Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
12 Irodalom —- művészet Lackner László: Kellenek a hülyék Torma! Emlékszel a szállóigévé szajkózott nagyképű, fölényes bemondásodra? „Kellenek a hülyék, hogy egyértelműen látsszon, mekkora zseni vagyok!” Szegény Varjú. Húsz kilóval nehezebb volt, mint te, mégsem mert soha darált mócsingot csinálni belőled, mert nyomasztó szellemi fölényedtől ronggyá ernyedtek megfeszült izmai. Hányszor figyeltem óriáscsecsemő-ar- cát, amikor sápadtan, huzatos szemekkel - a szürke tudatlanság árulkodó szimbólumaival - bámult maga elé, mert sejtelme sem volt a függvénytranszformációról, a fővonalak találkozásáról, a rendhagyó ragozásról... és te megszólaltál. A gerincén olyankor végigcikázott a robbantás gyújtólángja, a remegő indulat, az arcára kiült a bestia - tudtam, hogy csak egy mérhetetlen mozdulat adhatná vissza emberi önbecsülését, öntudatát, hogy agyoncsaphatna téged. „Kellenek a hülyék...”, hogy mögötted, tisztes távolságban lemaradva - mint egy mennyei díszkíséret - csodáljunk téged, amint magabiztosan és magától értetődő természetességgel besétálsz a műszaki egyetemre. Torma! Most itt állsz előttem, a minden tantárgyból jelesre kollokvált, államvizsgázott mérnök, és mosolyogsz. Én is mosolygok, szívemből és őszintén. Tehetem, mert amit te igyekszel leplezni, és világért sem akarsz elfogadni, azt én tudom: neked csak az iskola volt karrier. Esetlenül megölelsz. Mi a fenének, hiszen soha nem voltunk barátok, soha nem szerettelek. Ha kiszólítottak a katedra mellé, és ha életem legfrappánsabb mondatait, gondolatait sikerült kivágnom jelesre, akkor is egy nagy végtelen, fölényes mosoly terült szét az arcodon, amely mögül apró, alattomos nyilacs- kák tüzeltek felém, szinte kiabál: jó, jó, de ha engem kérdeztek volna, ez a hevenyészett kis előadás csak a bukástól mentene meg. És mindezt úgy játszottad el, olyan lehengerlő nyomatékkai, hogy a tanár is meginogjon:- Kísértett a gondolat, fiam, hogy jelest adjak neked, de valami mégiscsak hiányzott belőled, valami, amit nehéz szavakkal megfogni... Na, jól van, négyes. A nap lemenőben, jön az alkonyat. Fáradt, nehéz szag terjeng mindenütt. A fehérre meszelt házfalak, mint valami opálos rózsák virítottak. Az öreg körbenézett az akácfák levelein, az orgonasövényen, mely mögött a gyümölcsös terült el. Mit gyümölcsös! Pár fa alkotja már csak a valamikor a környéken is híres gyümölcsöst. De hol volt akkor a tanya határa! Ma már ha az összes szemüvegét egyszerre felrakná sem látná be a végét. A közös terjeszkedett egyre, most már csak ennyi. A facsoportok mögött ott van a széljárta róna. Eszébe jutottak a libák. Be kell terelni őket a fészer alá, védett helyre, mert még a ragadozók... Égyre gyakrabban jönnek, mintha valaki folyton értesítené, biztatná őket, hogy odamenjenek. A ludak gyönyörűek, jó kövérek. Nehezen mozdul az öregember. A csúzos, köszvényes láb nem enged. Aztán a poros bekö- tőúton felberreg a motor hangja. Jó ideje már, hogy nem jött, de most megint felveri a tanya megszokott csendjét és élővilágát. A libák nyugtalankodni kezdtek az idegen zajtól. Mint valami égiháború idején, a gyöngytyúkok kárálása belehasított a levegőbe, szinte elnémítva a motorzúgást. Az öregember is összerezzent, mintha valami rossz sejtése lenne. A kutyák nyüszíteni kezdtek. Az öreg rájuk mordult:- Csilaj te! Menjetek hátrább! Mit lábatlankodtok! Az idegen közben leállította a motorkerékpárját. Kis ideig szilárd talajt keresett a homokban. És te akkor egy professzor atyai mosolyával helyeseltél, bólintottál. Elfogadom az ölelésed, csak ' úgy ímmel-ámmal - mit tehetnék? Olyan formálisan mozdulok, mint amikor az ember tévedésből ráköszön egy lebbenő árnyékra.- Na, mi’zujs? - harsogod a fülembe. Egy ilyen közhely kérdésre az ember nem szokta kipakolni a fél életét, legfeljebb visszaközhe- lyez.- Semmi. Minden oké.- Ez az! - röhögöd erőltetetten, boldogságot színlelve, és csapkodod a hátam hosszú, vékony csápjaiddal. Ki is tör belőlem nyomban a szaggató köhögés;'- Erre iszunk! - kiáltasz föl.- Mi a fenének - gondolom én, de téged úgysem lehet eltéríteni, lelőni, meggyőzni, és már rángatsz is befelé egy ivóba. Amikor leülünk, feltűnik, hogy egy nő is tartozik hozzád, mert hiszen közvetlen természetességgel letelepedett közénk. Szembe kerülünk egymással.- Ja! - kiáltasz rám. - Ő Klári. Csak ennyi. Hogy aztán feleség, testvér, szerető, szomszédasszony, cseléd, csatlós vagy mifene, azt nem lehet tudni. Bárgyú mosoly és bemutatkozás. Ülünk, valamiről fröcsköl szádból a szó, és én már csak arra gondolok, hogy: szép. A nő. Látod, Torma! Ennyire nem érdekel az életed, a jövőd, hogy egy ilyen friss és bizonytalan látvány teljesen kisöpör a látómezőmből. Aztán arra gondolok, hogy azért mégiscsak vitted valamire, és lopva újra szemügyre veszem Klárit. Igen! Van valamid.- Még mindig ott vagy? - biccentesz fejeddel a főtér felé. - Valami helyettesféle? - Aztán nyerítesz. - Vagy már föltörtél? Mindig nagyon tudtad, mit akarsz!... He? Főnök vagy, mi?- Igen és nem - mondom praktikusan.- Mi az, hogy igen és nem? - nézel bambán.- Még mindig ott vagyok, tehát: igen. És nem vagyok főnök, tehát: nem. Klári hirtelen megszólal.- Vigyázz, mert nehezen kapcsol. Engem folyton azzal etet, hogy mindenből mindig kitűnő volt, de az egylépcsős, szimpla de nem találva, végül a nagy eperfához támasztotta:- Adj isten, öregapám! Hogy megy az idő?! Bizony elmúlt egy év. Öregapámon meg sem látszik, de én... - nagyot légy intve kotorászott a zsebében. Majd megtalálva amit keresett, a cigarettát meg a gyufát, ráfüstölt. - Gyújtson rá maga is, öregapám! - és odatolta a habozó orra alá. Az öregember megköszörülte a torkát. Hosszasan keresgette a szót, feltolta a kalapját a feje búbjára, nagyot szívott a cigarettából, és lassan morzsolva a szavakat, ahogy a füst áramlott elő belőle, megszólalt:- Bizony idegen, öcsém. Elment egy éve, és megváltozott minden! Az idegen összerezzent. Nagyon nem tetszett neki az „idegen” kifejezés. Évek óta idejár, segít túladni a libákon, pulykákon, néha egy-két hízón. Miért idegen ő?! Igaz, hogy nem jár ő sem rosszul, sőt alkalmasint elég sok kikerekedett neki is az üzletből, végtére is ő csak jót akar neki... Mielőtt válaszolni próbált volna, az öregember megint megszólalt:- Mondok én magának valamit, öcsémuram. Beszélnek itt összevissza mindenről, csak arról nem, amiről kellene - és ősz borostás arcát megvakarva, nagyot sercintett a homokba. A motoros várt, hadd beszélje ki magát az öregember, hátha rá tud hangolódni. Elsandított tekintetével a karám felé, ahol a szárnyasok hangját és mozgolódását hallotta. Az öregember legyintett: vicceket háromszor kell elmesélni, hogy megértse. Hű, éget a nő, Torma! Nem is állsz olyan jól.- Csönd, drágám! Ő tudja, hogy a zsenik szórakozottak... Igaz? - fordulsz felém igazolásért, és én nagy mozdulattal bólintok. Klárira nézek. 6 is felkapja az arcát rám. Mosolyog; én is. Közénk lép a pincér, gyorsan rendelünk: konyak, bor és sör.- Két deci tisztán - kiáltasz utána, nehogy félreértsen.- És te? - kérdezem tőled, és tulajdonképpen az izgat valójában, hogyan térsz ki válasz elől.- Alakul. De nem fontos. Beszélj magadról! Érdekel a sorsod, Igaz, hogy építkezel? - szónokolsz kitárulkozva, nyitottan, és én majdnem elhiszem, hogy tényleg ennyire önzetlen, nagylelkűen érdeklődő vagy velem. - Na, hallgatlak!- Azt hiszem az én dolgaimról tényleg nem érdemes diskurálni. - És neked szegezem a kérdést. - Biztos van már néhány találmányod. Nyögsz, mint akinek a hátán ülnek.- Nézd, lehetne. De...- De!? - siettetlek.- De ezeknek én nem csinálok semmit.- Kiknek? - nézek rád, és érteden lehet a tekintetem. Ideges leszel és fújtatsz.- A kommunistáknak. Most már aztán nem szállók le rólad.- Mert egyébként vannak ötleteid.- Vannak, igen, vannak - vágod rá, és ingerülten kiabálni kezdesz. - Miért, olyannak ismersz, akinek nincsenek? Helyeslőén billegetem a fejem, hogy igen; mert neked ötleteid mindig voltak.- Minek beszélsz mellé? - hallom Klári támadó hangját. - Mondd csak el őszintén a barátodnak, hogy eddig öt újítást nyújtottál be, de egyiket sem találták használhatónak... Sőt, kettőnél azzal gyanúsítottak, hogy külföldi szaklapból kopíroztad.- Nem úgy volt! - törsz ki zavartan, és nagy huzattal belehör- pintesz a borospohárba. - Mit értesz te hozzá! Érzem, hogy Klári engem néz. Lassan rálopom a szemem, összemosolygunk, és- Magát úgysem érdekli, mit hadovázok itt össze. Anyjukom is mindig mondja, hogy összehordok hetet-havat. Igaz, hogy már nem a régi a szemem, de látom, amit látok... Az idegen már nem tudta megállni. Mit fontoskodik neki az öreg. Ha akar valamit, mondja meg:- Mit lát maga, öregapám? - fordult az öreg felé, és eldobta a cigarettavéget a homokba. - Nem mennénk inkább az udvarra? - és lépett néhányat a jobb napokat is látott kisajtó felé. De a kutyák acsarkodása észre térítette. Az öregember nem mozdult. Komótosan leverte a hamut a cigarettáról:- Miért motorozott ide az úr, az isten háta mögé? Csak a szarka jár itt meg az idegenek, akik már minden tanyát végigfosztogattak. Ide is jöttek, de Dingó meg a Betyár... Látja ott azt a ruhadarabot? Azért hagyom ott, hogy mások is észrevegyék! A motoros megtorpant. Bizony ez már nem az az öregember, akihez csak úgy eljött még tavaly is, és jól elbratyizták egy-két pohárka áldomás mellett, hogy utána szűk volt az ösvény a járgánynak, de leginkább a gazdájának. És mennyire mintha mondaná: ez van. Újra iszol, és hadarni kezdesz.- Vannak lehetőségeim. Igenis vannak... Robbantani fogok. Érzem, hogy hamarosan mindenki rám figyel... Mert az nem lehet, hogy mindenféle szar alak elém furakodjon.- Persze! - motyogja Klári gyorsan, leintően.- Minden adottságod megvan hozzá - mondom esetlenül, és megint Klárit nézem. Ő pedig engem. Te szerencsétlen Torma! Szürcsölve iszol, mi is felemeljük poharainkat. A tiéd kiürül, a miénkből alig hiányzik. Végignézek rajtad.- Emlékszel még a híres mondásodra? Felderül az arcod, biccentesz, aztán sóhajtva mondod:- De hova lettek a hülyék? Mondd, hova az isten fenekébe bújtak?- Hát, öregem, átrendeződött a világ - próbálok bölcs lenni.- Átrendeződött - ismétled, és mintha a szemeddel is helyeselnél. - Igaz is - motyogod. - A kis Szeles osztályvezető egy áfész- nél, a nagyfülű Kábái színész valamelyik pesti színházban. Valamelyik nap láttam a tv-ben. Az a főhülye Marton meg tsz-elnök lett Somogybán. Erősen szorongatod a poharat. Koppantasz vele, odaugrik a pincér, gyorsan kicseréli. Fölhajtód az italt, aztán két marokba fogod, és összeroppantod. Először fehér bor, aztán vér csöpög az asztalra. Dermedten nézlek.- Itthagytak, elmentek - részegen, könnyezve nézel a távolba, és valami megfoghatatlan hatalom felé fordulva könyörögsz. - Nekem kellenek a hülyék! Klárira nézek, az arcom sápadt. O mosolyog felém, feléd közönyösen nyújtja a zsebkendőjét. Szeméből kiolvasom a nekem szóló intelmet: ne vedd komolyan! Tudom - és mosolyogni próbálok, de nem sikerül.- Hát, kellenek a hülyék! - suttogod magadnak, vagy vajaki másnak, mi alig halljuk. Klári térde hozzáért a combomhoz; véletlenül vagy szándékosan. Eszembe jut, hogy az asztalok alatt emberi sorsok dőltek már el... Megfeszítem a lábam, hogy még erősebb legyen az érintés. A lány is mozdul... Torma!... megváltozott, a ruházata elnyűtt, a kalapja olyan zsíros, hogy kenyérre lehetne róla kenni. Rosszabb lett neki is, mint másoknak, meg ez az aszály is. Derűsebbre próbálta fogni:- De öregapám, hát a libák, tudja... - hozzá akarta tenni még, hogy hallja a hangjukat, elégedett számycsattogtatásu- kat is.- Hja, a libák. Azok igen szépek, kérem! Bizonyosan jól jár velük valaki! Az idegennek kezdett felcsillanni a szeme: „Mégiscsak rátér talán már a lényegre is. Biztos valami habókás kedve van, rosszat főzött az asszony. Meg kellene egy kicsit puhítani!” Kotorászott a zsebében, és előhalászta a kislapost. Abban mindig van valami nyelvoldó:- Kóstolja meg, öregapám, aztán megnézhetnénk azokat a ludakat...!- Tudja meg az úr, hogy én csak a sajátomat szoktam meginni. Különben is én úgy tudom, nincsen ma ünnep. Az idegen kezdett kijönni a sodrából. Az öreg egyfolytában mellébeszél. Mi a holdkóros nyavalya törte ki? Más hangra váltott:- Bizony, öregapám. Jó is volt a tavalyi. Még most Törő István: Az üzlet 1993. augusztus 7., szombat Molnár Ferenc rézkarcai is érzem ízét a számban!- Hát csak ízlelgesse sokáig az úr, mert nem tudhatja, kap-e még belőle! Az idegen hátrahőkölt. A nap vörös korongja visszaverődött napbamította arcáról. Megpróbált célratörő lenni:- Hát nem nézzük meg a libákat? Nem kötünk üzletet?- Megnézhetjük a libákat, üzletet is köthetünk, csak...!- Hogyhogy csak? Van valami kifogása ellenem? Nem mindig becsületesen megfizettem az árukat?! Az öregember megint vaka- ródzni kezdett. Levette a kalapját, körbetörülte belsejéből az izzadtságot egy zsebkendővel. Az idegennek volt ideje megszemlélni újra: „- Milyen szánalmas öregember, és mily makacsul, kitartóan védelmezi az övét, amihez jussa van. Bár nem az ő ujjait húzza görcs, amikor megtörni őket vagy tépegeti a tollaikat, hogy jusson pehelypaplanba, ha jön a tollgyűjtő...”- Tudja, uram, már mások is érdeklődtek a ludak iránt. Majd meggondolom még, addig is szépen híznak, az anyjukom jól ellátja őket.- Mások is?!- Mások is! ' - Persze, öregapám. Értem én. Azért megnézhetjük őket? Az öreg csak intett a fejével, mint aki elmondja amit akar, és felemelte a kiskaput, hogy ne akadjon, beengedte az idegent. A libák ott sorakoztak, totyogtak, az idegen szeme szinte gyönyörködött bennük. A csűr előtt az öregasszony állt, felhajtott kötényében frissen morzsolt kukorica sárgállott. Mikor az idegent meglátta, felcsillant a szeme:- Hát maga az?! Ugye milyen szépek?- Igen, én vagyok, kedves néniké. Jöttem megnézni őket!- Meg is lehet nézni őket. Ezzel a két kezemmel tömögetem a kisszenteket! - és elkapva az egyiket, a nyakánál fogva kínálta a motorosnak. - Emelje meg, ne restellje! Nézze, milyen súlyos, akár egy sószsák! Mikor viszi őket? Az öregember krákogva megszólalt:- Anyjukom. bízd ide az üzletet! Még gondolkodom rajta! Tudod, az a másik ember is ígért a múltkor. Majd meglát- juk!- De én már nem bírom őket tömni! - siránkozott az öregasz- szony, és ahogy az öregember parancsolta, hátrahúzódott. A motoros elérkezettnek látta az időt a cselekvésre:- Nézze, öregapám! Én tíz százalékkal többet adok, mint az a másik, felét most, azonnal fizetem! No, áll az alku? Az öregember nem szólt semmit, csak lassan, komótosan felemelte a kezét, és hozzácsapta a motoroséhoz:- Ez már beszéd, fiam! Szóból ért a magyar ember! - és hagyta, hogy leszurkolja a pénzt a motoros.- Megkóstoljuk akkor az enyémet?- Majd legközelebb, öregapám. Még nincs ünnep! - so- molygott a motoros, és kifelé menet alaposan megbámulta a kisajtó melletti ruhadarabot.
