Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-17 / 217. szám

1993. szeptember 17., péntek 13 Múltunk és jelenünk Nagykirályunk, Attila Mostanság ismételten „di­vatba jöttek” a hunok, s leg­inkább ismert nagykirályuk, Attila. Ez a divathullám ugyanúgy, mint a többi hozzá hasonló - főleg dilettáns hí­veik miatt - a felszínes isme­retek szintjén maradt-marad meg. Azok, akik egyre gyak­rabban idézik fel a történe­lemnek ezt a korszakát - tisz­telet a kivételnek - gyakran elemi ismeretekkel sem ren­delkeznek. Pedig a források, a feldol­gozások még magyar nyelven is megtalálhatók a közkönyv­tárakban. Ezeket azonban a „szerzők” nem használják. Az elburjánzott „délibábos elképzelések” alig cáfolhatók, hiszen közreadóik „hisznek bennük”. A hittel pedig a tu­domány nem tud vitázni. Nem is érdemes. Ezért választottuk azt a módszert, hogy a kor­szak jeles kutatói írásából közlünk részleteket. Bóna István professzor, a mai hunkutatás nemzetközi­leg elismert szaktekintélye. Német nyelvű könyve a leg­utolsó és legmodernebb fel­dolgozása a népvándorlás kor talán legismertebb keleti lo­vas nomád népe történetének. Azzal a válogatással, me­lyet a „Rubicon” című törté­neti folyóirat legutolsó szá­mában közölt hosszabb terje­delmű írásából idézünk, a hun nép és Attila „nagykirályuk” hiteles történeti képének' ki­alakításához kívánunk hoz­zájárulni. Dr. Madaras László oldalszerkesztő Az Attila név Az „ezer éven át élő hun hagyományt”, a „népig leha­toló hun-tudatot”, egyebek mellett szokás Árpád-kori személynevekkel is „bizo­nyítani’’. Mindenekelőtt az Attila (éj a csalárdul ide­vont, az Árpád-korban isme­retlen Etele-Etila) személy­nevek állítólagos gyakorisá­gával. A valóságban az Atila személynévből keletkezett 12-13. századi két falunevet (1138-ból: villa Atila, a mai Átala és 1221-ből: egy At- hila nevű birtok) és talán két Atila személynevet isme­rünk az Árpád-korból, utána századokig nem fordul elő. Nem, mivel a névadás min­den időben divat kérdése volt. Az Atila név szórványos előfordulásaival egy időben jöttek divatba a népszerű Trója-regény nyomán a tró­jai nősök nevei: a gyakori és népszerű Achilles, utóbb magyarosan Echellős, amely 1138-1251 között egyaránt előfordul püspök, ispán és ór nevekent, valamint a rit- ább Priamus/Peremus, Hector, Paris, Dédalus. Ezek éppen az ellenkezőjét bizo­nyítják annak, mint amit a nevekkel bizonyítani szeret­nének. Az Ánjou-korban ugyanis divatban maradtak a trójai nevek: Hektor/Ektor, Priamus, utóbbi falunévként is (ma Perjámos), miközben teljesen eltűntek az Athilák és Atilák. S nemcsak ők, ha­nem a 13. században nép­szerű Aladár/Olodar (1221-ben egy Achilles fia Áladár is ismert) és Csaba/ Sóba nevek is, holott Kézai Simon Eteléjével együtt mindháromnak éppen ekko­riban kellett volna divatossá válnia. Nem váltak diva­tossá, a „névmágiával” sem lehet téglát a honfoglalás és a kora Árpád-kori hunokhoz eljutni. Az Attila nevet - Kézai tudatos Etele változatától el­tekintve - a magyar sze­mélynév- és helynévadás a 20. szazadig helyesen hasz­nálta. Éppen legrégibb gesz- tánkban, Anonymusnál for­dul elő hibátlanul (Attila, Atthila). Már nála megjele­nik a rövid változat is, amely krónikáinkban, név­adásunkban Heltaiig S eduralkodó (Atila, ila, Atyla). A barokk korban visszatér mellé az Attila. Attilaként használta Petőfi és Garay, így nevez­ték 1849-ben a mar említett huszárezredet. Csak a hu­szárok zsinóros mentéjét hívták atillának. Arany Já­nos szándékosan nyúlt visz- sza Kézai Eteléjéhez, Etel- jéhez, miközben nagyon jól tudta, mi volt a hun nagyki­rály igazi neve. Á Buda halála előszavá­ban vagy a Csaba-trilógia jegyzeteiben Attilát írt. A ki nem adott Csaba királyfiban az összes lehetséges válto­zattal kísérletezgetett, az Etele mellett az Átilával és Attilával(!) is, mikor melyik felelt meg a verssornak. Ugyanilyen költői szabad­sággal váltogatta ötfélekép­pen az Ildikó, Ilda, Hilda, Krimhilda, Krimhild nevet, valószínű hát, hogy verstani ojcokból szerepeltette az Átilla alakot is. A 20. szá­zadban Gárdonyi nyomán vált népszerűvé, s mara kü­lön utónévvé: Attila vagy Atilla. Utónévként nem le­het kifogásolni Atillát, ám balgaság azt vélni, hogy csak ez a „jó magyar’, mintha Anonymustól Pető­fiig senki sem lett volna az. A sikeres hun hadsereg és fegyverzete Az antik írott források és a hun régészeti leletek egybe­hangzó vallomása szerint a hun katonai sikerek titka vil­lámgyors lovas harcmodo­rukban és újszerű fegyvereik­ben rejlett. Fürge és igénytelen steppei lovaikat az antik világban ko­rábban ismeretlen, elöl-hátul magas kápájú nyereggel lát­ták el, amely biztos ülést és kiváló célzási lehetőséget biz­tosított. így a csontlemezek­kel merevített, úgynevezett visszacsapó „reflex” íjaikkal nagy távolságra is jól célzott lövéseket tudtak leadni. Nem véletlenül vált az an­tik kortársak számára szimbó­lumukká az íj, önmaguk szá­mára pedig hatalmi jelvénnyé az aranylemezekkel díszített „aranyíj”. Fontos fegyverük volt még az Európában hasz­náltaknál jóval hosszabb pen­géjű, lovasharcra kiválóan al­kalmas kard és a lóról dob­ható kopja. Harcászatban a felderítés, a biztosítás, a hadászatban a több irányból indított harapó­fogószerű bekerítő hadműve­letek, mindenekelőtt és -felett azonban a harcosok fegyel­mezettsége méltó az emlí­tésre. Sikereik mindaddig töret­lenek voltak, amíg nem nagy létszámú lovascsapataikkal meglepték ellenfeleiket. Háborúik akkortól váltak gyilkos, ember-ember elleni küzdelemmé, amikor Attila az alávetett népeket is besorozta hadseregébe. Valóság és mitikus torzkép Nagy történelmi tragédiák: Mohács, Világos és Trianon után a magyarság szellemi kép­viselői két kézzel igyekeztek belekapaszkodni abba a csalfán délibábos hajdani dicsőségbe, amelyet nemzeti történelmünk nagy korszakaiban, az utolsó Árpádok, az Anjouk és a Hu­nyadiak idején álmodtak meg gazdag képzeletű krónikaírók. A hajdani fényes múltba való menekülés negyedszer talán a II. világháborús összeomlást követő években lett volna „idő­szerű”, a négy évtizeden át köte­lező „állami optimizmus” azon­ban hallani sem akart holmi jó­tékony magyar önvigasztalás­ról. Miközben saját történel­münkről a ténylegesnél is jóval kevesebb valóságos eredmény­nyel kellett beérnünk, végig­nézhettük, hogyan vált még mai kicsiny országunk területe is a mienknél semmivel sem ke­vésbé romantikus „őstörténel­A hun történelem szereplőit alig ismerjük. Még a hun nagy­királyok közül is csak a követ­kezőkről tudunk: Balamber, Karaton, Mundzsuk(?), Ruga, Bleda/Belda, Attila, Ellak. Név szerint ismert Attila három nagybátyja: Ruga, Oktar és Aj- barsz. Attila főfelesége Arikan volt, csak a tőle született három fiú számított legitimnek: Ellak, Dengitzik, Emak/Imek. Ismer­jük néhány alvezér, herceg és főember nevét is: Uldin, Kur- szik, Eszkam, Mama, Atakam, Emnetcur, Ultcindur, Kelkai, Eszla. E hun nevek többségét a nyelvészek nem lebecsülendő része az ótörökből magyarázza és értelmezi. Attila idejében a nagykirályt „kiválasztottai” vették körül, valamint vazallus királyok, akik Attilának köszönhették a hun uralmat is túlélő despotikus ha­talmukat. Attila görög-római szárma­zású „hívei” és „kiválasztottai”: mek” ütköző zónájává, hogyan csaptak össze a Kárpát-me­dence hajdani uralmáért soha nem létezett nagymorva-szlo- vák, kijevi-nagyorosz, dák-nagyromán, karan­tán-nagyszlovén vagy nagybol­gár „birodalmak”. Mindez - re­mélhetőleg - már a múlté, s ha még nem, azzá kell lennie. A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő a mester­séges elfojtás alól, s a valóság megismerése helyett ismét déli­bábokat kerget: honfoglalásunk 1100 éves, államiságunk 1000 éves múltjának méltó megün­neplése helyett „kettős” honfog­lalást, soha nem volt „bánhidai csatát” és ,,pusztaszeri ország- gyűlést”. Árpád helyébe Atti­lát állítja, s önmagunk helyébe egekbe emelt mitikus torzké­pünket, a mesebeli hunokat. Az alábbiakban először nem a me­sebeli, hanem az igazi hunokkal igyekszünk megismertetni az olvasót. Bóna István Onegesius/Hunigiz nagyvezér; az utóbbi öccse, Skotta; a pan- nóniai római arisztokrata, a ké­sőbbi utolsó nyugatrémai csá­szár apja, Orestes, s titkárai: a pannóniai Constantiolus és a moesiai Rusticius. Attila vazal­lus királyai: a gepida Ardarik, s a valószínűleg szintén gepida Laudarik, Attila rokona, aki el­esett a mauriacumi csatában; a szkir Edika, Odoaker apja; az osztrogót Valamer, Nagy Theo- derik nagybátyja; a szvéb Hu- nimund; a rugi Flaccitheus; a frank Childerich, Clovis apja. A nagykirályokat a gótok ki- csinyítő-becéző formában em­legették: Attila (Atta-ila) = Atyuska, Bleda-Bledila = Ble- dácska, Ruga-Rugila = Ru- gácska. Komikus tévedés tehát az utóbbit a latin-újlatin ’illa’ női végződéssel összetévesztve „udvarhölgynek” vélni, nem tudván azt sem, hogy a gótban az ’a’ végződés hímnemű, tehát férfit jelent. IV. László „hű klerikusa” (nem sok lehetett, ha ennyire hangsúlyoznia kellett), az el­pusztult Kéza faluból szár­mazott, helyét ma Ginza-puszla őrzi Bicskétől délkeletre, mintegy 5 kilomé­terre. A régi nevén egyelőre nem ismert Szent László-víz mellett feküdt, nyugatról a szomszédos, párhuzamos Keve aszója (ma Váli-víz) határolta. Kézai ómagyar „Cuwe azoa” kifejezéséből a völgy, pataktól átszelt rét ér­telmű aszó szót a következő évszázadban már rosszul vagy félreértik, így lesz be­lőle „Keveháza”, miközben az ómagyar nevet is meg­őrizte Kajászó falu. Keletről a Tárnok völgyével (ma Benta-patak) volt szom­szédos, amely Százhalomnál érte el a Dunát. Ez a vidék - az írópap saját szűkebb pátri­ája - lesz müvében a hun-tör­ténet belső színhelye. A Pannóniában, illetve a hun-történet térségében ví­vott nagy csatákat s más eseményeket Kézai Simon logikusan - úgy is mondhat­nánk, kiváló történelmi ér­zékkel! - a római romváro­sokhoz köti, melyek az ő ide­jében még nagyszabású, lát­ványos romok voltak. Aquincum (Kézainál Si- cambria) romjainál kelnek át a hunok a Dunán, ez lesz Etele fővárosa, amelyet a németek Etzelburgnak, a hu­nok pedig - mit sem törődve Etele tilalmával - Buda nevé­ről Óbudának hívnak. Itt vívja az utolsó, döntő csatát Csaba és Aladár, s ide vágyik vissza Görögorszából Csaba. Nagy csata zajlik le a Kézai által Potentiának (követőinél Potentina) nevezett százha­lombattai római castellum közelében, az elesett hun ve­zéreket egy nagyméretű ha­lomsírokból álló (valójában korai vaskori) temetőben, a Százhalomnál temetik el, em­léküket római kőoszlop őrzi. Egy másik nagy csata Tulna/Tulln és Cezumaur/ Zeiselmauer között zajlik le, mindkét helyen - mindmáig! - nagyszabású római falak, kapuk, tornyok állnak. Etele Szőnyben, a római Dunántúl Legio-castrumában törvény- kezik, Macrinus Sabariából vonul Potentáig. Római rom­város nélkül - hiszen valami­től romba kellett dőlniük - Kézainál szinte nem létezik csata. Horribile dictu: Kézai­nál még a „bánhidai” csata sem a nevezett helyen zajlott le. A Csaba és Áladár si- cambriai viadala után szinte 10 évvel (!) lezajlott második honfoglalás nagy csatája (Marót fia Szvatopluk ellen) nem a krónikákban szereplő „Bánhidán” (a 13. századi vámállomás ezen a néven a 12. század előtt valóban nem létezhetett), hanem a Rákos­patak (ma Által-ér) völgyé­ben történt „egy városban, amelynek még most is állnak romjai”. Ez nem más, mint a Kör- nyén ismert, hatalmas tor­nyokkal körülvett késő római erődváros. Végezetül megál­lapítható, hogy Kézai hun-történetének „pannónia” színhelye azonos a Nibe- lung-ének színterével. Míg a Duna völgyében Pannónián túl az egykori Noricumba is benyúlik, addig a Dunántú­lon a Savaria-Potentia (Szombathely-Százhalona- batta) vonaltól délre semmi nem történik. A Tisza-völgy, az Alföld csupán ködös hát­tér vagy díszlet. Ha a hun-történet házai színterei Kézai leleményei és „szerzeményei”, még inkább elmondható ez a hunok kül­földi hadjáratairól. A vala­mely krónikában félreolva­sott Katalániát (= Catalau- num) nem számítva, mindig oda s arrafelé mentek, amely vidékeket Kézai Simon maga is ismerte. Jellemző e tekin­tetben az a vargabetű, ame­lyet Attilával az itáliai hadjá­rat előtt a dalmáciai városo­kon át megtetetett. Ugyanígy jár el Nibelung hőseivel a költőjük, ez volt akkor a szo­kás. A történelmi szereplők Attila kardia A korai Árpádok Attila-kultuszának bizonyítékaként szokták emlegetni a hí­res bécsi szablyát, holott erre a célra az semmiképpen nem alkalmas. Az arany­veretes remekműről a magyar régészet már 100 évvel ezelőtt - a tarcali honfog­laló sírból előkerült ezüstveretes szablya segítségével - megállapította, hogy 10. századi magyar fejedelmi díszfegyver. Azóta honfoglaláskori sírokban talált újabb arany- és ezüstveretes díszszab- lyák (Geszteréd, Rakamaz, Karos) nyo­mán a megállapítás egyetemesen elis­mert tudományos eredménnyé vált. Még a Bécsben, Kijevben vagy máshol min­ket nagyon nem szerető szakemberek sem tudnak mást mondani a bécsi szab- lyáról, legfeljebb ködösítve írják le korát és származási helyét: „Kelet-Európa, 10. század”. Csak a régészet eredményeiben járatlan tudatlanok (főleg itthon) játsza­nak újból és újból a gondolattal: hátha mégis hun fegyver, hátha valóban Attiláé volt, hátha ez az Isten kardja. Az aranyveretes szablya 570 éven át a német királyok és császárok koronázás­kor viselt díszfegyvere volt. Aachenben, ahol századokig őrizték, a közpkpr naiv hitével tapadt hozzá a „Nagy Károly kardja” elnevezés, miként a szintén szá­zadokkal későbbi német császári koronát is „Nagy Károly koronájának” tartották. Ezen nincs mit csodálkozni, a magyarok késő középkori Attila-hiedelmének né­met földön a mitikus magasságokba emelt, szentté avatott Nagy Károly volt megfelelője. A múlt század eleje óta Bécsben őrzött német-római császári jel­vény kapcsán holmi magyarellenes oszt­rák „kisajátításról” beszélni gyermeteg naivitás. Már csak azért is, mivel a Nagy Károly-szablya „Attila kardja” elnevezé­sét is a németség őrizte meg. Lampertus hersfeldi szerzetes nem sokkal az események után (1071) je­gyezte fel krónikájában, hogy a tízéves Salamont 1063-ban trónra visszasegítő Nordheimi Ottó bajor herceget a magya­rok királynője - I. András özvegye, Sa­lamon király anyja - hálából (és nem bosszúból, mint manapság olvasható) megajándékozta „Attila, a hunok híres királya kardjával”. Ennyit vagy ennyit sem szoktak a történészek, fegyvertörté­nészek a szövegből idézni, de hozzáte­szik azt, ami nincs benne: Attila kardja az Árpádok kincstárából származott. Ez­után röviden elmesélik, hogy a kard mindaddig szerencsétlenséget hozott tu­lajdonosaira, amíg a koronázási jelvé­nyek közé nem került. Érdemes azonban Hersfeldi Lambert szövegét teljes terjedelmében elolvasni. Az adományozások és szerencsétlensé­gek részletezése után a - nemcsak író, hanem olvasó - szerzetes igyekezett ma­gyarázatot találni „Isten haragja e bosz- szúálló eszközére”. Elővette Jordanes Geticáját (Gestis Getarum), és kiírta be­lőle a Mars (az Isten) kardjáról szóló ré­szeket: hogyan lépett bele az ökör, ho­gyan vitte a pásztor Attilához, aki a kar­dot magára övezte, s azután ezzel sa­nyargatta a világot, amint azt Gallia vá­rosaiban ma is mesélik - teszi hozzá. Művének elején kijelenti: annak a kard­nak a történetét kívánja elmesélni, amellyel Attila a galliai hadjárat idején a keresztényeket sanyargatta. Nem sok tű­nődés kell ahhoz, hogy belássuk, az egész históriát olvasmányai alapján Lambert körítetté a kard köré. A törté­nelmi mag csak az, hogy Ottó herceg kardot kapott Salamon király anyjától, amelyet továbbadott Dedi őrgróf fiának. Az ifjabb Dedi meggyilkolása után hen- rik király Merseburgi Luipoldnak adja. Ő járt a legrosszabbul, lováról lezuhanva a kard pengéjébe esett. Itt a történet megszakad. Nagy-nagy merészség kell ahhoz, hogy szablyánkat azonosnak véljük „a bosszú kardjával”, amelyet IV. Henrik 1085-ben viselt. Az egész históriában az a legnagyobb ne­hézség, hogy egyik számba vehető adat­közlő sem magyar. A királynő, Anasztá­zia kijevi hercegnő volt, a megajándéko­zott bajor, az eset feljegyzője frank, mindkettő német. Az Attila kardja elne­vezés akár a normann-varég eredetű ki­rálynőtől is származhatna, valószínűbb mégis az, hogy az Attila kardja történet mindenestől Lambert találmánya. Győrffy György szellemes és meg­győző felvetése szerint az Anasztáziától eladományozott átkos kard nem más, mint a belháborúk sorozatát okozó her­cegi hatalmi jelvény, a dukátus kardja: az I. András és Béla herceg közötti híres várkonyi jelenet „válaszd a koronát vagy a kardot” szereplője. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a je­lenetet legkésőbb all. század végén le­író magyar őskrónikában e fatális kard­dal kapcsolatban szó sem esik Attiláról. Kézai színhelye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom