyáltalán nem rökö- nyödtem meg azon a tényen, hogy valaki a sarokban elmé- lyülten az Új Néplapot bújta. A fotó bizonyos értelemben megtévesztő: az egész épületet nem foghatta be az optika, hi­szen akkor nem látszik az azo­nosításra szolgáló cégjelzés. A KRESZ szabályai itt a gya­logosra is vonatkoznak. Cél­szerű nem továbbmenni, a s „kerti” kút helyett a sörcsapot választani. ■> Eljöttemben egy orratört fa­zonnal talákoztam, talán máshol bunyózott, s idejött gyógyulni. KF (Fotó: Barna Sándor)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom