Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
4 V isszatekintő 1993. szeptember 4., szombat A kormányzó Tragikus sorsokban bővelkedő történelmünk sokat vitatott alakja előtt rójuk le kegyeletünket, amikor vitéz nagybányai Horthy Miklós altengemagy, Magyarország kormányzója családtagjaival együtt visszatér a szülőhazába, ősei földjébe, amelyből vétetett. Mint annyian előtte, végigjárta a magyar kálváriát, melynek stációin a csapások egyaránt sújtották magánemberként és államférfiként. A kripta, amely most befogadja testét, számos hozzátartozójának vált időnek előtte végső otthonául. Bátyja szinte gyermekként lett áldozata annak a hivatásnak, melyet később ő is választott, öccse meglett férfiként föladva a védettséget nyújtó magas közigazgatási állást, sietett a harctérre, az ősi virtus szerint huszárrohamban hősi halált halni. Gyermekein' végigtekintve is fejfák sorakoztak egymás után. Egyik leányát a felnőttkor küszöbén, a másikat viruló fiatalasszonyként szólította magához a Teremtő. Fia fronton lezuhant vadászgépének lángoló roncsa máig élő találgatások kiapadhatatlan forrása. E téren közös volt útja példaképével, I. Ferenc Józseffel. A hasonló feladathoz hasonló sors is méretett rá. Mindkettejüket a magánéleti csapások is edzették a hivatásra: egy pusztuló birodalom, illetve az annak romjaiból új életre törekvő ország terheinek elhordozására. Nem a becsvágy vagy a hatalom bódulata ragadta magával, amikor az államfő hivatalát vállalta. Életcéljául pusztán azt tűzte ki, hogy tengerész legyen, és annak lehetőleg a legjobb. Ellenfeleinek szava a tanúságtétel arról, hogy e célját maradéktalanul elérte. Szomorú fintora a sorsnak, hogy tengerészpályájának végén egy tragikus finálé főszereplője lelt. Azt a flottát, melyet mindhalálig szolgálni kívánt, neki kellett eltemetnie. Életének alkotó korszakát lezártnak gondolva vonult vissza a magánéletbe, ahonnan a sors újra szólította olyan feladatra, melyhez képest a harc megpróbáltatásai idillikus játékok voltak csupán. A szétzúzott, porig alázott Magyarországot kellett visz- szavezetnie az európai nemzetek családjába, akkor, amikor kevesen kívántak minket ott látni, de annál többen óhajtották pusztulásunkat. Sikerrel elvégezte e munkáját is. magára véve, személyében elhordozva azokat a vádakat, amelyeket a trianoni osztozkodás után rossz lelkiismerettől ösztökélt ellenfeleink országunkra, s annak jelképévé vált alakjára kiabáltak. Nem tartozott a korokat meghatározó nagy államférfiak közé. O sem tartotta magát annak, s nem is kívánt alkotó résztvevője lenni annak a fegyverzajtól hangos tülekedésnek, mely elárasztotta Európát. Célja pusztán az idegen uralom alá került honfitársaink hazavezérlése volt a nemzet testéhez. Ehhez eszközei igen csekélyek voltak. Csupán sodródhatott az árral, úgy, hogy azok a vezérlő elvek - a tisztesség és becsület - melyek mindig sajátjai voltak, s melyek értékét példaképe, az agg császár is mindenek fölé helyezte, ne csorbuljanak. Nem tehetett arról, hogy időközben a világ alkalmatlanná vált ezen eszmék befogadására és tiszteletére. A XIX. század lovagias szelleme elenyészett, s ez tette őt kissé anakronisztikus hőssé. Van mód találgatni, hogy egy más politikai magatartás mit szülhetett volna, de az erőviszonyokat és szándékokat ismerve nem lehetnek illúzióink. Az ország belső életében minden esetben felül tudott emelkedni a pártharcokon, s az önmagukban bízó szilárd lelkű emberek tulajdonsága szerint nem félt magát körülvenni nagyképességű munkatársakkal. Hiányzott belőle a félelem, hogy árnyékot vetnek rá. Tudatában volt vitathatatlan tekintélyének, amely a stabilitást és egyensúlyt jelentette az egyre zaklatottabb világban. A legsúlyosabb vád, ami élhette és érheti, aránylag csekély figyelme a szociális problémák iránt. Nem belőle hiányzott a jó szándék, hanem az évszázados beidegződésektől vezérelt gondolkodásmódból - mely nem csak az övé volt - hiányzott még akkor a kellő érzékenység a tömegek gondjainak felfogására. A haladás iránya e téren sem kétséges, a tönkretett, majd föltá- pászkodó. ugyanakkor gazdasági válsággal terhelt országban próbálták némileg orvosolni a súlyos szociális gondokat, de ez a kérdés az országot sújtó egyéb bajok mellett sajnálatosan háttérbe szorult. Hogy békésebb időkben ezen az úton meddig jutottak volna, már nem tudjuk meg sohasem. Az újabb világégés annyi mással együtt ezt is eltemette, s mai állapotunkból visz- szanézve túl sok a kérdőjel ahhoz, hogy elhamarkodottan végső ítéletet mondjunk. Azt mondják, Magyarországon nincs üdve a keresztnek. A kormányzó életére is mélyen igaz e gondolat. Életműve összeomlott, országa ellenség martaléka lett, ő maga földönfutó, emléke rágalmak céltáblája. Kiszabadulva az egykori fegyvertárs fogságából, puszta életén és családja maradékán kívül csupán a hite maradt, hogy Magyarország sorsa jobbra fordul, az idegen megszállás időleges lesz. A sors még egy csalfa reményt tárt elé, az ’56-os forradalommal - a bukás felőrölte maradék erejét. Élete lángja hamarosan kihunyt, s hitvese is rövid idő múlva követté őt egy jobb világba. Ma, amikor elkísérik őt utolsó útjára, a főhajtás legyen egyúttal a megbékélés jele is. Emlékezzünk rá indulatok nélkül, elvetve a tudatos rágalmakat. A tárgyilagos ítéletmondás a történelem feladata, de az már ma is világosan áll előttünk, hogy tiszta szándékú, becsületes ember és magyar hazafi volt. Nyugodjék békében. Szathniáry István Székelykaput állítottak tiszteletére Kenderesen Horthy Miklós emberközelben Néhány szót a kihallgatásokról. A szárnysegédek közölték a fogadás időpontját, és akkor, amikor megjelentem, a szolgálattevő szárnysegéd azt is tudatta, hogy „főjegyző úr, ennyi és ennyi perc áll rendelkezésére”. Ezt soha betartani nem lehetett, végül is a kormányzónak nem egy kis községi főjegyző dirigált abban a vonatkozásban, hogy hány perc legyen a kihallgatás ideje. Ezt ő döntötte el természetesen. Részben konkrét kérdéseket tett föl, részben pedig megadta a lehetőséget arra is, hogy tájékoztassam azokról a problémákról, melyekről mint a község vezetőjének tudomásom volt. Kenderes sokat nyert abból, hogy a Horthy család odavaló volt, az ő idejében épült ki a község. Nem sok hely volt például az országban, ahol tiszteletdíjas erdészt tudtak volna alkalmazni, itt igen. Akkor született a hősi emlékmű körüli erdőcske vagy a főutca parkosítása. És még annyi minden más is. Annak az időnek az emléke a református templom tornyának mai szép formájú kialakítása is. Ehhez az épülethez fűződik egy más emlékem is. Annak idején mélyen meghatotta a kormányzót, hogy azt az igen rozzant padot, melyben ült, valami ünnepi alkalomból újjal váltották föl, melybe belevésték a nevét. Nagyon köszönte. Hogy milyen volt a községhez való személyes viszonya? A belső komornák mind ken- deresi lányok voltak. Nem fogom sose elfelejteni, hogy egy alkalommal délután szaladt Az ú j községháza avatása előtt A kormányzó, ha csak tehette, hazatért szülőfalujába, ott pihente ki fáradalmait. Viszonya szükebb hazája lakosaival igen szívélyes és közvetlen volt. Aki most emlékeit felidézi - dr. Juhász Károly, Kenderes község egykori főjegyzője - hivatalánál fogva és magánemberként is sokszor találkozott vele. Saját benyomásaim nagyon kis dolgok, hiszen én nem voltam több, mint a Horthy korszak utolsó kenderesi. községi főjegyzője. Ott is születtem, és először kis napidíjasként kezdtem a községben a szolgálatomat, majd megszakítások után 1937-ben jöttem újra oda. Először segédjegyző voltam, majd 1942-ben nevezett ki Keresztes-Fischer belügyminiszter főjegyzői beosztásba. így már a most meglévő községház építése idején is ott dolgoztam és ott szolgáltam 1946 március végéig. Hogyan kerültem én kapcsolatba, akarva-akaratlan a sors rendelése folytán a Horthy-családdal? Horthy kormányzó úr a feleségével nyáron általában két hónapot, a június, júliust Kenderesen töltötte. Időnként a családja többi tagja is vele tartott, ez volt az ő szabadságának ideje. Hozzánőtt Kendereshez, és a község is őhozzá. Gondolom, hogy nagyon-nagyon jól érezte itt magát, erről közvetlenül is módom volt meggyőződni. Abban az időben még az ország kormányzója sem gépkocsin közlekedett, hanem vonaton, és Kenderesen külön váróterme volt a kormányzói családnak. Ott mi, a község vezetői fogadtuk őt érkezése alkalmából, amiről minket időben informáltak. Ezen a fogadáson részt vett a megye főispánja, alispánja, a járás főszolgabírója és mi ketten a falu főbírójával. Gyakorlat volt, hogy az ottani tartózkodása alatt a kormányzó úr a község főjegyzőjét, vagyis engem kétszer kihallgatáson fogadott. Azon túlmenően olyan uzsonnafélét adott a család minden évben egyszer, szintén nyáron, melyre olykor-olykor hivatalos volt a főispán és az alispán, de minden esetben ott volt a főszolgabíró, a falu főbírája és főjegyzője. Tulajdonképpen ez a három olyan alkalom volt, amikor a kormányzó úrral és a családdal, feleségével és menyével találkoztunk. Olyan esetre csak egyszer emlékszem, amikor mindkét fia is ott volt. Akkor még élt a kormányzóhelyettes is. Ezek abszolút kötetlen beszélgetések voltak, az akkori hierarchia rendje szerint sem érezte az ember, hogy itt az ország első méltósága és egy járásnak, pláne csak egy nagyközségnek a két vezetője van jelen. Annyira feloldották már az első pillanatokban a kissé talán feszélyezettnek induló hangulatot. hozzám az éppen szabadságon lévő lány, képzeljem el, hogy a kormányzóné és a kormány- zóhelyettesné fölkereste őt. Azt sem tudta, milyen párnát tegyen a megtörölt székre alájuk. Hát a mentalitásukra ez gondolom jellemző. A kormányzó úr milyen volt? Nem szívesen vette a kíséretet, tudta, hogy Kenderesen nem kell félnie. A születésnapján, ami júliusra esett, a község főutcáján végigsétált a családjával, majd vissza a kastélyba. Nem kellett hozzá húsz fogdmeg, hogy megvédjék valakinek az ilyen-olyan rosszindulatától. Volt nekünk egy elég jó énekkarunk, az akkori református kántortanítónak a vezetésével, és a születésnapon énekszámmal kedveskedtek a családnak és személy szerint a kormányzó úrnak. Akkor ő az emberekkel közvetlenül elbeszélgetett, akár ismerte őket név szerint, helyzetben lévő részének sorsa. Ezek a kihallgatások visszatérő kérdései voltak. Különösen emlékszem egy ’43-as találkozásra. Ekkor főleg csak ő beszélt, s a következőket mondta: „Minden reményem megvan arra, hogy Magyarország területét elkerüli a háború. Ha pedig ez így lesz, akkor Magyarországból néhány éven belül egy kis Svájcot tudunk csinálni.” Ekkor még elég érintetlen volt Magyarország mezőgazdasága, és remény volt arra, hogy a Balkánról fölvonul az angolszász haderő. Megkérdezte ezen a beszélgetésen, mi a gyakorlati tapasztalatom arról, hogy a kenderesi földek termőképességét, az emberek szorgalmát, a mezőgazdasághoz való hozzáállását és hozzáértését figyelembe véve, egy családnál mennyi az ideális földterület határa, amikor már nem csak a saját ellátáAz új községháza alapkőokmányának aláírása sára tud termelni, hanem a közösség részére is. Elmondta, hogy ezt á kérdést azért tette föl, mert elképzelései szerint szeretné elkerülni a háború utáni időben a föld tovább aprózódását. Lehetőleg úgy szeretné irányítani a családokat, hogy annak egy tagja iparos vagy kereskedő, mai szóval vállalkozó legyen, de legyen valaki a családon belül, aki viszont a gazdálkodást tovább folytatja. Ami a földreform kérdését illeti, a Horthy-korszakban a kormányzónak, mint az ország első emberének sem volt olyan egyszerű ebben a kérdésben valamilyen konkrét álláspontot elfoglalni. Közismert, hogy őt a magát elitnek gondoló réteg tulajdonképpen nem túlságosan fogadta be, és elég sok problémája volt ebben a vonatkozásban. Nagy önmérsékletre és önuralomra volt szüksége neki magának és munkatársainak is, hogy itt előre tudjon lépni. Amit egyáltalán lépni lehetett. Annyira foglalkoztatták ezek a problémák, hogy még egy község szintjére lemenve is vizsgálta azokat. Ezt is jellemzőnek mondanám a mentalitására. Egyéniségét a vele való néhány közvetlen beszélgetésből én személy szerint úgy tudnám megítélni, hogy egyenes, gerinces, katonás, ízzig-vérig magyar ember volt minden állítás ellenére. A szíve csak a magyarságért dobogott, esze értük dolgozott az ő lehetőségei és képességei szerint. Nagy embernek tartom.Sz. I. akár nem. Ez volt a jellemző rá. Minden érdekelte, ami a községgel kapcsolatos volt. A termés, a lakosság nehéz Családi idill a kastélyban
