Új Néplap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
1993. szeptember 11., szombat Jászkun Kakas íi Mindig rászednek Nem hiszek az újságoknak (sem)! Az agyamra megy már, hogy az a sok újság, a rádió, a tévé naponta mennyi zöldséget ösz- szehord! Állandóan arról regélnek: itt loptak el autókat, ott törtek fel húszat-harmincat. S még azt sem restellik leírni, hogy sok helyen úgynevezett bűnbandák direkte „utaznak” a nyugati kocsikra. Kicsit hurcol- gatják ide-oda, babrálgatnak valamit az azonosítószámokkal, egyebekkel, hamis okmányokat szereznek hozzá, és jó maniért túladnak rajta. Állítólag valamivel jobban élnek belőle, mint többállásos, többdiplomás honfitársaik, de kifizetnének a mellényzsebükből akár kisebb-na- gyobb káeftécskéket is. Nem vitás, ezek a mendemondák azért csak nyomot hagytak bennem is. Többek között ezért se töröm magam, hogy vegyek valami négykerekű járgányt. Meg az az igazság, hogy tartalék kápém per pillanat egyenlő egy olyan futballmeccs eredményével, ahol mindkét csatársor aludt mérkőzés közben. Mire a családot kistafíroztam őszi cipővel, miegymással, felborult mind pénzügyi, mind lelki egyensúlyom. De ezt hagyjuk. Visszatérek a rémhíráradatra. Van egy ismerősöm. Neki fene jól megy a sora. Se nem oszt, se nem szoroz a pénztárkönyvében egy flancos autó. A feleségének (pardon: a volt nejének) is külön kocsija van. És a csajnak annyi a cucca, hogy azt se tudja, hogy rázza a rongyot, szerintem naponta ötször is átöltözik. Irigyli a fene. Azt viszont nem értem, hogy a hapsi - mármint az ismerősöm - miért jár mindig konyákén foltozott zakóban az irodába. Nos, ez az ismerősöm vagy két hete elment egy csupafényes úri helyre; ne is mondjam, egy hochelegáns, új (vagy inkább régi) „hölgy kapcsolatával”. (Elég választékosán fejeztem ki magam?) Vacsora, miegymás, nem mondom meg, hogy mennyibe került a belépő, pedig tudom: sokba! Mi lett a vége? Nem nehéz kitalálni! Az ismerősöm a partnemőjét természetesen hazakísérte (ez egyébként így illendő). Nem akarok pletykálni, de mintha ott is aludt volna. Aludt?! írhatnak az újságok, mondhatnak a tévések, rádiósok nekem ezután akármit! Az a lényeg, hogy amikor az ismerősöm reggel (vagy reggel után) kijött az épületből, ragyogó piros sportkocsija ott állt érintetlenül! Nem volt letörve az antennája, a tükörje; nem lopták le róla a kerekeket; a benzint se csapolták meg: semmi nem tűnt el belőle. Az úr boldogan, hosz- szú forró csókkal elbúcsúzott a szerelmesétől a forgalmas utcán, és - az újabb randevú megbeszélése után - elrobogott. Kérem, ez nem csalás, nem ámítás, nem beszélek ösz- sze-vissza. Milliónyian megerősíthetik állításaimat, akik saját szemükkel láthatták a történteket (aki akarta, kétszer is!). Az eset - hogy ne áruljak tovább zsákbamacskát - Boby Ewinggal történt meg, akit - mint már említettem - jól ismerek. - fj Áhítat A mi kis Ki mit tudunk *
