Új Néplap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13 / 265. szám
1993. november 13., szombat Jegyzet — riport 5 Ahol kegyetlen szelek fújnak Kárpátaljáról jöttem Hogy az alábbi beszélgetés ilyen tartalmat kap, azt akkor még nem gondoltam, amikor dr. Hamar József, a Tisza Klub elnöke, országgyűlési szakértő arról számolt be, hogy Kárpátalján, Munkácson jártak. Útjuk célja kapcsolatfelvétel volt a Felső-Tisza-vidék tájvédelmi körzetté nyilvánításáról az érintett országokkal (Ukrajna, Románia). így találkoztak dr. Balogh Géza orvossal, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének vezetőségi tagjával. Amikor hallottam, hogy dr. Balogh Géza a városi önkormányzat, valamint a Tisza Klub meghívására Szolnokra érkezett, felkerestem, hogy a tájvédelemről kérdezzem. Beszélgetésünk azonban hamarosan más útra tért. Ezt tárom az olvasó elé... Szombati jegyzet Mi legyek, ha (már) nagy vagyok? Főkönyvelő lesz ebből a gyerekből, nem más! - döntöttek szüleim osztályfőnököm sugalma- zására hallgatva, amikor a nyolcadikat elvégezve a továbbtanulási alternatívák közül választani kellett. S mivel szorgalmas, precíz diák voltam, valahogy magától is adódott ez a lehetőség. A cél kitűzettetett, s máris a startvonalon találtam magam, arccal a számok világa felé fordítva. Hogy korábban már évszámra vezettem naplókat, írtam állattörténeteket, ez valahogy nem került oda a családi kupaktanács asztalára. Mire folocsúdtam, már el is végeztem a köz- gazdasági szakközépiskolát. Úgy-ahogy, bár szégyellenem nem kell. Csak éppen a számokkal nem sikerült életre szóló barátságot kötnöm. Annál jobban beleszerelmesedtem a jambusok, daktilusok fülemnek oly kedvesen csilingelő világába, s nem tudtam kellemetesebb dolgot elképzelni, mint egy verselemzést vagy dolgozat- írást irodalomórán. Azt sem szégyellem, hogy kinyílt szívvel, sugárzó arccal énekeltem feszes vigyázzban az „Oh, Tihannak rijjadó leánya!” kezdetű Cso- konai-verset, amikor magyartanámőnk megjelent a lépcsőfordulóban - amivel rendszeresen várni kellett -, míg bizony osztálytársaim többsége ellenkező érzésekkel tátogott. Summa summárum: így nem kerültem én gimnáziumba, s indultam el rögös, kanyargós életutamon, felfedezni, menedzselni egy másvalakit magamban. Nem voltam még huszonöt, amikor egy országos újságíró-pályázaton a döntőig jutottam, hajszállal lemaradva a legjobbaknak kijáró újságíró-iskoláról. Paradox helyzet állt elő. Ott vibrált egy kis hang a fejemben: diploma nélkül nem boldogulsz. A latin curriculum vitae, életrajzi vázlat, önéletrajz az élet körforgásaként is fordítható, mintegy jelezve azt, hogy visszafordíthatatlansága mellett állandó ismétlődésekre is épül. így tértem vissza tizennégy év kitérő után, második tudatos pályamódosítással - az első a pedagóguspályára irányított - az írás immár hivatásszerűen vállalt mesterségéhez, miközben a harmadik felsőoktatási intézmény padjait koptatom öreg diákként. Életformámmá vált a felnőttkori tanulás. Megízleltem egy édes gyümölcsöt, s most már kedvemre kóstolgatom. Igaz, mire idáig értem, közel negyvenéves lettem. November van. Pályaválasztási hónap. A nyolcadikosoknak és szüleiknek dönteni kell a hogyan továbbról. Lehet bármilyen bölcs, előrelátó, megfontolt e döntés, számolni kell vele, hogy nagy valószínűséggel nem lesz végleges. Családom példájával hozakodom elő: egyik lányunk végzettsége szerint gépipari technikus, miközben hivatásos éneklésből él. A másik, kereskedelmi szakközépiskolával a háta mögött, kórházban szociális munkás. Merre indul, ha nagy lesz, a többi gyerek? Rejtély még. Kevésbé rejtélyes az a - környezetünkben tapasztalati úton is megfigyelhető - körülmény, hogy a társadalomba belenövő egyén fiatal felnőttkorban, huszonévesen éri el a fejlettségnek azt a szintjét, melyben ki- teljesedett személyiségről beszélhetünk. Ekkor kezdődik az igazi pályaválasztás. Felnőttkori tanulás mindig volt és mindig lesz. S eltekintve azon családoktól, ahol finanszírozni tudják a nappali tagozaton való továbbtanulás hosszú éveken át tartó - igazából még csak ezután emelkedő - költségeit, a munka melletti tanulás marad sokak lehetőségéül. Az önmegvalósítás, önképzés igénye akkora hajtóerő, amelyért szívesen áldoz az egyén. Ha van miből. Amíg ugyanis korábban skatulyáztak, vagyis munkáltatói javaslattal, a szakiránynak megfelelően lehetett csak felsőoktatási intézménybe jelentkezni, addig mára az eredeti végzettségükhöz képest másra elhivatottak elé más jellegű akadályok gördülnek. A szolnoki Gazdasági és Kereskedelmi Főiskola levelező alapképzésének féléves tandíja egyelőre nem több kétezer forintnál, a kiegészítő és szakmai továbbképzésekért viszont már tízezreket kell fizetni. Egyik érettségizett ismerősöm az angol nyelv elsajátításáért és egy menedzserképző iskola elvégzéséért fizet hasonlóan komoly tízezreket. A tudás ára tehát megfizethető, van rá kereslet az egyik oldalon. A másik oldalon már lehangolóbb a kép. Olyannyira, hogy a szükségből pályamódosító munka nélküli fiatalok jó része - elvégezve akár több átképző tanfolyamot is - munkahely hiányában nem tud elhelyezkedni. Ha nem is adják fel, félő, hogy a rezignáltság, a kiábrándultság, a szkepszis felé sodródnak. Ez elől akarnak menekülni azok a nagyiváni munka nélküli fiatalok - közöttük házaspárok -, akik a közelmúltban polgárképző népfőiskolán keresték sorsuk helyben történő jobbra fordításának lehetőségeit, az elkeserítő perspektívátlanság ellen emelve fel szavukat. Egyetlen út marad, az előre menekülés. A szakmaszerzést követő újabb szakmaszerzés, a diplomák „begyűjtése”, még ha ez komoly „véráldozatokkal” is jár. Mert a munkaerőpiac jövőbeni keresletét még csak megjósolni sem lehet előre. Az „Adj esélyt!” programot mindenkinek magának kell megvalósítania. Tanulás közben - hogy ne vegyen el felesleges energiákat - nem árt feledni a médiából jól ismert „A tudás presztízse” vagy „Az oktatás stratégiai ágazat” szólamokat. Emelt fővel, egyenes derékkal jár esténként- irodákat takarítani a szakmájában erkölcsileg elismert, szülők, gyerekek előtt népszerű óvónő ismerősöm. Tanult hivatása mellett rajongva kitart. A többi pedig? Nem az ő szégyene. Jelentkezések a TIT Szabadegyetemére Ezernyolcszázan iratkoztak be az 1993/94-es tanévben a Budapesti TIT Szabadegyetemének előadás-sorozataira és tanfolyamaira - tájékoztatta az MTI munkatársát Takács Ildikó a Szabadegyetem vezetője. Legtöbben a pszichológia iránt érdeklődtek, ezért három előadás-sorozatot indítottak a felnőtteknek és egyet a diákoknak. A diák-szabadegyetem hallgatói azok a középiskolások és már érettségizett fiatalok, akik egyetemi felvételire készülnek. A történelmi, pszichológiai, művelődéstörténeti, művészettörténeti, fizikai, kozmológiai előadásokat szombat délelőttönként tartják. A történelemtanárok kérésére külön előadás-sorozat foglalkozik a II. világháború témakörével. Százan - elsősorban egészségügyi középkáderek - jelentkeztek a haldokló és a haldoklás méltósága című stúdiumra. A 12 előadásból álló sorozatot orvosok, pszichológusok és kórházi lelkészek tartják. Végzett középiskolásoknak folyamatosan indítanak képesítő tanfolyamokat. Ilyenek a számítástechnikai , képesített könyvelői, mérlegképes könyvelői, könyviteli, gépírónői, titkárnői tanfolyamok, amelyek vizsgákkal zárulnak. Sokan vesznek részt a nyugdíjasok szabadegyetemén is, és a végzettek rendszeresen visszajárnak a kéthetenként megrendezendő Nyugdíjas Klubba - foglalta össze a tanévkezdet tapasztalatait Takács Ildikó. (MTI) A keleti országhatárnál nia- gam is többször jártam. Állni látszik ott az idő, de az a kimondhatatlan nyomorúság, ami pár kilométerrel arrébb, a határon túl van, még nyomaiban se lelhető fel.- Ha valaki Magyarországról jön, annak borzalmas. Aki Németországból jön, az azt mondja, hogy lehet itt élni? Aki ott lakik, annak meg természetes. Olyan ez, mint a háború. Mikor az ember először találja szembe magát vele, úgy érzi, megbolondul. Azután megszokja, beletörődik, és ha túl akarja élni, úgy viselkedik, mintha ez lenne az élet természetes menete.- Hasonló helyzet ez, mint Romániában.- Nem. Romániában jó helyzet van. Ehhez képest legalábbis. Műtét érzéstelenítés nélkül- Kezdjük a könnyebb végén! Itt elcsodálkoznak azon, hogy ott nincs kenyér a boltban. Mi azt mondjuk, majd lesz este. Nincs hús? Majd lesz egyszer, vagy majd lesz máskor. Nincs gyógyszer? Meghalunk. Nehogy azt higgye, hogy ez közöny vagy cinizmus. Inkább a tények tudomásulvétele. Az állandó lelkiismeret-furdalást, amiben mi vezetők élünk, hogyan bírnánk ki másképp? Ez a lelkiismeret-furdalás nekünk egyébként nem újság. Már Brezsnyev idején is megvolt. Ma annyi változott, hogy erről szabad beszélni. Azt mondtam, rosszabb a helyzet, mint Romániában. Itt a másik bizonyítékom. Körülbelül 8.200 fontosabb gyógyszer- fajtát számlálhatunk a világon. A Szovjetunión belül még a jobb időkben se volt több, mint maximum 500. Jelenleg 100-200 ez a szám; De csak elvileg.- Mi történik szükség idején, ha valaki nagyon beteg?- A szükséges gyógyszerek egy részét feketepiacon be lehet szerezni óriási összegekért. A gyógyszer megfizethetetlen luxus akkor, amikor az üzletek is üresek, az árak pedig felszöktek. Magyarországon ezen csak szömyűlködnek, de nekünk azt, ami ott van, ki kell bírni. Eljönni meg nem akarunk, hiszen mindenki nem jöhet el.- Mindenki nem jöhet el, de aki beteg és élni akar, mégis eljön, nem?- Ha élni akar? Ha ez ilyen egyszerű lenne! Műtéteket ha sürgős, mi is végzünk. Fájdalomcsillapításhoz a gyógyszert megpróbáljuk előkeríteni, de van olyan, hogy érzéstelenítés nélkül operálunk. (Megdöbbent arcomon nevet.) Ti ezt nem értitek - teszi hozzá tegezve. Ahol nyomatékot akar adni mondanivalójának, ott tegeződő formát használ. A végén értem csak meg, miért. Illetve azt hiszem, megértem. Ha tévedek, bocsássa meg nekem. Amikor tegeződünk, akkor talán közelebb állunk egymáshoz, s ezáltal talán jobban értjük is egymást.- Nem tudjuk a beteget teljes mértékben fájdalommentessé tenni - folytatja.- Hogy bírják ki?- (Megint nevet.) Mit tudom Dr. Balogh Géza én?! A körülmények! Előkészített műtét esetén mindent megtesz a beteg(!), hogy beszerezze a gyógyszert. Főként Magyar- országról, de a fájdalomcsillapító-készletünk így is nagyon hiányos. Nem akarom borzolni a kedélyeket, nem akarom, hogy saj- náltassuk magunkat, mert megélve minden másképp hangzik, mint amikor itt Magyarországon olvassátok. Nekünk ez a helyzet nem is tűnik olyan borzalmasnak. Ha azt mondom, nem bírnál végigmenni nálunk egy kórházi folyosón, mert rosszul lennél a patkányoktól, az iszonyú bűztől, a betegek látványától, nem biztos, hogy úgy festem le a valóságot, mint ahogy azt mi megéljük. Másképp hangzik így elbeszélve. Talán borzalmasabbnak - mondja ismét neveteve. Ezt látni kell.- Ha ilyen borzalmas a helyzet a kórházban, nem jobb lenne a betegeknek otthon? Elvégre itt sincs gyógyszer, ott sincs gyógyszer.- Hogy jobb? Elmondhatom, hogy itt legalább időnként megmosakodnak, és egy kevés étel mindennap kerül a tányérjukra. Mosakodni pedig otthon sem lehet sokkal jobban, mert a vizet évek óta délelőtt 10-kor mindennap elzárják, délután 4-ig víz nélkül van Kárpátalja. Csernobil előtt pár nappal- Én különösen szerencsés embernek mondhatom magam. Még 1986-ban Csernobil mellett dolgoztam. Néhány nappal a robbanás előtt számoltam le, és költöztem haza Munkácsra. Akkor, bármilyen szörnyű is volt a helyzet, el se tudtam képzelni, hogy a Szovjetunió ösz- szeomlik. A politikai élet egyébként zűrzavaros most is. Nehéz átadni azt az információtömeget, ami kifejezné úgy igazán, ami ott van. Félek abba a hibába esni, hogy dezinformáljam az olvasót. Gyertek el. Mást nem tudok mondani: más látni és megint más olvasni. A politikai zűrzavar ugyanolyan nagy, mint a gazdasági. A kommunisták átvedlettek ukrán nacionalistákká, sovinisztákká. A volt kárpátaljai vezetők meglovagolták az autonómiára és a szabad gazdaságra épülő rendszert, és ez segítette őket, hogy benne maradjanak a hatalomban. A következő hónapokban várható a parlament feloszlatása és a választások kiírása. Talán ez változtat valamit a hatalmi viszonyokon. Ami minket, magyarokat érint a borzalmak ellenére is elmondhatjuk, hogy vannak eredményeink. Megnyitottuk az iskoláinkat olyan ősi városokban, ahol azt hittük, már többé nem lesz magyar szó. A magyar iskolákban tanulók létszáma Munkácson most több, mint 100, ami a háború óta talán először fordul elő. Tankok,puskák helyett szeretet- Az orosz óvodák parancsoló, tekintélyuralmi nevelési módszerét, ezt a rettenetes örökséget most próbáljuk lerázni. A játék egy orosz óvodában tank és puska volt. Meg kell szabadítani a gyerekeket a gyűlöletet szító magatartási formáktól. Ezeket valahogy fel kell váltsa a szeretetközpontú nevelés. Ez nehéz. Havi 500 forintnak megfelelő fizetésével a pedagógus nincs érdekelve abban, hogy jól dolgozzon. Amikor elkezdődött a változás folyamata, mi magyarok hihetetlenül sok hibával használtuk az anyanyelvűnket. Rengeteg volt az orosz és ukrán szó. A mondatszerkesztés sokszor közelebb állt a szláv nyelvtan szabályaihoz, mint a magyarhoz. Az elmúlt 5 év alatt elértük, hogy ma már nem kell keresni, kutatni az odaillő magyar szavakat. A kollektív bűnösség elmélete- A jelen helyzetet lelkileg súlyosbítja, hogy alig találni olyan férfit, aki 18-50 éves kora között ne járta volna meg Szibériát. A szó szoros értelmében kiirtották a magyarság jó részét. Körülbelül 27-28 ezer ember veszett oda. Sokan munkatáborban pusztultak el hastífuszban, vagy lelőtték őket. Biztosan az olvasók között is vannak, akik ezt megélték. Az én apám is megjárta a málenykij robot poklait. Egyetlen főbűnük volt: a nemzeti hovatartozásuk. A kollektív bűnösség elve alapján sok embert vittek el. Ez volt az elv: pusztán az a tény, hogy valaki magyar, de mondhatnék zsidót vagy bármilyet, bűn. Apámtól tudok olyan részleteket, amit el se merek mondani. Talán csak egy egyszerűbbet. Ha mondjuk 103 volt a foglyok létszáma, de az őr csak százkettőt talált. Kiment az utcára, a járókelők közül berántott valakit, és az egy szót nem szólhatott, mert abban a pillanatban lelőtték. Vagy amikor jöttek az emberekért azt mondták nekik, elviszik egy kis munkára a nagy építkezésre, azután sokukat soha többé nem látták viszont. A túlélőktől tudjuk, hogy három napig is ott voltak a marhavagonokba bezsúfolva étien, szomjan. Mindezekről most folyik még az adatgyűjtés. Ennek a bizottságnak én is tagja vagyok.- A Gulag és a málenykij robot megpróbáltatásai ezek ezerint azonosak voltak.- Ami a rémtettek illeti, közel azonosak. Csak míg a málenykij robot a nemzetiségieknek volt fenntartva, addig a Gulag, a szovjet lágerrendszer, a politikai foglyoknak. A szörnyű múlt egyébként ma is kísért. Az alkoholizmus még a magyar képzeletet is felülmúlja. A Kárpátalján élő magyarok száma ma 200-250 ezerre tehető. Nagy tragédia, hogy a képzett emberek egy része elmegy. Nekünk kell valami megoldást találni, hogy apáink földjén tartsuk az embereket. Kátai Szilvia MEGRENDELŐLAP Jáz-mgrliB-Szoliiilt aeiTti mgilip I Megrendelem az Új Néplap című napilapot, .......... példányban december 1-jétől a következő címre: N év:......................................................................................... Cím: .........................................................utca .......................hsz. Az előfizetési díjat a fenti címen számlával jelentkező kézbesítőnek a továbbiakban lulJ készpénzzel, J folyószámláról, _j csekken fizetem. aláírás
