Új Néplap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-22 / 247. szám

8 Múzeumi oldal 1993. október 22., péntek Törökszentmiklós régészeti emlékei Néprajzi kiállítás a törökszentmiklósi múzeumban Részlet a kiállításból A törökszentmiklósi Helytör­téneti Múzeum állandó kiállítá­sának első terme a város rég­múltba nyúló, gazdag történeté­nek emlékeiből villant fel né­hány pillanatot. Külön öröm, hogy az évtizedeken át gyűjtött, jelenleg a szolnoki múzeumban őrzött helyi régészeti gyűjte­mény legszebb tárgyait tárhat­tuk így az érdeklődők elé. A vá­ros határa - hasonlóan a többi Tisza menti településhez - ős­idők óta lakott volt. Bár Török­szentmiklós határában eddig még nem volt olyan régészeti feltárás, mely a legkorábban itt élt emberek nyomait kutatta volna, a felszíni leletek alapján több kisebb falu nyomát ismer­jük a területről: például a surjá- nyi homokbányából, a Ka- rancs-partról valamint a Ken­derföldek és a Kendersziget nevű határrészből. Már Kr. e. 5000-től búzát-árpát termesztő, juhot, kecskét, sertést, szarvas- marhát tenyésztő népek éltek itt. Pattintott kovaeszközök mellett csiszolt kőbaltákat, csontszerszámokat használtak, ismerték az égetett agyagedény készítésének fortélyait. Hasonló korú alföldi leletek ismeretében tudjuk, hogy falvaikban cölöp­szerkezetes, agyagfalú, nádfe- deles házak álltak. A kiállításon - több leletanyag hiányában - csak egyetlen edény képviseli ezt a hosszú időszakot. Sokkal több információval rendelkezünk a bronzkor (Kr. e. 1900-800) időszakából. A ko­rai-középső bronzkor legjelleg­zetesebb régészeti emlékei az úgynevezett telltelepek, azaz az elpusztult, egymásra rakódott települési szinteket rejtő lakó­halmok. Ilyen teli található a szakállasi határrészben, ma Te­rehalom a neve. A Tisza egy­kori árteréből mintegy 7 méter magasra kiemelkedő halom fel­tárása fontos adatokkal szolgált a bronzkor időrendjéhez, az egykor itt élt emberek minden­napjainak megismeréséhez. Az elpusztult, leégett házakon kí­vül szépen díszített edények, ál­latszobrocskák, kő- és csont­eszközök kerültek napvilágra. Törökszentmiklós gazdag helytörténeti gyűjteménye végre állandó helyen, méltó környezetben fogadhatja a láto­gatókat. A város kultúrapártoló vezetését dicséri az anyagi ál­dozatkészség, mely szükséges volt ahhoz, hogy megvásárolják és felújíttassák az Almássy úti régi orvoslakást, egy századfor­dulón épült, szecessziós stílus­jegyeket hordozó épületet, amely végleges otthont ad a múzeumnak. Az elmúlt egy év­ben a múzeum már többször hallatott magáról, számos ki­sebb - elsősorban képzőművé­szeti - tárlatot tekinthettek meg az érdeklődők. Megnyíltak a város régészeti és néprajzi em­lékeit bemutató termek is, s a most elkészült történeti kiállítás teszi teljessé és befejezetté az új múzeum állandó kiállítását. Az állandó kiállítás történeti része szorosan kapcsolódik a régészetihez, ugyanis a közép­kor tárgyi emlékei - az itt élt emberek mindennapjait tükröző kerámiaanyag, különböző fém használati tárgyak, pénzek, fegyverek - régészeti ásatások, terepbejárások során kerültek napvilágra. A település mai ha­tárában ekkor még számos ki­sebb falu létezett: Bala, Barta, Szakállas, Szenttamás és maga Szentmiklós, amelyek majd a török kor háborúi során népte- lenednek el. Nevüket, helyüket napjainkban határrész-elneve- zések őrzik. 1552-ben a törökök Szolnok ellen felvonulva földvárat emel­tek Balaszentmiklóson. Ezután városként említik, s közigazga­tási székhely szerepet töltött be. A török vár fenntartására szá­mos környező falu és puszta adója szolgált. A vár helye a mai katolikus templom kömyé­Ezekből láthatunk egy kollek­ciót a második tárlóban. A Te- rehalomnak a bronzkorkutatás­ban betöltött fontos szerepét jelzi az is, hogy az 1970-es ása­táson előkerült legszebb tárgyak jelenleg egy gyűjteményes kiál­lítás részeként Németországban és Franciaországban vándorol­nak. Ebben a tárlóban kaptak helyet azok a későbronzkori le­letek is, melyek sajnos szór­ványként, a surjányi homokbá­nya művelése során kerültek elő és valószínűleg sírokból szár­maznak. Az írásos emlékek híján örök homályba vesző évezredek so­rát a vaskor szakította meg. A görög történetírók őrizték meg számunkra a Tisza-vidéken élő lovasnép, a szkíták nevét, szo­kásait. A szkíták közvetítésével terjedt el területünkön a vas fel­dolgozásának. felhasználásának ismerete. A surjányi homokbá­nya kitermelése során az Alföld egyik legnagyobb szkíta teme­tője került elő. Rövid karddal, csákánnyal, nyíllal felfegyver­zett harcosok, karperecekkel, gyöngyökkel, hajfonatkarikával gazdagon felékszerezett nők és egyszerű földművesek sírjai egyaránt előkerültek. A surjányi temetőben a késői vaskori kel­ták sírjai is megtalálhatók. A római-latin forrásokból tudjuk, hogy a kelta nép őshazája a mai Franciaország területén volt, a Kr. e. 3. századtól hatalmas bi­rodalmuk keleti szegélye az Al­földön húzódott. Ők terjesztet­ték el hazánk földjén a lábbal hajtós fazekaskorong ismeretét, tették általánossá a vas haszná­latát. Szépen formált, fényes fe­kete edényeik - a szkíta leletek­kel együtt a 2. tárlóban láthatók. A harmadik tárlóban a mai Dunántúlon létrehozott római Pannónia provinciával egy idő­ben a Dunától keletre eső terüle­ten élt nép, a szarmaták emlékei láthatók. A szarmaták a római­akkal hol szövetséges, hol el­lenséges viszonyban álló keleti eredetű lovasnép volt. Velük szemben a rómaiak legtöbbször békességre törekedtek, hiszen a letelepült, földművelő-állatte­véve terült el. Alakjáról, épít­ményeiről G. Houfnaglius 1595-ben készített metszete tu­dósít. A török kor tárgyi emlé­kei a körülbelül egy évtizeddel ezelőtt folyt ásatás során kerül­tek elő. A vár a 15 éves háború harcai során elpusztult, a telepü­lés lakói pedig elmenekültek. Bár a háborúskodás befejezté­vel a lakosság egy része vissza- szivárgott és a várat néhány év­tized elteltével ismét megerősí­tették, a XVII. századot a lassú, folyamatos népességcsökkenés jellemezte, melyet a török elleni felszabadító háború pusztításai tetőztek be. Az Almássy család 1700-ban kapta meg a település birtokjo­gát, mely a szomszédos, pusz­tán maradt területek egy részére is kiterjedt, s így óriási határte­rület alakult ki. Sikertelen szá­zad eleji kísérlet után csak 1720-tól kezdik benépesíteni a települést. Kezdetben reformá­tus lakosok érkeztek, akiket hamarosan katolikusok követ­tek. Az újonnan kialakított, sakktáblaszerűen megtervezett településen elkülönítetten jelöl­ték ki lakóhelyüket a vallási vil­longások elkerülése végett. A betelepítés sikeresnek bizo­nyult. Mintegy két évtized alatt az adózó lakosság számának látványos, a környéken páratlan mértékű szaporodásáról tanús­kodnak az összeírások. Ennek s Törökszentmiklós igen kedvező forgalmi helyzetének következ­tében - országos jelentőségű só­hordó út vezetett keresztül rajta -, 1732-től évi három országos vásár tartására szerzett jogot, 1738-ban pedig földesura köz­benjárására mezővárosi rangot nyert. A kiállításon bemutatott számos dokumentum a mikló­nyésztő volt nomádok „állama” kitűnő ütközőnek bizonyult a megújuló hun-germán támadá­sokkal szemben. A békés idő­szakok beszédes bizonyítékai a surjányi temető sírjaiból előke­rült római gyártmányú fibulák (ruhatűző kapcsok), valamint a birodalom Rajna menti provin­ciáiban készített vörös színű edényeknek, az úgynevezett terra sigillatáknak szarmata utánzatai is. A szarmaták step- pei őshazájából származó ízlést tükrözik a sokszínű üvegpasz­tából és féldrágakőből készített gyöngysorok. Ezeket a nők nemcsak a nyakukban viselték, hanem ruházatuk övrészét, sze­gélyét is gyöngyökkel díszítet­ték. Még a régészeti részhez tar­tozik az a tárló is, mely a máso­dik, a történeti résszel foglal­kozó teremben látható. Itt azok a tárgyak kaptak helyet, melyek Törökszentmiklós legkorábbi magyar emlékei. A szenttamási homokbányában egy kisebb honfoglalás kori temető került elő a nyolcvanas években. Az itt eltemetett elődeink a köz­rendű, lovas harcos réteghez tartoztak. Sírjaikban gyakori le­let volt a kalandozások korában rettegett fegyver, a visszacsapó íj. A harcosok mellé fel szer­számozott lovukat is eltemették; ruházatukat egyszerű, de fino­man megmunkált bronz vére­tekkel díszítették. A felszíni leletek alapján a korai Árpád-kor apró falvainak egész sorát ismerjük Török­szentmiklós határából. A ma­gyarság viharos történelmének további emlékei a várból előke­rült török edények, kisebb-na- gyobb ágyúgolyók. Mindannyian tudjuk, hogy csak történelmünk beható isme­rete mélyítheti el igazán ragasz­kodásunkat szülőföldünkhöz. Sokan elmondták már ezt, de csak kevesen tettek ezért. Tö­rökszentmiklós városa az ál­landó régészeti kiállítás létreho­zásával példát mutat mindenki­nek, aki városát nem pusztán lakóhelynek, de otthonának is tekinti. Tárnoki Judit siak gazdasági gyarapodását, megerősödését illusztrálja. E paraszti gazdálkodás alapja a frissen feltört, bőven termő föld volt. Mária Terézia urbáriuma az addig földesurukkal szerző­déses jogviszonyban álló job­bágyokat kedvezőtlen helyzetbe hozta, s a földesúri majorság ki­építése, a robotoltató gazdálko­dás megerősítése után a birto­kos Almássy családdal feszül­tebbé vált a városi kommunitás viszonya. A XIX. század első felének jelentős eseménye az iparosok céhekbe szerveződése, ami e ré­teg megizmosodásának biztos jele. 1838-ban a lakosok az úr­béri földek elkülönítését kérték, azonban ez a kérdés csak 1848-as szabadságharc után, az érvényben maradt jobbágyfel­szabadításról szóló törvény ren­delkezései értelmében oldódott meg. A polgári földtulajdon kia­lakulása mellett a XIX. század­ban Törökszentmiklós életében a legjelentősebb változást a te­lepülésnek a vasúti forgalomba való korai bekapcsolódása, il­letve a Tisza szabályozása hozta. Ezzel bekerült a városi fejlődés fő áramába, melynek élén a hozzá hasonló, gazdag gabonatermő területeken fekvő mezővárosok álltak. Hamar je­lentőssé vált a település malomipara, mezőgazdasági gépgyára pedig nemcsak a nagybirtokokat, hanem a pa­raszti gazdaságokat is ellátta termékeivel. A gazdag tárgyi anyag jelzi a polgárosulást: utal a helyi kereskedelem és hitel­élet megerősödésére, a telepü­lés építészeti képének átalaku­lására, amiket a társadalom átré- tegződése, az egyesületi élet fel­lendülése, az oktatás fejlődése "kísért. Gulyás Katalin A reformkor politikusai és utazói nyáron Törökszentmik­lós poros útjairól, ősszel, ta­vasszal kerékmarasztaló saráról emlékeztek meg. Fényes Elek 1837-ben így írt a településről: „...nagy kiterjedésű határa ter­mékeny fekete földből áll, lege­lője, rétje bőven lévén, a marha, juh, ló, sertés tenyésztés igen nagy fontosságú; szőlőskertei közönséges bort teremnek”. A határ képét a vízjárta rétek, le­gelők, nádasok, füzesek és er­dők határozták meg. A telepü­léstől északra folyó Tisza árvi­zek öntötte rétjein és a Tinóka ér által vízzel táplált határrésze­ken a gyűjtögető, zsákmányoló gazdálkodás, a méhészet és a halászat nyújtott jelentős éle­lemkiegészítést. A Tisza szabá­lyozását követő évtizedekben a nagyarányú legelőfeltörések nyomán kiterjedt határban las­san visszaszorult a legeltető ál­lattartás, nyomában a szántó­földi növénytermesztés hódított egyre inkább teret. Tanyásodása a nagykunsági településekénél később indult meg, társadalmát a városban élő gazdák mellett nagyszámú uradalmi cseléd és summás jellemezte. A múlt század végére az egy­kori Almássy-birtok központja - amely oppidumi ranghoz éppen az Almássy család révén jutott -, népes településsé növekedett, amelyet reformátusok és katoli­kusok egymástól elkülönülve laktak. A városkép egészét el­sősorban a falusias jelleg hatá­rozta meg. A törökszentmiklósi nép viseletét, építkezését, la­kásbelsőjét az 1890-es években a nagykunságihoz hasonlóként jellemezték. A sakktáblaszerű utcahálózat ma is meghatározza a települési képet. Az utcák szélesek, a há­zakhoz a belterületen nagy tel­kek tartoznak. A település köz­pontjában a középületek és az Almássy út rangos lakóépületei jelzik a parasztpolgári ízlés meghonosodását az építkezés­ben. A város többi részén az al­földi mezővárosokra jellemző tornác nélküli és tomácos, a század elején még zömmel nád­dal, kisebb mértékben cseréppel fedett épületek álltak. Jellegze­tesek a házvégi kovácsoltvas oromdíszek, melyek jelzik a ház lakóinak katolikus, illetve re­formátus vallását is. A lakóházak többnyire háromosztatúak. Az utcára néző helyiségük a szoba, mel­lette a konyha és a kamra he­lyezkedik el. A gazdasági épü­leteket a lakóház vonalában, annak folytatásában építették fel. A lakóház berendezése utal a benne lakók társadalmi hely­zetére. A módosabb gazdák, iparosok tárgykultúrája a pol­gári mintákat követte, míg a kisgazdák, cselédek, summások nagyobb részt maguk készítette vagy vásárokon beszerzett tár­gyak között éltek. Az újranépesedést követően a XVIII. század folyamán előbb uradalmi, majd céhes ipara fej­lődött igen gyorsan. 1816-ban alakult csizmadia-, molnárcéhe, valamint a takács- és szűcs- és a kovács-, kerékgyártó- és aszta­losmesterekből álló vegyes céhe. 1852-ben 95 iparosa kö­zül 40 volt csizmadia. 1879-ben már 172 iparos dolgozott a tele­pülésen. A XX. század első évtizedei jelentették a mezővárosi kisipar és kereskedelem fénykorát, amikor 102 csizmadia és cipész, 40 kovács, 58 szabó, 24 hentes és mészáros, 19 kőműves, 36 építő és 15 lakatos működött, s megjelentek a modern ipari szakmák képviselői is. A piacáról és vásárairól messze földön híres Török­szentmiklós első vásárprivilé­giuma 1732-ből származik. A szerdai és szombati napokon tartott piacokon hihetetlen gaz­daságban és mennyiségben so­rakoztak az áruk, amelyekről Nagy Kálmán így írt: „komlós kenyér, kiporciózott kenyér napszámosok részére, hús. potyka fonttal mérve, istráng kötél, szekér gyékény, bor, pá­linka itcés kiméréssel, teknős­béka párban... farkasbőr, róka­bőr kikészítve, élő borjú, kocsi­rúd, vaj itcés edénnyel mérve, új csizma, fejelt csizma, abra- kos tarisznya, 7 itzés korsó, jó bors fonttal mérve, hám, kapa, fokhagyma koszorúban, mézes­báb” és még folytathatnánk a sort. A XX. században sem ve­szítette el jelentőségét a vásár- nyi méretű piac. A rőfösök, cukrosok, virágárusok, dinnyé­sek, kosárfonók mellett a híres mezőtúri és helyi fazekasok is itt árusították portékájukat. * Hányatott sors után jutott méltó helyre a törökszentmik­lósi helytörténeti gyűjtemény gazdag néprajzi anyaga. Ami­kor 1993 őszén a gondosan fel­újított egykori villaépületben egy teremben állandó néprajzi kiállítást rendeztünk, neves és névtelen elődök nyomdokain járhattunk. 1860-tól két esztendőn ke­resztül Törökszentmiklós plé­bánosa volt Ipolyi Arnold, akit az ugyanebben az évben alakult Olvasó és Társalkodó Egylet elnökének is megválasztottak. Ipolyi néprajzi, történeti kutatá­sok mellett jelentős tárgygyűj­tést is folytatott a környéken. Az ő révén kerültek az első tö­rökszentmiklósi illetőségű tár­gyak - köztük gyapjúhímzések ­a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárába, a mai Néprajzi Múzeum elődjébe. A sort Jankó János folytatta, aki 1894-ben, május 18-21-e között Kludik Béla főjegyző kalauzolásával utazta be Jász-Nagykun-Szol- nok vármegyét, hogy kiválaszt­hassa az ezredéves kiállítás „néprajzi faluja” számára épí­tendő ház típusát. Úti megállója volt Törökszentmiklós is. Ugyancsak 1894-ből szárma­zik három, a Néprajzi Múze­umban őrzött fényképfelvétel, Chilinszky György munkái, amelyek nemcsak a török­szentmiklósi népi építkezési stí­lust ábrázolják, hanem a fény­képész ritkaságszámba menő egyik fotója a lakberendezés rendjét is bemutatja. A képek mellékalakjai törökszentmiklósi viseletben lévő férfiak és nők. Törökszentmiklós monográ- fusa, Tóth Sándor a XX. század huszas éveitől hangyaszorga­lommal kutatta a település múlt­ját. Munkája - amely csak 1957-ban jelenhetett meg - olyan, pótolhatatlanul elpusztult levéltári források kijegyzését tartalmazza, amelyek révén nemcsak a középkori és török világbeli Törökszentmiklós éle­tét, hanem a XVIII. századi vi­szonyokat is megismerhettük. Az 1950-60-as években Butyka Béla tárgygyűjtése ala­pozta meg a helyi múzeum nép­rajzi gyűjteményét. Az Ecsedi István tanítványi körébe tartozó Butyka Béla - 1966-1972 között a gyűjtemény első vezetője - fá­radozásai nyomán nagy értékű és nagyszámú néprajzi tárgyat ajándékoztak ez idő tájt a le­endő múzeumnak a török- szentmiklósiak. Az alakuló mú­zeum első kiállítása a gimnázi­umban nyílt meg. Az 1970-es évek közepétől többszöri köl­tözködésre . kényszerült a gyűj­temény. 1974-76-ban nagy­számú tárgyat leltározott be Gu­lyás Éva, és a művelődési ház épületében új raktári rendet ala­kított, s új kiállítás nyílt. Irányí­tásával 1978-ban diák honisme­reti tábor kutatta a törökszent­miklósi summások, cselédek életét, a régi mesterségeket, há­ziipart. Másfél évtizede a gyűj­temény gondozója Szabó Antal gimnáziumi tanár, aki tovább gazdagította a helytörténeti mú­zeum néprajzi gyűjteményét. A most megnyílt Fejezetek Törökszentmiklós népéletéből című kiállítás szükségképpen csak ízelítőt nyújthat, mozaiko­kat villanthat fel a látogató számára, egy-egy mívesen megmunkált néprajzi tárgy be­mutatásával fényt vetve a múlt századnak és a XX. század első felének paraszti kultúrájára. Bereczki Ibolya Méltó környezetben a helytörténeti gyűjtemény kén, a Tinóka-ér vizével körül-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom