Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
12 Irodalom művészet 1993. szeptember 18., szombat A zon a szürke télen a faluba költöztem, hogy feltámadjak. (1978). Öreg, rogy- gyant házban laktam, a falu közepén. A szobámban egy ágy, szalmazsákkal, egy feszület az előző lakótól, egy billegő asztal és az írógép. Az ablak előtt almafa állt, virágosnak láttam még a tél közepén is, pedig akkor már többször elhatároztam, hogy hátralevő életemet üldögé- léssel és a tűz rendbentartásával fogom eltölteni. Sokat sétáltam a holtág partján, köveket kacsáztam át a jégen a túlsó partra, magamnak. Néha Petőfi fája alatt üldögéltem, piros pádon, és vázlatokat készítettem arról a nemlétező világról, amit megfogalmazni akartam, és amelynek egykor utasa leszek. A nyár úgy érkezett a tél után, mint egy eltévedt látogató. A vízpart éledt, mozgott. Sok telek cserélt gazdát (D. üdülő- központ lett), sóderdombok emelkedtek a kertekben, borosüveget emelgetett a kőműves, a hétvégi tulajdonos értő szemmel figyelte a betonalapot, gatyás öregúr mázolta a kerítést lassan; gondosan (hiszen előbb-utóbb ezen a kapun viszik ki); új bolt, kocsma, mozi települt a falu és az üdülőtelep közé Akkoriban szakállas és rongyos voltam, mint egy remete. Sétáim alatt sokszor hallottam a telektulajdonosok hangját, amint abbahagyták a habarcskeverést, kopácsolást, szódavízkészítést, hogy jobban megfigyelhessék a magas, komor tekintetű fiatalembert, aki a vízpart felé ballag, hogy megállapítsa: még aznap sem érkezett meg a fekete bárka, amit néhány év óta mindennap vár. Egy reggel - esős idő volt, betegeskedett a nyár - vihorászó hang szólt rám az egyik üdülőház ablakából. - Nini, a szakállas - csilingelt a hang, halk férfinevetés kísérte. Megálltam. Hatalmas terméskő ház emelkedett a kék kerítés mögött; palatető, garázs, virágok, motorcsónaktest, és a nyitott ablak, keretében arcok, integető kezek.- Gyere be - süvöltött a szoba mélyéből egy férfihang. „Hátha ők tudják, mikor jön a bárka” - gondoltam, és benyitottam a kertkapun. Nyílt a ház ajtaja. A sortnad- rágos nő szőke volt, tejfehér és cseppfolyós. - Jöjjön csak. Iszik valamit? A szobában (a harmadikban) konyakszag, csőbútor, faágak a falon, vitrin, zene, táncoló poharak, és a másik három üdülő: egy idősebb nő, egy dagadt-uj- ján-aranygyűrűs férfi, és egy- Regényt - mondta a férfi, és másik agyarára tolta a pipát. - Abban a korban van.- Orvosnál volt már? - kérdezte a gyűrűs.- Igen.- Kiengedték?- Igen.- Nem helyes - dörmögte a fiatalember.- Kér? - emelte meg az üveget a nő. Bolya Péter: Fal és bárka hegyes tekintetű, teli tüdejű fiatalember. - No, üljön csak le - morogta a kövér férfi, pipára gyújtott. - Konyak, pálinka?- Maga borivó, igaz? - szólalt meg az idősebbik nő, szeme alatt megkondultak a zacskók.- Mindenivó - szólalt meg a fiatalember, és hátát a falnak támasztotta. - Nézd meg a sza- kállát. • - Mióta növeszti? - kérdezte a szőke nő.- Még nincs egy éve - mondta szakértőén a gyűrűs férfi. Nem láttam az arcukat. A ruhájukat, az ékszereiket, a mozdulataikat jól felismertem, de az arcuk . .. Üres, homályos foltok.- Idevalósi? - kérdezte valamelyik nő. (Vagy valamelyik férfi, női hangon.)- Igen. Azaz ... Nem.- Igen-nem. Nagyszerű! - röhögött fel a fiatalember, egyik talpát is a falnak támasztotta.- Művész, ugye? - kérdezték a zacskós szemek.- Igen. Azaz ...- Haha! - nevetett az idősebbik férfi.- Nemigen - mondta a fiatalember.- író vagyok - mondtam, orromat a pohárba dugtam.- Túró? - kérdezte a falmelletti.- És mit írt? - kérdezték a zacskók. Dienes Eszter versei: Őszi dal Megnyúlt órák, kinőtt egek nézd, az árnyék téged követ. Sápad a zöld, csendben rohad levél-gerinc, fa-öntudat. Ez már az ősz, sápadt mamó, elment-anyám-arcú, fakó; finom könnyűk - árvák gyöngye -, őszi harmat hull a földre. Ez már az ősz, vörös liget, fába vésett kérges szívek, görbe nyilak, bűvös körök csontváz a hold, vérzőn pörög. Rohadt bélként lóg az inda száraz gödör estig inna. Szörcsög, cuppog, telik kedve hideg nyálat fej az este. Monoton panes - csöves csontok vizet isznak, nehéz gondot. Hosszan nyúlik el az ének, elmúlása van a vérnek. Megnyúlt órák, kinőtt egek nézd, az árnyék téged követ. Sápad a zöld, csendben rohad levél-gerinc, fa-öntudat. 1A RáMjVoísísten , egyfiadra, ha már szögekbe léptem. Pimasz, ruhátlan arccal megcsókolom a térded. Ne kérdezd tőlem, hogy vagyok - haljak meg, hogy ha élek! Elhagyott minden oltalom, hát mihez képest féljek? Ajánlás Uram! Az én szám ordenáré - meglásd, kicsókolják a férgek Szívem is régen óné, már a másé rokkant dizősz bennem a lélek.- Igen.- Iszik is?- A művészek isznak - mondta a nő (az idősebbik?).- És mit iszik, ha iszik? - kérdezte a férfi (a fiatalabbik).- Ami van - mondta a pohár.- Szegény, ugye? - kérdezte valaki.- Az írók szegények - mondta a szőke.- Ült már? - kérdezte a gyűrűs.- Nézz rá - mondta a fiatalember.- Maga gyáva, ugye? - kérdezte a nő (zacskó?).- Nem.- Dolgoztatni kellene - mondta a fal.- Keszeg szegény.- Tornázott valaha egyáltalán?- Szesztomát - mondta a fiatalember.- Fel tudna emelni egy Trabantot?- A farát - mondtam, és éreztem, hogy pirosodik a szemem.- Nyomja a falat, attól is erősebb lesz - mondta a fiatalember.- Laci...- Komolyan - mondta a fiatalember. - Új izomerősítő módszer, én is csinálom. Nyomni kell az elnyomhatat- lant. Az űrhajósok is csinálják. Nézz ide. keszeg, megmutatom. Magam elé néztem. A bárka jutott az eszembe, és a kéziratok, szobám, és életem fő berendezése.- Ide nézz, te ökör, nem érted? - ordított a fiatalember.- Laci...- Kuss. Figyeljetek! - harsogott a fal. - Oda állsz, keszeg, a falhoz, ráteszed a kezedet, aztán nyomod, erőlködve, lihegve, amíg ki nem fulladsz, így, így, látod, aztán lazítasz, kifújod magad. Érted, keszeg? Mintha ki tudnád dönteni a falat, világos?!- Igen.- A börtönben is csinálhatod majd, keszeg, ha becsuknak. Megerősödsz, mire szabadulsz.- Biztos.- Te leszel a legizmosabb író. Na gyere, próbáld meg.- Laci...- Gyere, keszeg, meg kell erősödnöd, hogy köztünk maradhass. Gyere csak. „Talán már holnap itt lesz a bárka” - gondoltam, és a falhoz mentem.- Úgy - mondta a fiatalember, és az asztalhoz lépkedett.- A tenyeredet a falnak támasztod, aztán egy-kettő, nyomod, nyomod, ahogy csak az uszonyaid bírják . . . Nevettek, hangosan, harsányan. Hátranéztem, kezem már a falon. Az idős nő műfogat csillogtatott, a férfi hasa rengett az ing alatt, szállt a szőke haj, a konyak tapsolva táncolt az asztalon, a fiatalember mosolygott, emeletnyi magasból nyúlt le a pohárért, engem néztek, nevettek, harminckét foggal, örökéle- tűen... - „Vajon belefér-e minden írásom a bárkába?” - gondoltam. Nekifeszültem a falnak, teljes erőmből, nyomtam, nyomtam, két kézzel, zihálva .. . A fal engedett, kidőlt, kiugrottam a lezuhanó mennyezet alól, futottam a vízpart felé, hatalmas robaj a hátam mögött, palacsörgés, téglák zuhanása, mélyhangú ordítás, a laposra nyomott tüdő nyögése, gyűrűcsengés, zene-csend, aztán a száraz ágak rügyezése. A parton megálltam, visszafordultam. A ház: törmelékdomb. Mozdulatlan, halott halom. A hátam mögött meg- csikordult a föveny. „A bárka” - gondoltam. És nem féltem. Az Uj Néplap galériája t ■' ■ í A fenti rajzok Nagy Imre erdélyi festő Csíki Székely Múzeumban őrzött hagyatékából valók - a művész születésének 100. évfordulója alkalmából 1993-ban jelentek meg a Héttorony Kft. kiadványában. Novák Béla Dénes: Hetvenes évek Nem hazug a mítosz: jobbféle matrózoknak majd minden kikötőben van szeretőjük. 1971-ben én is hajós voltam, pontosabban felmérő matróz, ami annyit tett, hogy szondarúddal kavargattam a Dunát, bizony mondom, szlovák indulatokat nem gerjesztett tevékenységem. Szóval voltak szép menyecskék, ha nem Bejrutban, Dunafüreden, Tahitótfalúban, s Mohácson se Szolimán szultán szobrába lettünk szerelmesek. Hétvégenként Pesten lazítottam, egyik ilyen szombat-délutánon találkoztam régi szamárpad-társaimmal, együtt jártunk valaha mindenféle iskolákba. Megbeszéltük, leruccanunk a Balatonra, aműgyis untam már a folyóvizet. Magyartengerre magyar! - mi csodálatosak a lányok, midőn levetik fürdőruhájukat, s olyan fehér nekik minden Mount Everestjük! Irány Földvár. Az első napon megismerkedtem a cam- pingban dinnyét s egyéb zöldségeket árusító leányzóval, ő Kecskemét szülötte volt, én kispesti; gondoltuk, kell egy kis egészséges gén-kavarás .. . (Talán azért tetszettem neki, mert jó barna voltam, izmos, s különben is dinnyefejem van.) Teltek a napok, egyik este a móló felé ballagtunkban harsány zenebona-szót hallottunk valahonnét, nosza, gondoltuk, iszunk egy sört, ropunk egy gördicsei hasrae- sőst! (Az nem volt kiírva: BM alkalmazottaknak kisajátított (A monokli) épület.) Szép, délceg, sztálin- bajszos portás állott utunkba. „Ide? Be? fde?” - kérdezte fenyegető hangon, kábé olyan fölénnyel, mintha a Bölcsészkaron tartott volna előadást a bronzkori barlang-lakbérhát- ralékoknak az akkori lakosságra gyakorolt hatásáról, különös tekintettel a cikomyás káromkodások korai kifejlődésére .. . Gyuri barátom, egy méter hatvanas, érettségizett szellemóriás, ezt nem tűrhette tovább, félretaszította a bolsi cerberust, s büszkén becsörtetett a táncterembe. Eltelt öt perc, György-barát sehol. Utána kellett kutakodni, szegényt talán meglo- vasrohamozták a rendszerhű csajok?! A hátsó traktusban vala egy iroda, ott leltem meg őt, éppen magyarázott, aszongya: mi nem vagyunk négerek, s jogok és szabadság, meg ilyen marhaságokat. Kiknek szónokolt? Nem szívesen minősítek, ám ezen fogadalmam csak emberszabású lényekre vonatkozik, akik pedig a helyiségben - Gyurin kívül - tartózkodtak, valahol leragadtak az evolúció egyik kezdetleges szakaszán. Mit látok? Gorillapofájú szőke, bicskával mancsának körmeit pucolja; lábai az asztalon. Másik három, ásót-ka- pát sose látott parasztgyerek, mindenben igyekezett utánozni csápájevét, azzal a különbséggel, hogy az ajtónál álltak, s így lábuk nem ért az asztalig. Beviharzottam, egyiküket hátbavágta az ajtó, az ipse rosszallóan lóbálta a gumibotját. No, Szentgyörgykém, hagyjuk a sárkányokat, tűzzünk innen a francba, szólottám bölcsen, karonragadtam ismerősöm, kifelé tuszkoltam, vonszoltam, nem akaródzott jönnie. Észre sem vettem, a pribékek követnek; amint az utcára értünk, megszólal egy hang: „Öcsi, mit ugattál az előbb?” Megfordultam, abban a minutában, kapásból, teljes erőből térdenrúgtak. A platinafej volt. Máshova szánta az attakot, de ösztönösen hátraléptem, így elhibázta fogamzásgátló akcióját. Hiába cipelt néhai Nagypapám vasámaponta a templomba, én bizony nem tartottam oda a másik térdemet, egy bal csapottal megkínáltam a szemealját. Hajrá! - sportszerűen beleavatkozott a viadalba a többi junior partizán is. Nem lett volna gond, mozogtam meglehetősen, de a zajra kicsődült az egész mulatozó üdvhadsereg, s azt ordítozták: „üssétek a hulligáno- kat!” Százkilós párttitkámők, egész életükben kussolni kényszerített harmadrangú besúgók kívánták véremet. No, mondok magamnak, ideje télakolni. Kaptam is egy flemmet, eleredt az orrom vére. Hős Györgyöm, s alkalmi arám, a Márti már előbb lelé- celt, otthagytak derékig a bajban, gondolhattam volna, hogy semmit se tanultak a muszka háborús filmekből. S eljövendett a másnap. Sétálok a vendéglő irányába (előző esti kalandom rég feledtem már), s kit látnak szemeim? Két rendőr társaságában hamuszőke-szín-hajú tegnapi ellenfelemet. Karján önkén- tesrendőr-karszalag, éppen igazoltattak egy óvodásnak álcázott ellenforradalmárt. Közelebb érek, hát látom ám, bal szeme alatt hatalmas lila folt; kétbalkezem nyoma. - Ez nem tréfadolog, ha ezek kiszúrnak, alulról szagolhatom a tegnapi zoknimat! Aznap délután -elutaztunk Földvárról. (A lány maradt, de nem hiányzott. Állandóan azt ragozta: dinnyemag, dinnyemagzat. Férjhez akart menni; legyen áldott az akkoriban a környéken tartózkodó összes kül— és belpolicáj!) Szabadságom hátralévő idejét az Adám sörözőben töltöttem, s megfogadtam, rendszerváltásig engem a Balaton nem lát. Ki gondolta volna akkor, hogy csupán húsz évet kell vámom, és máris (nem önkéntelenül!) kivonulnak magukból önkéntesrendőreink?
